Pesti Hírlap, 1927. március (49. évfolyam, 48-73. szám)

1927-02-01 / 48. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Etr? Ifira 4 P (50.000 K) pegynipvrf 10 p so fitt • [23.5 ion K). Heves IZAm 4r (falyaudvarnn is Ip t (2 kor J vasárnap 32 I­­4 kor.) Külföldön a? fi­zetési és kétszeres AMA crruuTAV), 0». (Ib.m! SZÁM.­­4-KEDD, MÁRCIUS 1. KIADÓHIVATALOK: lAtkiad­óhivatali)k : V., V'ti.nos cn.aár­us 7. és VII. Erzsébet-körut 1. Fiókok : 1., Kaszina­körut 183. II. Margit­körut 5/b. IV.,Váci-utca 30. VI. Andrássy út 1. •1 Újpest, István-ut 1. ami Szántó Zoltán esete. Irta Rákosi Jenő. A mi barátunk, valamikor kenyeres tár­sunk — mert éveken át ettük egy szerkesztő­im az újságírók kenyerét . Hetényi Imre, mno­­ariában helyettes rendőr-fő­kapitány, film­­­utolsó vasárnapján jó fogást csinált. 31-­­­­re Szántó Zoltánt, annak idején helyet és tu­sztost, aki a kommün után kivándorol­t­­­b mint a moszkvai szovjeturaságok meg­a­zottja hol Bécsben, hol Berlinben, közbe­ná­. 'J'.n is — intézte Európa kommunizálásá­t.tk vagy forradalmasításának nemzetközi inkáját. Ugyanezzel a világboldogító­kra­l Szántó úr január közepe óta Budapes­t dolgozott, amíg február végén hurolra nem került. A Pesti H­irlap munkatársai más helyen a lapnak elmondják mindazt, amit erről a dr­­­ól tudni érdemes — előzményeit, lefolyt­^•tt. szereplőit, mindent részletesen. Nekem csal az a feladatom, hogy­ azt mondjam el, ki mit az eset regényét olvasva, fordulatait hall­a, hozzá gondoltam. Az első gondolatom 1.)c« 1.' • Az volt, hogy ez alkalomból száz vagy ír bolond, jobb sorsra érdemes fiatal em­í­r torkolábok kezére kerül. Micsoda cinikus lelketlenség az, emisszi­ókat küldeni Moszkvából Európa vára-8. il-M, hogy ott összeszedjék a fiatal mimkásné­j­á­t s — börtönbe tereljék. Mert akármilyen sok, akármilyen­ furfangosak is a bujto­vagy propaganda egyetemét végzett ki­ált :tek, azt­ud­niok kell, hogy manapság •„'ég, rendőr és kormányzat semmiben 'góbb, s mint a gyanús elemek, a titkon zc­­ is­.”-tok ki kutatásában és kézrekerítése­! Csak itt nálunk láttuk a Rákosi Mátyás kudarcát és utána a Vági-féle mozgalom tör­vényszéki jeleneteit, hogy jelentéktelenebb kí­sérletekről ne is szóljak. Azt kell gondolnom a roppant összegekről, melyeket Moszkva e célra mozgósít Európaszerte, s amelyeket ná­lunk azért szór ki olyan pazarul, hogy száz embert biztosan börtönbe juttasson, azt kell gondolnom, hogy az orosz szovjet­ zsarnokok­nak ezzel nincs is komolyabb célja. Nem va­lószínű nyilván előttük sem, hogy csakugyan képesek lesznek Európát ez után forradalma­sítani. Bizonyos, hogy előbb kifogy Oroszor­szág bányáiból az arany és ezüst, mintsem ez a grandiózus ötlet megvalósulhat. Azt gondo­lom, ez csak egy védelmi formája a belü­l-ki­vü­l megrothadt bolysevizm­us életének a to­vább tengésére. Ez a szörny uralom összeom­lásra van ítélve, de hogy ez mentül később következhessék be, szükséges Európa testét lappangó lázakkal gyötörni, ideszeit rongálni, félelmeit táplálni. Mert ha világrészünknek csakugyan sikerül magához térni, a háború sebeiből kigyógyulni, az egymásra zúdult ka­tasztrófákat kiheverni és a becstelen békék bi­lincseit testéről lerázni, s mind­ennek követ­keztében itt beáll a komoly és becsületes béke állapota, a nemzetek nekilendülnek s új jó­létre, valamelyes virágzásra szert tenni, akkor Oroszország szovjet­ rendszere a népek társa­ságában lehetetlenné válik, s két eset köz­ül választhat: vagy visszatér­ az európai civili­záció kötelékébe, vagy pedig végkép kivándo­rol­t Ázsiába. A szovjeturalomnak önmagával és az európai államrendszerrel folytatott élet-halál harca ez, melynek kaatonáit elhelyezi minden országban, h­is­z mindtított, vannak kommunis­ta alakulatok. Hogy pedig ez mijébe keríti Moszkva urainak, arról fogalmat adhat az, hogy a kis Magyarországra magára már kövér milliárdokat költöttek, minden más siker nél­kül, mint hogy börtöneinket időközönként egy kissé népesebbé teszik. De hogy van az, hogy ez a Szántó ur a mi határainkon ki­s bejárhatott, itt Budapes­ten lakást bérelt, nagyúri életet folytatott s amellett párszáz fiúba beoltotta a maga lelki bélpoklosságának fa fertőzetét! Annyit olva­sunk és hallunk a határvizsgálatok vexatórius voltáról, becsületes utasokat elriasztó eljárá­sáról s amellett elég, ha Szántó moszkvai pa­­rancsra egy Virág nevü úrtól elkéri az útle­velét és igazolványait s mint Virág ur átjön a határon s itt másfél hónapon át folytatja aknarakó munkáját. Mi pedig ezalatt csiná­lunk erkölcsrendészeti rendeleteket, tőrt ve­tünk az aszfaltbetyároknak s mindenfél*e mó­don növeljük és szaporítjuk az élet kényel­metlenségeit, a szabad mozgás és kereset aka­dályait. Tudok egy Kiss Imre dr. nevü urat, akinek útlevélre volt szüksége, de mert egy Kiss Imre nevü urat tolvajlás miatt köröz­tek, aix-Klaa I»*». díj ak­i heteken át nem tudott útlevélhez jutni (hallatlan eset: még egy kis protekció mellett sem), mert addig tartott, míg bürokratikus eljárással konstatál­ni tudták, hogy a két Kiss nem­­ azonosze­ntély, tehát a dr.-nak ki b­írta adni az útlev­e­let. Szántó itt pedig az egész idő alatt hábo­rútlanul járt-kelt, dolgozott és uralkodott kö­zöttünk. Ezt nem azért beszélem el, hogy szemrehányást tegyek rendőrségünknek. Mert hiszen lám, végre is elfogták Szántó urat. De az is megtörténhetett volna, hogy nem fogják el. Hiszen megesik az is, hogy m­éha a Szántó urak ügyesebbek, mint a rendőrök. Azért ho­zom föl a dolgot, hogy azt a_DaalTQS» bölcsesé­get, azt a rendelet-rendeletre-rendszert, azt a meddő pedantériát és aktagyártást ostoroz­zam, amellyel minket kormányoznak. Mert itt minden tönkre mehet, de a jegyzőkönyvek tö­megének rendben kell lenni. Itt már a gyakor­lati érzék teljesen kezd kiveszni. Pedig tud-­­hatnák a határon, hogy ha irományai senki-­ nek sincsenek rendben, a Szántó uraké az pon-• H­ohs&U. •rta: K­évai Erzsébet. A posztóó rendőr megcsavarintotta bajuszát és most már hiározottan gyanús pillantással kezdte méregetni a fildembert, aki harmadszor szágul­dott el a szeme lőtt a Duna budai oldalán, az alsó rakparton. Hüvö szellő egy marék vadgesztenye-v virágot zúdított­­ nyakába. A rendőr megbotrán­kozva csóválta mi­ a fejét. Van szivük ilyen gyö­nyörű esték­ megöli magukat! A rendőr kétégtelenül igen derék ember volt, de pszichológusnak nem vált volna be. A szágul­dozó fiatalembertől en­gem volt távolabb a halál gondolatánál. Ellen­kzőleg, nekidühödött életkedv forrt benne. Fedetlenü­l lobogó sörénye, lázas tekin­tete, kihajtott inggallrja a lengő nyakkendővel, rojtos öltözete a gyanisan szemlélőben művész­ember hiedelmét kelth­ette. S ez a hiedelem igazolt is lett volna, a fiatalember ugyanis művész volt: színművész. Drámai tesiségét, temperamentumát, hangját, mű­vészi felfogást, s intelligenciáját igen sokra tartotta, mentségéül solgáljon azonban, hogy ebben a véleményében, mások is osztoztak, még pe­d­ig a hozzáértők közül. S­­ talán még nagyobb baj volt a szegény fiúra nézve mintha teljesen félre­ismerték volna. Ugyanis tehetségébe vetett hite így határtalan türelmetlenséggé, majd elkeseredéssé fa­jult. Nem tudta elviselni, hogy eh'­ sák, mikor mindenkihez akart szólani, részt jut­tatni azokból a szépségekb­­­ezérzett. Végtelenül meggyűlölt mindi­gazót, aki vállveregetve nyúlfarknyi az­­dogitotta, a beérkezetteket, akiknek isak­­­ különb­nek tartotta magát, a hanga at, akik nem fedezték fel benne az iste­nz egész emberiséget összevéve, nem-,­ü­lönbség nélkül. Az édes tavasz­ középi éje .­hitette égető fájdalmát, dühös kétségbeesését. Sőt, mikor egy pillanatra megállt a parton s szemben a hold kisztelles színpadi díszletet vágott ki a parlament csúcsiveiből, még szerencsétlenebbnek érezte magát. Jobb szeretett volna Learként felüvölteni: „Fújj szél, szakadj meg, fújj, dühöngj!" s halálra fárasz­tani magát az elemekkel való vad küzdelemben. De ez az este oly hangulatos s megnyugtató volt, mint egy Beethoven-szonáta harmadik tétele. Egyszer csak ugy érezte, hogy valami ugyan­csak facsarja a bensejét s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy leüljön az egyik kikötő­ kőre s ugy is­tenigazában kisírja magát. De nem lehetett. A nagy­bajuszu rsendőr kellemetlen következetességgel fi­gyelte minden mozdulatát, aztán meg a hold is mintha gúnyos fintorral nézne le rá. Megkeményí­tette hát magát, lenyelte könnyeit, otthonra tette el őket. De mielőtt hazafelé indult volna, még egyszer a víz felé fordult s hihetetlen gőggel nézett farkas­szemet a csillagokkal. Minden becsvágya, fiatalos akaratereje felgyülemlett lelkében, úgy érezte, a világot ki tudná mozdítani a sarkából. , — Legyek csak egyszer valaki, — sziszegte ökölbe szorított kézzel — s leszek is, érzem, hogy leszek! Majd megfizetek ezekért a keserves órákért! A mellőzésekért, megaláztatásokért! Akkor majd rámutatok a mostani tekintélyek rövidlátására, bár­mennyire is igyekeznek majd kedvembe járni! Ez­zel tartozom a mostani szenvedéseimnek s a jövő eltaposott, félreismert tehetségeinek! Azzal, a derék rendőr őszinte megkönnyebbü­lésére, hosszú léptekkel a Tabán zegzugos utcái felé vette útját, ahol a szeszélyes formájú házikók bo­gárszemei már mind be voltak csukva, az igazak álmát aludták. -x-Az Orientexpressz folyosójára már ötödször kandikált ki egy izgatott hölgy s magához vntve a kalauzt, türelmetlenül kérdezte: — Nos, felébredt már? S ötödször húzta vissza kedvetlenül elfintorí­tott orrocská­ját a tagadó válaszra. Azalatt pedig a lefüggönyözött fülkében elé­gedetten élvezte a busás borravalók édes gyümöl­csét, a zavartalan nyugalmat, a világhírű művész. Körülötte a luxus nemzetközi jelei: a tükrök, sün­, pedő párnák, a sarokba akasztott, vagyont érő bun­da, a remekbe készült bőröndök, melyek már a le­szálláshoz voltak előkészítve. A vonat már Kelenföld felé robogott s a mű­vész öntudatlanul adta át magát annak a kellemes izgalomnak, mely az ember idegeit megbizseregteti, mikor hazafelé érkezik. Egy ideig a meglehetősem sivár tájat szemlélte, de egyszerre bosszúsan le­gyintett a kezével. Érdemes is ilyen apró csepró dolgokkal törődni, mikor nemsokára életének egy fontos mozzanatához érkezik. Elfordult az ablkától s félig behunyt szemmel a múltat igyekezett felidézni, hogy annál jobban él­vezhesse a jelen pillanatát. Eszébe jutottak a keserű nélkülözések s a sértő mellőzései­ napjai. Fájdal­masan mosolyodott el, mert eszébe jutott egy igen keserves esti száguldozás a Dunaparton, május szép havában s ennek az estnek az emléke elkísérte egész pályáján. Mert a rákövetkező napon jött a fanyar megalkuvással járó megoldás: egyik Bécs­ben lakó rokona állást ajánlott fel neki egy ottani vállalatánál. Az átvirrasztott éjszaka után másnap, a józan nappali világításnál, kilátástalannak látta helyzetét, a merész álmok lelohadtak. Keserűségé­ben határozott s elfogadta az állást. Később szám­talanszor megbánta, h­ogy sértett gőgből megtagadta művészi hitvallását s elfásulva vezekelt bűnéért pos­ványos, kicsinyes mindennapi munkájával. A művész önkéntelenül felsóhajtott a vissza­emlékezések­ hatása alatt, de most már vidámabban kezdtek kergetődzni az emlékképek. Felelevenedett előtte az életét átalakító csodatevő véletlen: vacsora a rokonával egy kis nyári kocsmában, naczy társa­ság, 8 is nekilendül s énekel, a társaságukban levő Misgita nem méltatni válaszra a szovjet kihívó hangú jegyzékét. (Tudósítás a 7­irt oldalon.)

Next