Pesti Hírlap, 1926. november (48. évfolyam, 250-273. szám)

1926-11-14 / 260. szám

1926 november 14. A PESTI HIRLAP VAS­Á­RNAPJA 41 Paul Painlevé- Párizsban szeptemberben elkezd esni az eső. Esik bágyadtan, fáradtan, esik nekikeseredetten, dühösen, mintha egyszerre, valami radikális módon akarná megtisztítani az önhittség, az amour pro­pre városát a benne összegyülemlett, látható s érez-­­ hető salaktól. Esik az eső, négyszázezer autó fröcs­köli a sarat s a négyszázezer autó közül egyetlen­egyet sem találsz, amely ilyenkor szabad volna. Ugyanakkor másik félmillió ember — ernyővel vagy ernyő nélkül — ott topog a trottoirok szélén s valami kétségbeesett reménytelenséggel pisszeg és integet az előtte száguldó autóknak — hiába. A legrozogább, a legócskább taxi sofförje is ugy­­is ilyenkor a kormánykerék mellett, — annyi gőg, annyi büszkeség terül el vizes képén, — mintha legalább is a walesi herceggel robogna a long­champi versenypálya felé. Nos, egy ilyen csúf, csatakos párizsi délután, a boulevard Saint-Germain gyalogjáróján, közel a Saint-Germain des Prés-i templomhoz, — a kétség­beesettek, a reményvesztettek, az ernyőnélküliek, a bőrigázottak sorfala között, — állott egy göm­bölyűképű, pirosarcú, nagyszemű francia úr. Ha a láthatáron feltűnt, egy taxi, — ő is, mint a többi szenvedő társa — fölemelte a karját és körülbelül olyan mozdulatot tett vele, mint mikor a Pullmann­kocsi ablakából bucsút int a nyaralásra induló szépasszony honszeretett, de a perronon maradt férjének. A gesztus benne vibrált a levegőben, a taxik pedig tovább robogtak. A gömbölyűképű, pozsgásarcú úr tett még néhány reménytelen kísér­letet, aztán a cipőjére nézett, amely lucskos volt, mint a leitatott spongya, a keménykalapja karimá­járól csurgott az esőle, fekete átmeneti kabátját fa­csarni lehetett volna. A Saint-Germain des Prés-i templom felöl ekkor csilingelve jött a '29-es villa­mos, a pirospozsgás arcú úr fölpréselte magát az utasok közé s addig izgott-mozgott, amig a perron­ról bejutott a második osztályú szakaszba, ahol ülőhelyet is kapott. Jött a kalauz. — Place, s'il vous piait! — Gare Montparnasse! — mondta a piros­arcú úr és átnyújtott hatvan centimest. A kalauz ránézett. — Gare Montparnasse?! Hiszen mi az ellen­kező irányba megyünk. Ön éppen hátat fordít a Gare Montparnasse-nak! A gömbölyüképű, pozsgásarcú úr fölpillan­tott. Tényleg ennek a kalauznak igaza van. Udva­riasan megemelte tehát a kalapját, megköszönte a kalauz figyelmeztetését, aztán felállott, hogy leszáll­jon. Ugyanabban a pillanatban a szemben levő pa­don megüresedett egy hely. A gömbölyűképű, ni­rosarcu úr erre valami minden csodálatot megér­demlő, isteni nyugalommal áttelepedett a másik padra. Arra, amelyik vele szemben volt. Sóhajtott, aztán ismét átnyújtott hatvan centimest a kalauz­nak. — Gare Montparnasse! — mondotta, és kiné­zett az ablakon. A kalauz nevetett, az utasok is nevettek. A villamos pedig csilingelve robogott tovább az ellen­kező irányban, mint ahová a gömbölyűképű, piros­arcú, nagyszemű úr, — Paul Painlevé, a világhírű mathematikus, a tudós, a politikus, Franciaország volt miniszterelnöke és hadügyminisztere­k el akart jutni. El kellett mondani ezt a történetet Paul Pain­lev­­el, mert a szórakozottság annyira hozzátar­tozik az ő fényes karrierjéhez, mint a problémák megoldsa iránt érzett olthatatlan szomjúsága. Epynk nagy tisztelője, Jean Piot. Painlevé esetében a francia distrait szó jelentőségét Anaule France szavaival igyekszik ma­gyarázni. — Minden elmélyedő ember szórakozott, de nem minden szórakozott ember elmélye­le is egyúttal. Az elmélyedő ember egy gondolatot üldöz, a saját gondolatát, a szórakozott embernek ezer gondolata van, illetve egy sincs. Az, aki elmélyedő, lelkiéletét élve — a körülötte zajló életből nem lát semmit, míg a szórakozott ember végigsétáltatja tekintetét mindenen, de nem különböztet meg sem­mit. A szórakozott embernek hiányzik a józan esze, míg a belső, lelkiéletet élő, elmélyedő ember zseni is lehet. Ezt mondja Anatole France, és Jean Piot France szavaival válaszol azoknak, akik Paul Painlevé-t azzal vádolták, hogy amikor a francia kamara elnöki székében ült, a kamara szónokai­nak beszédeit soha nem kísérte figyelemmel. Paul Painlevé gondolatai mindig áttörték a Palais Bour­bon falait és nagyon messzire kalandoztak el a pártpolitikai harcok porondjáról. Az abstrait és a distrait nüanszbeli jelentő­ségéről lehet vitatkozni, Painlevé esetében azonban mégis igazat kell adni a vádaskodóknak. A parlament újságírói karzatáról sokszor­­ órákhosszat figyeltem Painlevét. Ott ült az elnöki emelvényen, kissé hátradőlve a székben, kemény ingplasztronja a frakkmellényből kikívánkozva, keze az asztal peremén, a szeme becsukva. Előtte, s a tribünön a grónok. Radikális, szocialista, kom­munista. Száraz, monotonhangú előadó, élénk, tem­peramentumos demagóg, szenvedélyes, harcos, kö­tekedő pártvezér. A levegő forró volt, a padokból moraj zúgott, majd egyre sűrűbben robbantak föl az éles, fülsiketítő kiáltások És Painlevé ült az elnöki székben egyetlen mozdulat, egyetlen gesz­tus, egyetlen szemrebbenés nélkül. Csak amikor már a vihar bennelógott a levegőben, amikor a figyelmeztető kiáltások már ott röpdöstek az elnöki emelvény körül, rezzent össze Paul Painlevé, s mintha valami mély, kábult álomból ébredt volna föl, ijedten kapott a csendet parancsoló fapálcika után. Szimptomának azonban mindenesetre érde­kes, hogy a szórakozottságáról, vagy ha úgy tet­szik, mélyen való elgondolkozásáról ismert Pain­levé, figyelmeztető szavak nélkül is mindig öntu­datra ébredt, valahányszor politikai ellenfelét kel­lett a rend útjára téríteni. Így született meg ellene, mint kamarai elnök ellen a másik vád, amely részrehajlással, elfogultsággal vádolta. És e vád mögött is rejtőzhetett valami az igaz­ságból, mert ilyen esetekben a szubtilis lelki életet élő Pavilevé­l erőszakos is tudott lenni. Paul Painlevé tudós. Azt is lehetne mondani világhírű tudós,­­ ha ennek a szónak az értékét, jelentőségét nem koptatták volna el a mozicsilla­gok és az export-import vignettával prosperáló operettszerzők. Így tehát csak annyit, hogy Paul Painlevé nevét ismeri az egész tudományos világ. Diákkorában már kutat és fölfedez. Henry Poincaré a legkiválóbb francia mathematikusok egyike, ami­kor a fiatal Painlevé mathematikai kísérletezéseiről tudomást szerzett, az első percekben mosolygott rajtuk, hogy aztán annál nagyobb lelkesedéssel és elismeréssel beszéljen róluk és Painlevé felfedezé­seit úgy könyvelte el, mint a francia tudomány legszebb diadalát. Paul Painlevé a relativitás el­méletével megelőzte Einstein-t is. Emlékezetes az a tudományos vita, amely Einstein és közte folyt le s amelynek során Painlevé megdönthetetlen argu­mentumokkal bizonyította be az Einstein-féle teória tévedéseit. A mathematika mestere és a technika szerel­mese. Ott van az első repülőgépek megszületésénél, a szerencsés és szerencsétlen kísérletezéseknél s amikor az első gépmadár biztosan hasítja át a fran­cia levegőt, Painlevé az első, aki a francia hadi légiflotta felállítását követeli. Huszonötéves korában a lillei egyetem pro­fesszora, aztán a Sorbonneon tanít s még nincs har­minc esztendős, amikor a svéd kormány meghívja a stockholmi egyetemre. Nyugtalan, lázas aktivitás tudományos pályá­ján, — ez jellemzi Paul Painlevét, a tudóst. És semmi egyéb, csak ez a nyugtalanság, az alkotó elme olthatatlan szomjúsága az aktivitás iránt adja magyarázatát annak is, hogy Paul Painlevé vagy huszonöt esztendővel ezelőtt rálépett arra a pályá­ra, ahol az ő képzelőereje, amely addig horizontot nem ismert, a falak közé szorult. Paul Painlevé politikus lett. Az 1924-iki májusi választások előtt beszél­tem vele először. A választásokat megelőző harc akkor még csak a sajtóban tombolt s az ellenfelek Poincaré-ék bukásában nem csupán a háborús po­litika megszűnését látták, hanem egyre hangosab­ban hirdették, hogy az egyesült baloldali pártok győzelme regimeváltozást is jelent a republikánus Franciaországban. Ekkor mondta Paul Painlevé,­ t Rákosi Jenő előadása 14. születésnapján is rádióban. Jó estét, Nagyérdemű közönség! Itt vagyok másodszor ebben a titokzatos, értékes szőnyegekkel gondosan beakgatott szo­bában, amelyhez ebben a pillanatban azt le­hetne mondani, Magyarország füle ide van d drótvonalakkal kapcsolva. Első ízben, amikor innen beszéltem önökhöz, megvallom, némi iz­gatottság fogott el. Mert szokatlan és különös helyzet,­ egy szobában egymagamnak lenni és beszélni egy embertömegnek, amely sem en­gem nem lát, melyet én se látok, melynek tag­jai egymást sem látják. Én nem látom, tet­szik-e hallgatóimnak, amit beszélek, de viszont biztosítva vagyok az ellen, hogy, mint a nem­zetgyűlésen szokás, közbekiáltásokkal leszama­razzák a szónokot. Egyébiránt, hogy érdemes volt-e itt beszélni és ott önöknél, a drót végén, figyelni, az úgyis csak utólag sül ki, így hát bátran hozzá kezdhetünk, uraim és hölgyeim. Ennek a stúdiónak, ahonnan én mindezt beszélem, az az ötlete támadt, hogy a rádió út­ján is hazánk némely jeles fiának az emlékét megünnepelteti, ami szép és nemes gondolat. De e nemes gondolattal ma vele jár egy súlyos tévedés, önök, hölgyeim és uraim, ugyanis azt hiszik, hogy e pillanatban önöknek Rákosi Jenő beszél a Rákóczi-úti stúdióból. Tévedés. Ez itt nem a Rákóczi-uti stúdió, hanem a bib­liabeli Kredo­, én pedig nem Rákosi Jenő va­gyok, hanem Pilátus, aki ebbe a krédóba bele­került, mikor itt, a nagy férfiak, a jeles haza­fiak sorában csak azért kell nekem magamról beszélnem, mert a stúdiónak ez a szép ötlete ugyanabban a hónapban született, amelybe az én születésem napja is be van jegyezve. Itt önök, hölgyeim és uraim, már hallottak is, vagy legközelebb hallani fognak Széchenyi Istvánról, Csokonai Vitéz Mihályról, a Kis­faludy költőtestvérekről és másokról. Mind­ezek közt és én közöttem, akiről ma kell halla­niok, csak egyetlen egy különbség van az én javamra. Nem az, amit önök mindnyájan e percben gondolnak. Nem az, hogy ezek már mind meghaltak, én pedig még élek. Ez a kü­lönbség az ő javukra esik. Mert tetszik tudni, a közfelfogás szerint meghalni a legnehezebb dolgok közé tartozik. Ezek a nagy magyarok pedig már mind elvégezték ezt a nagy dolgot. Nekem pedig minden valószínűség szerint egyik legközelebbi teendőm ez lesz. A különb­ség az én javamra köztem, ama nagyok közt az, hogy én őróluk mindent tudok, ők pedig én­rólam semmit sem tudnak. Széchenyi István gróf, kinek, h­ogy vég­re már magamról is mondjak valami érdemes dolgot, ott voltam 1860-ban cenki temetésén mint sopronyi diák. — Széchenyi bizonyára egy látnoki ihlettel megáldott magyar volt, akit Kossuth Lajos elnevezett a legnagyobb ma­gyarnak, aki tudvalevőleg megfogalmazta azt a jóslatszerű mondatot, amelyből azóta is élünk mi csüggedt magyarok, amellyel egymást biz­tatjuk, a mondatot, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. Én hajlandó is, képes is len­nék erről a csodálatosan nagy és dicső magyar­ról akármeddig elbeszélni. De ha valami csoda őt ide tudná varázsolni az én helyembe, azt hiszem, nagyon meg volna akadva, ha énrólam kellene beszélnie. És nem áll a dolog kü­lönben Csokonai Vi­téz Mihállyal sem. Én gyermekkorom óta elő­szeretettel lapozgatom a könyveit, sőt diákko­romban az Önképző Körben pályadíjat nyer­tem valami munkáért: Csokonai két kötetét. Későbbi időben pedig épenséggel egy vidám operettszöveget írtam róla, amihez élete for­dulatait, epizódjait, alakjait használtam fel s mondhatom rám nézve minden költőnknél von­zóbb ez a sápadt, jókedvű, reménytelen szere­lemben vergődő csavargó poéta-ember. Akiben a tudás komoly és eredeti ihletével fonódott egybe az országjáró cigánynép könnyelműsé­ge, akinek tehetsége nemcsak mélységben és magasságban versenyez halhatatlan költőtár­saiéval, hanem akivel tehetsége szélessége dol­gában csak az egy Arany János versenyez. Csokonai, akivel Komáromban egy kis bájos polgárleány vonakodott földi életét meg­osztani, akit ellenben ő magával ragadott a halhatatlanságba; Csokonai, aki Somogy fő­városában poézise varázsvesszejével megérin­tette és megfiatalította az alg Dorottya szüzet, aki Csurgón professzorkodott és diákjaival ál­tala komponált színdarabokat játszatott el; Csokonai a szép Dunántúltól és a Reménytől egyszerre búcsúzott, visszaindulva ifjúkora városába, a tudós, híres Debrecenbe. Bús dal fakadt njakán, amikor a pajkos örömei és ke­serű csalódása e földjét elhagyta — ki nem is­meri a bájos kétségbeesés e rémek strófáját: Bájoló lágy trillák Tarka képzetek, Kedv, remények, Lillák Isten véletek! Mindent tudott ez a rendkívüli ember. Költő és tudós volt. Filozófus és nyelvész. De legnagyobb tudománya az ő nagy lelki ereje, az ő elpusztíthatatlan jókedve volt, amely ké­pessé tette arra, hogy abban a korban, amely süket volt arra, hogy az ő melódiájának édes­ségeit megértse, vak volt arra, hogy az ő nagy­ságát meglássa, végigdaloljon egy életen át, mely alapjában, lelke fenekén szomorú volt. Irodalmunk legvonzóbb alakja nekem ő. Ka­lapja mellé tűzött bokrétával járt és mikor teste már félig a siré volt, akkor halhatatlan verset írt a lélek halhatatlanságáról. Könnyek­től beharmatozott vidámság és bokrétás kala­pu tragédia volt az ő élete. Oh, de boldog vose

Next