Pesti Hírlap, 1928. december (50. évfolyam, 273-295. szám)
1928-12-01 / 273. szám
y ff CUDAPEST, 1928. L ÉVFOLYAM: 273. (16.746) 87 Előfizetési árak* Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér* vasárnaponként 32 fillér. _ Külföldön az előfizetési ár kétszeres.Pesti Hírlap , Ár 7 T, DECEMBER 1. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefonszámunk: Aut. 122-95. Főkiadók: Vilmos cs.-ut 78. Tel. mint a szerkesztőségnél, Erzsébet-krt. 1 Tel. J. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük. Ujabb reménysugár Amerikából. Irta: Nagy Emil. Nagy érzések hullámzó ereje s örömteli hála szívdobogásos érzése ragadta magával lelkem egész valóját a szabad, gazdag, nagy Amerika egyik újságszerkesztősége felé, amikor tegnap reátekintettem a „The World". Newyork egyik legtekintélyesebb étlapja november 11-iki számának az első oldalára. Majdnem az egész oldalt átfogóan ott láttam régi, szép, gyönyörű Magyarországunk dombormű utánzata sötét térképét, az alföldet körülölelő bércekkel s a házán átfutó nemzeti folyókkal, belérajzolva ebbe a szent egységbe az összeszorított, agyoncsonkított s óriásból törpévé nyomorított szegény trianoni Magyarországot. Már maga ez a kép egy szemléltető vészes vádirat az ellen, ami van s egy biztató ígéret fénysugara arra, hogy ami ma van, az nem maradhat úgy. Hát még amikor elolvastam a hangosan kiáltó magyar térképet övező újságcikket. Az valósággal olyanformán hatott reám, mintha valaki a szülei halotti jelenlésén közölné barátaival reményteljes kisfia születését, mintha a halálharang zúgásába beleszólna a feltámadás ezüst csengetyűjének biztató szava, s mintha valaki a természet által véletlenül ott felejtett hótömeg mellett megpillantja az első ibolyát. Pierrepont B. Noyes, a rajnatartományi nemzetközi bizottság volt amerikai tagja írta azt a cikket, amelyik körülöleli Nagymagyarország sötéten megrajzolt fotográfiáját a „The World“ első oldalán, a reánk nézve mérhetetlenül gyászos fegyverszünetnek a napján, november 11-én. Nemzetünk „Legnagyobb Barátjának Lord Rothermere-nek egekhez kiáltó és világraszóló 1927. évi június 21-iki újságcikke után ezt a közleményt tartom a nagy világ ébredező lelkiismerete egyik legmegkapóbb újságeseményének. Pierrepont B. Noyes trianoni Magyarország hülye módon megkovácsolt gyászos sorsának olyan plasztikus rajzát adja, mint előtte kevesen s ha meggondoljuk azt, hogy azt a cikket Amerikában nagyon sok millió ember olvasta, s ugyanennyi nézegette a világtörténelem egyik legnagyobb ostobaságának a torz rajzát, van miért örülnie szenvedő lelkünknek. A cikk írója a trianoni világbotránnyal Erdély szemszögéből foglalkozik. Beutazta Erdélyt s szinte ekként kiált fel Julius Cézár szavainak a mi helyzetünkhöz idomított módján: „Jöttem, láttam és megbotránkoztam.” Bibliai erővel és shakespearei lángolással löki oda a nagyvilág elé azt a botrányt, hogy annyi európai műveltségű magyart és németet behajtottak a tudatlan történelem és térképcsinálók egy alárendelt kultúrájú balkáni nép igája alá, nem kérdezve az áldozatokat s nem érve fel ésszel szörnyű tettük emberiség romboló mibenlétét. Olyan tükröt tár a világ hatalmasai elé, hogy azok abba beletekintve, nem láthatnak mást, mint csak a szégyen pírját hajdan gőgös és győzelemittas arcukon. Kertelés nélkül mondja ki azt a nagy igazságot, hogy minden tisztességes embernek nemzeti különbség nélkül támogatnia kell a határok revíziójának az ügyét, különösen azok között a reális, józan és mérsékelt keretek között, ahogyan a magyar ügyet feltálalta a nagyvilág számára — Lord Rothermere. Amikor a cikk írója beutazta Erdélyt, még nem ismerte Lord Rothermere írásait. Nyomatékosan hangsúlyozza ezt, hogy ennek a révén is hangoztassa elfogulatlan voltát, ami fontos sajátság mindenkinél, aki magyarügyünket támogatja a külföldi közvélemények beláthatatlan mezőin. De később találkozott a Lorddal. Hogy minő hatással voltak a cikkíróra Lord Rothermere igéi, azt nem mondja, de azért ki lehet azt érezni a sorok közül, hogyha Pierrepont B. Noyes maga ere sárkány. Ezt a szegény papucs-Náci (így hívtuk mi gyerekek magunk között) nem meri a szemébe mondani, tudod a pofonok miatt, hát úgy hívja tehetetlen dühében, hogy „Salamon szelencéje“. Jó, mi? Én jónak találtam, mert én is nagy sárkánynak tartottam a nénit. Örökké zsörtölődő, mindent leszóló asszonyka volt és nem szeretett senkit, sőt gyűlölt mindenkit, de legjobban talán az én édesanyámat. Ha találkozott velünk, gyerekekkel, mindig szólta-szapulta előttünk. Én már öt éves koromban neki támadtam: — Ne bántsd az én anyukámat, te rossz! Nem tudtam megérteni édesanyám arcán azt az angyali szelíd mosolyt, amellyel csillapított, ha elismételtem előtte a becsmérelő szavakat. Mert én még akkor nem tudtam, hogy a furcsa magyar beszédű Margit néni valamikor egy édes bájos, fehérbőrű hamvasan rózsaszín arcú szőke Gretchen volt, akit Náci bácsi németországi tanulmányútjáról hozott magával és aki hamarosan az egész család kedvence lett. Akkor még mindig jó kedve volt, csak épen akkor szomorodott el, ha hazagondolt a Rajnára és gyerekes hangján pityeregve énekelte a Loreleyt: „und ruhig fliesst der Rhein...“ — Egy év múlva már Schubert Wiegenliedjét dalolta a kisfia bölcsője felett. És telt-múlt az idő, kis ágyat kellett venni a Bubinak, mert a bölcső kellett a Médynek, aztán még egy kis ágyat, megérkezett az Öcsibe. A gyermekek szépen fejlődtek, Gretchenből Grete, majd lassan Margit néni lett. Nekigömbölyödött, megelégedett, nevetős, csak gyermekeinek élő asszonyka lett. Kilenc, hét és öt évesek voltak a kicsik, mikor beütött a rettenetes katasztrófa, mely a drága kis Gretchent Salamon szelencéjévé változtatta. Vörhenyjárvány lépett föl a környéken és a csúf kaszás ember még állította targoncáját a Náci bácsiék háza előtt , és felrakta rá a gyermekeket. Egy hét alatt mind a hármat. Egyiket hétfőn temették, a másikat szerdán, a harmadikat szombaton. Egy évig nem merték Margit nénit egy percre sem egyedül hagyni. Nem ment utánuk, de teljesen megváltozott. Szeszélyes, zsörtölődő, irigy, goromba, lébfíl és önszorgalmából gyűjtötte is össze a fahasábokat az Igazság égő oltára számára, azt a szikrát, amelyik lángra lobbantotta a hasábokat s megtöltötte égő betűkkel a „The World“ hasábjait, mégis a Lordnak, nemzetünk Legnagyobb Barátjának soha nem lankadó lelkéből csiholta. A cikknek óriási betűkkel nyomtatott első címe így hangzik: „Szociális romlása és emberi nyomorúsága régi Magyarország tizenegymillió magyarjának De azért bent a szövegben a cikk írója, mint afféle amerikai, még a letiport magyarság szociális nyomorúsága előidézésénél is nagyobb csúnyaságnak tartja azt a feneketlen közgazdasági ostobaságot, hogy azt a gyönyörű gazdasági egységet, a Szent István birodalmát oly módon darabolták széjjel, hogy egyfelől a megmaradt Magyarország is életképtelen, de másfelől olyanok a földrajzi és gazdasági akadályok, hogy az elszakított részek soha a világéletben nem válhatnak a velük megnagyobbodott szomszédországok szerves, gazdasági kiegészítő részeivé. Az ilyesmire az amerikai embernek jó szeme van s Pierrepont B. Noyes jól meglátta azt, aminek a helyességét a kapzsi szomszédok jobb tudomásuk ellenére olyan megátalkodottan tagadják, de amire reá kell jönnie minden nyílt szemű és tisztességesen gondolkozó embernek, amint a való tényeket igazán megismeri. De épen itt van a bökkenő! Mint a magyar ember mondani szokta, ott van a kutya eltemetve, hogy a nagy világban vajmi keveset tudnak rólunk. Aki megismeri a való tényeket, az már a mi oldalunkon is van, hacsak nem vesztegette meg a lelkét a kisantant pénze, vagy nem verte meg a lelki szemeit vaksággal az Isten haragja. Ebben nekem magamnak is bőséges tapasztalatom van s a világ eme tudatlansága a mi legnagyobb átkunk. Azok a mi jótevőink, akik világosságot tudnak lövelni a nemzetközi nagy tájékos Salamon szelencéje. Irta: Lantos Judit. Nem volt valami vitrinbe, vagy pláne múzeumba való régiség, „Salamon szelencéje" az én Margit nénim becéző neve volt. Természetesen, a kedves élete párja, Náci bácsi ajándékozta meg vele. Hogy miért, azt a família nőtagjai nem tudhatták, csak a férfiaknak árulta el a selyma kellő számú becsületszó és esküdözés mellett. Főként ez a körülmény tette gyanússá ezt a becézést Margit néném előtt és mondogatta is gyakran: — Hogy te nem mersz megmondani nekem, miért te engem titulálsz valami dózainak, abban nyilván huncfutság van, Náci. Én mondok neked, kérlek vigyázz! Te bírhatsz egyszer kapni tőlem egy gorombaság érte és akkor bírhatsz kitenni a sipkád mellé. Náci bácsi ugyan nem nagyon ijedt meg ezektől a fenyegetőzésektől — legalább ő azt állította —, de azért jónak látta a titokba beavatottaktól ilyenkor újra kivenni az esküt. Én is nagyon nehezen és drágán jutottam a titok birtokába. Felajánlottam a gyönyörű gyöngyház-zsebkésemet az unokabátyámnak, a nagykamasz Bandinak, aki bár csak két évvel volt idősebb, mint én (ő nyolcadikba járt, én hatodikba) már be volt avatva, lévén az ő haja rövid, az enyém pedig vagy félméteres. (Oh, te boldog békeidő!) De Bandi mindig jó üzletember volt. Kicsalta a zsebkést, két slingelt zsebkendőt, tíz oldal szótármásolást, húsz cigarettát (apáéból), két sonkászsemlyét, azonkívül majd egy hónapig (első látástól, szakításig) honfiam a szerelmes leveleit iskolatársamnak, a szőke Bellának, míg végre beavatott a családi titokba: — Tudod, Salamon királynak volt egy kis szelencéje, abban egy óriási sárkány lakott. Hát ilyen a Margit néni is. Kis asszony, kis szelence, de nagy nagyzoló lett. Különösen a gyermeket irigyelte az anyáktól. Az én anyámat is azért gyűlölte, mert mi is megkaptuk ugyanakkor az alattomos kórt, de életben maradtunk. Szegény Náci bácsi, megpróbálta először szép szóval, aztán erélyesen visszavarázsolni a régi kedves Gretchent, de mikor a család is Margit néni pártjára állott, abbahagyta és lett belőle lassan-lassan papucs-Náci. Mikor a hatodikat elvégeztem, megjött tőlük a szokásos ajándékkosár, megrakva minden földi jóval, gyümölccsel, tejföllel, vajjal, mézzel és a szokásos goromba levéllel. Körülbelül ilyenformán: „Kedves Ilona sógornőm! Itt küldök nektek egy kis elemózsiát, mert tudom, hogy jól ki vagytok éhezve és ha én nem lennék, bizony szomorú sorsotok lenne. De nekem, hála Istennek, adott Isten anynyit, hogy még a kutyámnak is jobb sorsa van, mint a te szerencsétlen gyermekeidnek, de én tudod, hogy jószivű vagyok, küldd el hozzám a szünidőre a legsoványabbat, majd helyrehozom a te mulasztásodat “ Jó anyám ismerte a néni rögeszméjét, hogy: „ha az Isten el is vette a gyerekeit, őt ne sajnálja senki, mert neki van bőven minden más“, tehát nem is sértődött meg a levélen és bár, hála Istennek nyomorról szó sem volt nálunk, minden alkalommal itt egy alázatos köszönő levelet vigasztalóul szegény Salamon szelencéjének és ezen a nyáron elküldött engemet hozzá, hogy legyen neki kit becézni. Mikor egy júniusi alkonyatkor megérkeztem, nagy családi perpatvar kellős közepébe csöppentem be. A perpatvar nem ment ritkaságszámba ezen a háztájon, de ez azonban mégis szokatlan volt, lévén nem egy egyszerű monológ veszekedés, mint a volt, azelőtti veszekedések, amikor csak a néni beszélt, sőt kiabált, hanem egy rendes veszekedés, egy, a rendesnél egy oktávval magasabb hangon folytatott párbeszéd. Igen, Náci bácsi bátorkodott ellentmondani, visszafeleselni — nemcsak gondolatban, hanem szóval. A háborúság hetek óta tartott és azért tört ki, mert papucs-Náci nem akart egy „homokfutó lovat“ vagyis homokfutó kis kocsit lovastól venni. A bátorságot a kérés megtagadására onnan vette, hogy az