Pesti Hírlap, 1928. december (50. évfolyam, 273-295. szám)

1928-12-01 / 273. szám

gyár részről Walko Lajos, lengyel részről Zalesk­i külügyminiszter. Az ünnepélyes aktusnál jelen vol­tak: A külügyminiszter helyettese, a budapesti len­gyel követ, a politikai osztály, a sajtóosztály, a kö­zépeurópai osztály és a szerződések osztályának vezetője, a diplomáciai protokoll főnöke, a magyar referens és még több főtisztviselő. Magyar részről megjelentek: Beni­ska Sándor varsói magyar követ és a követség tagjai, a politikai és a sajtóosztály vezetői, a miniszter kabinetjének főnöke és a mi­niszter titkára. Varró, nov. 30. A magyar-lengyel szerződés alá-­­­­rása után Zaleski lengyel külügyminiszter dr.­­ Walko Lajos magyar külügyminiszternek a „Polo­­nia restituta“-rend nagykeresztjét adta át. Dr. Walko külügyminiszter viszont a magyar érdem­kereszt nagykeresztjét nyújtotta át a lengyel kül­ügyminiszternek. ________ A november 18-iki revíziós megmozdulás és a külföld. A Magyar Revíziós Liga és a Társadalmi Egyesületek Szövetsége által rendezett hatalmas re­víziós gyűlések hatalmas visszhangot ébresztettek az európai sajtóban. Az olasz lapok úgyszólván kivétel nélkül vezércikkekben, vagy hosszabb köz­leményben foglalkoztak a revíziós nagygyűléssel. Azonban nemcsak a barátságos olasz és angol sajtó, hanem a semleges államok, sőt az antant­­hatalmak lapjai közül is nem egy hasábokat szen­telt a magyar revíziós megmozdulás ismertetésére. A „Schaffhauser Intelligensblatt“, amely no­vember 15-i számában vezércikkben foglalkozott a cseh­ és román jubileumi ünnepségekkel, s az ezek­re való feleletképen rendezett nagy magyar reví­ziós megmozdulással, többek között a következőket írja: „Magyarország nem ünnepel, hanem csende­sen készül a megtorlásra, az igazságtalanságok jó­vátételére. Magyarország területének kétharmad részét rabolták el és osztották szét az újdonsült szomszédállamok között. Ezt a megcsonkítást egy olyan szenvedélyes nép, mint a magyar, sohasem fogja elfelejteni. A gyűléseknek az volt a céljuk, hogy tudtára adják a világnak, miszerint Magyar­­ország s­ohasem fog belenyugodni a trianoni bé­keszerződésbe és hogy ennek revíziója nélkül nem lehet békés fejlődést elképzelni Kelet-Európában. Ugyancsak hosszabb cikkben foglalkozik a revíziós nagygyűléssel a svájci „Landbote“, továb­bá a Mulhouse-ban megjelenő „La France de E­st“ a „Popolo ditalia“, a „Journal de Geneve“, a „Neue Zürcher Zeitung“, a „Münchner Neueste Nachrichten“, a „Temps“, az „Information“, a fi­renzei „Unita Cattolica“, a „Lavoro dTtala“ és a „Brillante“, az összes olasz lapok, a belga „Le Soir“ és az antwerpeni „La Metropole.“ Bárhogy is igyekszik a kis antant lapjai, pénze és ügy­nökségei útján túlharsogni a magyar igazság sza­vát, az igazság minden jubileumi ünnepi lármán keresztül utat tör és utat talál a becsületesen gon­dolkozó emberek szívéhez akkor már megkezdtük és miután mind a kettőnk­nek az volt a sziklaszilárd meggyőződésünk, hogy ez a föld olajterület, pénzkérdés miatt nem mond­hattunk le a sikerrel biztató vállalkozásról. A múlt nyáron tehát, amikor a pénzből kifogytunk, Miklós értékesítette a termést, hogy tovább dolgozhassunk. Tagadhatatlan, hogy újabb óriási összeghez jutot­tunk, de ez a pénz is kevésnek bizonyult. Nyolcszáz méter mélységben voltunk, mikor a pénzünk ismét elfogyott. ‘Küzdelmes napokat és gyötrelmes órákat éltünk át. Nehéz munkában eltöltött verejtékes fél­­esztendő állott mögöttünk s a cél még mindig mesz­­sze volt. Nem vesztettük el ugyan hitünket, rendü­letlenül bíztunk benne, hogy­ előbb-utóbb megtalál­juk az olajat, reménységeinkbe azonban már gyak­ran kétség vegyült. Nemsokára újabb elhatározás és újabb nagy kérdés előtt állottunk. Az utolsó krajcárt is kifizettük. Mit tegyünk? Hagyjuk abba a fúrást és a birtok egy részének feláldozásával megmentsük, ami még megmenthető, vagy pedig folytassuk a munkát? Hosszas töprengés és érett megfontolás után az utóbbi mellett határoztunk. Miklós újabb kölcsönt vett fel, de ezt már a bir­tokra. Nem tudom pontosan, mennyit, de azt hiszem, ■megterhelte vele az egész latifundiumot. Én nem biztattam, de nem is fogtam le a kezét, mert magam is nehéz hely­zetben voltam és a felelősség súlya mindinkább rám is nehezedett. Ha akkor ugyanis, amikor idejöttem, ahelyett, hogy buzdítom, lebeszé­lem a vállalkozásról, talán elállott volna tervétől. Csakhogy én, mint maga is emlékezhetik, ennek éppen az ellenkezőjét tettem. Azt már említettem, hogy ugyanakkor mulasztást követtem el, mert nem k­érdeztem meg, hogy mennyit irányzott elő a költ­ségekre. Megzavart az öröm, hogy ilyen ragyogó feladat megoldására vállalkozhatom, a a fúrást megkezdtük, így jutottunk el oda, ahol most va­gyunk. Klári figyelmesen hallgatta Domokost, nem szólt kö­zbe­n látva, hogy elvégezte, feltette a kér­dést : — Dehát mi a helyzet most? Elég lesz-e a pénzün!.?. Mi történik, ha n­em találnak olajat? Domokos lehorgasztotta a fejét: —­ Akkor mindennek vége, Klárika! Klári, elhalványodott. Domokos ökölbe szorí­totta a kezét és felugrott: — Nem! —­ kiáltotta felindult hangon. — Ez nem fog bekövetkezni. Nincs olyan erő és hatalom, amely legyűrhetne bennünket. Alattunk olaj van és addig nem áll meg a munka, amíg felszínre nem kényszerítjük. Ha kell, a tíz körmünkkel kaparjuk ki ebből a mostoha és átkozott földből. Hatalmas alakja kiegyenesedett, arca tüzelt és a szemeiben mély örvények nyíltak meg. Bozon­tos fejét hátraszegte, roppant mellkasa megfeszült, egy perbe szálló fenséges titánnak tű­nt, az erő, a szépség, az akarat lázadó félistenének, aki felkelt, hogy ellene szegüljön a pusztulásnak. Klári lelke mélyéig megrendülve, szinte át­szellemülve tekintett fel rá. — Nem bukhatunk el! — zárta ki magát Do­mokos. — Ez a harc most már az én próbám, és nekem talizmánom van, amiben hiszek , ami meg fog engemet segíteni. Én nem adom fel a küzdelmet, mert most már nem az olajért, hanem valami másért harcolok. Valamiért, ami mindennél több ezen a világon, mint a kincs, a boldogság, a bukás vagy a siker, mert elérhetetlen, mert örökre vágy és álom marad. Klári fehér lett, mint a fal. Fel akart ugrani, de ereje egyszerre elhagyta. Úgy érezte, hogy lát­hatatlan kezek ragadják tova magukkal. Ezért me­nekült tehát Domokos az utóbbi időben előle? Szótlanul és remegve nézték egymást. Végül is Klárinak sikerült erőt vennie magán. Felemel­kedett a díványról és odament Domokoshoz­ .— Én tudom, Laci, hogy mi az a talizmán, amire maga gondol. Köszönöm, hogy őszinte volt. Én apáék miatt aggódtam csak, de most már nyu­godt vagyok. Ha maga csakugy­an hisz abban, amit az imént mondott, s ha csak attól függ, hogy célt érjenek és valóra váljék, amit mindannyian egy­formán óhajtunk, nem fog ebben a hitében csalat­kozni. Én egész szívvel és egész lélekkel maguk mellett vagyok. (Folytatjuk.) PESTI HÍRLAP ■■MWniWWBiliW’MWMIIIMBaBillMHIIIWOlWMMBHMWg T 1S28. december 1., szombat. BSWgRmgHHnaaraMHSlMraaHHKP iraw M lady zsebpénze. London, november. Akármennyire súlyosbodja­nak is a gazdasági viszonyok, az angol ember, de fő­képp az angol nő, csak akkor dolgozik, ha muszáj. És ha már muszáj, lehetőleg titkolják vagy legalább is cifrán körülírják a dolgot, hogy önmagukat és másokat is áltassanak. Egy grófi család leánya any­ujára „rajong“ az antik bútor, porcellán- és ezüst­­neműért, hogy boltot nyit, amelyben a többi közt tojást is árusít. Társaságbeli, hölgyek „időtöltésből“ nyitnak boltokat, amikben mindent kapni, ami na­gyon drága és nincsen semmi értéke, hímzéseket, valódi kínai tárcákat és indiai faragványokat, ami­ket Manchesterben gyárilag állítanak elő. Ila valaki lakásberendezések és szabóműtermek iránt mutat „érdeklődést“, ezt már föl se veszi a legkényesebb társaság se; némi szenzációt csak az okoz, ha egy lady például mosodát nyit. Mindennek dacára alig gondol közülük valaki arra, hogy a foglalkozásában alaposan kiképeztesse magát. Minek is? Ameddig hangzatos név a cégtábla, addig erre szükség nincsen. Az amerikai nők szíve­sen fizetnek kivételes árakat azért, hogy igazi ladyk szolgálják ki őket és a királyi palota szomszédságá­ban működő kis mozi a nagyobb és versenyképesebb mozik közelsége dacára mindig zsúfolt házak előtt játszik, csak azért, mert egy lordó a mozi, aki még a programmot is összeállítja és mert a leánya ko­­ronkint énekel, és mert a mama, ha nem is ül a pénztárnál, de legalább a mozidekorációkat frissíti fel néha egy-egy újítással. Sohoban egy „valódi francia vendéglő“ azzal szerzett magának nagyszámú és hű vendégkört hogy elhíresztelte, hogy egy igen jól ismert angol iró financirozza a vállalatot. Az iró ugyan nem járkál hajlongva és az időjárásról csevegve asztalról-asztal­­ra, ezt egy kis kövérke francia látja el helyette, de a nevének emlegetése is elég volt hozzá, hogy biztosítsa az anyagi sikert. Ugyanilyen szerencsével szaklifi­­kálja London egyik részében egy vállalkozó szellemű hölgy azt a gondolatot, hogy virágkereskedésében a sport terén emlegetett fiatal és csinos női sztárokat alkalmazza elárusítókként. Ennél a dolognál minden fél megtalálja a számítását. A gentleman szívesen fizet akár háromszoros árat a gomblyukába való vi­rágért, ha az említett hölgyek tűzik föl, a női szt­á­­rok viszont kis zsebpénzt keresnek és a házaségi ki­látások is elég jók, mert míg mindig vannak regé­nyes lelkek, bármennyire szidja is az öregebb nem­zedék az anyagias gondolkodású fiatalságot. A középosztályhoz tartozó hölgyek, akiknek nincs fényes nevük, amivel vonzhatnának, szintén nem jönnek zavarba, ha arról van szó, ho­ tisztes­séges után zsebpénzre tegyenek szert. Pe­pe­­k is némi rátartisággal dolgoznak, mert hisz, a közép­osztályhoz való tartozandóság nimbuszát is meg kell őrizni valahogy. Mit tesznek tehát? Barátjaikra , és ismerőseikre szelíd nyomást gyakorolnak és rá­bírják őket, hogy pénzt adjanak ki olyan dolgokért, amikre nincs is szükségük. Egy előkelő szálló hall­jának a kandallója előtt délutánonként és esténként egy hölgy ül, aki folytonosan azzal van elfoglalva, hogy­ hamis gyöngyöket, ékszereket próbál fel. Mint­hogy a kandallótűz a nagy hallban sokat vonz maga felé, mindig akad néhány ember, akit fel lehet vilá­gosítani arról, hogy ezeket a gyöngyöket és ékszere­ket valamely jótékony célra meg lehet venni. Ez a jó­tékony cél többnyire az, hogy az illető hölgynek meg­lehessen a módja, a viszonyai számára túl drága szál­lóban lakhatni. Dacára ennek a felismerésnek, a ki­tartó ostrom elől csak az menekülhet, aki nem bánja, ha a szálló közönsége körében smucig embernek szidják. Néhány hölgy teázó­ helyiséget rendezett be ott látni őket, amint kényeskedő újakkal babrálgatnak a konyhában. A kalap a fejükön eleven tiltakozás az ellen a világrend ellen, amely arra kényszeríti őket, hogy kezük munkájával keressék meg a kalácsukat. Fölösleges megemlíteni, hogy kacsáik sokkal drágább és sokkal rosszabb teát szolgálnak fel, mint amilyet az Olcsó teának ebben az országszágában rendszerint­ kapni lehet. Egy villavárosban, amely Londontól vagy har­minc kilométernyire van, iparművészeti kiállítást hirdetnek. A kiállítás tárgyai közt van egy ócska harisnyákból font ügyelő, néhány gyerekkötény, az elkerülhetetlen lámpaernyőik és hamutartók tömege és néhány aquarell. Szőrmeköpenyben, kalappal a fejükön és keztyűsen leselkednek az iparművésznek illő távolságban, és mélyen elpirulnak, ha megszó­lítják őket. A pirulás azonban semmi esetre se a méregdrága árak miatt lepi el arcocskájukat. Hogy mért kelljen az iparművészet, iránt való puszta lelke­sedésből nagy pénzt adni egy lámpaernyőért, amit a bazárban olcsón megkaphatni, azt csak a kiállhást rendező hölgyek tudhatják, akik csak egy téren „művészkérnek“, abban, hogy ravaszsággal és rábe­széléssel kényszerítsék a villaváros lakóit, hogy tisz­tesség okából sok pénzt adjanak ki teljesen érték­telen holmikért. . GoT*dolSon arra, -—-.I i ....... 7 tablettákat csak eredeti „ Bayer“-csomagolásban vásároljon. Akkor valódi table­tákat­ fog kapni. A súlyos itélet Egy ügyvéd naplójából. A biró védencemre szegezte tekintetét:. — Bűnösnek érzi magát. A vádlott s­űlőhelyes arca kigyult. Vastag szája kiszélesedett. — Nem. A tárgyalóterem csendjét a megbotránkozás moraja szántotta át. A vádlott tehát nem érzi magát bűnösnek, amiért május harmadikán délelőtt tizenegy órakor a nyílt utcán egy ismeretlen hölgyet vakmerően magához ölelt és kétszer megcsókolt. Ez aztán már igazán a leg­nagyobb fokú erkölcsi eltévelyedés. Csak én ültem nyu­godtan a helyemen, zsebemben az elkészített védőbeszéd kivonatával, amelytől, ha nem is teljes felmentést, de legalább is enyhe büntetést vártam védencem számára. A bíró levette szarukeretes szemüvegét. Tekintete kissé megszelídült. — Mit tud felhozni védelmére? A vádlott futó pillantást vetett a panaszosnőre, aki a padsor végén ült, lesütött szemekkel, kicsit dacosan ö­sszeszorított szájjal, aztán a bíró felé fordult. Védencemre néztem. Intettem neki, hogy csak rö­vidre fogja, majd én elintézem a dolgát, ne féljen, nincs az a kemény szív, amit én ne tudnék meglágyítani. A panaszos hölgy villámló szemeket vetett rám. Ebben a­ pillanatban ellenségek voltunk. A vádlott előlépett és halkan kezdte azzal a puha, szinte muzsikáló hanggal, amellyel a természet mintegy kárpótolta őt testi rútságáért. Már majdnem féltékeny voltam a sikerére, amelyet a hallgatóságnál elért és idegesen intettem, hogy hagyja már abba. De védencem­­ egyre szinesebb, melegebb jelzőket talált és mint valami , rakéták repültek szájáról a mondatok. — És akkor. . ott az utcán... a mámoros tavaszi fényben... szerettem volna leroskadni az aszfaltra... letérdelni, mint egy koldus, akit elkergettek a gyönyör terített asztalától... akinek soha egyetlen csók­ morzsa, se­ jutott... Rádobtam tekintetemet védencemre: — Elég! De ő csak folytatta. — Meghinzó, édes szédüléssel dőltem a falhoz... nehéz kábulat fűtött át... a nők ruhája súrolta a szi­vemet ... selyemharisnyájok perzselt... felmarta idegei­met a szomjúság... Engem még senki se soha meg nem csókolt... soha ... senki... senki... Elcsuklott a hangja. A panaszosnő zsebkendőjét kereste­ elő. Szivéhez kapott. A vádlott ráemelte égő tekintetét. — És akkor jött­­... szépsége átforrázta minden idegszálamat.. átkaptam a derekért... a vállába csókol­tam és még mielőtt segítségére jöttek volna, a szájára tapadtam... A panaszosnő felsikoltott. A tárgyalást fel kellett függeszteni. A vége az lett, hogy a panaszosnő visszavonta a vádat. Felmentették. Rám nem is került sor. Fölös­legessé vált minden védőbeszéd. El se búcsúztam védencemtől. Nagyon bosszantott a dolog. Aztán két hónap múlva olvastam a lapokban, hogy a panaszosnő és védencem házasságot kötöttek. Diadal­masan tettem az újságot az aktáim közé. Meg volt az elégtételem. Igen, ha védencem nem rontja el a dolgot, beszé­dem alapján a bíróság legfeljebb egy hónapra ítélte vol­na el. És akkor soha se nősült volna meg, így aztán élet­­fogytiglanra ítélte magát. ________ DT3N­. YESSCHENNA hosszú, csillogó szempillákat, mélytüzü szemeket varázsol. Egyp­­torus honná levelekből van infurdálva Abszolút ártalmatlan. Eső, könny nem viszi le. Mindenütt kapható

Next