Pesti Hírlap, 1927. december (49. évfolyam, 273-297. szám)
1927-12-01 / 273. szám
Ma és mindennap itt egy BUDAPEST, 1927. XLI fOLVAsó, 273. (12.449 SZÁM." ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4 pengő negyedévre 10 pengő 80 fillér Egyes szám ára pályaudvaron is 16 fillér, vasárnap 32 fillér. Külföldön az előfizetési ár kétszeres PESTI elléklet. , DECEMBER 1. FOKIADÓHIVATALOK V., Vilmos cs.-ut 78. és VII Erzsébet-krt. I. Fiókok. I Krisztina-krt. 133 II., Margit-krt. 5/b IL, Fő-u. 23. VI. Andrássy u. VIII., Rákóczi-ut 9. Újpest, István-ut 1 és Kispest. Kossuth-tér IL Magyarország uj hercegprímása: Serédi Jusztinián. A római „Osservatore Romano" hivatalosan bejelenti Csernoch János utódjának a kinevezését. » A késő éjszakai órákban kapjuk a következő táviratot: Róma, nov. 30. Az Osservatore Romano hivatalosan jelenti: őszentsége esztergomi érsekké főtisztelendő Serédi Jusztinián atyát méltóztatott legkegyesebben kinevezni, akit a legközelebbi konzisztóriumon a bibornoki méltóságra fog emelni. A napilapok közlik a kinevezés hírét és Serédi Jusztinián szent-benedekrendi szerzetest dicsérő szavakkal jellemzik. Kinevezését nagyjelentőségűnek tartják és kiemelik nagy tudását és azt a buzgalmat, amellyel hivatásának él. * Serédi Jusztinián kinevezése az országban nem fog meglepetésszerűen hatni. Az utolsó hónapok alatt állandó kombinációban volt a neve. Azok, akik működését ismerik, azt állítják, hogy nagytehetségű és emelkedett, széles látkörű főpap kerül veje a magyar római katholikus egyház élére. A tisztelt Ház. írta Rákosi Jenő. Tehát megtörtént. A képviselő urak felemelték a fizetésüket. Nem mentek el az eddigi hatszázastól az ezerig, csak épen odáig, hogy a hatodik fizetési osztályból, amellyel csak a nagyságosi cím járt ki nekik, bevonuljanak az ötödik osztályba, amelyben már méltóságos uramnak címezik egymást e boldog halandók. És olvasom egy újságban, hogy a képviselő urak reklamálni akarják maguknak ezt a címet. Hogy mit fognak ezzel szemben a méltóságos felsőházi tagok csinálni, hogy az eddigi rangkülönbséget, ami persze csak címzésbeli külömbség, megmentsék, arról még nem kaptam semmi hírt. De el vagyok rá készülve, hogy kapni fogok s nem is csodálkoznám azon, ha abba a fizetési osztályba óhajtanának átlépni, ahol egyszerre kegyelmes úrrá lesz a halandó magyar. Denique amily arányban elfogyott az ország, oly arányban szaporodik a méltóságos és kegyelmes urak száma boldog hazánkban. A méltóságos urak új tömegének tagjai között is van azonban különbség. Az, hogy egy része fizet azért, hogy a méltóságos címet megkapja, a másik részét pedig az eddiginél jobban megfizetik, hogy méltóságosnak legyen titulálható. A haladás és konszolidáció azonban nyilvánvaló ebben a fizetés- és rang-önemelés fényében. Régen, a privilégiumok, mondjuk a feudális gondolkozás és alkotmány idejében csak tekintetes karok és rendek voltunk. Ma, a demokratikus világáramlat korában már méltóságos népképviselők vagyunk. Ki meri mondani, hogy nem haladunk az integritás felé? Egyelőre ugyan nem az ország integritása felé, hanem csak a beérkezettek cím dolgában való teljes integritása felé. Hiszen egy csapás-Bal harmadfélszáz ember lett máról-holnapra méltóságos úr. Nem tudom, a képviselőház mai tomboló ülése nem volt-e valamely benső összefüggésben ezzel a tömeges rangemeléssel. Oly infernális lárma volt a tisztelt Házban, mintha csak valamely nagy dolgot akartak volna vele megünnepelni. A miniszterelnök alig tudott beszélni, oly zsibvásárt csinált az ellenzék, Rassay beszéde pedig belefúlt a kormánypárt viharos lármájába. Hogy kinek mi igaza volt a vitában, ez senkit sem érdekelt. Az érdekesség abban volt, hogy ki tud jobban lármázni és ki tudja a másikat jobban leteríteni. Becsmérlő és sértegető kifejezések röpködtek a Ház levegőjében s az elnöki rendreutasítás mint keringő héja csapott le folyton a fel-felröppenő imparlamentáris kifejezésekre. Aki nincsen tájékozva arról, hogy melyik fizetési osztállyal milyen címezés jár, azzal nagy pénzért sem lehetett volna elhitetni, hogy ezek az urak — méltóságos urak. Mit kellene nekem váljon írnom, hogy a képviselő urakkal szem-ben valahogyan megvédelmezzem a Ház tekintélyét, amelyre pedig azt gondolom, szüksége van, hogy dolgát sikeresen végezhesse. Azt hiszem, legjobban tenném, ha hallgatnék róluk. Mikor idáig juttam e cikk írásában, megint rámnyitja valaki az ajtót. Ez volt, mióta az esti szerkesztőségi munkaidő megkezdődött, a negyedik. Az egyik egy fiatal ember volt, amnek a vidéken állása kínálkozik, melyet holnan elfoglhatim, ha megvolna a csekély útiköltsége hozzá. A másik egy tisztes , öreg úr, aki végső kétségbeesésében ajánló levelet, kér Rothermerehez. Mert már mindent megpróbált, de nem tud kenyérhez jutni. Rothermere, aki az országunkon akar segíteni, tán segíthetne rajta is. A harmadik egy volt néptanító, aki letette már a kalauzi szakvizslát s kapni fog állást, de időközben mindenből kifogyott! Valóban szinte csak rongyokban volt, kalap nélkül és alig állt a lábán a hidegtől s az éhségtől. A negyedik egy kitűnő fiatal magyar tudós, aki Angliában járt stipendiummal, ott megszerezte az aberdeeni egyetemen a doktorságot, ami angol választójoggal jár, tehát igen nagy becsület, amelyről új, odavaló újságok hasábokat írtak, mert ez a fiatal magyar tudós az első, aki Aberdeenben is a tisztességet megszerezte magának és a magyar névnek. Azután hazajött, hogy a stipendium további folyósításáért megtegye a lépéseit. Meg is tette. Mindenki, a kormányzó, a miniszterelnök, a kultuszminiszter, nagy kitüntetéssel fogadta, elismeréssel halmozta el. De elmúlt sok hónap és ő még ma is szorgalmazza a stipendium folyósítását. Hogy mi akadályozza a dolog elintézését: a bürokrácia nehézkessége vagy más, azt sem ő nem tudja, sem én nem tudom. De egyet tudok. Azt, hogy abból a pénzből, abból a fizetésemelésből, mellyel a nagyságos képviselő urak magukat méltóságos urakká ütötték, ezt a négyet és még negyvenet és az idők folyamán még négyszázat, sőt négyezret is percek alatt boldoggá tudtam volna tenni. A képviselő urak viszont, tudom, elégedetlenek ezzel a kis emeléssel. Az a cikk pedig, mely ezen a helyen tegnapelőtt jelent meg s érintette a képviselői tiszteletdíj tervezett — most már konszummált — fölemelését, a közönség körében igen nagy visszhangot keltett. Máris fekszenek előttem levelek, melyek,e tárgyról a Pesti Hírlaphoz érkeztek. Kiveszem belőlük a következőt: „Amikor három emberből kettőnek attól fő a feje, hogy miből éljen, miből tartsa el a családját, vagy hogy miképen teremtsen öveinek emberibb életet, akkor jönnek a képviselők e tervvel, képviselők és kormány, kik a nyáron három hónapig munka nélkül húzták az adóktól kiizzasztott fillérekből fizetésüket . . ." „... Akarnak fassisztáskodni meg mussoliniskodni, de csak hatalomban . . . Mért nem veszik át Mussolinitól a munka-chartát; mért nem az olaszországi olcsóságot? A külkereskedelmi mérleg aktivitását? És az olasz képviselők fizetésének mértékét, az 1500 lírát?" „Két évvel ezelőtt megszállt területen voltam. „Igaz, hogy Pesten éhenhalnak az emberek?" „Ugyn kérlek, nézz rám" feleltem. Akkor még jól néztem ki. „De hát az a sok csőd, kényszeregyezség *..?" „Ez mind a tőz.:de!«..ij.,nkímából visszamaradt üzlet. Több volt a kelleténél. Azért mentek, tönkre." Replikáztam. „De hát az a sok öngyilkosság? Egy,aptimis. Ez mégis csak bizonyíték ..." Erre már nem tudtam felelni. „Akkor itt mégis csak jobb, mint nálatok odaát" felelték ismerőseim. „S a parlament nem segít ezeken a bajokon ? Mindig csak „politizál"? Hát nincsenek abban komoly emberek?" Tele elkeseredéssel szólnak ezek a levelek. Éspedig nemcsak egyéni elkeseredéssel, nem partindulattal, hanem hazafias aggodalommal. Olyan emberek levelei ezek, akik nem magukat féltik, hanem az országot. Nem politikusok levelei, hanem munkás polgárokéi. Emberekéi, akik nem a közéletből élnek, hanem akiknek munkájából él a közélet. És szeretném én tudni, nem lehetne-e bármmely komoly kérdést, bármely sérelmet komolyan, sértő és becsmérlő közbekiabálás nélkül tárgyalni? Ellenkezőleg, azt tartom, megfontolt, alapos és komoly beszédek sokkal jobban szolgálnak minden ügyet, mint a tomboló indulatok és szóbeli injuriák. Mert a képviselő urak tudhatnák, hogy a pártok közt, mikor oly szorosan is vannak szervezve, a kapacitáció mindig szinte kilátástalan fegyver. Tudni kell, hogy a képviselőházbeli beszédeket nem egymás legyőzésére mondják, hanem a nagyközönség felvilágosítására, kioktatására, megnyerésére, hogy bármely új választásra helyes és komoly ítéletek legyen emberekről és dolgokról. Az ilyen, az illetlenségig menő szóharcok csak arra jók, hogy a tárgyak fontosságát, a lényeges, nagyobb és az igaz érdeket eltakarják, elhomályosítsák és a féktelen modor, az izgalmas jelenetek, a kiszólások, a visszavágások színpadi érdekessége váljék végre a törvényhozók harcában a fődologgá, az érdekes résszé. Ez irányban már odáig jutottunk, hogy a képviselők vúdjai is, a közönség karzatai is üresek, ha nincsen valami pikáns összecsapásra, vagy mint a hírlapi tudósításokban olvasható, valami botrányra kilátás. Elvégre botrány az utcán, botrány a főiskolákon, botrány a törvényhozásban, ez talán mégis valamivel több, mint amennyit elbírhat egy területében megcsonkított, lélekszámában lefogyott, gazdaságában válságokkal küzdő szerencsétlen ország. Elvégre tudom, más parlamentekben is veszekszenek az emberek. Ez már a mai kor áramlatával jár De más nemzetek nincsenek úgy letiporva, mint mi. Más nemzetek őrültségeinek a követésével várhatnánk legalább addig, amdig valamiképen talpra állunk. Elvégre még a szamár is csak akkor megy a jégre táncolni, amikor jó dolga van !