Pesti Hírlap, 1927. november (49. évfolyam, 248-272. szám)
1927-11-27 / 270. szám
1927. november 27. APESTI HIRLAP V AS ARNAPJA 45 PESTI DALOK. Felszólamlunk az adó elleni Mottó: Adóbevallást, szörnyűt, irni És sirni, sirni, sirni, sirni! Adófelszólamlás! Aki e szót hallja, Hideg is, meleg is, eiterázik rajta. Mert könnyen néz a hős az ágyú torkába, Vakmerő vadász is oroszlán csordára, A vő is a mamát tarthatja kordába, De hol van, ki ránéz a Vészbizotságra, Amely fennen itél adózok dolgába És inába nem száll minden bátorsága? S lám, én oda mégis vigan mentem, Nagy tévedést korrigálni menten, Mert hiszen tévedés lehet csak, jókedvű Fináncok tréfája: Hogy adót sóztak a szegény poétára! Le is törülik azt, biztos, egy-kettőre: Nem szorult Bud János a szegény költőre!... Tehát: fütyürészve értem oda, S ím, a kapu elé hatalmas, ragyogó Autó kanyaroda. Ismerős előttem kocsi és gazdája: Pocakos úr, akár a Wertheim-kasszája, Hétszobás lakása valódi múzeum. Az ügyvédi irodája valódi nyúzeum, Tegnap, mikor — szabadjegygyel! — a szinházbanvoltam.. Láttam k. nejével ülni a páholyban. Nejével ült, mert a drága barátnője Abbáziába ment egy kis szünidőre. Ott ült hát az édes, szépséges, vénséges. Rémséges csoroszlya, Briliánsok terhe alatt roskadozva. Nos, az autó megállt s belőle kiszáll a Roskatag aggastyán, penész a szakálla. Krákogva, köhögve, hétrét meggörnyedve — Néztem elámulva, néztem elszörnyedve: Teremtő szent atyám! Micsoda rémalak! Hogy vénült meg ez igy, egy éjszaka alatt? Gúnyáját meg gúnya azaz gunyaron Ott vette a Teleki-vásáron! Fogadjunk, hogy Rotkai ő maszkírozhatta ki. Odabenn pedig, a terembe. Misztikus félhomály derenge. Középkori volt a hangulat. Ott trónoltak a félelmes bizottsági urak. De csudák csudája, rendes polgári ruhábaMiért nem csuklyába, fekete csudába Mint valami éjféli vízió, Mint a velencei inkvizíció? S ballag az öreg, a Bizottság elébe: — Üljön le, öreg úr, a vallató székről Rogyadoz a térde, reszket a beszéde, Ugy ül az öreg a Bizottság elébe• — Méltóságos nagy uraim. Nézzen Istent kegyelmetek, Irodámban, bús magányban Hetekig is elülhetek. — Ó, irgalom atyja, ne hagyj ell Küszöböm egy rohadt kliens Nem lépte át havak óta. Szomorúság az én nótám. Nem pedig az expenz-nóta, Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! Az úri nép, a hotvoré, Zsurozni járt hozzám régen, Most pediglen máshová jár Súrolni a feleségem. — Ó, irgalom atyja, ne hagyj el' Hajam fehér, ám ellenben Fasiszta lett már az ingem, Jó mamám, ha tudta volna. Jaj, dehogy szült volna ingyen! Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! S összenéz a bölcs Bizottság Hallatára ily panasznak. Csöndesség van, hallgat a száj. Csupán a szemek szavaznak, Ó, irgalom atyja, ne hagyj el. — Eredj haza, szegény öreg, Grácia bús, ősz fejednek! Róbert bácsi adjon néked Népkonyháján segedelmet, Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! S hálálkodva csoszog el az öreg kódis, Hát amikor leér — mily metamorfózis! Fölemelt fejéről szakáll és paróka Lerepül a sárba — elég volt a móka! Beburkolózik az asztrahán bundába. Rágyújt kéjesen a Havanna rúdjára, Hazarobog átöltözni, s ebédre a Ricohe Heidsickkel ünnepli, hogy ily kitűnően Sikerült a vicce!... S azután fölvonultak sorra, Mindnek melléig lógott az orra, S amennyi panaszt előadtanak: Reszkettek a vastag vén falak! Ennek messziről korog már a gyomra. Csak ugy sir le róla a nyomra. Zokog a boltos: Borzalom, Csak ellenőr van, de nincs forgalom! Kesereg a hentes, a mészáros: Bicsérdista lesz már az egész város! A susztert szorítja a cipő, Nyári vendéglősre rossz volt az idő; A tőzsdésnek nincs, csak vesztesége, Annak hármas ikret szült a felesége. És mégis, a gólya néni panaszkodik róla: Hogy mindig ritkábban jár manap a gólya! Hát még, milyen jajgatásba kezdett.. Aki hadikölcsönt jegyzett! Az elnök az ülést felfüggeszti: — János, kiáltja, dobja ezt ki. Hiszen a szivünk megrepeszti! De végre is, mindenki jól járt: Leszállították az adóját! Én hát annál jobb kedvem,be Libbentem be a terembe. Az elnök rám az aktából fölnézett: — Ön itt, mester? Hát oly rosszul fizet a költészet? Amire én, mint humorista. Mi mást felelhettem vissza: — Nem vagyok én kérem, semmi jó híj jával. Jól lakom nektárral és ambróziával. Kényelmes lakásom van az Olympuson. Apollónak jobbján ülök a trónuson. Az élettől még az se riaszt el. Hogy föl van tépve mindenütt a flaszter. Úgyse kutyagolok gyalog: Pegazusomon nyargalok! S bólintott az Elnök, mindenki mosolygott: Látszott, hogy nem veszik komolyan a dolgot... S azután kiküldtek, s én kizurukkoltam Persze, a folyosón csöppet se drukkoltam S vigan billentem be Megint a terembe. Hol is kihirdették a határozatot: Távozzatok, csalfa káprázatok! Tudniillik, — mordizom a lelkét! — Az adómat duplára emelték... Vén sas. Lafontaine. Pályafutásét kispapsággal kezdte és Istenhez való őszinte megtéréssel, töredelmes bűnbánattal végezte. A kispapság és a bűnbánat között negyven és egynéhány esztendeig a legkedvesebb, a legmulatságosabb bohém volt, akinek életét valaha az irodalomtörténet feljegyezte. Olyan bohém, aminőt csak a XVII. században, XIV. Lajos ragyogó századában lehet elképzelni. Nem hasonlít bohém elődjéhez, Villonhoz, akinek lelkiismeretét egy kis betörés, vagy éjszakai késelés sem bántotta túlságosan, de nem hasonlít Murger kávéházban és padlásszobában tengődő, vidáman éhező és nyomorgó, XIX. századbeli bohémjeihez sem. Lafontaine a légynek sem vétett, barátai „jó fiú" néven emlegették, de viszont epikureus volt a javából; mindig megtalálta a módját, hogy minél kevesebb munkával, minél vidámabban és kényelmesebben élhessen. A papi szemináriumot mindössze másfél esztendeig bírta ki. Hirtelen otthagyta a papi életet s hiába próbálta apja, a derék erdőmester, valamilyen módon állandó lakóhelyhez szögezni: a vándorlás ösztöne, a véletlenek keresése tökéletesen úrrá lett a fiatal poétán, aki ekkor még nenk is tudta magáról, hogy poéta. Még kevésbbé sejtette azt, hogy a „nagy század" egyik legnagyobb poétája gyanánt fogják emlegetni valaha . . . Apja átadta neki erdőmesteri hivatalát s megházasította. Jean de Lafontaine feleségül vette ugyan azt a tizenöt esztendős, derék leánykát, akit apja kiválasztott számára, de néhány hónap múlva faképnél hagyta őt is, nyugalmas állását is s nekiindult Párizs rengetegének. Ugy élt itt, mint a többi poéták, akik közt csakhamar a legnagyobbakkal sikerült megbarátkoznia, — Moliére is barátja volt, — igyekezett vagyonos pártfogókra szert tenni, akiknek jóvoltából lehetőleg kevés munkával megélhessen és kivettesse részét az élet örömeiből Mert erkölcstanát már ebben az időben olyanformán fogalmazta meg, hogy„az élvezetektől való tartózkodásbűn." Szerencsétlenségére az irodalom és művészet legfőbb pártfogója, a Napkirály, sohasem kedvelte, a király helyett azonban igazi barátra és nagylelkű pártfogóra lelt Fouquet főintendáns, magyarán pénzügyminiszter személyében, akihez — dicséretére legyen mondva, — kegyvesztettsége után is megható hűséggel ragaszkodott. Akik Dumas testőr-trilógiájában olvastak a főintendáns és a szegény poéta barátságáról, megnyugvással vehetik tudomásul, hogy ez egyszer Dumas tüneményes fantáziája semmiben sem tért el a valóságtól. Élete második felében egy asszony volt a pártfogója, Madame de la Sabliére, aki teljes húsz esztendeig tartott a házában. Ennek az asszonynak halála után a Hervart házaspár vette magához a költőt, ugyanaz a házaspár, amely rövid házasságából származott fiának neveléséről is gondoskodott helyette. Hosszú élete folyamán bőséges alkalma volt, hogy minden izében megismerje a világot, XIV. Lajos ragyogó udvarától a legsötétebb zugkorcsmákig. Sokat kellett hízelegnie, sokféle embernek, de éles szemével bele is látott azokba, akiknek hízelgett. És mert nyíltan nem írhatta meg a világról és az emberekről való véleményét, megírta abban a formában, amelybe a francia szellem már évszázadokkal előbb ügyesen elrejtette titkos mondanivalóit: az állatmese formájában. Sokat és sokfélét irt a munkától irtózó Lafontaine negyven esztendő alatt, de lángelméjének igazán halhatatlan alkotása, a francia irodalom büszkesége s a világirodalomnak is egyik legnagyobb kincse: Állatmeséinek gyűjteménye. Temperamentumát szabadjára engedheti ebben az allegorikus világban. Állatok közé transzponálva, megjelenteti az olvasó előtt korának egész társadalmát, sőt az időtlen, örök emberi vonásokat is. A király, a papság, a nemesség, a polgárság, a paraszt s az osztályokon belül egyes jellemvonások, típusok, sorban tollhegyre kerülnek, legtöbbször finom gúnnyal, de néha harsány, kárörvendő nevetéssel. Az örökké mosolygó, nevető poétának igen rossz véleménye van az emberekről. Kicsinyesség, hiúság, önzés, kapzsiság, a mások gyöngeségére számító ravaszság vagy erőszak, — ezek mozgatták a világot, ezek uralkodnak, ezek diadalmaskodnak. A francia iskolakönyvek mind közölnek szemelvényeket Lafontaine meséiből, — pedig ez ellen már a XVIII. században nem kisebb ember szólalt fel, mint Rousseau. Nem azért, mert egyik-másik mesében obscén és erotikus dolgok is vannnak, mert hiszen az iskolakönyvek természetesen nem ezeket válogatják ki, hanem, mert a legártatlanabb Lafontaine-mese is, ha igazi értelmét nézzük, lesújtó, és elkedvetlenítő képet ad az emberről. Az igazi Lafontaine-t csak a felnőtt élvezheti, de az aztán, minél jobban belemélyed, annál nagyobb bámulattal olvassa ezt a költőt, aki keserű igazságait olyan friss, sziporkázó szellemmel, a formának és az ötletnek tüneményes változatosságával tudja elmondani. Az emberi hazugságok nagy leleplezői között Lafontaine az első helyen áll Honfitársat a „legfranciább franciának" nevezi, de már rég tudjuk róla, hogy a legeurópaibb európai s hogy meséi még fordításban is megtalálják ,az utat minden nyílt szemmel látó olvasóhoz. Kultuszát világszerte Lafontaine-társaságok szolgálják,, művei szebbnél-szebb kiadásokban jelennek meg újra meg újra: azt mondhatnók, hogy Lafontaine „divatban van", de hát ez a szó túlságosan keveset jelent, amikor egy halhatatlan lángelme örökkétartó hatásának megnyilatkozásáról van szó. Néhány esztendővel ezelőtt Magyarországon is megalakult a Lafontaine-társaság, amely legfontosabb kötelességének tekintette, hogy a költő állatmeséit modern fordításban s értékükhöz mélő kiállításban juttassa a magyar közönség kezébe. A társaság megbízásából a Dante könyvkiadó jelenteti meg a mesék első, teljes kiadását, Kozma Andor, Vikár Béla és Zempléni Árpád kitűnő fordításában és Haranghy Jenő kongeniális rajzaival. Aki kezébe veszi ezt a kötetet, érezni fogja, mily eleven, modern szellem lüktet ennek a háromszáz éves poétának minden sorában; élvezni fogja gyilkos szatíráját, az emberi gyöngeségekről és hibákról rajzolt mulatságos képét, életfelfogásának kedves bohémségét. Érezni fogja ezekben a vidám, könnyed sorokban, a bujkálásra kényszerített igazság, az elnyomott gyöngeség tragédiáját is — az egész könnyből és mosolyból, aljasságból és nagyságból összetett, nevetséges és tragikus emberi életet.