Pesti Hírlap, 1927. szeptember (49. évfolyam, 197-221. szám)
1927-09-18 / 211. szám
6 Esti levél — Kártyaklubok és kulturális egyletek. — A kártyaklubok milliárdjai mellett kiáltó ellentét a kulturális, jótékony és irodalmi egyleteink nyomora. Azért a legutóbbi napok kártya razziái után igen okos dologba fogtak a belügyminisztériumban: az egyesületekkel foglalkozó hivatalos urak s az azok élén álló vezetők szaktanácskozmányt kezdettek, amelynek célja lesz megkülönböztetni a közönséges kártyabarlangokat a más célokat is szolgáló kaszinóktól s a hazárdjátékot bizonyos korlátok közé szorítani. Azt a fölfogást ugyanis kénytelenek vagyunk átmenetileg elfogadni, hogy tűrni kell némely kaszinóban a hazárdjátékokat is, mert ezek jövedelméből tartják fönn azokat. Már most azonban több száz igazán nemes célokat szolgáló jótékony, kulturális, irodalmi s társadalmi egyesület nevében sürgős kérelemmel fordulunk a tanácskozó testülethez s főként az illetékes minisztériumok képviselőihez, hogy foglalkozzanak az egyleti ügyek egész komplexumával s oldják meg véglegesen azt a kérdést, hogy a hézagpótló, nemes célzatú társadalmi egyesületek akcióképességét adják vissza s ezeknek szervezését és adminisztrálását könnyítsék meg. A „Tesz"ben összegyűjtött egyletekkel ezt már részben megkezdették. De egész sereg közhasznú egylet van a „Tesz"-en kivül is, sőt vannak oly országos szükségletek, amelyekre még ezután kell társadalmi szervet alapítani. Mindenekelőtt ki kell mondani az igazságot, hogy egyesületekre nemcsak a társadalomnak, hanem az államnak, a kormánynak s a hatóságoknak is szükségük van Magyarországon. Mert az egyletek igen sokszor kiegészítik önkéntes adományok gyűjtésével az államkasszát s a hatóságok szűkös anyagi erejét; továbbá a kormányok és bartóságok intenciói és intézkedései számára társadalmi hátvédet, népszerűsítést, önkéntes segédcsapatot nyújtanak. Régi jó szokás, hogy aktív miniszterek s ezek feleségei épugy vezető szerepet vállalnak egyletekben s a hivatalosan képviselt eszméiket és terveiket a társadalom utján is terjesztik, mint a megbukott miniszterek s államtitkárok az egyletekben kifejtett működésükkel szerzik vissza népszerűségüket. Nevükkel s tevékenységükkel pedig itt használnak az országnak. Kisdedóvókat, iskolákat, internátusokat, népkönyvtárakat, kórházakat, nyugdíjintézeteket stb. állítottak föl egyesületek. Okos miniszterek tehát mindig fölhasználták a hivatalos pénzen és hatalmon kívül az egyesületek népszerűsítő és szervező erejét. Arra kérjük tehát a tanácskozó urakat, adják meg a társadalom autonóm erejét képviselő egyleteknek a régi erkölcsi támogatást. A leggyorsabb segítség az volna, hogy csak annak a kaszinónak, politikai vagy társaskörnek engedjék meg a pinka-jövedelmet, amely ebből legalább egy vagy két kulturális, jótékony vagy irodalmi egyletet állandóan segélyez. A második követelés pedig az volna, hogy ezek a kártyapénzen díszes, nagy helyiséget fenntartó kaszinók koronként adjanak helyiséget azoknak a közhasznú egyleteknek, amelyek még helyiséget sem tudnak tartani , vagy hónapos szobában vagy valamelyik tag magánlakásán végzik a szervezés keserves munkáját A harmadik segítség az volna, hogy a kezdő egyleteknek adják vissza az első két évre legalább azt a portamentességet a postán, amivel az összes régi kulturális egyleteket megalapították. A közönség, az olvasók egyre sürgetik, hogy ne csak „écákat", tanácsokat és reformokat propagáljunk, hanem szervezzük meg azokhoz az egyleteket. El kell tehát árulnia titkot, hogy milyen nehézségekkel küzd minden jóravaló egylet, mely valósággal állami és hatósági funkciót teljesít. A legtöbb egylet egyáltalán nem tudja behajtani a tagdíjait. Mert a postai fölszólítás és a nyomtatvány költségét nem fedezi a kis tagdíj. Ha pedig új egyletet alakítanak, akkor a belépési fölhívások, a taggyűjtő ívek, borítékok, levélpapirosok és levélbélyegek milliókra rúgnak. Aztán a közgyűlések számára helyiségbérlet egy alkalomra 40—60 pengő, egy választmányi ülés helyisége s a meghívók költsége ugyanannyi. Mivel pedig a szervezés és agitáció ideje alatt ujabb rendelet szerint nem szabad a legnemesebb egylet céljára sem gyűjteni, csupán az alapszabályok jóváhagyása után, az egy éves szervezés költségeire rendesen váltóra vesznek kölcsön pénzt az idealista alapítók, minden egylet adóssággal indul s csak a második esztendőben jön egy-két nemeslelkü gazdag ur segítsége, ha jön. A körlevelek, az agitáció és szervezés munkája minden egyesületnél ma 4—5000 pengőre, sőt többre is fölmegy állandó helyiség nélkül is. Ezért folyik tanácskozás illetékes körökben, hogy miként lehetne ingyen helyiséghez és kezdő adminisztrációs költségekhez juttatni azokat a társadalmi egyesületeket, amelyekben nem kártyáznak. Akik semmiféle társadalmi és egyleti mozgalomban nem vesznek részt, azok talán fölöslegeseknek is tartják azokat. De nagyon rideg, önző álláspont az, ha valaki arra, amire neki egyéni szüksége, vagy amiből egyéni haszna nincs, — arra azt mondja, hogy fölösleges. Kulturember törődik a más sorsával is, és tudja, hogy társadalmi jótékonyság és egyesületi élet nélkül nem volna nemzeti kultúránk, nem tudna megélni a szegények nagy része s egész sereg nemes intézményünk és intézetünk meg se született volna. Mindent az állam nem csinálhat meg és adóból fenntartani nem lehet. Szükség van a nemeslelkű és művelt gazdagoknak önkéntes adózására is, melyet az egyesületek kunyerálnak ki tőlük. S az a társadalmi hála és nyilvános elismerés, amiben a társulatok részesítik a jószívű adakozókat, alapító és pártoló tagjaikat, adakozásra lelkesíti a jómódúakat. Csakhogy itt is megbénítja a társadalom jótékonyságát: az adminisztrációs költségek hiánya s a legújabb miniszteri rendeletek konfúziója. Nagy urak megvárják, hogy előkelő küldöttség kérje fel őket a társadalmi tevékenységre, ilyen deputációkat pedig automobil nélkül mozgósítani nem lehet. A minisztériumok pedig, hogy a gyűjtésekkel való visszaéléseket meggátolják, túllőttek a célon, megakadályozták az igazán jótékony gyűjtést is. Tehát a szaktanácskozmánynak rendezni kell először is azt, hogy minden kulturális, jótékony és irodalmi egyesület szabadon gyűjthessen a maga céljaira és szabadon árusíthassa a maga javára rendezett hangversenyek, előadások és mulatságok jegyeit vagy kiadott könyveit és lapjait. Mivel pedig épen a B-listás tisztviselőket és leszerelt katonatiszteket küldik félhivatalosan az ilyen gyűjtésekre, hogy ezeknek százalékából éljenek meg, abszurdum, hogy egy másik rendelettel megtiltják az egyleteknek, hogy ezeknek az uraknak „ügynöki százalékot" fizessenek. Azt mondja a rendelet, hogy fix fizetést adjanak a „jótékony gyűjtőknek". Ez aztán igazán tragikomikus. Az állam nem tud tovább fixumot fizetni a B-listásoknak és volt katonatiszteknek s ügynöki jövedelemre utalva, de a kezdő vagy teljesen szegény kulturális egyletektől azt kívánja, hogy az állam helyett ők adjanak nekik fixumot. Ez képtelenség. Hogy a tévesen fogalmazott rendeletek a gyakorlati életben milyen zavart idéztek elő, az kitűnik például abból, hogy bárminő rossz könyvre szabad előfizetőket gyűjteni bárkinek ügynöki jutalék mellett, ellenben jótékonycélú könyvre nem, csak fixumos gyűjtőknek. Pedig épen jótékony célnál nem lehet és nem szabad előre fixumot fizetni. S mivel minden kulturális, jótékony és irodalmi egyesület könyvvel, hangversenynyel, vagyis szellemi eszközzel gyűjthet csak magának pénzt, ezért nem szabad ebben hivatalosan akadályozni. A nemes célú egyletek nem rendezkedhetnek be pinka-jövedelemre! Zsolt: Kötött kosztüm VARGA Kossuth Lajos utca 11 és Petőfi Sándor u. 6. az őszi divat Válogatott raktár iHt. IV t PESTI HIRLAP 1927. szeptember 18., vasárnap, vasárnap. Goethe szírődása. Huszonhatórai gyorsvonatozás után végre leszálltam itten, hogy megtekintsem a házat, melyben született. Vasárnap volt és szemerkélt az egő, „Grosser Hirschgraben" — mondtam a kocsisnak, aki szótlanul hajtani kezdett. A város az eső fátyolán át még régibbnek rémlett. Rózsaszín, zöld, kék házacskái úgy ültek egymás mellett, mint játékszerek s padlásablakaiból elmúlt korok tekintettek rám, kíváncsian. Egy-kettő megérkeztünk. A ház olyan, ahogy János Gáspár, a császári tanácsnok újraépítette, háromemeletes, csúcsos tetővel, lenn hat vaskosaras ablakkal. Oldalt a tűzfalon, mely ma is csupasz, a kukucskáló ablak. Innen leste a becsvágyó, szigorú, rendőrködő apa kötelességmulasztó fiát, ha elkószált a városban, ahelyett, hogy feladatait készítette volna el. Egy márványtábla ezt hirdeti: „Ebben a házban született Goethe, 1749. augusztus 28-án." Remekebbül, megindítóbban egyetlen stilművész se fogalmazhatná meg. Sapkás szolga nyit kaput. A költő műveiről, lelki válságairól, első és második útjáról oly szakértelemmel beszél, mint holmi egyetemi tanár. Hagyom, de nem figyeld rá. A ház ódon szagát szívom magamba, ezt az áporodott, fülledt, tizennyolcadik századbeli szagot, melyet ő is érezhetett. Ki állítja, hogy csak a szem és fül érzékein lehet valakit megközelíteni? Itt élt az, akit ő életrajzában szerényen, de valami bibliai önérzettel így nevez: „a gyermek". Mindenütt az a szilárd, már végkép eltűnt polgári jómód, melyhez képest mai milliomosaink jóléte is ingatag. A lépcsők mellett pompás, művészien kovácsolt korlát, a világos előcsarnok falain jó rézmetszetek, még az apa hozta haza Itáliából, a Piazza del Popolo, a Colosseum s a vendégszobából látom a sárga házat, melyet a „gyermek" is nézett s szive közben elfacsarodott az iszonytató magánytól. Goetheéknél pedig minden meghitt, majdnem kedélyes. Fönn a második emeleten laktak. A tanácsnok úr a latin remekírókat, a jogtudósok munkáit gyűjtötte. Gyermekeinek spinétezniök, hárfázniok kellett. A szobában, ahol a kis Goethe született, mr nincsen meg az ágy. „Az ágy — szól vezetőm — leghamarább elromlik." Bizonybizony. Az a bútor, melyben féléletünket eltöltjük, öntudatlanul. Csak a nádszékek maradtak meg, a zsöllyék, a nagy családi asztalok. A harmadik emeleten a diákszoba, azzal a tintafoltos iróasztalkával, melyen a Götz-öt és Faust-ot kezdte irni. Ariosto és Tasso a könyvállványon. A kurta, kényelmetlen díványon heverészett munka után, a „lustálkodó"kereveten. Itt a hálószobája. Ezen a küszöbön jelent, meg az apa, kifordított hálókabátban, hogy ráijesszen, mikor ő nem akart aludni és a gyer- amekkor ijedelmével egy személyben látta az apát és rémet.. Még leballagok a konyhába is, megbámulom a rézüstöket, mozsarakat, tepsiket, a „jó és értelmes háziasszony" hal- és ráksütőjét, melyeknek formáin hal és rák látható, sárgarézből kimintázva. „Hermann és Dorottya". Az anya, a frankfurti polgármester leánya, nem éheztette fiát. Az udvar magányos. Hársfák borzonganak az esőben és sarkantyúvirágok. Egy régi vörösmárvány kut. még működik. Ha meghúzom fogantyúját, sir. Nincs semmi okom meghatódni, hiszen ez az élet óriási vonalú, apollói, teljes. Küzködés, nyomor nem teszi regényessé. Gazdagon, dicsőn halt meg, nyolcvanhárom éves korában. Mégis töprengve gondolkozom itten, az udvaron, ahol játszadozott, hogy ki lehet voltaképpen ez a lény, aki néha bosszant tökéletességével, néha megdöbbent gyarlóságával, ez a mániás író, aki egy könyvtárat irt össze, ez a legokosabb halandó, akibe lehetetlenség belekötni, ez a keresztény és ez a pogány, ez a józan és ez a részeges, ez a kegyetlen és ez a gyöngéd, ez a legemberibb és legemberebb ember s egyszerre valami gyöngeség fog el és — talán az álmatlanságtól vagy fáradságtól — szeretnék leborulni a földre. Frankfurt am Main. Kosztolányi Dezső: PALACK SZÁLLODA (Rákóczi út 43.) ETTEREM MEGNYÍLT! .| msam/mmt MMTM jAjtír ! H Hlílllllllíllllllllllilllllfíite es estet & V/ _|g|