Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-06 / 177. szám

10 leány neve — édesapja igen jómódú ember volt, aki­nek nem imponált a nagy művész dicsősége, leányá­nak a Carnegiek és Morganok társaságából óhajtott férjet fogni. A leánynak azonban nem a vagyon volt az ideálja. Amikor az autó hazafelé vitte őket, Caruso észrevette, hogy a leány keztyűje hiányzik. Ott felej­tette a vendéglátó házban. — Tudja mit? — mondta a művész — vigye el az én keztyümet. Igaz ugyan, hogy nem illik a kezére, de emlékbe elteheti. A következő hónapban több izben találkoztak a zeneművész házánál és közben meleg barátság fejlő­dött ki közöttük. A leány ezután meghívta a szülei házhoz az énekest. Rövid idő múlva Spring Lake-be utaztak nyaralni s a művész itt is gyakran meglá­togatta a családot. Carusót nyáron sem hagyták pihenni, állandóan ostromolták szerződési ajánlatokkal és meghívások­kal. Ezen a nyáron vendégszerepelt a Lasky-féle film­vállalatnál, amely kétszeri fellépésért száz-százezer dollárt fizetett és több fürdőhelyre is hívták, hogy hangversenyen énekeljen. Augusztus 19-én, épen egy turnéra való elindu­lása előtt, megjelent Benjamin newyorki irodájában és megkérte a leánya kezét. Az apa természetesen el volt készülve erre a látogatásra, de a művész nem volt elkészülve arra, hogy Benjamin rideg üzleti ügy­nek tekinti leánya házasságát. Hozzájárulását egé­szen anyagi természetű feltételekhez kötötte , a regé­nyes hajlamú művész kénytelen volt keserves csaló­dással, dolgavégezetlen otthagyni. Egyenest a szállójába hajtatott a leányhoz, aki egy barátnőjével várta az eredményt. Elmondta neki az apjával folytatott beszélgetést és megkérdezte a vé­leményét. Dorothyt fölháborította az apja eljárása. Caruso erre ezt mondta a leánynak: — Holnap délelőtt tizenegy órakor idejössz és megkötjük a házasságot. Másnap, Szent István napján lesz tíz esztendeje, a megállapított időben megjelent a menyasszony és tanúnak hívott barátnője a Knickerbocker-hotelben, ahol Caruso lakott. A művész a titkárját hívta tanú­nak. Autóba ültek, útközben megszerezték a házas­ságkötési engedélyt és elhajtattak a Mária mennybe­meneteléről elnevezett templomba. Itt a pap nem merte összeadni őket, mert nem tudta, Caruso házas­ságának nincsenek-e kánonjogi akadályai. Erre másik templomba mentek, ahol megeskették őket. Azzal sem törődtek, hogy Dorothy protestáns Caruso beírta a noteszkönyvébe: A házasságkötés kiadásaira... 5000 dollár. Aznap hosszú hasábokat közöltek az amerikai lapok Caruso és Miss Dorothy Benjamin házasságá­ról. Különböző arcképeiket közölték és különféle meg­jegyzésekkel kísérték a tudósítást. A művész életmódját teljesen átformálta a há­zasság. Szolid, mértéktartó férj lett belőle, aki na­gyon szereti az otthonát. Csak az bántotta Carusot, aki nagyon vallásos ember volt, hogy az a nő, aki most már az egész világot jelenti neki, más valláson van, mint ő. Felesége a következő esztendő tavaszán áttért a római katolikus vallásra és újból megtar­tották az egyházi esküvőt. Ekkorra már végére járt a szezon. Rövid idő múltán hajóra ült Caruso a feleségével és hazavitte Olaszországba, ősz elején ismét Newyorkban voltak. A művész sokat dolgozott és minden föllépése újabb diadalt jelentett. A tél folyamán, még újév előtt, apai öröm is érte. Leánya született, aki a keresztségb­en a Gloria nevet kapta. Aztán négy évi családi boldog­sága közepéből elragadta a halál. ír . A távolbalátás magyar feltalálója világhírű találmányáról Beszélgetés új csodákról egy kávéházi asztal mellett. (A Pesti Hirlap tudósítójától.) A régi József-kör­uti kávéházban dinnyét uzsonnázik egy vendég és barackpálinkát iszik hozzá. Ezenkívül azután semmi különösen nem csinál a rokonszenves, érdekes arcú fiatal ur, aki láthatólag örömmel fogadja, amikor a régi pincérek megismerik és szeretettel köszöntik: — Alászolgája, mérnök ur! A „mérnök ur" még technikus korában ehhez a kávéházhoz szokott s most is eljött ide már az első napon, ahogy Berlinből hazaérkezett. Épen olyan sze­rényen ül, mint régen, holott a „mérnök úr" időközben világhíres ember lett, neves föltaláló, akinek az arc­képét angol, német, amerikai világlapok közlik, egy hatalmas német elektromos vállalat tanácsadó-főmér­nöke, a német Reichsbahn tanácsadója. A műszaki világban idehaza is nagyon jó ismerik Mihály Dénes nevét, akinek egész sereg találmánya között legneve­zetesebb a távolbalátó s aki megkonstruálta a beszélő film legtökéletesebb formáját. Találmányainak külön jellemzője, hogy egytől-egyig szellemesek. Ilyen szellemes maga a fiata­­föltaláló is, aki mosolyogva beszél azokról az ádáz harcokról, amelye­ket találmánya védelmében a világ minden részében jelentkező utánzókkal kellett folytatnia, míg végre most a legutóbbi napokban ő maradt a győztes. A misztikus távolbalátó. — A telehort: ez a távolbalátó műszaki neve — mondja — nyomban ..Das elektrische Fernsehen und das Telehort című könyvem megjelenése után kezd­ték kopírozni. Könyvem megjelenéséig képeknek a tá­volba való továbbítása a képtávíró útján történt. En­nek a legprimitívebb megoldása a kép keresztezése volt, egymást keresztező függélyes és vízszintes sorok, illetve kockák segítségével. A másik, sokkal haladot­tabb megoldás a fotográfiának villamos áram útján való közvetítése. Az új eljárás, amely a népies távolbalátó nevet kapta, nem szorul fotografáló processzusra, hanem a fénybenyomásokat a készülék elektromos impulzu­sokká alakítja át, ezeket dróttalanul sugározza ki s a tetszés szerinti számú vevőkészülék az elektromos impulzusokat fényimpulzusokká alakítja át, ugyan­úgy csoportosítva a fénybenyomásokat, amint azo­kat az adókészülék szétbontotta. Vagyis röviden, az adókészülék előtt lefolyt cselekményt a vevőkészülék visszaadja. S miután ez a procedúra irgalmatlan se­bességgel megy végbe — tizedmásodperc alatt a kép­nek százezer részletpontocskáját veti át a készülék —, a szemideg számára teljesen összefogó egészet ka­punk. — Vagyis sokkal gyorsabb mozgás történik, mint, a filmpergetés alkalmával? — Oh, összehasonlíthatatlanul gy­orsabb ! — Nem adott ez gondolatot arra, hogy a talál­mányt a mozi szolgálatába lehetne állítani ? — De igen. Gondoltam erre. Ez azonban a mo­zinak egészen új alapokon való felépítése lenne, hi­szen nem tökéletesítésről, hanem egészen más el­járásról van szó. Szól a „lefotografált hang." Szabatos és mégis érthető meghatározások, ame­lyek alapján könnyű képet alkotni a távolbalátásról. Ugyanilyen kedves könnyedséggel kapunk meg min­dent a kávéházi asztalnál a beszélő filmről. —­ A film szegélyén — szól a magyarázat — a perforáláson kívül a hangrezgések is le vannak foto­s­grafálva. A reprodukciónál pedig egy újszerű fény­érzékeny cella a hanfistráfokat elektromos rezgé­sekké alakítja, amelyek hangszórókra vizetnek át. Külön figyelmet érdemel ennél az eljárásnál, hogy a hangszórók az elektromos változást közvetlenül levegőrezgéssé alakítják át, minden mechanikai be­avatkozás nélkül. Nincs se membrán, se hangszalag s igy a visszaadás teljesen természetes benyomást kelt, rádió- és grammofonszerű torok-orrhangok nélkül. Budapesttől — a világhírig. — Mind a két találmányom: a távolba látó és az úgynevezett beszélő film a világháború vége felé alakult ki bennem a Telefongyár Részvénytársaság kötelékében. A vállalatnak főmérnöke voltam akkor. Nem tudjuk leplezni csodálkozásunkat. A fiatal úr, aki szemben ül velünk s aki huszonhat-huszon­nyolc évesnél nem látszik idősebbnek. — Oh kérem — mondja mosolyogva —, én már öreg vagyok, már harminchatéves vagyok. Elmondja aztán, hogy miképen hívták találmá­nyáról kiadott németnyelvű könyve után Németor­szágba, ahol az Allgemeine Electricitäts Gesellschaft tanácsadó-főmérnöke lett. Előbb alaposan kipróbál­ták a németek s miután négyféle vonatösszeütközést elhárító készüléket konstruált, a Reichsbahnnak, men­tek csak bele a távolbalátó találmány kivitelébe. Ez­zel egyidejűleg egy holland-német pénzcsoport vette kezébe a beszélő film kiépítését. Budapesten próbálják ki a beszélő filmet. — A konkurrensek ellen, akik Angliában, Ame­rikában, Franciaországban, de a világ minden részé­ben jelentkeztek, védekezni kellett. Miután a meg­indult polémiákban fölénybe sikerült jutnom, az an­golok és amerikaiak belátták, hogy legjobb a néme­tekkel együtt haladni és így egyesült a távolbalátó értékesítésére a berlini A. E. G.-vel az angol Televi­sion Ltd. és az amerikai General Electric társaság. Az egyesülés effektuálására augusztus 16-ikán Lon­donba utazom, addig azonban itthon tartózkodom családom körében. — Budapesti tartózkodásomat arra használom fel, hogy a holland-német pénzcsoport engedélyével itt bemutassam a beszélő filmet tudományos előadás­sal kapcsolatban. Budapest lesz tehát találmányom­nak, az egész világot megelőzve, próbaterülete a nagy­közönség előtt. — Ezalatt Berlin készül a távolbalátó gyakorlati bevezetésére. Ezzel fogják illusztrálni a rádiót, más részről az Ufa Palast am Zoo esti mozi­programmját adják. Mindenki a lakásában nézheti végig a­ mozi­előadást. Tervbe van véve a közeli időbén Hamburg és Lipcse bekapcsolása. — S azután? — tesszük fel a kérdést, mintha már mindez is nem volna egy új, egy nagy csoda. " — Azután? — mondja Mihály Dénes. — Azután az egész világé lesz a távolbalátó, mint ma a rádió. Művészek a paradicsomban. Nizza, augusztus. Ilyenkor, szezon derekán, nem újság, hogy a lapokban a különböző előkelő fürdő­helyeken fel-feltűnő kalandorokról, ál-marquis-król, gazdag özvegyekként szereplő ízélhámosnőkről elég szó esik. Ez a kaland azonban, melynek hírét Nizzából vesszük, egészen más természetű és van egy igen­­ kedves csattanója is. Gabriel Doumerge, a jeles párizsi festő, né­hány barátjával együtt a nyarat a Riviérán, Anti­bes-ben tölti. A festő társasága csakhamar néhány íróval és színésszel bővült ki és a művészkolónia együtt mulatott, együtt szórakozott és együtt für­dött. Az előkelő Antibes fényűző közönsége, a szi­gorú szabályok, amelyeket, a fürdővendégek köte­lesek voltak betartani, nagyon feszélyezte a mű­vészkolónia tagjait. Különösen Doumerge-nek nem tetszett a dolog. — Úgy érzem magam, mintha egy előkelő szálloda éttermében lennék, nem pedig a szabad ter­mészet ölében. Ezen segíteni fogok, — elégedetlen­­kedett a jeles festő. A művész járt-kelt, kutatott, érdeklődött, na­pokig fürkészett és egyszer csak ragyogó arccal állított be: — Megtaláltam, amit kerestem. Valóságos pa­radicsom. Doumerge elvezette a társaságot a fürdő egyik távolabbi helyére. Pompás kis öböl rejtőzködött a borostyánbokrok ölében és ide nem hallatszott el a strand zajos zenéje, itt nem tolongott a lármás fürdőző közönség. — Pompás hely! — lelkesedtek a művészi kolónia tagjai. — Igazad van, ez paradicsom. — És mivel itt nincsenek Évák, mi bátran le­hetünk Ádámok, — jegyezte meg Doumerge Úgy is jön. Doumerge és társai már másnap a kis öbölben, az ő paradicsomukban fürödtek lenge fürdőöltözetben. De hiszen egymás között voltak, senki nem ütközhetett meg azon, hogy az Antibes­ben érvényes szigorú rendeletet, amely kérlelhet­lenül előírta a magas fürdőruhát, lábbal tiporták. Egyik nap, mikor a művészkolónia tagjai is­mét jókedvűen lubickoltak, hancúroztak a vízben, szigorú hang zavarta meg mulatozásukat. — A törvény nevében! — dörgött feléjük egy rendőr. A fürdőző társaság meglepetten nézett a rend­őrre. — Nem tudják az urak, hogy csak magas, kantáros úszóruhában szabad fürdeni? Doumerge kedélyesen válaszolt: — Igen, ott a pokolban, ahol a közönség van, de nem itt, a paradicsomban, ahol mi fürdünk. A rendőr azonban nem tágított. — A törvény az törvény, a parancs az parancs. Az urak közbotrányt okoznak. — Ki botránkozik meg rajtunk? — bosszan­kodott Doumerge, — hiszen ezen az elhagyott he­lyen soha senki se jár. Nem is szabad itt járnia. Gondoskodtunk arról, hogy mindenki messze el­kerülje ezt a környéket. Ezzel egy nagy táblára mutatott, amelyen ha­talmas betűkkel volt kimázolva: Tilos átjárás! Veszélyes terület! Erre ne járj — arra tarts! Hátra arc! Indulj! A rendőrt azonban ez sem elégítette ki. — Az urakat feljelentették, a rendőrség tehát köteles önök ellen eljárni. — Ki jelentett fel? — érdeklődtek. — Annak a villának a tulajdonosnője. Néhány száz lépésnyire a helytől csakugyan egy csinos kis villa volt látható. — Eddig észre se vettük! — dörmögte dühö­sen Doumerge. — És ki az a rettenetesen erkölcsös teremtés, akinek szemet szúrtunk? — Nem ismerem. De az mellékes. Kövessenek az urak. Doumerge-nek azonban csepp kedve sem volt a fürdőből kijönni, ebből parázs összeszólal­k­ozás támadt és a művész nem éppen a leghízelgőbb jelzőket alkalmazta a rendőrre, parancsnokukra és az egész rendőrségre. Másnap délelőtt azután az egész művész­kolónia felvonult a rendőrségre. Súlyos vádak hang­zottak el: „Hivatalos hatóság megsértése" és ,,köz­botrányt okozó viselkedés." Doumerge nyugodtan hallgatta végig a­ váda­kat, és az egész társaság majd hanyatt vágódott a meglepetéstől, mikor meghallotta, hogy aki őket fel­jelentette, a villa erkölcsös, szemérmes tulajdonosa nem más, mint Otero. Carolina Otero, a nagyhírű táncosnő, a la belle Otero, aki 15—20 évvel ezelőtt szilaj táncaival lázba ejtette az egész világ közön­ségét. Ámde Otero is megtudta, hogy kiket jelentett fel. — Hiszen ezek kollegák! — kiáltott fel a volt táncosnő és azonnal visszavonta a feljelentést, ellenben meghívta az egész kolóniát. A pompás uzsonnán jót mulattak az eseten. A ,,közbotrányt okozó viselkedés" tehát simán elintéződött. De a „hivatalos hatóság megsértése­" miatt Douruergenek 25 frank büntetést kellett fizetni. PESTI HÍ­RLAP 1927. augusztus 6 . szombat.

Next