Pesti Hírlap, 1928. február (50. évfolyam, 26-49. szám)
1928-02-01 / 26. szám
ft VI V BUDAPEST, 1928. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes ,példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. Vuli,'í,s " tisl'jIf ÉVFOLYAM, 26. (16.499) SZÁM. PESTI SZERDA, FEBRUÁR 1. Főkiadóhivatalok: Vilmos cs.-ut 78. és Erzsébet-körút 1. Fiókok: 1, Krisztina-krt 133., Margit-krt 6/b. H., Fő-u. 23., VI., Andrássy-ut 4., Vili., Rákóczi-ut 9. Újpest, István-ut 1. és Kispest, Kossuth-tér 11. Harmadik, javított kiadás Írta: Báró Szterényi József. Azt hiszem, nem csalódom, hogy harmadik, javított kiadásról van szó. De nem vitatnám, ha valaki negyediknek is mondaná, anynyi változata volt már Benes úr saját külön középeurópai gazdasági konstrukciójának. Volt az már dunai föderáció, volt az Balkán-Locarno is, volt középeurópai vámunió, nem tudom mi minden már, de természetesen mindig úgy gondolták és tervezték, hogy annak látható feje Prága legyen. Kapcsolatban voltak ezek a tervek hol politikai kérdésekkel, hol tisztán gazdasági alapon épültek fel, de ekkor sem politikai célzat nélkül, azonban olyan kapcsolatuk még nem volt, mint ennek a harmadik kiadásnak: fegyvercsempészet. A szentgotthárdi eset szolgált ugyanis alkalmul ennek a lényegesen javított harmadik kiadásnak, melynél a csehszlovák köztársaság kétségkívül nagytehetségű külügyminiszterem fényesen megcáfolt egy közkeletű közmondást, mely szerint nem lehet egyszerre egy lyukból meleget is, hideget is fújni. Benes úr ugyanis egyszerre teszi mindkettőt és most már csak még annak a tudtommal francia elszólásnak megvalósítása marad számára hátra , hogy a csodatevésekben is példakép lehessen — mely szerint nem madár, hogy egyszerre két helyen lehessen. A szentgotthárdi eset kapcsán Benes úr tudvalevőleg kigyót-békát kiáltott Magyarország ellen. Felhivta a világ figyelmét arra az inminens háborús veszedelemre, mely Európát öt vagon gépfegyverrésznek Magyarországba való behozatalával fenyegeti. Mellékes, hogy lármájával felsült. Ezzel ő eleve tisztában lehetett, mert sokkal okosabb ember, semhogy elhitte volna, hogy Olaszország megengedje ebben az esetben az intervenciót. Nem is szólva Angol- és Németország higgadt, józan politikájáról. Neki nem kellett más, mint Magyarország befeketítése, ha ezt a célját eléri, meg van munkájával elégedve. Mert számára Magyarország a vörös posztó. Ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy ugyanakkor, mikor egy tüzet okád, jéghideg fuvallatot is ne bocsásson ki magából, a hideg ész megfontoltságával invitálva ezt a Magyarországot egy szeretetteljes ölelkezésre. — Biztosak vagyunk benne — mondotta egyidejűleg megtartott beszédében, — hogy egy szép napon Magyarország hajlandó lesz abban a politikai és gazdasági rendszerben közreműködni, mely Középeurópa összes új államait hivatva lesz egybefűzni. Tehát felhívás táncra. íme az új, most már javított kiadás. Nemcsak abban, hogy az ezeréves Magyarország is Középeurópa új államai közé tartozik, ami más szempontból nem épen érdektelen és amit adandó alkalommal értékesíthetünk javunkra Benes úrral szemben, hanem különösen abban a tekintetben, hogy most már az eddig tervezett gazdasági kapcsolatok kibővülnek politikai rendszerré. Ez nóvuma a nagy koncepciónak. Mégpedig nem is olyan mellékes. Nem tudom, hogyan képzeli ezt magának a csehszlovák külügyér, aki számára ebben az esetben ez a veszedelmesen nyugtalan és kiszámíthatatlan Magyarország már nem is lenne olyan veszedelmes. Sőt egyenesen kívánatos. Amit nagyon jól megértek, mert még Trianont sem lehetett úgy megcsinálni, hogy Magyarország ne ékelődjék az úgynevezett új államok közé. Ennyire már nem lehetett a térképet megváltoztatni. Épen erre kellett volna az a bizonyos, nem sikerült korridor. Igazán érdekes volna tudni, mit ért Benes úr azon, „politikai és gazdasági rendszer" alatt, amely szerinte „Középeurópa összes új államait hivatva lesz egybefűzni"? A gazdaságit még el tudom képzelni: vámunió. Melyben Magyarországnak ugyanazt a gyarmati szerepet kellene betöltenie, melyet a régi vámközösségben Bécs szánt neki. Hogy a többi még inkább agrárállamnak is hasonló szerepet szánt volna a nagy tervező, az nem érdekel bennünket. Csak rontani a mi helyzetünket, melynél --a koncepció szerint - mindössze az a változás állana be, hogy Bécs helyét ebben az esetben Prága foglalná el. Ha már Bécs sem volt kellemes és kívánatos, mit szóljunk Prágához? De mi legyen az a politikai szervezet? Államszövetség vagy valami ilyenféle? De minek törjük ezen a fejünket. Úgy sem okos dolog, ha az embernek másért fáj a feje. Sokkal egyszerűbb kimondani, hogy ebből a süzetből nem kérünk. Mit is felelt az a hithű izraaelita ember, akit hosszú napján reggelire hívtak? Először — mondotta — nem reggelizem soha; másodszor, hosszú napom van, harmadszor, már reggeliztem. Nos, mi is reggeliztünk már. Elég volt az eddigi barátságos indulatokból, nem kérünk belőle többet. Semmiféle csalétekért a magyar nép nem áldozza fel többé politikai függetlenségét és nem lesz eszköze semmiféle nagyszláv törekvéseknek. Rajtunk törtek meg ezek az aspirációk a múltban és nem érvényesülnek majd rajtunk keresztül a jövőben sem. És amíg a kisantant országai — Benes úr dirigálása makett — Trianon megváltozhatatlanságát játsszák, addig olyan gazdasági szervezet sem képzelhető el, melyet Magyarország elfogadhatna, melyhez csatlakozhatnék. Tudom, hogy ellenségeink sokat építenek a magyar nép állhatatlanságára, a legtöbb esetben gyors fellobbanására és épen olyan gyors változékonyságára, amiben kétségkívül van sok igazság is, de abban megnyugtathatjuk őket, hogy egy kérdés feltétlenül van, melyben ez a rossz tulajdonságunk nem érvényesülhet és nem is fog érvényesülni soha. Trianon. Nyerő szám. Irja: Falu Tamás. I. A kaszinói választmány elhatározta, hogy nagy mulatságot rendez sziveszterre. Megalakult a szűkebb rendező bizottság, mely elkezdte törni a fejét, hogy micsoda vonzerőt találjon ki a bál minél nagyobb sikere érdekében. — Jelmezbál kell! — indítványozta az egyik rendező. — Én álarcosbált indítványoznék — vetette fel az eszmét a másik. — Piknik kell a népnek — vélte a harmadik. A döntés a tombola mellett történt. Elhatározták, hogy felkérik a társadalom jótékonyságra hajlamos tagjait különféle tárgyak adományozására. — A tombola mindig mulatságos — magyarázta a kaszinó titkára. Az emberek szeretnek nyerni, szeretik kipróbálni a szerencséjüket, szeretnek örülni. S a kaszinónak több lesz a bevétele így. A nyertesek pezsgőzni szoktak. Legtöbb hasznunk az italon van. A nyereménytárgyak már az első héten összegyűltek. Vett köztük sok értéktelen, humoros dolog. Kis virágvázák, legyező, sétapálca, rózsaszín szalaggal összekötött cigaretták, hamutartó, de akadt egy pár értékesebb holmi is. S hire járt, hogy a kaszinó régi elnökének özvegye átadott a bizottságnak egy szép antik aranygyűrűt. — Ez lesz a főnyeremény! — sugárzott a titkár arca a boldogságtól. A gyűrűt megnézte és megcsodálta mindenki. A sorsjegyek előre elfogytak. Mindenki a gyűrűért izgult. A titkár udvarolt Vadócznénak s Vadóczné is kiváncsi volt a gyűrűre. Felpróbálta. Ép ráillett a gyűrűsujjára. — Szép , é , — mondta elragadtatással, s az ablak felé tartotta kezét, hogy rásüssön a nap, s a gyűrü rászikrázzon hófehér ujjára. A titkár megfogta a fehér kezet, s szerelmes csókot nyomott rá a gyűrü alatt. — Oh, ha én nyerném meg! — sóvárgott a szép asszony. — Beszélni fogok a szerencsével — lelkendezett a titkár. — A szerencsével is lehet ám beszélni. Én jóban vagyok vele. S ami a fő, ő is jóban van velem. Hogyne volna jóban velem, ha a maga kezével fog velem kezet. Erre ujabb szenvedélyes kézcsók következett. A szép asszony a kézcsók után megint megnézte a gyűrűt. — Szép, határozottan gyönyörű — ismételte. — Beszéljen azzal a szerencsével. És kacéran mosolygott, mintha célba akarta volna venni Fortuna istenasszonyt. — Hány sorsjegye van? — kérdezte a titkár. — Öt. — Felírom egyiknek a számát. De aztán örök titok! II. — Fogadni mernék, hogy Vadóczné nyeri iveg a gyűrűt — jósolták a pletyka barátai. — Ha Zénó, a titkár húzza a sorsot, akkor: Kétségtelenül — tették ,hozzá a rossznyelvűek. — És ugyan miért lenne olyan kétségtelenül bizonyos? — kérdezte egy kötekedő. — Azért, mert Zénó ismeri Vadóczné sorsjegyének számait. Egy cédulára felírja az egyik számot, a kezébe rejti, kihúz egy rendes számot a kalapból, de nem ezt olvassa fel, hanem a másikat, az előre elkészítettet. Tiszta dolog. — Én pedig fogadni merek, — jelentette ki a joggyakornok egy szűkebb társaságban, ahogy a gyűrüt semmi esetre sem nyeri meg Vadóczné. Százat egy ellen. Száz gyűrüt egy gyűrü ellen. Nem nyeri meg, mert én is ott leszek. A több szempontból izgalmas nap elkövetkezett. A kaszinó nagyterme megtelt fehérruhás hölgyekkel, feketeruhás férfiakkal. Az állomásról csengő szánok röpítették be a vidékieket. Alig lehetett mozdulni a teremben. Az első csárdást a divatos táncok követték. Kigyulladtak az arcok, a szívek. — Szánóra! Kezdődik a tombola! — kiabálta a főrendező. A titkár fölugrott a pódiumra, papirosra írott számok özönét beöntötte a kalapjába és élesen kiáltotta: — Hölgyeim és uraim, figyelem! — kezdődik a sorsolás. — Első nyeremény: száznyolcvanhat. Egy viaszbaba volt. A postáskisasszony nyerte. — Második nyeremény: 372. Ezzel a számmal egy celluloidinyelű tükröt nyert a járásbiróné. — Harmadik nyeremény: 981. ,v . Egy rózsaszín szalaggal díszített porcellánmacskát a slalomigazgató tehetett el emléktárgyai közé. — Töügyeim és uraim — szólt most a titkár — nem akarom, hogy a gyűrü miatt sokáig izguljanak. A következő szám lesz a főnyeremény. Az emberek hátán kéjes borzongás futott végig. Sokan Vadócznét figyelték. No most! A joggyakornok kezében ceruzával és apró papírszeletekkel rejtélyesen állt a tömegben. — Nyerő szám: 125 — harsogta a titkár, miután kivette kezét a kalapból. Az izgalom tetőpontjára hágott. Mindenki a maga sorsjegyét lapozgatta. — Én nyertem — nyújtotta sorsjegyét Vadóczné a pódium felé. A gyanakodók elhűltek. — Hallatlan! — súgta valaki a háttérből. De akkor már a joggyakornok a pódiumon állt és jelentette: — Tisztelt hölgyeim és uraim, engedjék meg,