Pesti Hírlap, 1927. november (49. évfolyam, 248-272. szám)

1927-11-27 / 270. szám

1927. november 27. APESTI HIRLAP V AS ARNAPJA 45 PESTI DALOK. Felszólamlunk az adó elleni Mottó: Adóbevallást, szörnyűt, irni És sirni, sirni, sirni, sirni! Adófelszólamlás! Aki e szót hallja, Hideg is, meleg is, eiterázik rajta. Mert könnyen néz a hős az ágyú torkába, Vakmerő vadász is oroszlán csordára, A vő is a mamát tarthatja kordába, De hol van, ki ránéz a Vészbizotságra, Amely fennen itél adózok dolgába­ És inába nem száll minden bátorsága? S lám, én oda mégis vigan mentem, Nagy tévedést korrigálni menten, Mert hiszen tévedés lehet csak, jókedvű Fináncok tréfája: Hogy adót sóztak a szegény poétára! Le is törülik azt, biztos, egy-kettőre: Nem szorult Bud János a szegény költőre!... Tehát: fütyürészve értem oda, S ím, a kapu elé hatalmas, ragyogó Autó kanyaroda. Ismerős előttem kocsi és gazdája: Pocakos úr, akár a Wertheim-kasszája, Hétszobás lakása valódi múzeum. Az ügyvédi irodája valódi nyúzeum, Tegnap, mikor — szabadjegy­gyel! — a szinházban­­voltam.. Láttam k. nejével ülni a páholyban. Nejével ült, mert a drága barátnője Abbáziába ment egy kis szünidőre. Ott ült hát az édes, szépséges, vénséges. Rémséges csoroszlya, Briliánsok terhe alatt roskadozva. Nos, az autó megállt s belőle kiszáll a Roskatag aggastyán, penész a szakálla. Krákogva, köhögve, hétrét meggörnyedve — Néztem elámulva, néztem elszörnyedve: Teremtő szent atyám! Micsoda rémalak! Hogy vénült meg ez igy, egy éjszaka alatt? Gúnyáját meg gúnya azaz guny­aron Ott vette a Teleki-vásáron! Fogadjunk, hogy Rotkai ő maszkírozhatta ki. Odabenn pedig, a terembe. Misztikus félhomály derenge. Középkori volt a hangulat. Ott trónoltak a félelmes bizottsági urak. De csudák csudája, rendes polgári ruhába­­Miért nem csuklyába­, fekete csudába Mint valami éjféli vízió, Mint a velencei inkvizíció? S ballag az öreg, a Bizottság elébe: — Üljön le, öreg úr, a vallató székről Rogyadoz a térde, reszket a beszéde, Ugy ül az öreg a Bizottság elébe• — Méltóságos nagy uraim. Nézzen Istent kegyelmetek, Irodámban, bús magányban Hetekig is elülhetek. — Ó, irgalom atyja, ne hagyj ell Küszöböm egy rohadt kliens Nem lépte át havak óta. Szomorúság az én nótám. Nem pedig az expenz-nóta, Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! Az úri nép, a hotvoré, Zsurozni járt hozzám régen, Most pediglen máshová jár Súrolni a feleségem. — Ó, irgalom atyja, ne hagyj el' Hajam fehér, ám ellenben Fasiszta lett már az ingem, Jó mamám, ha tudta volna. Jaj, dehogy szült volna ingyen! Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! S összenéz a bölcs Bizottság Hallatára ily panasznak. Csöndesség van, hallgat a száj. Csupán a szemek szavaznak, Ó, irgalom atyja, ne hagyj el.­ — Eredj haza, szegény öreg, Grácia bús, ősz fejednek! Róbert bácsi adjon néked Népkonyháján segedelmet, Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! S hálálkodva csoszog el az öreg kódis, Hát amikor leér — mily metamorfózis! Fölemelt fejéről szakáll és paróka Lerepül a sárba — elég volt a móka! Beburkolózik az asztrahán bundába. Rágyújt kéjesen a Havanna­ rúdjára, Hazarobog átöltözni, s ebédre a Ricohe Heidsickkel ünnepli, hogy ily kitűnően Sikerült a vicce!... S azután fölvonultak sorra, Mindnek melléig lógott az orra, S amennyi panaszt előadtanak: Reszkettek a vastag vén falak! Ennek messziről korog már a gyomra. Csak ugy sir le róla a nyom­ra. Zokog a boltos: Borzalom, Csak ellenőr van, de nincs forgalom! Kesereg a hentes, a mészáros: Bicsérdista lesz már az egész város! A susztert szorítja a cipő, Nyári vendéglősre rossz volt az idő; A tőzsdésnek nincs, csak vesztesége, Annak hármas ikret szült a felesége. És mégis, a gólya néni panaszkodik róla: Hogy mindig ritkábban jár manap a gólya! Hát még, milyen jajgatásba kezdett.. Aki hadikölcsönt jegyzett! Az elnök az ülést felfüggeszti: — János, kiáltja, dobja ezt ki. Hiszen a szivünk megrepeszti! De végre is, mindenki jól járt: Leszállították az adóját! Én hát annál jobb kedvem,be Libbentem be a terembe. Az elnök rám az aktából fölnézett: — Ön itt, mester? Hát oly rosszul fizet a költészet? Amire én, mint humorista. Mi mást felelhettem vissza: — Nem vagyok én kérem, semmi jó híj jával. Jól lakom nektárral és ambróziával. Kényelmes lakásom van az Olympuson. Apollónak jobbján ülök a trónuson. Az élettől még az se riaszt el. Hogy föl van tépve mindenütt a flaszter. Úgyse kutyagolok gyalog: Pegazusomon nyargalok! S bólintott az Elnök, mindenki mosolygott: Látszott, hogy nem veszik komolyan a dolgot... S azután kiküldtek, s én kizurukkoltam Persze, a folyosón csöppet se drukkoltam S vigan billentem be Megint a terembe. Hol is kihirdették a határozatot: Távozzatok, csalfa káprázatok! Tudniillik, — mordizom a lelkét! — Az adómat duplára emelték... Vén sas.­ ­ Lafontaine. Pályafutásét kispapsággal kezdte és Isten­hez való őszinte megtéréssel, töredelmes bűnbá­nattal végezte. A kispapság és a bűnbánat között negyven és egynéhány esztendeig a legkedvesebb, a legmulatságosabb bohém volt, akinek életét va­laha az irodalomtörténet feljegyezte. Olyan bohém, aminőt csak a XVII. században, XIV. Lajos ra­gyogó századában lehet elképzelni. Nem hasonlít bohém elődjéhez, Villonhoz, akinek lelkiismeretét egy kis betörés, vagy éjszakai késelés sem bán­totta túlságosan, de nem hasonlít Murger kávéház­ban és padlásszobában tengődő, vidáman éhező és nyomorgó, XIX. századbeli bohémjeihez sem. La­fontaine a légynek sem vétett, barátai „jó fiú" né­ven emlegették, de viszont epikureus volt a javából; mindig megtalálta a módját, hogy minél kevesebb munkával, minél vidámabban és kényelmesebben élhessen. A papi szemináriumot mindössze másfél esz­tendeig bírta ki. Hirtelen otthagyta a papi életet s hiába próbálta apja, a derék erdőmester, valamilyen módon állandó lakóhelyhez szögezni: a vándorlás ösztöne, a véletlenek keresése tökéletesen úrrá lett a fiatal poétán, aki ekkor még nenk is tudta magáról, hogy poéta. Még kevésbbé sejtette azt, hogy a „nagy század" egyik legnagyobb poétája gyanánt fogják emlegetni valaha . . . Apja átadta neki erdőmesteri hivatalát s meg­házasította. Jean de Lafontaine feleségül vette ugyan azt a tizenöt esztendős, derék leánykát, akit apja kiválasztott számára, de néhány hónap múlva fa­képnél hagyta őt is, nyugalmas állását is s neki­indult Párizs rengetegének. Ugy élt itt, mint a többi poéták, akik közt csakhamar a legnagyobbakkal sikerült megbarát­koznia, — Moliére is barátja volt, — igyekezett vagyonos pártfogókra szert tenni, akiknek jóvoltá­ból lehetőleg kevés munkával megélhessen és ki­vettesse részét az élet örömeiből Mert erkölcstanát már ebben az időben olyanformán fogalmazta meg, hogy­„az élvezetektől való tartózkodás­­bűn." Sze­rencsétlenségére az irodalom és művészet legfőbb pártfogója, a Napkirály, sohasem kedvelte, a király helyett azonban igazi barátra és nagylelkű párt­fogóra lelt Fouquet főintendáns, magyarán pénz­ügyminiszter személyében, akihez — dicséretére le­gyen mondva, — kegyvesztettsége után is megható hűséggel ragaszkodott. Akik Dumas testőr-trilógiá­jában olvastak a főintendáns és a szegény poéta barátságáról, megnyugvással vehetik tudomásul, hogy ez egyszer Dumas tüneményes fantáziája sem­miben sem tért el a valóságtól. Élete második felében egy asszony volt a pártfogója, Madame de la Sabliére, aki teljes húsz esztendeig tartott a házában. Ennek az asszonynak halála után a Hervart házaspár vette magához a költőt,­­ ugyanaz a házaspár, amely rövid házas­ságából származott fiának neveléséről is gondosko­dott helyette. Hosszú élete folyamán bőséges alkalma volt, hogy minden izében megismerje a világot, XIV. Lajos ragyogó udvarától a legsötétebb zugkorcs­mákig. Sokat kellett hízelegnie, sokféle embernek, de éles szemével bele is látott azokba, akiknek hí­zelgett. És mert nyíltan nem írhatta meg a világról és az emberekről való véleményét, megírta abban a formában, amelybe a francia szellem már évszá­zadokkal előbb ügyesen elrejtette titkos mondani­valóit: az állatmese formájában. Sokat és sokfélét irt a munkától irtózó Lafon­taine negyven esztendő alatt, de lángelméjének iga­zán halhatatlan alkotása, a francia irodalom büsz­kesége s a világirodalomnak is egyik legnagyobb kincse: Állatmeséinek gyűjteménye. Temperamen­tumát szabadjára engedheti ebben az allegorikus világban. Állatok közé transzponálva, megjelenteti az olvasó előtt korának egész társadalmát, sőt az időtlen, örök emberi vonásokat is. A király, a pap­ság, a nemesség, a polgárság, a paraszt s az osztá­lyokon belül egyes jellemvonások, típusok,­­ sor­ban tollhegyre kerülnek, legtöbbször finom gúnnyal, de néha harsány, kárörvendő nevetéssel. Az örökké mosolygó, nevető poétának igen rossz véleménye va­n az emberekről. Kicsinyesség, hiúság, önzés, kapzsiság, a mások gyöngeségére számító ravasz­ság vagy erőszak, — ezek mozgatták a világot, ezek uralkodnak, ezek diadalmaskodnak. A francia iskolakönyvek mind közölnek sze­melvényeket Lafontaine meséiből, — pedig ez ellen már a XVIII. században nem kisebb ember szólalt fel, mint Rousseau. Nem azért, mert egyik-másik mesében obscén és erotikus dolgok is vannnak, mert hiszen az iskolakönyvek természetesen nem ezeket válogatják ki, hanem, mert a legártatlanabb Lafon­taine-mese is, ha igazi értelmét nézzük, lesújtó, és elkedvetlenítő képet ad az emberről. Az igazi Lafontaine-t csak a felnőtt élvezheti, de az aztán, minél jobban belemélyed, annál na­gyobb bámulattal olvassa ezt a költőt, aki keserű igazságait olyan friss, sziporkázó szellemmel, a formának és az ötletnek tüneményes változatossá­gával tudja elmondani. Az emberi hazugságok nagy leleplezői között Lafontaine az első helyen áll Hon­fitársat a „legfranciább franciának" nevezi,­ de már rég tudjuk róla, hogy a legeurópaibb európai s hogy meséi még fordításban is megtalálják ,az utat minden nyílt szemmel látó olvasóhoz. Kultuszát világszerte Lafontaine-társaságok szolgálják,, művei szebbnél-szebb kiadásokban je­lennek meg újra meg újra: azt mondhatnók, hogy Lafontaine „divatban van", de hát ez a szó túlságo­san keveset jelent, amikor egy halhatatlan lángelme örökkétartó hatásának megnyilatkozásáról van szó. Néhány esztendővel ezelőtt Magyarországon is megalakult a Lafontaine-társaság, amely legfon­tosabb kötelességének tekintette, hogy a költő állat­meséit modern fordításban s értékükhöz mélő ki­állításban juttassa a magyar közönség kezébe. A társaság megbízásából a Dante könyvkiadó jelen­teti meg a mesék első, teljes kiadását, Kozma An­dor, Vikár Béla és Zempléni Árpád kitűnő fordítá­sában és Haranghy Jenő kongeniális rajzaival. Aki kezébe veszi ezt a kötetet, érezni fogja, mily eleven, modern szellem lüktet ennek a három­száz éves poétának minden sorában; élvezni fogja gyilkos szatíráját, az emberi gyöngeségekről és hibákról rajzolt mulatságos képét, életfelfogásának kedves bohémségét. Érezni fogja ezekben a vidám, könnyed sorokban, a bujkálásra kényszerített igaz­ság, az elnyomott gyöngeség tragédiáját is — az egész könnyből és mosolyból, aljasságból és nagy­ságból összetett, nevetséges és tragikus emberi életet.

Next