Pesti Hírlap, 1927. március (49. évfolyam, 48-73. szám)
1927-02-05 / 52. szám
1e nésznő, toalettjeiben sugárzó primadonna és villogó lábszárú szubrett előtt. Csortos tehetségére jellemző, hogy egy aránylag kicsing operettszerepét látva is azt dörmögjük magunkban, milyen nagy színész!ő, a maszk elsőrangú művésze, most valami titokzatosan fehérlő, vicsorgó fogsorral ,zédit meg egy frakkba bújt vén cowboy, egy mosolygó-mozgó Hoot Gibson, aki égő szivarral, egyetlen gesztus nélkül, frenetikus hatással énekli a Jazzband mellett szép betétdalát és úgy járkál és úgy pattog azon a színpadon, hogy belefesthetnik a negyvenháromcsillagos lobogóba negyvenötödik csillagnak. Berky Lili lírai tónusához nem élten illő szerepében édes, szép hangjával melenget bennünket ; az ügy-;s Molnár Vera, a szellemetlen bravúros Gombaszögi Ella mellett három férfiszerpoló egészíti ki a kifogástalanul kedves előadást: a férj szerepében elegánsan sima Kertész, a művészien hebehurgya, csukladozó Z. Molnár és az ügyesen, ugrabugja Dénes György. Egy jól öltözött és jól vetkezett kórust látunk még és a staffázsban nem mindennapi Titkos négy birbájosan marcona, parádés kis buldoggja. A jó zenekar lelkesen dolgozik Nádor vezénylete alatt: Bródy rendezése friss, a színpad szép. A bemutatón, a kacagást, tapsot, folytonos újrázást figyelve, megállapíthatták, hogy Yvain operettje megérdemelt nagy sikert aratott s a nézők Párizs mosolyát vitték el szivükben. Fónyi Adorján: A Don-kozákok kórusa. A világháború kegyetlen megpróbáltatásokat küldött az emberiségre. Milliárdos vagyonok úsztak el, hercegből főpincér, tengernagyból házmester, grófkisasszonyból parkettáncosnő, egyetemi tanárból gyári munkás lett. Mert élni csak kell. (Ezt csak Bismarck tagadta, midőn egyszer egy képviselő kijelentéséhez, hogy élni csak kell, ezt a megjegyzést fűzte: nem látom be ennek a szükségszerűségét.)" A doni kozákok is harcoltak. K is tönkre mentek és éheztek. És munkát kerestek, hogy megélhessenek. Akkor az egyik is, a másik is felfedezte, hogy kincs van a torkában. Egy fényes tenor, egy sonoros bariton, a legtöbbnél a feneketlenül mély, fekete orosz orgonabasszus. És akkor összeálltak. Négyen, nyolcan, majd harmincan. Egy zeneértő barátjuk tanította, vezette. Énekeltek régi, orosz egyházi énekeket, a véglegen sarmát róna leheletétillatozó népdalokat, — így született meg a doni kozákok kórusa. Körüljárták már az egész, világot. És bár majdnem mindenütt több dicsőségben volt részük mint kenyérben, tűrhetetlenül folytatják művészi munkájukat, mert úgy érzik, hogy ők, bár nyomorogva, orosz nemzetük kultúrájának szolgálatában missziót teljesítenek. Ma este a Vigadó nagytermében mi is megismertük a doni kozák-kórus művészetét. Alig találunk szavakat annak a gyönyörűségnek a leírására, amelyben részesülhettünk. Több volt mint szenzáció, ez egy művészi, egy lelki élmény volt Szinte fáj a nagy művészi élvezet hatása alatt bonckés alá venni azt a hallatlan benyomást, amelyet nyertünk, megindokolni, milyen artisztikumokból szövődött össze az a lelki élmény, amellyel a mai est gazdagított bennünket. . . Fölvonulnak. Harminchatan. Csupa fiatal legény valamennyi a harmincon innen. De van köztük akárhánybabapiros arcú ifjú is. Vörösstrafos bricsesszük van, fekete katonablúz, az övtől lelóg valami panganétféle szúrófegyver. Hiszen kozákok, a volt orosz hadsereg legfélelmetesebb katonái. Ezek vérengző harcosok, akiknek a lelkét a múzsa szépsége bája, nemessége sugározza ki. Ugrólépésekben felszökellik a dobogóra a vezető. Egy rózsásarcu, fürge kis kadet. De mintha idegeinek acélszálain fogná, vezetné, uralná a harminchatot. A dirigens csupa ideg, csupa lüktető elevenség, felebbezhetetlens fölény, szuggesztív erő és akarat. A Zeneművészeti Főiskola Beethoven-ünnepélyéről szóló mai tudósításunkba egy irigy sajtóhiba csúszott be, amely huszonnégy órára egy kiváló fiatal hegedűművészünket megfosztotta a jól kiérdemelt dicsérettől. Bár az általunk tévesen megnevezett Szerdahelyi László is legjelesebb fiatal hegedűművészeink közé tartozik, az a zseniális hegedűs, akinek virtuóz tudását, technikai és intellektuális művészi rátermettségét a Beethoven-hegedűverseny előadásával kapcsolatosan meleg dicsérettel illetni akartuk, ez esetben nem ő, hanem Szentgyörgyi László. Egy észrevétlen jeladás és felszáll az első egyházi karének, Csajkovszki kórusa „Téged dicsérnek uram!" A kristálytiszta halk hangok mintha fipázskból nőnének ki. Egy hegedűművész pianissziója nem lehet éterikusabb. A hangok nőnek, emelkednek, szélesednek és fülünk előtt összeszövődik a legszebb harmóniák bársonyszőnyege. Ezek kozákok? Egyenruhába bujtatott, a legfinomabb technikai tudással, csalhatatlan füllel, ízléssel, szívvel, lélekkel rendelkező operaénekesek, tenorok, férfias baritonok, csodálatos orgona bugása basszusok. És hogy tudnak ezek énekelni. Hallunk a tenorban ezüstös csengésű falzetteket, faszeterescendókat, mindenütt finom legatot, a legszubtilisabb dinamikai átmeneteket, viszont a legélesebb dinamikai kontraszthatásokat. Az egész kar egy jellegzetes sforzatóból átmegy egy légies pianisszimóba és fordítva. Az intonáció tisztasága, a ritmika precizitása, a dinamikai színezés gazdagsága egyszerűen felülmúlhatatlan. De emellett az artisztikai tökély mellett van a Donkozákok karénekének valami egészen sajátos varázsa. Ezek az emberek az orosz nép lelkéből, etnikumából énekelnek. Nemcsak a legnagyobb művészi teljesítményt nyújtják, jóval többet. Örömben és búban, tréfában és tragikumban," buzgó hitben és pajkos életvidámságban az orosz néplélek legbensőbb rezgését, az Orosz föld nehéz, melanchólikus illatát. Erre csak egy példát. A harminc évvel ezelőtt nálunk járt világhírű Slavianskycsoportnak egyik legmegcsodáltabb műsorszáma volt az „Ej Udinyem"-kar. De elsősorban csak egy akusztikai csodát bámultunk a produkcióban, olyanféle lágy harangdúgást, mint aminőt Slaviansky nyolc elképzelhetetlenül mély és zengő basszusa énekelt, sem azelőtt, sem azután nem hallottunk. De a donkozákok „Ej Udinyem"-je több. Ez egy megzenésített kultúrkép, az orosz néplélek fájdalmának, melanchólikus türelmének, vágyódásának a zengő visszatükröztetése. A tenorok finom falzettjén megszólal a tánc, halkan tompítva, mintha a messzi távolból jönne. A hajóvontatók közelednek, mindig erősebb, tömörebb lesz az ének, most látjuk előttünk a szegény páriákat, egy nagyszerű unisono-portamento illusztrálja a kötélhúzás gesztusát, egy decrescendo az ellankadást. Az ének halkabb lesz, mindig halkabb, a hajóvontatók eltűnnek előttünk, csak egy végső piarrisszimó érinti még fülünket és lelkünket, mint egy fájdalmas sóhaj. De ép oly mesteri tökélyével a technikai megoldásnak, mint meggyőző szuggesztív erejével a lelki átélésnek tolmácsolja ez a páratlan művészcsoport az orosz nép tréfás jó kedvét, az országút pajzán vidámságát, mozgékonyságát, hitbuzgó alázatosságát, fohászkodó reménységét. Nagy zeneművészeti értéket nyújtott a Csajkovszki, Rachmaninoff Dobrowen, Napravnik és Csesnokoff vallásos és világi énekeiből összeállított hatásos műsor. A rendkívül nagy közönség megérezte az est nagy művészi jelentőségét. Minden szám után a csodálat, az elragadtatás moraja futott végig a sorokon és aztán kitört elementáris erővel a tapsvihar. Aki ezt írja, öreg legény, ötven év óta sok legnagyobb zenei eseménynek volt a fültanúja, de a maihoz hasonló művészi szenzációban ritkán volt része. Dr. Diósy Béla. * (Fanni második szereposztásban.) Szabados Béla és Mohácsi Jenő lírai dalművének mai előadása második bemutató számba ment, mert négy főszerepben az Operaház ifjabb szólistagárdájának tagjai mutatkoztak be. A változott szereposztás az általános szinvonalat alig csökkentette. A fiatal énekesek lelkes és jól fölkészült együttest alkottak. Fanni új alakítója, Nagy Margit, üde közvetlenséget és finom poézist vitt játékába s egy-két jól eltalált akcentussal éreztetni tudta a szerep bánatos alaptónusát. Kellemes lírai szopránja a betétdal koloratúrás díszeiben is szépen érvényesült. Laurissin Lajos kissé dekadens figurája eléggé jól festett Baranyai jurátus cifra atillájában. Telt zengésű, minden fekvésben jól vivő orgánum, ép zenei érzék, érthető, tiszta szövegmondás jellemzi előnyösen ezt a sokat ígérő, rokonszenves fiatal tenoristánkat. Játéka ügyes és máris rutinos, de le kell szoknia némely henye gesztusról és a testtartásának olykor fölösleges változtatásairól. Farkas Sándor sokszor méltatott énekbeli kvalitásai Cetti gróf szerepében is fölcsillantak. Aránylag legkevésbé sikerülten szerepelt az újak közt Tóth Erzsébet. Egyénisége még nem é érett meg Teréz jellegzetes szubrettfigurájának alakítására. Finom, hajlékony szopránjának kevés az átütőereje ahhoz, hogy megbirkózhasson a zenekarral, amelynek dinamikáját az ő kedvéért helyenként talán mérsékelni lehetett volna. Az új szereplők trémája az első felvonás végjelenetében a színfalak mögött működő hatalmakra is átragadt. De azért nagyobb baj nélkül pergett le az előadás, amelyet ezúttal is meleg tetszéssel fogadott a telt ház publikuma. (lv.) PESTI HÍRlAP ! 1927 március 5 szombat. Nem nősülök! a sorozatos előadások utolsó hete a Vígszínházban Repiii fecském! • 6 próba-impressziók. A Király Színház tudja, hogy hagyományai vannak és tiszteli ezeket a hagyományokat és hű azokhoz. Ezek a hagyományok a komoly, szép és főleg magyar operettekhez kötik és egy ilyen operett vonul fel ezúttal is a színpadon, máris megmondhatjuk, a siker kétségtelen és őszinte ildei közt. Farkas Imre új darabjáról egyelőre csak annyit, hogy az a huszáros, kedves, romantikus, régi magyar világ kedves feltámadása néhány órára, vidáman-szomorún, édes magyaros zeneszó mellett. Az előadás kiválóan segíti előre a darab sikerét: Biller és Halmay, Vaály és Nádor a főszerepekben csupa jókedv, csupa ragyogóan vidám és megható játékot játszanak, külön fenomenális sikere volt Latabárnak, akinek alakítása színházi, művészi esemény. Felmelegedett szívvel és virágos kedvben hallgatta és tapsolta végig a főpróba válogatott közönsége a darabot, mely a legjobb auspiciumokkal néz a szombati premierje elé. Spanjaard Martin. A filharmonikusok hétfői rendkívüli hangversenyének a vendégdirigense, Spanjaard Martin, a világhírű Mengelberg mellett Hollandia legnevesebb karmestere, a ,,Dirigent Arnhemsehe Orkestvereenigung". Arnhem egy kisebb hollandi város, de központja néhány város művészetpártoló csoportjának. Spanjaardnak egy körülbelül iatvan tagból álló, kitűnően képzett zenekara van, amely Arnhemben és a körülfekvő városokban minden évben hangversenyciklusokat rendez. A zenei élet a hollandi provinciában hasonló egyesületi alapon nyugszik, mint nálunk is sok helyen. Minden kis város rendez tagjai részére a tagdíjak ellenében évente 6—8 hangversenyt és ezeken a hangversenyeken a meghívott szólistákon kívül részt vesz Spanjaard Martin zenekara is. Amikor elmondom neki, hogy most Magyarországon is megalakul az országos magyar zenebarátok kubai-terjesztő egyesülete, és hogy mi a kölcsönösség alapján szívesen bevezetünk az Egyesület költségein rendezett hangversenyeken hírneves külföldi művészeket is, Spanjaard az eszmét kitűnőnek találja és mindjárt kijelenti: — Nekünk akárhányszor kell információ Magyarországból jelentkező művészekről. Én választom ki a szólistáinkat, de persze előbb ismernem kellene őket. Akit azonban ön ajánl, arról tudom, hogy igazi művész és én készségesen felléptetem itteni hangversenyeinken. Sajnos, a mi anyagi viszonyaink is szerények, de mi viseljük a hangversenyrendezés költségeit, zenekarunkat is díjmentesen szolgálatára állítjuk a meghívott művészeknek, sőt megtérítjük az útiköltségek egy részét. Azonkívül én és feleségem meghívott művészeinket szívesen látjuk házunkban vendégül. Kérdésemre, hogy tud egy ilyen eléggé nagyszámú zenekart fenntartani, mivel ez a kérdés bennünket is foglalkoztat, a fiatal mester a következő választ adta: Saját erejéből egy ilyen hangverseny- zenekar sehol sem tudja magát fenntartani. De mivel mi fontos kultúrmunkát teljesítünk, több oldalról némi szubvenciót élvezünk. Így Arnhem város maga büszke l mini munkánkra, és évi 4000 forinttal (körülbelül 10,000 pengő) járul hozzá a mi költségeinkhez. 1700 hollandi forintot nyújt az állam, és még több kisebb város részéről, ahol rendszeresen működünk, élvezünk 100-től 2000 forintig menő szubvenciót, azonkívül egyes nem egyesületi közreműködésünkért is díjazva leszünk, úgyhogy, miután én egy évben körülbelül 100 zenekari hangversenyt dirigálok, zenekarunk tagjainak átlag egy évi 2000 forintnyi szerény létminimumot tudunk biztosítani. Legtöbb tagunk magánoktatással is foglalkozik, de ez így is elég szűkös kereset. Mindamellett olyan nagy mindnyájunkban a művészi lelkesedés, hogy szívesen és lankadatlanul dolgozunk. Természetesen Spanjaard is el van ragadtatva Budapest szépségétől, elsőrangúnak tartja a zenekart, amelyet az Istenek alkonya előadása alkalmából hallhatott és kitűnőnek minősíti a Wagner-zenedráma budapesti előadását. Általában nagyra tartja a magyar zeneművészetet, a legutóbb Hollandiában járt fiatal magyar művészek közül Székeli Zoltánt az első helyre állítja. Szóba került természetesen a modern zene problémája is. — Nem vagyok híve, — mondja Spanjaard —, a tisztán atonális zenének, de híve vagyok a fejlődésnek, és ösmerek kakofóniákkal telített zeneműveket, amelyek kell hogy a hallgató érdeklődését tökeltsék. Persze, ez egy bizonyos szellemi munkát, megerőltetést, sőt tanulmányt is megkövetel. Az én felfogásom szerint a művészet elsősorban a művészekhez szól, csak azután a hallgatók együtteséhez. A modern zene felfogásához nyugodt idegzet kell. Arnhem lakosságának legnagyobb része kis tőkepénzes, rentier. Értnek a zenekedvelőnek az elméjét, ha egy hangversenyt meglátogat, foglalkoztatni kell. Itt szeretnek modern zenét hallgatni. Viszont az a túlhajszolt idegzetű amsterdami tőzsdés fáradt lelkületét pihentetni, felüdíteni óhajtja. Neki Beethoven kell és a többi klasszikusok. Hogy a hollandi műértő közönség, nyugodtabb vérmérséklete dacára mennyire fogékony a modernebb zene iránt is, azt láthatja abból a nagy és meggyőződésből eredő kultuszból, amelyet Mahler Gusztáv alkotásaiból űzünk. Legutóbb Mahler összes zenekari művei ciklikus előadásban lettek bemutatva és nem volt üres hely. Persze, Mengelberg Willem dirigált, és Mengelberg Willem egy isten.