Pesti Hírlap, 1928. július (50. évfolyam, 148-160. szám)
1928-07-03 / 148. szám
BUDAPEST, 1928. L. ÉVFOLYAM, 148 (16.621) SZÁM. / KEDD, JULIUS 3. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------i. f " Németország történelmi evolúciója. Egy fensőbbrendű nemzeti tulajdonságot és kifejezetten államépítő erényt nem lehet a német nemzettől elvitatni. A munka rendszerességét, az alaposabb gondolkozást, a közszellem fegyelmezettebb szervezettségét. Ez a nemzeti kiválóság a mai Németország alkotmányos képében csak annál szemléltetőbb vonásokban domborodik ki, mentői inkább takarta el a korábbi századokban a német népélet feudális töredezettsége, államiságának geográfiai szétdaraboltsága. De mióta Bismarck politikai zsenije töredékesen bár és még hiányos alkotmányos szervezettel létrehozta az új német birodalmat, ez az egységes nemzeti élet megdönthetetlen alapjának kezdetleges alkotmányos berendezése az állami hatalom bevehetetlen bástyázatának bizonyult. A világháború rettenetes viharzásai és a békekötések veszedelmes ingadozásai között hiába kísérlették meg az ellenséges győzők, hogy a korábbi idők föderalisztikus hagyományainak fölelevenítésével ismét a régi állami meghasonlást és társadalmi szakadozottságot érleljék meg a német jövő méhében. A franciák évek hosszú sorára biztosították ugyan maguknak a határmenti Saar-vidékre az uralom zálogjogait, most is vasigájuk nyomása alatt tartják az erőszakkal megszállott Ruhr-vidéket; a rajnaparti városok egy-egy ünnepi alkalmán a német szónokok, pártvezérek és miniszterek büszkén hirdethették, hogy egyetlen német lelket sem sikerült hűtlenségbe tántorítaniuk. Akárhogy kavarog is a berlini birodalmi gyűlésen a pártellentétek boszorkányüstje, a Rajnának partjain, akár Poroszországba, akár Bajorországba ékelődnek, egymásba zugó visszhanggal harsog az ének: „Fest steht und treu“ . . . Ez a jelenség azonban a közös német hazafiság érces nyilvánulása a külső veszedelmek irányában. Ha más alakzatokban ugyan, más következményekkel terhesen is a német politikai lelkiségnek ilyes gondolati szervezettsége nyilvánul mai alkotmányos harcaikban. Nagyon észre kell ezt vennie Európának, amikor Németországban oly kormányzat alakult ki, amelynek koalíciós összetételében az uralkodó elem a választásokban felette megerősödött szociáldemokrata pártból szűrődött le. Hol van ma az a korábbi Németország, amelynek közönsége teljesen gyakorlatiatlanul viselkedett a politika próbáival és kísérleteivel szemben, és amelynek szellemi vezéreit is theoretikus elvakultsággal, a „System“ csökönyös elfogultságával lehetett vádolni? Ahogyan a német szociáldemokrácia igen szerény kezdetből és alaktalan rajzások után egy félszázad alatt nemcsak hogy Németország leghódítóbb propagandájává nőtte ki magát, de teljesen kormányképes, alkotmányszervező és az európai hatalmi politika követelményeihez is hozzáedzett párttá nevelődött: ez kétségtelenül fényes történelmi adat a német közszellem értelmiségére nézve, szemben az oly országokkal, ahol a szociáldemokrata izgatás sokkal korábban lódította a tömegeket felforgató és forradalmi kísérletekre. Ki félti most Müller-Franken szocialista vezér kormányzatától Németország közrendjét, biztosított alkotmányos haladását? Németország fegyveres ellenségei is, csakúgy, mint barátai vagy feltételezett szövetségesei ezt a változást nem is foghatják fel máskép, mint az általános békés evolúciónak új értékes biztosítékát, amely a mostanában fölmerülő francia-német bonyodalmak kibogozására csak üdvös befolyást fog gyakorolni. Hogyan módosulhat azonban a német szociáldemokrataság, amelyre nem lehet holmi elvtelen hatalmi tülekedés bélyegét rásütni, amelynek pártszervezete és theoretikus elvi alapja ma is töretlen egység, hogyan válhatott ez a párt már ismételten a mai parlamentarizmus koalíciós típusainak egyik legjellegzetesebb mintájává, oly mértékben, hogy a szabadelvűség általános pártkorlátjain belül még nagyon mérsékelt, a Bismarck-uralom hagyományaival telített pártokkal is megtalálja az együttműködés módozatait? Ez a modern parlamentarizmus fejlődésének és jövőjének megítélésére mondhatni irányadó kérdés. A mi meggyőződésünk szerint a parlamentáris kormányzatnak ez a nevelő és kiegyenlítő hatása — dacára a világnézetek sokat emlegetett ellentétességének — nemhogy a parlamentarizmus túléltségét és lehanyatlását bizonyítaná, ellenkezőleg épen tartós életrevalóságát, a történelmi nagy válságokhoz való alkalmazhatóságát, új kinyilatkoztatásokra is megóvott termékenységét iktatja a történelmi bizonyított igazságok tárába. Ossero. Irta: Dobosi Pécsi Mária, írás és legenda, — meglehet, indokoltan, — a Tigris és Eufrát völgyébe helyezte a paradicsomot. Bizonyos, hogy — például — Osseroba nehezen helyezhette volna. Sziklasivatag és kőmezők közepette, az Adria egyik szigetén, napsütés, hullámverés és szélviharok poklában, valóságos mintája az elátkozott városoknak. Minden kultúra rajtahagyta mutatvánnyá sorvadt emlékeit, jeléül annak, hogy a sorssal szemben minden emberi erőfeszítés hasztalan. Törött cserepek, olvashatatlanná kopott síremlékek, apró könny-üvegecskék, melyeket szivárványossá tettek rég elsírt könnyek, meredtek itt a római műveltség tanúiként. Az ó-kereszténység Osserot püspöki székhellyé tette. A velencéseknek, akik kiirtották a sziget zöld fáit — próbálkozását hatalmas kőfal romja mutatja. Szent Márk ma is ép, szelíd hajfürtü két kőoroszlánjával Az Egyházi Állam alkotásából megmaradt a nagy székesegyház, püspöki kertyük, arannyal hímzett miseruhák, kézzel festett-irt misekönyvek. Napoleon serege hadi utat épített a városon át. Az osztrák uralom, — érzéke lévén hagyományos közlekedés iárt, — mit tehetett volna egyebet? — múzeumot épített régi relikviák számára, megtoldta Napoleon útját egy forgó vashiddal, mely Osserot a szomszédos szigettel összeköti s végre hagyott egy pár nyomorékot a nagy háború emlékére. A legújabb kor meghozta a rádió drótjait, a Marcia su Roma indulót és a postaautót, mely oly rozoga és kedélyes hogy — motort és benzint leszámítva — méltó volna Pickwick úr idejéhez. A legtöbb nyomot mégis a patacsi nevű láz hagyta a városon, melyben — az egykori háromszázezer ember helyett — ma háromszáz ember, csupa öreg, beteg és gyermek él az egykori változatos és dicső múlt folytatásaként. A városnak kísérteties, sorsban változatlan lakói még a fekete kecskék, lakói a szó szoros értelmében, mert lakatlan házakban ütöttek tanyát, — amik a városban és a körülvevő, kaptár sejtjeihez hasonló kőkertecskékben keresik a gyér és éler fűszálakat és siratják., tragikus éjszakai mekegéssel, mint tragédiák szivtépő kórusa, — leölt gyenge fiaikat. A kecskék siráma nem változott, mialatt az embereket kisebb-nagyobb szitáin rázogatta a sors keresztül. Valószínű, hogy múlt és múlandó kultúrákat csupán a vendégvigadó élt át a folytonosság változandóságában és a város egyetlen parányi boltja, melyben makarónitól viaszgyertyáig minden olyan régi, mintha készlete ősidőktől fogva nem újult volna meg. Neuraszténiája derekán a kis vendégfogadóban egy fiatal ember lakott, Földi Ádám, valahonnan a távoli Magyarországból, melynek hollétét sehogysem tudták az osseroiak megérteni. A sziget mindig külön világ és Ossero külön világ volt még a szigeten belül is. Befogadta az idegeneket és megcsodálta, mint ahogy a földre hullott meteorköveket szokás, — de nem hitt, vagy igen csekély mértékben, — más földi világok létében. A neuraszténiához azonban illett e régóta haldokló város, köves fennsíkjával, jeges és forró széltársával, hullámverésével, s a sötét kecskehad énekével, mely megerősítette Ádámot ama hitében, hogy az idegesség az egyetlen elviselhető, nélkülözhetetlen, eredendő emberi betegség. Ádám különben sem kereste a nyugalom és egészség paradicsomát. Rossz néven v’ette, mikor — épp harmadnapja sétáltatta idegességét a part égnek nyuló agavéi közt, — látta, hogy e halotti helynek van Évája is. Igaz, hogy olyan Éva, aki illett ide s nem igyekezett rontani Osserobus hangulatát. Szép, idegen, büszke leány, a távoli Hollandiából, melynek hollétéről és bőségéről a szegény osseróiak nem tudnak semmit. A leányt Arnoldinának hivták s egyetlen számításba vehető női lakója lévén a városnak, Földi Ádám jobb meggyőződése és akarata ellenére, harmadnap végérvényesen és végzetesen beleszeretett. Harminc napja már, hogy Ádám, kit szerelem és tavasz kettős laza tüzelt, le nem vette szemét Arnoldináról. S ugyanannyi idő alatt a hollandi leány egyszer sem emelte szemét hódolójára. Jött-ment, élt, leült az ebédhez, fölkelt s nem vette észre a néma, igyekvő hódolatot, mely, mint az árnyék, sarkához szegődött. Nem. Még fejével sem biccentett soha. Nem hiába, hogy a paradicsom oly távol volt innen, kígyónak nem volt hatalma itt. Amoldina úszott, sétált, fotografált, lelkiismeretesen megnézte a kis múzeum kincseit, a székesegyházat, szent Márk oroszlánjait, ahogy világot járó hölgy el szokta tölteni idejét s kinek mindegy, divatos vagy Isten háta mögötti helyre jut. Ádám Arnoldina után úszott, sétált, fotografált, eljárt múzeumba, székesegyházba, a kőoroszlánokhoz, minden eredmény nélkül. Arnoldina meg sem látta s annyiba sem vette, mint a féllábú rokkantat, aki postáját hozta nap-nap után. Ádám kezdte átkozni azt a pillanatot, mikor a postaautó rázása a kis vendéglő előtt véget ért s . Amoldinával és a halott városhoz illő sötét végzetével találkozott, de még jobban félt a pillanattól, mikor — neuraszténiája és pénze csökkentével — mindkettő rohamosan fogyott —, el kell válnia közömbös imádottjától. Pedig Ádám érezte, nem közönséges földi érzés az, amit Arnoldina észre sem vett, nemhogy visszautasított volna. Ádám szerelme olyan volt, mint a kis, halotti város törekedése uj élet után. Mintha a kősivatag ki akart volna zöldülni, régi halottak feltámadni s nyomorékok épnek álmodták volna magukat. Ádám nem aludt éjszakánkint s hallotta, hogy hívogatják kecskék halott fiaikat. Napközben látta régi miseruhák uj fénylését, múzeumi üvegekben elszáradt könnyek friss csillogását. Agávék, mik minden huszonöt évben virágoznak s virágzás után elpusztulnak, öngyilkos pazarlással égve bokrétázták szirmaikat. Minden megújult Ádám szerelmének zajlásában, csak Arnoldina maradt hideg, nyugodt. Ossero mégis a szerencsétlenség és múlandóság városa. Ádám elutazásának napja, a csoda teljessége nélkül, közeledett. Ádám szobája erkélyén ült s a szomszéd szoba erkélyére meredt, ahol Arnoldina, oly fesztelenséggel, mintha egyedül volna a világon, fürdéstől vizes haját szárítgatta. Idegessége és szerelme izzásában, Ádám egyszerre megértette, miért változott itt minden kővé, még az asszonyok szíve is. Behunyta szemét, hogy ne lássa Arnoldinát, s hogy valami prófétai haraggal, megátkozza ez amúgy is szerencsétlen, szomorú helyet, ez amúgy is elpusztult Ninivét, mely még komorabbnak tetszett harminc elvesztegetett nap üszkeinek hamujában. Ekkor — mintegy a magasból, — mert máshonnan nem is jöhetett volna, édes hang hallatszott. — Azt mondják, ma utazik. Igazán kár! Ádám nem felelt. Azt hitte, álmodik. — Ne menjünk sétálni egy kicsit? Hogyne ment volna. Hogyne ugrált volna szikláról-sziklára Arnoldina mellett. Együtt bolyongtak késő estig. Arnoldina arcképet adott Adamnak és