Pesti Hírlap, 1927. december (49. évfolyam, 273-297. szám)

1927-12-01 / 273. szám

Ma és mindennap itt egy BUDAPEST, 1927. XLI f­­­OLVAsó, 273. (12.449­ SZÁM." ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4 pengő negyedévre 10 pengő 80 fillér Egyes szám ára pályaudvaron is 16 fillér, vasárnap 32 fil­lér. Külföldön az elő­fizetési ár kétszeres PESTI elléklet. , DECEMBER 1. FOKIADÓHIVATALOK V., Vilmos cs.-ut 78. és VII Erzsébet-krt. I. Fió­kok­. I Krisztina-krt. 133 II., Margit-krt. 5/b IL, Fő-u. 23. VI. Andrássy u­­. VIII., Rákóczi-ut 9. Újpest, István-ut 1 és Kispest. Kossuth-tér IL Magyarország uj hercegprímása: Serédi Jusztinián. A római „Osservatore Romano" hivatalosan bejelenti Cser­noch János utódjának a kinevezését. » A késő éjszakai órákban kapjuk a következő táviratot: Róma, nov. 30. Az Osservatore Romano hivatalosan jelenti: őszentsége esztergomi érsekké főtisztelendő Serédi Jusztinián atyát méltóztatott legkegyesebben kinevezni, akit a legközelebbi konzisztóriumon a bibornoki méltóságra fog e­melni. A napilapok közlik a kinevezés hírét és Serédi Jusztinián szent-benedekrendi szerze­test dicsérő szavakkal jellemzik. Kinevezé­sét nagyjelentőségűnek tartják és kiemelik nagy tudását és azt a buzgalmat, amellyel hivatásának él. * Serédi Jusztinián kinevezése az országban nem fog meglepetésszerűen hatni. Az utolsó hóna­pok alatt állandó kombinációban volt a neve. Azok, akik működését ismerik, azt állítják, hogy nagy­tehetségű és emelkedett, széles látkörű főpap kerül veje a magyar római katholikus egyház élére.­ ­ A tisztelt Ház. írta Rákosi Jenő. Tehát megtörtént. A képviselő urak fel­emelték a fizetésüket. Nem mentek el az eddigi hatszázastól az ezerig, csak épen odáig, hogy a hatodik fizetési osztályból, amellyel csak a nagyságosi cím járt ki nekik, bevonuljanak az ötödik osztályba, amelyben már méltóságos uramnak címezik­ egymást e boldog halandók. És olvasom egy újságban, hogy a képviselő urak reklamálni akarják maguknak ezt a cí­met. Hogy mit fognak ezzel szemben a méltó­ságos felsőházi tagok csinálni, hogy az eddigi rangkülönbséget, ami persze csak címzésbeli külömbség, megmentsék, arról még nem kap­tam semmi hírt. De el vagyok rá készülve, hogy kapni fogok s nem is csodálkoznám azon, ha abba a fizetési osztályba óhajtanának átlépni, ahol egyszerre kegyelmes úrrá lesz a halandó magyar. Denique amily arányban elfogyott az ország, oly arányban szaporodik a méltóságos és kegyelmes urak száma boldog hazánkban. A méltóságos urak új tömegének tagjai között is van azonban különbség. Az, hogy egy része fizet azért, hogy a méltóságos címet megkapja, a másik részét pedig az eddiginél jobban meg­fizetik, hogy méltóságosnak legyen titulálható. A haladás és konszolidáció azonban nyil­vánvaló ebben a fizetés- és rang-önemelés fé­nyében. Régen, a privilégiumok, mondjuk a feudális gondolkozás és alkotmány idejében csak tekintetes karok és rendek voltunk. Ma, a demokratikus világáramlat korában már mél­tóságos népképviselők vagyunk. Ki meri mon­dani, hogy nem haladunk az integritás felé? Egyelőre ugyan nem az ország integritása felé, hanem csak a beérkezettek cím dolgában való teljes integritása felé. Hiszen egy csapás-Bal harmadfélszáz ember lett máról-holnapra méltóságos úr. Nem tudom, a képviselőház mai tomboló ülése nem volt-e valamely benső ös­szefüggésben ezzel a tömeges rangemeléssel. Oly infernális lárma volt a tisztelt Házban, mintha csak valamely nagy dolgot akartak volna vele megünnepelni. A miniszterelnök alig tudott beszélni, oly zsibvásárt csinált az ellen­zék, Rassay beszéde pedig belefúlt a kormány­párt viharos lármájába. Hogy kinek mi igaza volt a vitában, ez senkit sem érdekelt. Az ér­dekesség abban volt, hogy ki tud jobban lár­mázni és ki tudja a másikat jobban leteríteni. Becsmérlő és sértegető kifejezések röpködtek a Ház levegőjében s az elnöki rendreutasítás mint keringő héja csapott le folyton a fel-fel­röppenő imparlamentáris kifejezésekre. Aki nincsen tájékozva arról, hogy melyik fizetési osztállyal milyen címezés jár, azzal nagy pén­zért sem lehetett volna elhitetni, hogy ezek az urak — méltóságos urak. Mit kellene nekem­­ váljon írnom, hogy a képviselő urakkal szem-­­ben valahogyan megvédelmezzem a Ház tekin­télyét, amelyre pedig azt gondolom, szüksége van, hogy dolgát sikeresen végezhesse. Azt hi­szem, legjobban tenném, ha hallgatnék róluk. Mikor idáig jut­ta­m e cikk írásában,­­ megint rámnyitja valaki az ajtót. Ez volt, m­i­óta az esti szerkesztőségi munkaidő megkezdő­dött, a negyedik. Az egyik egy fiatal ember volt, am­­nek a vidéken állása kínálkozik, me­lyet holn­an elfo­gl­­hatim, ha megvolna a cse­kély útiköltsége hozzá. A másik egy tisztes , öreg úr, aki végső kétségbeesésében ajánló le­velet, kér Rothermerehez. Mert már mindent megpróbált, de nem tud kenyérhez jutni. Ro­thermere, aki az országunkon akar segíteni, tán segíthetne rajta is. A harmadik egy volt néptanító, aki letette már a kalauzi szakvizs­l­át s kapni fog állást, de időközben mindenb­ől kifogyott! Valóban szinte csak rongyokban volt, kalap nélkül és alig állt a lábán a hideg­től s az éhségtől. A negyedik egy kitűnő fiatal magyar tudós, aki Angliában járt stipendium­mal, ott megszerezte az aberdeeni egyetemen a doktorságot, ami angol választójoggal jár, tehát igen nagy becsület, amelyről új, odavaló újságok hasábokat írtak, mert ez a fiatal ma­gyar tudós az első, aki Aberdeenben is a tisz­tességet megszerezte magának és a magyar névnek. Azután hazajött, hogy a stipendium további folyósításáért megtegye a lépéseit. Meg is tette. Mindenki, a kormányzó, a minisz­terelnök, a kultuszminiszter, nagy kitüntetés­sel fogadta, elismeréssel halmozta el. De elmúlt sok hónap és ő még ma is szorgalmazza a sti­pendium folyósítását. Hogy mi akadályozza a dolog elintézését: a bürokrácia nehézkessége vagy más, azt sem ő nem tudja, sem én nem tudom. De egyet tudok. Azt, hogy abból a pénz­ből, abból a fizetésemelésből, mellyel a nagy­ságos képviselő urak magukat méltóságos urakká ütötték, ezt a négyet és még negyvenet és az idők folyamán még négyszázat, sőt négy­ezret is percek alatt boldoggá tudtam volna tenni. A képviselő urak viszont, tudom, elége­detlenek ezzel a kis emeléssel. Az a cikk pedig, mely ezen a helyen teg­napelőtt jelent meg s érintette a képviselői tisz­teletdíj tervezett — most már konszummált — fölemelését, a közön­ség körében igen nagy visszhangot keltett. Máris fekszenek előttem levelek, melyek,e tárgyról a Pesti Hírlaphoz érkeztek. Kiveszem belőlük a következőt: „Am­ikor három emberből kettőnek at­tól fő a feje, hogy miből éljen, miből tartsa el a családját, vagy hogy miképen teremt­sen öveinek emberibb életet, akkor jönnek a képviselők e tervvel, képviselők és kor­mány, kik a nyáron három hónapig munka nélkül húzták az adóktól kiizzasztott fillé­rekből fizetésüket . . ." „... Akarnak fassisztáskodni meg mus­soliniskodni, de csak hatalomban . . . Mért nem veszik át Mussolinitól a munka-char­tát; mért nem az olaszországi olcsóságot? A külkereskedelmi mérleg aktivitását? És az olasz képviselők fizetésének mértékét, az 1500 lírát?" „Két évvel ezelőtt megszállt területen voltam. „Igaz, hogy Pesten éhenhalnak az emberek?" „Ugyn kérlek, nézz rám" fe­leltem. Akkor még jól néztem ki. „De hát az a sok csőd, kényszeregyezség *..?" „Ez mind a tőz.­:d­e!«..ij.,nkímából visszamaradt üzlet. Több volt a kelleténél. Azért mentek, tönkre." Replikáztam. „De hát az a sok ön­gyilkosság? Egy­­,ap­tim­is. Ez mégis csak bizonyíték ..." Erre már nem tudtam fe­lelni. „Akkor itt mégis csak jobb, mint ná­latok odaát" felelték ismerőseim. „S a par­lament nem segít ezeken a bajokon ? Mindig csak „politizál"? Hát nincsenek abban ko­moly emberek?" Tele elkeseredéssel szólnak ezek a levelek. És­pedig nemcsak egyéni elkeseredéssel, nem partin­du­lattal, hanem hazafias aggodalommal. Olyan emberek levelei ezek, akik nem magukat féltik, hanem az országot. Nem politikusok le­velei, hanem munkás polgárokéi. Emberekéi, akik nem a közéletből élnek, hanem akiknek munkájából él a közélet. És szeretném én tudni, nem lehetne-e bár­mmely komoly kérdést, bármely sérelmet komo­lyan, sértő és becsmérlő közbekiabálás nélkül tárgyalni? Ellenkezőleg, azt tartom, megfon­tolt, alapos és komoly beszédek sokkal jobban szolgálnak minden ügyet, mint a tomboló in­dulatok és szóbeli injuriák. Mert a képviselő urak tudhatnák, hogy a pártok közt, mikor oly szorosan is vannak szervezve, a kapacitáció mindig szinte kilátástalan fegyver. Tudni kell, hogy a képviselőházbeli beszédeket nem egymás legyőzésére mondják, hanem a nagyközönség felvilágosítására, kioktatá­sára, megnyerésére, hogy bármely új vá­lasztásra helyes és komoly ítéletek le­gyen emberekről és dolgokról. Az ilyen, az illetlenségig menő szóharcok csak arra jók, hogy a tárgyak fontosságát, a lényeges, na­gyobb és az igaz érdeket eltakarják, elhomá­lyosítsák és a féktelen modor, az izgalmas je­lenetek, a kiszól­ások, a visszavágások színpadi érdekessége váljék végre a törvényhozók har­cában a fődologgá, az érdekes résszé. Ez irány­ban már odáig jutottunk, hogy a képviselők vúdjai is, a közönség karzatai is üresek, ha nincsen valami pikáns összecsapásra, vagy mint a hírlapi tudósításokban olvasható, vala­mi botrányra kilátás. Elvégre botrány az ut­cán, botrány a főiskolákon, botrány a törvény­hozásban, ez talán mégis valamivel több, mint amennyit elbírhat egy területében megcsonkí­tott, lélekszámában lefogyott, gazdaságában válságokkal küzdő szerencsétlen ország. El­végre tudom, más parlamentekben is veszek­szenek a­z emberek. Ez már a mai kor áramla­tával jár De más nemzetek nincsenek úgy le­tiporva, mint mi. Más nemzetek őrültségeinek a követésével várhatnánk legalább addig, a­mdig valamiképen talpra állunk. Elvégre még a szamár is csak akkor megy a jégre táncolni, a­­­­mikor jó dolga van­ ­ !

Next