Pesti Hírlap, 1927. szeptember (49. évfolyam, 197-221. szám)

1927-09-18 / 211. szám

6 Esti levél — Kártyaklubok és kulturális egyletek. — A kártyaklubok milliárdjai mellett kiál­tó ellentét a kulturális, jótékony és irodalmi egyleteink nyomora. Azért a legutóbbi napok kártya­ razziái után igen okos dologba fogtak a belügyminisztériumban: az egyesületekkel foglalkozó hivatalos urak s az azok élén álló vezetők szaktanácskozmányt kezdettek, amely­nek célja lesz megkülönböztetni a közönséges kártyabarlangokat a más célokat is szolgáló kaszinóktól s a hazárdjátékot bizonyos korlá­tok közé szorítani. Azt a fölfogást ugyanis kénytelenek vagyunk átmenetileg elfogadni, hogy tűrni kell némely kaszinóban a hazárd­játékokat is, mert ezek jövedelméből tartják fönn azokat. Már most azonban több száz iga­zán nemes célokat szolgáló jótékony, kulturá­lis, irodalmi s társadalmi egyesület nevében sürgős kérelemmel fordulunk a tanácskozó tes­tülethez s főként az illetékes minisztériumok képviselőihez, hogy foglalkozzanak az egyleti ügyek egész komplexumával s oldják meg vég­legesen azt a kérdést, hogy a hézagpótló, ne­mes célzatú társadalmi egyesületek akcióké­pességét adják vissza s ezeknek szervezését és adminisztrálását könnyítsék meg. A „Tesz"­ben összegyűjtött egyletekkel ezt már részben megkezdették. De egész sereg közhasznú egy­let van a „Tesz"-en kivül is, sőt vannak oly országos szükségletek, amelyekre még ezután kell társadalmi szervet alapítani. Mindenekelőtt ki kell mondani az igaz­ságot, hogy egyesületekre nemcsak a társada­lomnak, hanem az államnak, a kormánynak s a hatóságoknak is szükségük van Magyaror­szágon. Mert az egyletek igen sokszor kiegé­szítik önkéntes adományok gyűjtésével az ál­lamkasszát s a hatóságok szűkös anyagi ere­jét; továbbá a kormányok és bartóságok inten­ciói és intézkedései számára társadalmi hátvé­det, népszerűsítést, önkéntes segédcsapatot nyújtanak. Régi jó szokás, hogy aktív minisz­terek s ezek feleségei épugy vezető szerepet vállalnak egyletekben s a hivatalosan képvi­selt eszméiket és terveiket a társadalom utján is terjesztik, mint a megbukott miniszterek s államtitkárok az egyletekben kifejtett műkö­désükkel szerzik vissza népszerűségüket. Ne­vükkel s tevékenységükkel pedig itt használ­nak az országnak. Kisdedóvókat, iskolákat, internátusokat, népkönyvtárakat, kórházakat, nyugdíjintézeteket stb. állítottak föl egyesüle­tek. Okos miniszterek tehát mindig fölhasz­nálták a hivatalos pénzen és hatalmon kívül az egyesületek népszerűsítő és szervező erejét. Arra kérjük tehát a tanácskozó urakat, adják meg a társadalom autonóm erejét képviselő egyleteknek a régi erkölcsi támogatást. A leggyorsabb segítség az volna, hogy csak annak a kaszinónak, politikai vagy tár­saskörnek engedjék meg a pinka-jövedelmet, amely ebből legalább egy vagy két kulturális, jótékony vagy irodalmi egyletet állandóan se­gélyez. A második követelés pedig az volna, hogy ezek a kártyapénzen díszes, nagy helyi­séget fenntartó kaszinók koronként adjanak helyiséget azoknak a közhasznú egyleteknek, amelyek még helyiséget sem tudnak tartani , vagy hónapos szobában vagy valamelyik tag magánlakásán végzik a szervezés keserves munkáját A harmadik segítség az volna, hogy a kezdő egyleteknek adják vissza az első két évre legalább azt a portamentességet a postán, amivel az összes régi kulturális egyleteket megalapították. A közönség, az olvasók egyre sürgetik, hogy ne csak „écákat", tanácsokat és reformokat propagáljunk, hanem szervez­zük meg azokhoz az egyleteket. El kell tehát árulni­­a titkot, hogy milyen nehézségekkel küzd minden jóravaló egylet, mely valósággal állami és hatósági funkciót teljesít. A legtöbb egylet egyáltalán nem tudja behajtani a tagdíjait. Mert a postai fölszólítás és a nyomtatvány költségét nem fedezi a kis tagdíj. Ha pedig új egyletet alakítanak, ak­kor a belépési fölhívások, a taggyűjtő ívek, bo­rítékok, levélpapirosok és levélbélyegek mil­liókra rúgnak. Aztán a közgyűlések számára helyiségbérlet egy alkalomra 40—60 pengő, egy választmányi ülés helyisége s a meghívók költsége ugyanannyi. Mivel pedig a szervezés és agitáció ideje alatt ujabb rendelet szerint nem­ szabad a legnemesebb egylet céljára sem gyűjteni, csupán az alapszabályok jóváhagyá­sa után, az egy éves szervezés költségeire ren­desen váltóra vesznek kölcsön pénzt az idea­lista alapítók, minden egylet adóssággal indul s csak a második esztendőben jön egy-két ne­m­eslelkü gazdag ur segítsége,­­ ha jön. A körlevelek, az agitáció és szervezés munkája minden egyesületnél ma 4—5000 pengőre, sőt többre is fölmegy állandó helyiség nélkül is. Ezért folyik tanácskozás illetékes körökben, hogy miként lehetne ingyen helyiséghez és kezdő adminisztrációs költségekhez juttatni azokat a társadalmi egyesületeket, amelyekben­­ nem kártyáznak. Akik semmiféle társadalmi és egyleti mozgalomban nem vesznek részt, azok talán fölöslegeseknek is tartják azokat. De nagyon rideg, önző álláspont az, ha valaki arra, amire neki egyéni szüksége, vagy amiből egyéni hasz­na nincs, — arra azt mondja, hogy fölösleges. Kulturember törődik a más sorsával is, és tudja, hogy társadalmi jótékonyság és egye­sületi élet nélkül nem volna nemzeti kultúránk, nem tudna megélni a szegények nagy része s egész sereg nemes intézményünk és intézetünk meg se született volna. Mindent az állam nem csinálhat meg és adóból fenntartani nem le­het. Szükség van a nemeslelkű és művelt gaz­dagoknak önkéntes adózására is, melyet az egyesületek kunyerálnak ki tőlük. S az a tár­sadalmi hála és nyilvános elismerés, amiben a társulatok részesítik a jószívű adakozókat, alapító és pártoló tagjaikat, adakozásra lelke­síti a jómódúakat. Csakhogy itt is megbénítja a társadalom jótékonyságát: az adminisztrá­ciós költségek hiánya s a legújabb miniszteri rendeletek konfúziója. Nagy urak megvárják, hogy előkelő küldöttség kérje fel őket a tár­sadalmi tevékenységre, ilyen deputációkat pe­dig automobil nélkül mozgósítani nem lehet. A minisztériumok pedig, hogy a gyűjtésekkel való visszaéléseket meggátolják, túllőttek a cé­lon, megakadályozták az igazán jótékony gyűj­tést is. Tehát a szaktanácskozmánynak ren­dezni kell először is azt, hogy minden kulturá­lis, jótékony és irodalmi egyesület szabadon gyűjthessen a maga céljaira és szabadon áru­síthassa a maga j­avára rendezett hangverse­nyek, előadások és mulatságok jegyeit vagy kiadott könyveit és lapjait. Mivel pedig épen a B-listás tisztviselőket és leszerelt katonatisz­teket küldik félhivatalosan az ilyen gyűjté­sekre, hogy ezeknek százalékából éljenek meg, abszurdum, hogy egy másik rendelettel meg­tiltják az egyleteknek, hogy ezeknek az urak­nak „ügynöki százalékot" fizessenek. Azt mondja a rendelet, hogy fix fizetést adjanak a „jótékony gyűjtőknek". Ez aztán igazán tragi­komikus. Az állam nem tud tovább fixumot fizetni a B-listásoknak és volt katonatiszteknek s ügynöki jövedelemre utalva, de a kezdő vagy teljesen szegény kulturális egyletektől azt kí­vánja, hogy az állam helyett ők adjanak ne­kik­ fixumot. Ez képtelenség. Hogy a tévesen fogalmazott rendeletek a gyakorlati életben milyen zavart idéztek elő, az kitűnik például abból, hogy bárminő rossz könyvre szabad elő­fizetőket gyűjteni bárkinek ügynöki jutalék mellett, ellenben jótékonycélú könyvre nem, csak fixumos gyűjtőknek. Pedig épen jótékony célnál nem lehet és nem szabad előre fixumot fizetni. S mivel minden kulturális, jótékony és irodalmi egyesület könyvvel, hangverseny­nyel, vagyis szellemi eszközzel gyűjthet csak magának pénzt, ezért nem szabad ebben hiva­talosan akadályozni. A nemes célú egyletek nem rendezkedhetnek be pinka-jövedelemre!­­ Zsolt: Kötött kosztüm VARGA Kossuth Lajos­ utca 11 és Petőfi Sándor­ u. 6. az őszi divat Válogatott raktár iHt. IV­ ­­t PESTI HIRLAP 1927. szeptember 18., vasárnap, v­asárnap. Goethe szír­ődása. Huszonhatórai gyorsvonatozás után végre le­szálltam itten, hogy megtekintsem a házat, mely­ben született. Vasárnap volt és szemerkélt az egő, „Grosser Hirschgraben" — mondtam a kocsis­nak, aki szótlanul hajtani kezdett. A város az eső fátyolán át még régibbnek rémlett. Rózsaszín, zöld, kék házacskái úgy ültek egymás mellett, mint játékszerek s padlásablakaiból elmúlt korok tekintettek rám, kíváncsian. Egy-kettő megérkeztünk. A ház olyan, ahogy János­ Gáspár, a császári tanácsnok újraépítette, háromemeletes, csúcsos tetővel, lenn hat vaskosa­ras ablakkal. Oldalt a tűzfalon, mely ma is csu­pasz, a kukucskáló­ ablak. Innen leste a becsvágyó, szigorú, rendőrködő apa kötelességmulasztó fiát, ha elkószált a városban, ahelyett, hogy feladatait készítette volna el. Egy márvány­tábla ezt hirdeti: „Ebben a házban született Goethe, 1749. augusztus 28-án." Remekebbü­l, megindítóbban egyetlen stil­művész se fogalmazhatná meg. Sapkás szolga nyit kaput. A költő műveiről, lelki válságairól, első és második útjáról oly szak­értelemmel beszél, mint holmi egyetemi tanár. Hagyom, de nem figyeld­ rá. A ház ódon szagát szívom magamba, ezt az áporodott, fülledt, tizen­nyolcadik századbeli szagot, melyet ő is érezhe­tett. Ki állítja, hogy csak a szem és fül érzékein lehet valakit megközelíteni? Itt élt az, akit ő életrajzában szerényen, de valami bibliai önérzettel így nevez: „a gyermek". Mindenütt az a szilárd, már végkép eltűnt polgári jómód, melyhez képest mai milliomosaink jóléte is ingatag. A lépcsők mellett pompás, művészien kovácsolt korlát, a világos előcsarnok falain jó rézmetszetek, még az apa hozta haza Itáliából, a Piazza del Popolo, a Colosseum s a vendégszobá­ból látom a sárga házat, melyet a „gyermek" is nézett s szive közben elfacsarodott az iszonytató magánytól. Goetheéknél pedig minden meghitt, majdnem kedélyes. Fönn a második emeleten laktak. A ta­nácsnok úr a latin remekírókat, a jogtudósok munkáit gyűjtötte. Gyermekeinek spinétezniök, hárfázniok kellett. A szobában, ahol a kis Goethe született, m­­r ni­ncsen meg az ágy. „Az ágy — szól vezetőm — leghamarább elromlik." Biz­ony­bizony. Az a bútor, melyben féléletünket eltöltjük, öntudatlanul. Csak a nádszékek maradtak meg, a zsöllyék, a nagy családi asztalok. A harmadik emeleten a diákszoba, azzal a tintafoltos iróasztalkával, me­lyen a Götz-öt és Faust-ot kezdte irni. Ariosto és Tasso a könyvállványon. A kurta, kényelmetlen díványon heverészett munka után, a „lustálkodó"­kereveten. Itt a hálószobája. Ezen a küszöbön je­lent, meg az apa, kifordított hálókabátban, hogy ráijesszen, mikor ő nem akart aludni és a gyer- a­mekkor ijedelmével egy személyben látta az apát és rémet.. Még leballagok a konyhába is, megbámulom a rézüstöket, mozsarakat, tepsiket, a „jó és értel­mes háziasszony" hal- és ráksütőjét, melyeknek formáin hal és rák látható, sárgarézből kimin­tázva. „Hermann és Dorottya". Az anya, a frank­furti polgármester leánya, nem éheztette fiát. Az udvar magányos. Hársfák borzonganak az esőben és sarkantyúvirágok. Egy régi vörösmár­vány kut. még működik. Ha meghúzom fogantyú­ját, sir. Nincs semmi okom meghatódni, hiszen ez az élet óriási vonalú, apollói, teljes. Küzködés, nyo­mor nem teszi regényessé. Gazdagon, dicsőn halt meg, nyolcvanhárom éves korában. Mégis töp­rengve gondolkozom itten, az udvaron, ahol ját­szadozott, hogy ki lehet voltaképpen ez a lény, aki néha bosszant tökéletességével, néha megdöbbent gyarlóságával, ez a mániás író, aki egy könyvtárat irt össze, ez a legokosabb halandó, akibe lehetet­lenség belekötni, ez a keresztény és ez a pogány, ez a józan és ez a részeges, ez a kegyetlen és ez a gyöngéd, ez a legemberibb és legemberebb ember s egyszerre valami gyöngeség fog el és — talán az álmatlanságtól vagy fáradságtól — szeretnék le­borulni a földre. Frankfurt am Main. Kosztolányi Dezső: PALACK­ SZÁLLODA (Rákóczi­ út 43.) ETTEREM MEGNYÍLT! .| msam/mmt MMTM jAjtír ! H Hlílllllllíllllllllllilllllfíite es estet & V/ _|g|

Next