Pesti Hírlap, 1928. július (50. évfolyam, 162-172. szám)
jus 18., szerda. I PESTI HÍRLAP A főváros díszvacsoráján Hans von Schön német követ, Köhl és Hühnefeld a magyar-német barátságot köszöntötték. Este kilenc órakor a főváros a Gellért-szálló szálán,fában bankettet rendezett a német óceánrepülők tisztelére. Bérczes Jenő fővárosi tanácsnok üdvözölte elsőnek a német vendégeket és mutatott rá érdemeikre, amelyeknek megszerzése előtt eddig nyolcan fizettek életükkel merész vállalkozásukért. Önök voltak az elsők — mondotta — akik bebizonyították az idealizmus hatalmát az anyag fölött és a nagy világégés után tettükkel hozzájárultak a nemzetek közötti megértés kifejlesztéséhez. Merész vállalkozásukkal nemcsak egyéniségüknek, nemzetüknek érdemeit emelték, hanem az egyetemes emberi haladást is szolgálták. — Az Önök útjának jelentősége felülmúlja Kolumbus Kristóf útjának jelentőségét, mert Kolumbust a véletlen vetette amerikai partokra. Önök pedig az emberi akarat céltudatos kifejezőiként tették meg ezt az utat. A német nemzet javára s az Önök személyes egészségére emelem poharamat. Hans von Schön német követ szólalt föl ezután, — mint mondotta — büszkeséggel tölti el, hogy az óceánnak Keletről Nyugatra való átrepülése először az ő honfitársainak sikerült. A két német óceánjáró budapesti látogatása Németországnak Magyarország iránt érzett szimpátiáját fejezi, ki és reméli, ahogy ezt a két nemzetet közelebb hozta egymáshoz ez a siker, ugyanúgy a népeket is a nagyobb megértés jegyében fogja egymáshoz közelebb terelni. Beszéde végén poharát a kormányzó és a magyar nép jövőjére emelte. Dr. Kohl kapitány mondott ezután keresetlen szavakkal és katonás modorban köszönetet az elhangzott üdvözlésekért. — Nagyon örülünk — mondta — hogy meghívtak bennünket gyönyörű fővárosukba és ebben a mégsok ezer kilométeres út után, úgy látszik, Pesten egészen el akarnak választani bennünket egymástól. Először Fitzmauricot . . . most már Kohlt és engem is ... — pattogja Hühnefeld báró — miközben a Gellért-szálló első emeletéről feljebb emelkedik velünk a liftkabin. Nyolc óra volt, mikor a szállóba értek az óceánrepülés európai hősei. Köhl kapitány és neje az első emeleten kaptak pazar lakosztályt. Hühnefeld báró számára pedig a 303-as szobát jelölték ki a harmadik emeleten. Hühnefeld mosolyog. Az óceán hőse, kinek nevét Köhl és Fitzmaurice kapitányokéval az utolsó hónapokban annyit emlegette és ünnepelte a világ. Milyen féktelen, minden ellenkezést letipró akaratot sugárzanak szemei. Karcsú testének minden megmozdulásában, csontos, markáns arcának minden izomrezdülésében nagy emberi tettekmondta később hátrafordulva. — Nem mondom, egy Shakespeare nevű angol költő írt ilyesmiről, egy Prospero nevű varázslóról, ki szabadjára engedte a szellemeket, aztán hallottam egy Ikarus nevű görögről is, ki repülni akart — de hát ez mese, amit költő talált ki költők számára. — Higgye el az úr, hogy nem mese, — bizonyítom hevesen. — Aztán hol repkednek az emberek? — Mindenütt az egész világon. Az északi sarkon, az Atlanti-óceán felett, Párizsban, Pesten. — Pesten? Azt már ne mondja, hogy Pesten repülnek, most jártam arra, kiadót kerestem, a verseimet akartam kinyomatni. — Azt nem mondom, hogy versekre könnyű kiadót találni, de azt állítom, hogy repülni repülnek. — A szúnyogok. Egymás szemébe néztünk. Láttam, azt hiszi, hazudok vagy bolond vagyok. — Egy kicsit visszamaradt uraságod a kortól — mondom csendesen. — Újra nézem a különös arcot. A hosszú orrát, mely panaszosan borul a száj fölé, roskadt mellét és fáradt térdét. — Annál inkább előre van figyelmed — mondja csípősen. — Ezerkilencszázhuszonnyolcban. — Tán ezernyolcszázat akart mondani. — Nem én, kilencszázat. — A teremtésit, ez aztán különös találkozás. Nem csodálnám, ha Hatvani professzor keze benne lenne. Az ért az ilyen ördöngös dolgokhoz. Azért beszél hát annyi furcsát össze-vissza, repülő emberekről, hangokról, amelyek az étherben keringenek. Tarthatna róla előadást Pápán vagy a debreceni kollégiumban. Százhuszonnyolc esztendő alatt fordulhatott a világ sorsa. Elgondolkozott. Elővette pipáját, csiholt és rágyújtott. Az én zsebemből öngyújtó került elő, meg cigaretta. Elvette mind a kettőt, nézte, forgatta. Egyszer csak azt mondja: — Ha meg nem sérteném, kérdeznék egyet és mást a világ folyásáról, a nőkről, meg az emberekről általánosságban, hívásban újabb bizonyítékát látjuk annak a testvériségnek, amely már a világháborúban is az egész világgal szemben együtt szólított bennünket fegyverbe. Most azonban már arról van szó, hogy a békében is diadalt arassunk. Mi tulajdonképen az amerikai repülők látogatását akartuk visszaadni és köszönjük Istennek, hogy megadta nekünk ennek a lehetőségét. Mi büszkék vagyunk arra a meleg fogadtatásra, amelyben részesültünk, ugyanúgy, amint büszke egész Németország a magyar Riszticsre, aki Dessauban a Junkers-műveknél dolgozik és legutóbb német gépen döntötte meg az amerikaiak által felállított világrekordot. Három évig dolgoztam együtt Riszticcsel és boldogan állapítom meg, hogy egyike a legkitűnőbb pilótáknak ,aki mindig hajlandó az életét kockáztatni, hogy a világ fejlődésének a javáig előmozdítsa. Dr. Kohl kapitány beszéde után báró Hühnefeld mondott felköszöntőt. Elismeréssel adózott a magyar nép hősiességének, mert — mint mondta — a magyarok már a világháborúban is mindvégig hűséges szövetségesei voltak a németeknek. Nem először tartózkodik Budapesten és örömmel jött ide, hogy újból megcsodálhassa a magyar nép vendégszeretetét, hősies magatartását és kiváló jellemt. A németeknek is imponál a magyar nép páratlan hazaszeretete és ez a hazaszeretet adott nekik is erőt ahhoz a hatalmas teljesítményhez, amelyet az óceán átrepülésével végeztek. Reméli, hogy a két világrészt közelebb hozza egymáshoz ez az út és Amerika gyakorlatiasságát és modernségét sikerül a régi Európa tradícióival egybekapcsolni. Beszédét magyar „éljen“ kiáltással fejezte be. A felköszöntő után a vendégek a Gellért-szálló terraszán cigányzene mellett fogyasztották el feketéjüket, nek lendülete gyülemlik. És mégis minden akarását nekilendülését, tettét az ész és műveltség hatalma szabályozza. Öt perc múlva fürdőköpenybe burkolva megy a szálló termén keresztül a hullámfürdő felé.— Nagyszerű . . . remek ... — kiált föl örömmel. — Hiszen ez egy kis óceán . . . Viharos zugón morajló óceán. A következő pillanatban már futólépésben megy a medence végére és az első hullám habjaiba beleveti magát . . . Észrevették. A fürdőző közönség megismerte az óceán hősét. Zajló éljenzés. De Hühnefeld csak a hullámokkal törődik. Meglovagolja, megnyergeli őket. Eltűnik, feltűnik karcsú, sudár, elegáns alakja. Már a közönséget színező reflektor is észre vette. Hiába menekül Hühnefeld, az övé a fény, övé a villamos reflektor valamennyi sugara. Végül is Kime-Hangjában tisztelet volt és némi bizonytalanság. A szituációt nem értette, de elfogadta. Lehet, azt gondolta, nem hiszi, akármit mondok, de mégis kiváncsi volt arra, amit hallani fog. Láttam rajta, töpreng, hogy mit kérdezzen. — Azt mondja meg nekem, van-e a földön poétaember? — Vanni van — mondom. — Olyan ember, aki felfelé néz és akkor is bús, ha nincs rá nagyobb oka. Aki olyanokat gondol, mint az a nagy francia: Rousseau. — Akad ilyenfajta most is. — Aztán szegény-e még mindig a poéta? Másra szoruló, elhagyatott? — Ez a költő sorsa . . . minden időben, minden korban. A szeme szögletéből rám villantott. — Arra feleljen nekem: hűséges-e maguknál az asszony? — A kedvesére gondol, a fakereskedő feleséségére, Lillára, — mondom magamban. — A nők egyformák a világ teremtése óta, mester,hűségesek vagy hittelenek. Szépek és csúnyák, angyalok vagy ördögök. Szerencse dolga, hogy ki milyet választ. Maga elé nézett. A szavak súlyát, értelmét mérlegelte. Kesernyés mosoly futott az ajkán. — Lenne még egy kérdésem: Szeretik-e az emberek egymást? — Hát — szólok halálos zavaromban — így, egy nagy háború után, nehéz a kérdés. Hiszen nem mondom, szeretjük is egymást... Félbeszakított: — A helyzetet én már tisztán látom. Az éterben még nagy a hangzavar. Az ember repülhet, — de a világ marad. Egy lovas csata bukkant fel a távolból. — Üljön fel az úr, — szólott a gazda társamnak, ki poros csizmáival felkapaszkodott. A fakó lovacska ügetni kezdett. Itt elvált utunk. Csokonai Vitéz Mihály visszafelé indult. . . Velem a gépkocsi előre futott, nekül a medence szélére. Szeretne eltűnni. De nem lehet. Minden szem rajta pihen. Azután új hullám jön . . . elfelejti a fényt, az éljeneket ... és megint beleveti magát . . . Fél óra múlva újból a szobájában vagyunk . .. A frakk már előkészítve . . . Hühnefeld báró öltözik és közben nyilatkozik: — Boldog vagyok, hogy ismét látom Pestet, ezt az isteni várost. — 1913-ban jártam itt, Pöstyénből jövet — mondja. — Sohasem felejtettem el a szép asszonyokat és lányokat. A barátságos, szeretetreméltó magyarokat. — Régi, tisztelt magyar ismerősöm gróf Andrássy Géza . . . Nem tudom, emlékezik-e még rám? ... A sportszerzet hozott össze bennünket. — Kétnapos bécsi tartózkodásunk felejthetetlen emlék marad. Egyik legnagyobb örömöm tegnap este volt, amikor Bécs rendőrparancsnokát, Schobert barátomat és feleségét köszönthettem. Brémában ismertem meg őket, mikor négy évvel ezelőtt a newyorki rendőrségi kongresszusra hajóztak. Egyik legemlékezetesebb esetem Schobertnéval történt, mikor a hajó indulása előtt egy verskötetemet akartam neki átnyújtani a szép napok emlékeként. — Oh, ön az a Hühnefeld... — mondotta bájosan csodálkozva ... ün a költő... akinek összes művei 5 év óta könyvtáramban vannak ... És könyv nélkül is tudom egyik-másikat... Ezután kérésemre az életéről beszél. — Gyermekkorom óta a harc, a küzdelem .. embere voltam, — mondja. — Már 1913-ban mint vizsgázott ■ pilóta repültem a régi típusú Farmann-gépeken, 1914-ben pedig rekord-teljesítményt értem el; távolsági időtartam-rekordot Johannisthalban. 1923-ban kezdtem ismét repülni. De ekkor már mögöttem volt a rám nézve egyénileg is véres háború. Hühnefeld báró itt felhúzza fehér selyempyjamáját, megmutatja jobb lábán lévő hatalmas sebesülését. — Ma már, sajnos, — folytatja, — nagy gépeket nem tudok vezetni. Hiszen balszememmel egyáltalában nem látok. A jobbszemem is rossz. Erősen közellátó. Ezért hordom állandóan a monoklit. Az óceánrepüléshez mint kezdeményező kerültem. A nagy vállalkozás, a nagy terv kitartóan szívós doppingolója lettem . . . — No de, ha ezt is mind elmondom, mi marad holnapi pesti előadásom anyagául... — mondja mosolyogva. — Az első múlt évi próbálkozásunknál nagyon lesújtó fájdalommal, szomorú omennal indultam. Ugyanis a kitűzött start előtt három nappal halt meg az apám . . . Berlinbe repültem a temetésére. És másnap indultunk az Azori-szigetek felé. De huszonkétórás repülés után megfordultunk... — Nem volt szégyen a visszafordulás! Hiszen akkor az időjárás miatt a biztos halálba repültünk volna. És a veszély ez év tavaszán alig volt kisebb. De kényszerítőbb volt az abkral! — mondja keményen. Hühnefeld báró abbahagyja az óceánrepülésre vonatkozó elbeszélését. A német uralkodóházhoz való viszonyára térünk. Erre a sokat hánytorgatott kényes kérdésre. — Tény az, hogy épen legutóbbi találkozásunknál mondotta a német trónörökös, hogy legjobb barátját látja bennem. — Már apám bennfentes tagja volt a S Hohenzollern-udvarnak. Én pedig 1918-ban a hollandiai Maastichtban voltam a segédkonzul. Az uralkodóház tagjait a forradalom kitörésekor való menekülésnél én fogadtam a holland határon. Azután Doornba kerültem, mint a trónörökös adjutánsa. — A német trónörökös mindég mint egész férfi viselkedett. Sohasem panaszkodott. Mint sportsmen viselte változott sorsát. Ő a szerencsés ember, aki mindig úgy veszi az életet, amint van. Tudja, hogy nem szabad oly dolgokért küzdeni, amit a tömeg nem akar. Kár lenne elveszteni a hitet, de illúziókért nem szabad küzdeni! — A trónörökösnek Németországba való viszszatérése az én munkám, az én tárgyalásaim eredménye volt. A német infláció tetőpontján tombolt. A Streesemann-kormány megbukott. És a német trónörökös, akire miért is haragudhatnának Németországban, visszatérhetett hazájába. — De hagyjuk ennek folytatását, mert megint csak gúnyos „feszítsdmeg“-et szórnának rám. Pedig a becsületes meggyőződést az ellenfélnek is tisztelnie kellene! A jövő tervei után érdeklődöm: — Küzdöm tovább. Élek három hivatásomnak. A Norddeutscher Lloydnál mint sajtófőnök, mint pilóta és mint irodalmár. Több verskötetem jelent meg. Már 1922-ben nagy színpadi sikereim voltak. Az óceánrepülésről szóló angolés német nyelvű könyveimet pedig napok alatt elkapkodták. Évek óta éjjel-nappal dolgoztam. Ezt fogom folytatni! Elkészült öltözetével. Éremrendjeleinek miniatűrjeit tűzi mellére. Bámulom, a XX. századnak ezt a sokoldalú, nagyszerű hősét, Hühnefeld bárót, aki dolgozik, küzd, akar és alkot. * JLátogatás az óceáni repülés hőseinél Két ellentétes ember! — Hühnefeld beszél a német uralkodóházhoz való viszonyáról. — Az örükké boldog, örökké megelégedett Köhl .