Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-07 / 178. szám

19­­7. augusztus 7. A PESTI HÍRLAP VASÁRNAPJA 39­ ­lakozott, aztán felcsapott színésznek, ez vérében volt, hiszen a nagy Kelemen Lászlónak volt az öccse . . . A vidéken mint énekes színész jeleskedett, itt pedig a komoly komikus szerepek nagy mestere lett. Bartolója felejthetetlen is volt. A színház nyug­díjintézete körül is buzgólkodott s ő lett az első nyugdíjas tag. Leánya volt a későbbi híres Bulyov­szkyné Szilágyi Lilla, aki egyformán ismert volt itt­hon és a németországi nagy színpadokon. Szőllősy Lajos táncos színész, aki kisebb sze­repekben is hasznavehetőnek bizonyult. Telepi György méltán híres a magyar színé­szetben. Ezermester. Mint festő csapott át a színé­szetre s a kassai nagyszerű társaság vezértagja lett. Gyermekei voltak Károly és Máli, az előbbi később nagynevű tájképfestőnk lett, mindketten gyermek­szerepeket játszottak a Nemzeti Színház deszkáin. Udvarhelyi Miklós: Régi színész, 1810 óta. Mindenben használható tag, az operától a paró­diáig. A kedves, jólelkű apák szerepében jeleskedett különösen. Két nagy hiba terhelte: a rendkívüli félsz és a szerep nem tudás s nagy lelkiismeretessége folytán súlyosan érezte is ezeket, még ha nem is volt erre semmi oka. Öccse volt Sándor, gyenge színészi tehetség, egészen kis szerepekre lehetett használni. Ez volt az a kitűnő társaság, mely a Pesti Ma­gyar Színházat megnyitotta. Fényes csillagok a mű­vészet, a kultura egén. Mindegyik egy-egy élő fáklya, amelynek világát még ma is lehet látni azok­ban a szent tradíciókban, amelyeket ma — kilencven hosszú év multán — követ a hatalmas Nemzeti Szinház. Rexa Dezső: Karavánnal Afrika szivében. Kutatás az ókori „Ofir" után. — A veszedelmes okirat. — A­ zu­u nyomai. — Mese az arany eredetéről. — A fehér ördög, írja: Demeter Géza. Az Omo-folyón való átkelés után lassan halad­tunk tönkrement karavánunkkal a Valga-folyóval párhuzamos fennsíkon. A mély folyóvölgyek rettentő hősége megviselt embert és állatot s igy sajnálkozva néztük a Valga hullámos fövényében turkáló embe­reket a völgyeknél aránytalanul hűvösebb hegyiutról. (Itt már csak 46 Celziusz-fokot mutatott a hőmérő.) Innen a magasból csak apró tanagra-figuráknak tet­­­­szettek a lent sürgölődő bennszülöttek s kitűnő lát­csöveinkkel sem tudtuk kivenni, hogy -m mivel foglala­toskodnak olyan szorgalmasan. Dedzsassz maccs Ma­ruta, a környék főnöke, ki némi borravaló reményé­ben kísérőnkül szegődött, látva érdeklődésünket, sie­tett a felvilágosítással: — Ezek az aranyásók, — mondta olyan áhítat­tal, mintha valami vallásos imát rebegne — sok ara­nyat rejt a Valga homokja! Oh, az arany, az arany! Derék abesszin barátunk ismerte a sápadt sárga fémben rejtőző sátáni hatalmat s ahányszor a vork (arany) szót kiejtette, mindannyiszor olyan alázatos­­grimaszt vágott, mint a kopt papok, ha Szent György­ből beszélnek. Abesszínia egyike Afrika leggazdagabb aranytermő országainak s már az egyiptomiak fény­korában is eredményesen bányászták és mosták­-itt a­ drága fémet. Ez talán a magyarázata annak a határtalan tiszteletnek, mellyel az aranyról beszél­nek, de innen ered valószínűleg az abesszinek kapzsi­sága és pénzsóvárgása is. Sokan azt vitatják, hogy Ofir, az ókor annyit em­legetett mesés aranyországa tulajdonképpen Abesszí­nia lett volna, ugyancsak többen állítják azt is, hogy „­ itt kellett lenni valahol Salamon világhírű zafirbányáinak is. Egy német geológiai társaság engedélyt is kért és kapott Menlik­től, hogy Benessanga romjai körül ásatásokat végezzen ebben az irányban. Bele is kezd­tek nagy apparátussal a munkálatokba, ami azután miért, miért nem, újra ellankadt. Az bizonyos, hogy ma is számtalan helyen felta­lálható még az ókori drágakő- és aranybányák nyoma, sajnos, azonban ezeken a helyeken aztán nyo­mon kívül mást nem is találnak, mert az ókori bá­nyatulajdonosok, kik ingyen munkaerővel, rabszol­gákkal dolgoztattak, nem hagytak fel a megkezdett terület kutatásával, míg abban egy szem drágakő, vagy egy hajszálvékony aranyerecske is meghúzó­dott, nekik rentábilis volt ott is a gazdálkodó ahol a mai munkabérek mellett tönkre menne a munkáltató­ vállalat. Érdekes jelenség az is, hogy ezek a bányák csaknem kivétel nélkül a zuluk technikája szerint vannak megművelve. Hogy hogyan kerültek ezek a délafrikai bányászok az ókori Etiópia bányáiba, vagy milyen úton-módon jutott el az ő metódusuk ide, az olyan titok, melynek felderítése még a jövő kutatóira vár, de hogy a jellegzetes zulu-nyomok feltalálhatók minden ókori ásatásnál, az kétségtelen. A zulu az egyetlen afrikai nép, mely értette a módját, hogyan lehet til­ és víz segítségével sziklát repeszteni, ők dolgoztak valami máig is ismeretlen ko­vácsolású acélkemény vasszerszámmal. Jellegzetes a zuluk aknarendszere is, tekervényes szűk meneteiket kizárólag az erek mentén várják. Afrika őskori történetét még ma is sötét homály fedi és nem lehetetlen, hogy ép ezeknek a bányáknak az alapos, szakszerű átkutatása olyan adatokkal fogja gazdagítani az emberiség őskorának az ismeretét, amilyenekről mi nem is álmodunk. Egyre több meg­figyelés szól amellett hogy Afrika őslakói valamikor sokjal magasabb műveltségi fokon állottak, mint ma. Nem lehetetlen, hogy pár évtized múlva már azt fog­ az expedíció tagja.­ ják tanítani, hogy élt valamikor Afrika déli részén egy hatalmas, művelt, államalkotó nép, mely Kina és Tibet mintájára egy, az európai, illetve az ázsiai kul­túrától teljesen elütő műveltséget teremtett magának s ennek a nagy népnek a leszármazottjai a ma is élő félvad zuluk. Ezeknek a teljesen kizsarolt ókori bányáknak el­lenére, Abesszínia földjében még ma is sok az arany. A Tana-tó vidéke, Gondár környéke, a Barro és a Kék-Nílus vize, a szudáni határokon, ma is gazdag aranyban. A kimondott aranytermő vid­ékek nagy ré­sze ma már európaiak kezén van, kik drága pénzen szereztek koncessziókat a bányászatra és a nemesfém­kivitelre, de a bennszülöttek is mosnak sok aranyat a folyók vizéből. Sok helyen találtak platinát is, me­lyet az abesszinek neccs work-nak, fehér aranynak ne­veznek és sokkal alábbvalónak tartják az aranynál, úgyhogy egy deka aranyért még ma is lehet kapni az ország belsejében . 2—3 deka platinát, ami nem mond­ható éppen rossz üzletnek. Hogy mennyire foglalkoztatja a bennszülöttek képzeletét az arany, azt legjobban az mutatja,­ hogy csaknem minden ember tud néhány ősmondát arról, hogy hogyan keletkezett az arany. Sajnos azonban, az abesszin népmesék nagy része annyira szókimondóan tárgyalja azt, ami szerintük igazán, természetes, hogy lehetetlen európai újságban közzétenni őket, még gyökeresen átdolgozva sem, mert a mesék poénja rendesen olyan vastag, amit európai nyomdapapiros nem bír meg, pedig néhány népmese jobban jelle­mezné ennek a sajátságos népnek az életét és gondol­kozását minden útleírásnál. Alig hallottam három­esztendős abesszíniai tartózkodásom alatt egy-két olyan mesét, mely mentes minden ferdeségtől. El is mondok egy ilyet, mert kitűnően jellemzi az abesszi­nek mentalitását. A Turádd-dinasztia megalapítója, Máté, igazsá­gos jó király volt. Mikor napnyugat felől ellenség tá­madt az országára, ő maga is harcba vonult két fiá­val, vitézül küzdött, le is győzte az ellenséget, de hat fia holtan maradt a csatatéren csak a legfiatalabb, Míncsu tért vele haz,a Gondár-ba. Az agg császár minden szeretete a dinasztia fenntartójára, egyetlen fiára maradt. Egyszer véres gyilkosság híre futott vé­gig az országon, megölték a főpapot, Gongisztold-ot és leányát, Turense-t. De még nagyobb lett a szomorú­ság, mikor megtudták, hogy a trónörökös, Míncsu volt a gyilkos, amiért a leány visszautasította a sze­relmét. A bíróság összeült, hogy ítéletet hozzon, de nem ítélhették halálra a gyilkost, mert akkor magva szakadt volna a­­jó Mátó családjának. Mikor az öreg uralkodó értesült a bíróság felmentő kijelentéséről, megköszönte a bíráknak, hogy győzött bennük az iránta való szeretet az igazságérzet felett és nem akar­ták öreg napjait megszomoritani, azzal magához hi­vatta fiát, megölelte, megcsókolta s aztán az egybe­gyűlt nép szeme láttára markolatig döfte kardját egyetlen gyermeke szívébe. Szomorú gyász borult az egész országra, de másnap fiaba Georgis (az Isten) megjutalmazta az igazságos Mátót. Reggel jelentet­ték, hogy hatvanéves felesége egy gyönyörű, egészsé­ges fiúgyermeket szült. Máté örömében hatalmas ál­dozati tüzet gyújtott, a füst egyenesen szállt a derült ég felé, majd egyszerre esni kezdett és esett három nap és három éjjel, de nem eső, hanem ökölnyi arany darabok. Még ma is lehet ilyen aranyrögöket találni Gondár környékén, alig egy arasznyira a föld színe alatt, ez mind a Baha Gorgis ajándéka, az igazságot gyermekénél is jobban szerető Máté számára. Érdekes, hogy ez az aranyat imádó nép maga nem foglalkozik bányászattal. Babonás képzelete any­nyira benépesíti a föld népét elkárhozott lelkekkel, szellemek­kel, ördögökkel, hogy azok közé még az imádott arany kedvéért sem mer lemenni. A mélység­től való irtózásukat tapasztalhatta minden európai, aki valaha kutat ásatott Abessziniában. Nincs az a pénz, amiért egy abesszin két méternél mélyebbre lemásszon a föld felszíne alá. Az ilyenfajta munkát­­csak néhány megvetett, de az uralkodófajnál feltétlen snejdigebb törzs gyer­mekei végzik. Hogy az abesszin mennyire tiszteli a beányát és félti az ördögöt, azt ékesen elmesélte ne­künk Red Tom, a vörös Tom. A vörös Tom volt a legcsúfabb ember, akit csak valaha láttam. Himlőhelyes, véres arcán nem volt egy tenyérnyi folt sem, ami nem lett volna mély seb­helyektől össze-vissza szántva, tűzpiros szakáll bozon­tos csomókban díszítette az ábrázatát. Hasonló ékes­ségei voltak: a kancsal szem, törött orr, repedezett fo­gatlan szája alól előugró merev álla. Fénylő, számta­lan helyen betört fején nagyitóval sem lehetett egyet­len hajszálat találni. És ez az ember, akit valahon­nan a vad Nyugatról sodort Abesszínia közepébe nyugtalan vére, azelőtt pár évvel még valóságos Ado­nisz volt, igaz, hogy parókás Adonisz, mert saját be­vallása szerint az utolsó mohikán megskalpolta még mint zsenge gyermeket, viszont más verzió szerint droguistasegéd korában feltalált valami csalhatatlan hajnövesztő szert és annak a szorgalmas használata tarolta le egykor dús fürtjeit. Red páratlan csúfságát két tényezőnek köszönhette: először, hogy az abesszin nem bújik föld alá, másodszor annak, hogy az abesz­szin fehérnek képzeli el az ördögöt. Utóvégre, ha ne­künk szabad volt teljesen önkényesen fekete ördögöt alkotni képzeletünkben, akkor a szerecsennek is jo­gában áll azzal revanzsálni magát, hogy ő viszont fe­hérnek képzeli el Lucifert és a szerecsen optimista azt tartja, hogy még­sem olyan fehér az ördög, mint ami­lyennek­­ festik. A következőkében szól a vörös Tom szomorú históriája: — Vagyonom egy szerencsétlen spekulációi­ kö­vetkeztében elúszott Amerikában s akkor elhatároz­tam, hogy szerencsét próbálok valahol a legsötétebb Afrikában. Így jutottam el Abesszínia fővárosába, nem hozva egyebet magammal a régi dicsőségből, csak klasszikusan szép, hódító külsőmet. Mert sze­rénytelenség nélkül mondva, irigyelt szépség voltam pár évvel ezelőtt, — vallotta Tom szende pirulással — és ennek köszönhettem, hogy Addisból rövidesen me­nekülnöm kellett, mert a féltékeny férjek már fényes nappal bicskával kergettek az utcákon. Két magam­fajta világcsavargóval társulva, nekiálltunk aranyat ásni, Családban. Nehezen ment a munka, mert ezeket az istentelen fekete kutyákat nem lehet a föld alá be­zavarni, azért minden mély munkát magunknak­ kel­lett végezni. Egy függőleges kutató aknával sikerült már 25 méternyire lejutnunk, de itt is minden méter újabb mélységet magunknak kellett robbantatni. A kutszerü mély lyuk felé csigát építettünk s azon en­gedtek­ le­ minket a három európait, felváltva fekete szolgáink. Egy ízben megiint rám került a sor." Jó adag dinamittal a kezemben leengedtek a kulik, ugy, ahogy mindig láttak, a naptól feketére égett arccal és dús fekete parókámmal. Jó ideig tartott, amíg a 25 méteres mélységet leszaladta velem a csiga kötele, lent kemény munkával új menetet fúrtam, abban el­helyeztem egy hatalmas porció dinamitot, meggyúj­tottam a robbantózsinórt és jelt adtam, hogy húzza­nak fel. Lassan, csikorogva megindult a kötél. Már jó párszázszor tettem ehhez­ hasonló kellemetlen utat, de sohasem gondoltam arra, hogy valami bajom tör­ténhetne, de most valahogy kezdtem igen különösen érezni m­agam. Mintha a kötél ma lassabban csava­­­rodna a fejem fölött, mint máskor, aztán meg az ju­tott az eszembe, hogy az utolsó alkalommal is és ab­ban a pillanatban robbant a dinamit, mikor az akna peremére értem, alig tudtam idejében kiugrani a felvágódó kőzuhatag elől. Majd azt láttam magam előtt, hogy milyen gyorsan kezdett ma égni a gyújtózsinór, már szinte azt is éreztem, hogy szakít darabokra a robbanás ereje. Ettől a kedélytelen k­ép­zelődéstől kiverte a homlokomat a hideg verejték, a sóscseppek befolytak a szemembe. Letörölni nem tudtam, mert mind a két kezemmel görcsösen ka­paszkodnom kellett a felvonókötélbe, így tehát arco­mat kentem a kabátom ujjához, még­pedig olyan si­keresen, hogy a 20 év óta elvárhatatlan parókám is lerepült a fejemről. Bánatosan néztem a hűséges pára után, de semmit sem tehettem az érdekében, csak lógtam a kötélen keserves kínok közt. Végre! Világosodni kezdett, már láttam a szerecsének kí­váncsi arcát, ahogy kémlelődve áthajoltak az akna peremén. Nagyobb baj volt azonban, hogy a szere­csenek is megláttak engem. Hozzá voltak szokva, hogy egy káromkodó, feketehajú urat húzzanak fel a mélyből s ma ahelyett egy holdvilágként világító, naptól óvott, hófehér tar koponya száll feléjük a po­kol országából. Csak rémült sikoltást, behemót ordí­tást hallottam: — Az ördög, az ördögi aztán vad ijedelemmel szétugrott az egész banda, a gazdátlanul hagyott csiga pedig villámgyorsan pergett le az engem tartó kötéllel. Ijedten kapálóz­tam, hogy valahogy elkapjam a kut­ akna csupasz meredek falát, de nem sikerült, feltartóztathatatlan sebességgel zuhantam a robbanásra kész dinamit felé. Társaim látták az orditva szétugró szerecsene­ket, utána pedig hallották a tompa detonációt. Ahogy a felszálló por- és füstfelhő szétoszlott, azonnal le­ereszkedtek utánam. Ott találtak félholtan, eszmélet­lenül az akna mélyén. A dinamit szerencsémre még akkor robbant, mikor a fele után zuhantam. Három hónapig kuruzsoltak, varrtak, foldoztak, amíg vala­hogy újra embert csináltak belőlem. Jaj, de milyet? Ezer sebhely szántotta végig vörösre égett arcomat, az orrom három helyen tört be, fél fülem leszakadt, kezem, lábam hónapokig sinek­ közt forrt, szavat meg­halt az Adonisz és megszületett a Veres Tom­­fis mindez azért, mert a féleszű szerecsenek fehérnek képzelik az ördögöt!!! kultura

Next