Pesti Hírlap, 1928. július (50. évfolyam, 148-160. szám)

1928-07-03 / 148. szám

BUDAPEST, 1928. L. ÉVFOLYAM, 148 (16.621) SZÁM. /­­ KEDD, JULIUS 3. -----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­----------------------------------­i. f " Németország történelmi evolúciója. Egy fensőbbrendű nemzeti tulajdonságot és kifejezetten államépítő erényt nem lehet a német nemzettől elvitatni. A munka rendsze­rességét, az alaposabb gondolkozást, a közszel­lem fegyelmezettebb szervezettségét. Ez a nem­zeti kiválóság a mai Németország alkotmá­nyos képében csak annál szemléltetőbb voná­sokban domborodik ki, mentői inkább takarta el a korábbi századokban a német népélet feudális töredezettsége, államiságának geográ­fiai szétdaraboltsága. De mióta Bismarck po­litikai zsenije töredékesen bár és még hiá­nyos alkotmányos szervezettel létrehozta az új német birodalmat, ez az egységes nemzeti élet megdönthetetlen alapjának kezdetleges alkotmányos berendezése az állami hatalom bevehetetlen bástyázatának bizonyult. A világ­háború rettenetes viharzásai és a békekötések veszedelmes ingadozásai között hiába kísérlet­­ték meg az ellenséges győzők, hogy a korábbi idők föderalisztikus hagyományainak fölele­­venítésével ismét a régi állami meghasonlást és társadalmi szakadozottságot érleljék meg a német jövő méhében. A franciák évek hosszú sorára biztosították ugyan maguknak a ha­tármenti Saar-vidékre az uralom zálogjogait, most is vasigájuk nyomása alatt tartják az erőszakkal megszállott Ruhr-vidéket; a rajna­­parti városok egy-egy ünnepi alkalmán a né­met szónokok, pártvezérek és miniszterek büszkén hirdethették, hogy egyetlen német lel­ket sem sikerült hűtlenségbe tántorítaniuk. Akárhogy kavarog is a berlini birodalmi gyű­lésen a pártellentétek boszorkányüstje, a Raj­nának partjain, akár Poroszországba, akár Bajorországba ékelődnek, egymásba zugó visszhanggal harsog az ének: „Fest steht und treu“ . . . Ez a jelenség azonban a közös német ha­­zafiság érces nyilvánulása a külső veszedel­mek irányában. Ha más alakzatokban ugyan, más következményekkel terhesen is a német politikai lelkiségnek ilyes gondolati szervezett­sége nyilvánul mai alkotmányos harcaikban.­­ Nagyon észre kell ezt vennie Európának, a­mikor Németországban oly kormányzat alakult ki, amelynek koalíciós összetételében az ural­kodó elem a választásokban felette megerősö­dött szociáldemokrata pártból szűrődött le. Hol van ma az a korábbi Németország, amely­nek közönsége teljesen gyakorlatiatlanul vi­selkedett a politika próbáival és kísérleteivel szemben, és amelynek szellemi vezéreit is theoretikus elvakultsággal, a „System“ csö­könyös elfogultságával lehetett vádolni? Aho­gyan a német szociáldemokrácia igen szerény kezdetből és alaktalan rajzások után egy fél­század alatt nemcsak hogy Németország leg­­hódítóbb propagandájává nőtte ki magát, de teljesen kormányképes, alkotmányszervező és az európai hatalmi politika követelményeihez is hozzáedzett párttá nevelődött: ez kétségte­lenül fényes történelmi adat a német közszel­lem értelmiségére nézve, szemben az oly orszá­gokkal, ahol a szociáldemokrata izgatás sok­kal korábban lódította a tömegeket felforgató és forradalmi kísérletekre. Ki félti most Mül­ler-Franken szocialista vezér kormányzatától Németország közrendjét, biztosított alkotmá­nyos haladását? Németország fegyveres ellen­ségei is, csak­úgy, mint barátai vagy feltéte­lezett szövetségesei ezt a változást nem is fog­­hatják fel máskép, mint az általános békés evolúciónak új értékes biztosítékát, amely a mostanában fölmerülő francia-német bonyo­dalmak kibogozására csak üdvös befolyást fog gyakorolni. Hogyan módosulhat azonban a német szociáldemokrataság, amelyre nem lehet holmi elvtelen hatalmi tülekedés bélyegét rásütni, a­melynek pártszervezete és theoretikus elvi alapja ma is töretlen egység, hogyan válhatott ez a párt már ismételten a mai parlamentariz­mus koalíciós típusainak egyik legjellegzete­sebb mintájává, oly mértékben, hogy a sza­badelvű­ség általános pártkorlátjain belül még nagyon mérsékelt, a Bismarck-uralom hagyo­mányaival telített pártokkal is megtalálja az együttműködés módozatait? Ez a modern par­lamentarizmus fejlődésének és jövőjének meg­ítélésére mondhatni irányadó kérdés. A mi meggyőződésünk szerint a parlamentáris kor­mányzatnak ez a nevelő és kiegyenlítő hatása — dacára a világnézetek sokat emlegetett el­lentétességének — nemhogy a parlamentariz­mus túléltségét és lehanyatlását bizonyítaná, ellenkezőleg épen tartós életrevalóságát, a tör­ténelmi nagy válságokhoz való alkalmazható­ságát, új kinyilatkoztatásokra is megóvott ter­mékenységét iktatja a történelmi bizonyított igazságok tárába. Ossero. Irta: Dobosi Pécsi Mária, írás és legenda, — meglehet, indokoltan, — a Tigris és Eufrát völgyébe helyezte a paradicsomot. Bizonyos, hogy — például — Osseroba nehezen helyezhette volna. Sziklasivatag és kőmezők közepette, az Adria egyik szigetén, napsütés, hullámverés és szélviharok poklában, valóságos mintája az elátkozott városok­nak. Minden kultúra rajtahagyta mutatvánnyá sor­vadt emlékeit, jeléül annak, hogy a sorssal szemben minden emberi erőfeszítés hasztalan. Törött cserepek, olvashatatlanná kopott sírem­lékek, apró könny-üvegecskék, melyeket szivárvá­­nyossá tettek rég elsírt könnyek, meredtek itt a római műveltség tanúiként. Az ó-kereszténység Osserot püspöki székhellyé tette. A velencéseknek, a­kik kiirtották a sziget zöld fáit — próbálkozását hatalmas kőfal romja mutatja. Szent Márk ma is ép, szelíd hajfürtü két kőoroszlán­jával Az Egyházi Állam alkotásából megmaradt a nagy székesegyház, püspöki kertyük, arannyal hím­zett miseruhák, kézzel festett-irt misekönyvek. Na­poleon serege hadi utat épített a városon át. Az osztrák uralom, — érzéke lévén hagyomány­os közlekedés i­ár­t, — mit tehetett volna egyebet? — múzeumot épített régi relikviák számára, meg­­toldta Napoleon útját egy forgó vashiddal, mely Osserot a szomszédos szigettel összeköti s végre ha­gyott egy pár nyomorékot a nagy háború emlékére. A legújabb kor meghozta a rádió drótjait, a Marcia su Roma indulót és a postaautót, mely oly rozoga és kedélyes hogy — motort és benzint leszá­mítva­ — méltó volna Pickwick úr idejéhez. A legtöbb nyomot mégis a patacsi nevű láz hagyta a városon, melyben­ — az egykori három­százezer ember helyett — ma háromszáz ember, csupa öreg, beteg és gyermek él az egykori válto­zatos és dicső múlt folytatásaként. A városnak kísérteties, sorsban változatlan la­kói még a fekete kecskék, lakói a szó szoros értelmé­ben, mert lakatlan házakban ütöttek tanyát, — amik a városban és a körülvevő, kaptár sejtjeihez hasonló kőkertecskékben keresik a gyér és éler fű­szálakat és siratják., tragikus éjszakai mekegéssel, mint tragédiák szivtépő kórusa, — leölt gyenge fiaikat. A kecskék siráma nem változott, mialatt az embereket kisebb-nagyobb szitáin rázogatta a sors keresztül. Valószínű, hogy múlt és múlandó kultúrákat csupán a vendégvigadó élt át a folytonosság válto­­zandóságában és a város egyetlen parányi boltja, melyben makarónitól viaszgyertyáig minden olyan régi, mintha készlete ősidőktől fogva nem újult volna meg. Neuraszténiája derekán a kis vendégfogadó­ban egy fiatal ember lakott, Földi Ádám, valahon­nan a távoli Magyarországból, melynek hollétét se­­hogysem tudták az osseroiak megérteni. A sziget mindig külön világ és Ossero külön vi­lág volt még a szigeten belül is. Befogadta az ide­geneket és megcsodálta, mint ahogy a földre hullott meteorköveket szokás, — de nem hitt, vagy igen csekély mértékben, — más földi világok létében. A neuraszténiához azonban illett e régóta hal­dokló város, köves fennsíkjával, jeges és forró szél­­társával, hullámverésével, s a sötét kecskehad éne­kével, mely megerősítette Ádámot ama hitében, hogy az idegesség az egyetlen elviselhető, nélkülözhetet­len, eredendő emberi betegség. Ádám különben sem kereste a nyugalom és egészség paradicsomát. Rossz néven v’ette, mikor — épp harmadnapja sétáltatta idegességét a part égnek nyuló agavéi közt, — látta, hogy e halotti helynek van Évája is. Igaz, hogy olyan Éva, aki illett ide s nem igyekezett ron­tani Ossero­bus hangulatát. Szép, idegen, büszke leány, a távoli Hollandiá­ból, melynek hollétéről és bőségéről a szegény osse­­róiak nem tudnak semmit. A leányt Arnoldinának hivták s egyetlen szá­mításba vehető női lakója lévén a városnak, Földi Ádám jobb meggyőződése és akarata ellenére, har­madnap végérvényesen és végzetesen beleszeretett. Harminc napja már, hogy Ádám, kit szerelem és tavasz kettős laza tüzelt, le nem vette szemét Arnoldináról. S ugyanannyi idő alatt a hollandi leány egy­szer sem emelte szemét hódolójára. Jött-ment, élt, leült az ebédhez, fölkelt s nem vette észre a néma, igyekvő hódolatot, mely, mint az árnyék, sarkához szegődött. Nem. Még fejével sem biccentett soha. Nem hiába, hogy a paradicsom oly távol volt innen, kígyónak nem volt hatalma itt. Amoldina úszott, sétált, fotografált, lelkiisme­retesen megnézte a kis múzeum kincseit, a székes­­egyházat, szent Márk oroszlánjait, ahogy világot járó hölgy el szokta tölteni idejét s kinek mindegy, divatos vagy Isten háta mögötti helyre jut. Ádám Arnoldina után úszott, sétált, fotogra­fált, eljárt múzeumba, székesegyházba, a kőoroszlá­nokhoz, minden eredmény nélkül. Arnoldina meg sem látta s annyiba sem vette, mint a féllábú rok­kantat, aki postáját hozta nap-nap után. Ádám kezdte átkozni azt a pillanatot, mikor a postaautó rázása a kis vendéglő előtt véget ért s . Amoldinával és a halott városhoz illő sötét végzeté­vel találkozott, de még jobban félt a pillanattól, mi­kor — neuraszténiája és pénze csökkentével — mind­kettő rohamosan fogyott —, el kell válnia közöm­bös imádottjától. Pedig Ádám érezte, nem közönsé­ges földi érzés az, amit Arnoldina észre sem vett, nemhogy visszautasított volna. Ádám szerelme olyan volt, mint a kis, halotti város törekedése uj élet után. Mintha a kősivatag ki akart volna zöldülni, régi halottak feltámadni s nyomorékok épnek álmodták volna magukat. Ádám nem aludt éjszakánkint s hallotta, hogy hívogatják kecskék halott fiaikat. Napközben látta régi miseruhák uj fénylését, múzeumi üvegekben elszáradt könnyek friss csillo­gását. Agávék, mik minden huszonöt évben virágoz­nak s virágzás után elpusztulnak, öngyilkos pazar­lással égve bokrétázták szirmaikat. Minden megújult Ádám szerelmének zajlásában, csak Arnoldina ma­radt hideg, nyugodt. Ossero mégis a szerencsétlenség és múlandó­ság városa. Ádám elutazásának napja, a csoda teljessége nélkül, közeledett. Ádám szobája erkélyén ült s a szomszéd szoba erkélyére meredt, ahol Arnoldina, oly fesztelenség­gel, mintha egyedül volna a világon, fürdéstől vi­zes haját szárítgatta. Idegessége és szerelme izzásában, Ádám egy­szerre megértette, miért változott itt minden kővé, még az asszonyok szíve is. Behunyta szemét, hogy ne lássa Arnoldinát, s hogy valami prófétai harag­gal, megátkozza ez amúgy is szerencsétlen, szomorú helyet, ez amúgy is elpusztult Ninivét, mely még komorabbnak tetszett harminc elvesztegetett nap üszkeinek hamujában. Ekkor — mintegy a magasból, — mert máshon­nan nem is jöhetett volna, édes hang hallatszott. — Azt mondják, ma utazik. Igazán kár! Ádám nem felelt. Azt hitte, álmodik. —­ Ne menjünk sétálni egy kicsit? Hogyne ment volna. Hogyne ugrált volna szik­láról-sziklára Arnoldina mellett. Együtt bolyongtak késő estig. Arnoldina arcképet adott Adamnak és

Next