Pesti Hírlap, 1927. szeptember (49. évfolyam, 197-221. szám)
1927-09-01 / 197. szám
1927. szeptember 1., csütörtök. PESTI HÍRLAP AMIT LONDON ÜZENT, IRTA: HEGEDŰS LÓRÁNT. " ^ Lord Rothermere hatalmas hirlapi küzdése a Pesti Hírlap táborát nem érte váratlanul, hiszen e lapokról három év óta hirdetjük az egyetlen magyar orientációt az angolszász faj felé. Itt küzdöttünk azokkal, kik a lengyelbarátság miatt Németországot megdühítették, azokkal, kik a román-magyar egységről álmodtak, itt szóltunk a jugoszláv orientáció csábítása ellen. „Westward, ho!" — volt a jelszavunk, melyet kormánynak, ellenzéknek innét harsogtunk a fülébe. Ma már, úgy hisszük, egységes a magyar közvélemény s ami fontosabb, Angliában is kigyulladt a jelzőtűz. Ez csak haladhat, tovább fog harapódzni, többé meg nem akad. Ne bízzuk el magunkat, ez a kezdet kezdete. Lord Rothermere-rel és azzal az angol sajtóval szemben, mely felénk fordul, egy kötelességünk van, a tapintatos munka és döntő adatgyűjtés. Szeretném a magyar társadalmat is arra kérni, amit publicistatársaink úgyis tudnak, hogy mennél kevesebbet legyünk a kirakatban és mennél kevesebbszer akarjuk a nevünket újságban látni; elégedjünk meg azzal, hogy a Herczeg Ferenc elnöklete alatt megalakult bizottság meg fog tenni mindent, mindenkinek kiosztja szerepét és ne akarjunk okosabbak lenni nála. A kormány talán úgyis tudja rólunk azt, hogy, bár mi vagyunk a legkíméletlenebb ellenfelei idehaza, külföldön tartjuk az egységes nemzeti frontot és azt áttörni nem engedjük. Egyébről most nem kívánok beszélni, azért, mert a legokosabb dolgot is lehet a legrosszabb időben elmondani és most itt minden egyéni hiúságot háttérbe kell szorítanunk. De valamit meg kell mondanom azért, hogy tovább mozdulhassunk, akik ebbe a publicisztikai hadjáratba egész lényünket belefektettük. A lord üzenete nemcsak a külföldnek szól, hanem Magyarországnak is, tehát először nekünk kell levonni tanulságait, hogy a külföld is levonhassa azokat. Alig találkoztam még oly egységespárti képviselővel, aki ne csodálkozott volna azon, hogy én egyéb pálya helyett az újságírásra tértem át és alig láttam olyan képviselőházi ülést, amelyen valamely kicsinylő nyilatkozat ne hangzott volna el a sajtóról. Úgy látszik, vannak politikusok, akik azért vannak megsértve, mert a sajtó nem tudja őket elég nagy emberekké tenni. De méltóztassék elhinni, ez nemcsak a sajtón múlik, ehhez még valaki más is kell, hogy ki, azt méltóztassék kitalálni. Mi szeretnék mennél nagyobbá tenni őket. Azonban még tovább is megyek. Emellett a mostani sajtóellenes, hol konzervatív, hol reakcionárius kormányzat mellett vannak olyan törvények, vagy ha úgy tetszik, közigazgatási nyomok, amelyeknél a világ minden lord Rothermereje sem tudja a magyar sajtópropagandát érvényesülésre juttatni. Itt van a kezemben egy miniszteri beszéd a képviselőház utolsó ülésszakáról. Nevet szándékosan nem említek. Ebben az van, hogy mikor az ellenzék részéről a sajtó számára az esküdtszék visszaállítását kérték, a miniszter úr afélét mondott (szándékosan nem szó szerint idézem), hogy az esküdtszéket azért nem lehet a sajtójogban helyreállítani, mert Magyarország nincs eléggé stabilizálva. Engedelmet kérek, mi ellenzék, ahová csak a külföldi sajtóban Japántól Ausztráliáig eljutunk, mindenütt azt hangoztatjuk, hogy gróf Bethlen Istvánnak az az érdeme, hogy Magyarországot stabilizálta. Evvel dicsekszünk mi, az ellenzék. Akkor tehát arra kérjük a miniszter urakat, hogy ne rontsák az ellenzék kormánypárti szolgálatait. Azonban e nem egészen deákferenci beszéden kívül vannak oly tények is, amelyekkel végre le kell számolni. A nyár elején csak az egész sajtó nagy erőfeszítése tudta megakadályozni azt, hogy ez a büntetőnovella, amelybe talán nem is igazságügyi körök a sajtó büntetését is beletették, elhalasztassék őszre. Az igazságügyminiszter úr akkor olyan nyilatkozatot tett, hogy ez a törvény végszükséget jelent. Úgy látszott azután, hogy sem vég, sem szükség nem volt, mert mégis el lehetett halasztani. A miniszter urat személy szerint nem ismerem, úgy hallom minden oldalról, hogy igen tiszteletreméltó úriember, aki eddig gyengén összefércelt törvényjavaslatokkal állott elő. Szeretném, ha nem nekem, hanem Lord Rothermerenek elhinné azt, hogy ennek a javaslatnak a sajtóra vonatkozó részét őszig ki kell hagyni, mégpedig teljesen ki kell hagyni. Ha nem teszi meg, mi megerősödve fogunk ellene küzdeni, és utóvégre senkinek sem lehet megtiltani azt, hogy a politikai öngyilkosságnak azt a módját válassza, amit ő akar. Azonban evvel még nem vagyunk túl az árkon. Az összes leváló részei fcorg.:anyai és sajtói avval dicsekszenek ugyanalyon angol és amerikai közvélemény előtt, amelyhezmi akarunk most fordulni, hogy nekik a sajtóügyekben zsűrijük, esküdtszékük van. Ne feledjük el, hogy a zsűri angol találmány, és az angolok el sem tudják képzelni bíráskodásukat zsűri nélkül, főleg, hogy a sajtóban más, mint zsűri ítéljen. Evvel szemben mit mondunk mi magyarok ? Elismerem, hogy az esküdtszéket nálunk nem lehet szabadjára bocsátani, de hiszen az 1914. évi XIV. törvény, amelyet Balogh Jenő és Vadász Lipót barátom készített, a legszigorúbb ellenőrzés alá veszi a sajtót. Ne méltóztassék azt sem elfelejteni, hogy ez a sajtó szintén tanult már, kényesebb a becsületére, mint valaha és őszintén szólja, egyikünk sem fog másképen írni asajtótörvény után, mint most is, mert hiszen, ha kell kellemetlenség, most is magunkra vesszük. De a sajtót rendes formákhoz kötött bíróság el nem ítélheti, sem fel nem mentheti, mert ez az apparátus arra nem való. Méltóztassék csak elképzelni, hogy mi történik, ha egy aktív politikust támad meg egy újságíró. Először a kormánytól függ, hogy kap-e az illető politikus, kegyelmes vagy méltóságos úr, akinek a tényei főfontosságúak, engedélyt arra, hogy sajtópert indítson. Másodszor inkriminál. Láttam nagyon ügyes inkriminációkat, ahol tudniillik azt nem inkriminálta az illető, ahol meg lehetett volna fogni; az ügyész és bíró pedig kötve vannak az inkriminációhoz. De azután hol van a bizonyítás? Harcban állnak a bíróság előtt teljes vértezetben a vádló, aki rágalmazás miatt pörli az újságírót és — talán épen azért, mert Feszty Árpádnak az Istenítéletről szóló képe van az esküdtszéki teremben — pőrén, meztelenül az újságíró egyén. A vádlott tanukat jelent be és okiratokat kér. A kormánytól függenek az okiratok és nálunk a kormánytól függ az is, hogy melyik tanút menti föl a hivatalos titoktartás alól. Ezt nem lehet tűrni, mert az esküdtszék nem tűrné. Az esküdtszék minden forma nélkül a teljes igazságra törekszik. Hogy az is téved, elhiszem. A szakbíró épen annyit téved, mint az esküdtszék, hiszen emberek vagyunk, de a megnyugvás százszor nagyobb az esküdtszéknél, mint a bíróságnál, különösen a külföld szemében. Elmondanék én valamit. Talán ott voltam, vagy nem voltam ott egy tárgyaláson, ahol szintén egy aktív politikus egy újságírót támadott. Lehet, hogy nem voltam ott. Ha azonban ott voltam, akkor tudom azt, hogy a töbtam. Anatcióik a jegyzeteknek kivételével, melyeknek összfüggése nem világos, s amelyeket emiatt külön is választottunk, mindent osztályoztam, megszámoztam és négy csoportba raktam. Legföljebb egy órára van még szükség, hogy az egész munkával elkészüljünk. Ebéd alatt is erről a munkájáról beszélt, de egyéb tárgyakról is, könnyedén és józanul. Amikor elmondtam a külügyminisztériumban tett látogatásomat, egyáltalán nem vonta kétségbe. Még mosolygott is főnököm ama megjegyzésein, melyek reá vonatkoztak. — Igaza van annak az urnak, — mondta Zsófia. — Túlságosan elvontalak régi életedtől és barátaidtól. Én, aki csak asszony vagyok, élhettem egyetlen férfiért, de te . . . Nem fejezte be a mondatot és én nem mertem megkérdezni: Róbertről beszélsz, vagy rólam? Házaséletünket, benső viszonyunkat befejezettnek tekinted-e? Nem kérdeztem semmit. Nem tiltakoztam. Szavai: „Én élhettem egyetlenegy férfival" fájdalmas barázdát szántottak szívemben. Az egész nap békességben telt el, mint különben a többi napok is. Kettesben mentünk sétálni, kettesben folytattuk a munkát Róbert iratai közül, befejeztük a különválasztott jegyzetek átnézését és osztályozását s azután együtt költöttük el a könnyű vacsorát. Túlságosan békés, túlságosan hasonló volt ez a nap a többihez. Amint közeledett a nap vége, mindjobban növekedett bennem az éjtől való félelem. A halottnál tett látogatásom megnyugtatott, Zsófia kivallatására nézve ismét ingadozóvá váltam. Lesz-e bátorságom Zsófiát az éjszakára tervbe vett kikérdezés során nyilatkozatra bírnom arra a múltra nézve, melynek homályát már képtelen vagyok elviselni? Éreztem, hogy ütött az utolsó óra, halogatásra nincsen semmi ok. Mentől jobban közeledtünk azonban a kitűzött órához, annál jobban elfogott a kétség: meglesz-e bennem a kellő pillanatban az erős elhatározás. Az esti étkezés után átmentünk Zsófia kis stalónjába, melyet magunk között bibor ezalónnak neveztünk. Zsófiának szokása volt, mialatt én cigarettáztam, zongorához ülni, emlékezetből eljátszani néhány darabot magának és nekem. Ez a szokása most, betegsége miatt, néhány nap óta abbamaradt. Bizonyára gyógyulását akarta jelezni azzal, hogy ma újból a zongorához ült. Nekem akart kedvemben járni, mert azokat a melódiákat játszotta, amelyeket legjobban szeretek. Nincs éppen nagy zenei műveltségem, de értek valamit hozzá s ami nekem tetszik, rendszerint a hozzáértők tetszésével is találkozik. Zsófia egymásután eljátszotta Chopin második füzetének kilencedik étude-jét, Granados hatodik táncát, Boccherini menüettjét s végül Beethoven egy kis darabját, mely, nem tudom, miért, mindig mélyen meghal s amelynek címe: Der treue Johnny. Zsófia nem volt művész, de mély érzéssel játszott. Senki sem tudott a zongorából oly hangokat kihozni, melyek idegeimet jobban megremegtették volna. A zene azáltal izgat fel, hogy agyamat erős mozgásba hozza. A melódiák minden árnyalata és minden csengő akkord felkelti képzeletemet és megfelel egy húrnak idegszálaimban, valami visszfénynek vagy visszhangnak az emlékezetemben. Elnéztem Zsófia játékát , újból a szerelem melege öntötte el szivemet. Ifjúkorom minden álma beteljesült ebben a páratlan lényben s valóban isteni ihlet szállott meg bennünket attól a perctől kezdve, hogy egymáséi lehettünk. Ez az enyémnél magasabbrendű lény önszántából valami fölényes önmegtagadással vetette magát alá az én szellememnek még akkor is, mikor együtt ugrottunk fejest a testi gyönyörök örvényébe. Mindezt az én kedvemért tette, és most kockáztassam elvesztését, a teljes lemondást? És miért? Azért, mert vitát folytatok árnyakkal, mint én az imént Róbert bennem megszólalt hangja mondotta. Akármi lett légyen is a múlt, múlt volt, azaz semmiség, halál. Ezért a semmiségért tegyem kockára a legpazarabb valóságot, ezért a halálért törjek össze két életet? Nem, ehhez valóban nincs meg bennem sem a kedv, sem az erő. Végre is, itt csak az akaratról van szó. Ezt kellett volna mondanom magamnak: „Bármi történt is, én már nem javíthatok rajta, sőt még az sincs módomban, hogy megtudjam, mi történt. Ha megtudnám, ebből jó senkire sem származnék, ellenben szörnyű bajt hozhatna Zsófiára és rám. Meg kell esküdnöm rá, hogy a jövőben elhárítom magamtól ezt a veszedelmes gondolatot, épen úgy, mint ahogy a vallásos lélek tartozik elhárítani minden kísértést, mely hitét fenyegeti. Ez a lény az én életem, vagyonom, kötelességem, erényem, ő szeret engem és én szeretem őt." Gondolataim őszinték voltak és elhatározásom egyre erősbödött. A szobalány benyitott a bibor szalon ajtaján. — Nem kíván tőlem a nagyságos asszony semmit? Zsófia a zongora mellett tagadólag intett. Sem vetkőzésnél, sem öltözködésnél nem szokott segítséget igénybe venni, hacsak nem az enyémet. Hallottam, amint a szobalány léptei elhalkultak, azután egy távoli ajtó becsapódása hangzott. Zsófia befejezte a megkezdett dallamot, életem végéig csengeni fognak fülemben ezek az akkordok. Most már végig sem tudnám hallgatni ájulás nélkül s nem merem leirni a dal nevét. Zsófia felkelt, becsukta szép csendesen a zongorát s hozzám lépett. Arca mozdulatlan volt, mint mindig, de szemei lázban égtek. — Kedvesem, — mormogtam. Zsófia nem felelt, hanem rám nézett és figyelt. Alacsony divánon ültem, ő állott. Hirtelen megéreztem, hogy elérkeztünk életünk döntő pillanatához. Izgalmam oly fokra hágott, hogy nyelvem, a szájpadlás és fogaim közt vergődve, egyetlen hangot sem tudott hallatni. Zsófia kis karosszékbe ült, egészen közel hozzám s ezt mondta: — Antal, meg kell hogy hallgasson engem. Ne szóljon — folytatta azután s intett, hogy csendben maradjak. — Még most ne! Tudod, milyen vagyok: egy szó elég ahhoz, hogy elhallgattasson. Ha azonban nem szakítasz félbe ... Tehát beleegyezel, ugye? . (Folytatjuk.) 3