Pesti Hírlap, 1929. szeptember (51. évfolyam, 197-221. szám)

1929-09-01 / 197. szám

BUDAPEST, 1929. Kifizetési irat! így hónapra 4­ pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­­dányszám­ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres. II. ÉVFOLYAM, 197. (16.965) SZÁM. Vilmos Telefon: 122-95. 78. Tél, m­int a szerkesz­tőségnél. Erzsébetért. 1. Tel. J. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük. A kert, a hát, a teknő, hét gyerek s egy macska. Irta : Maróthy Jenő. A két gyerekkel kell kezdeni. ők a földi élet zálogai Az Írás szerint ben­nük fogja a Jehova a mi vétkeinket is megbüntetni, de hébe-hóba juttatnak ők azért ebből a büntetés­ből nekünk is — néha ugyan csak egy primitív párbeszéd alakjában: — Pista, te akasztófára való! Mit beszélsz már megint? Kitől hallasz te ilyen ki­fejezéseket? — Apukától! — hallatszik a felelet. — Akinek nem tetszik, az ne hallgassa. Pista a sápadtabb és a csenevészebb: neki álmokkal kell pótolni, amit a természet megvont tőle. — Ha nagy leszek, ha erős leszek, ha bácsi leszek, így és így tesz akkor. János a pirosabb és az erősebb: minden szerve csattanó bizonyítéka az életrevalóságnak. A szeme úgy ég, mint a parázs, a válla nem fér az ingébe s fekete kezeit ökölbe szorítva alszik, mint valami apagyilkos, de azért, ha megszidják, mert megint nem ette meg a kelkáposztát, levágja a fejét s morogva válaszol: — Nem tehetek róla! Engem rosszul építettek, így diadalmaskodnak a jógyomrú szofisták a kákabélű költők felett, akik csak sóhajtozni tud­nak saját erényeiken, míg az előbbiek bizony a gyarlóságaikért is másokat tesznek felelőssé. Van aztán az egészséges gyomornak és a küz­delemre teremtett ökölnek más haszna is halvá­nyabb s betegesebb testvéréből. Ha amazt csont­­képző sziruppal etetik, neki is csak ki kell szolgál­tatni a maga evőkanalát — pedig ugyan nincs rá szüksége — s ha annak erdei levegőt ajánl a dok­tor, őt is csak el kell vinni nyaralni az erdő szélére, pedig nincs az az erdő, amelyikben villogóbb agyara kis vadkanok teremnének, mint az a legkisebb, akit három hete hoztak ide a koronás Bükk tövébe. Szép erdő a bükkerdő! Mellet feszítő érzés belépni hatalmas oszlopcsarnokába. Leveszi ott a kalapját a pogány is, mert megsúgja neki a zöld fényben zizegő mennyezet, hogy Isten hajlékába lépett. Hanem az ilyen kis pogányok még nem igen tudnak gyönyörködni annak a láthatatlanul is mindenható kéznek a munkájában. Látják, hiszen látják a szembeeső hegység sejtelmes erdőkoszorú­­ját, érzik, mint sóhajtoznak a fák reggel is, este is és mint árad a tiszta levegő kelő napsugárban, csendes holdsütésben szőlőkön, borházakon, dom­bokon és lejtőkön keresztül az emberek kitárt szí­vébe, de hiába, nem olyan érdekes ez azért, mint például jobbra az a kettős ágú létra, amit éppen most állított az egyik megrakott bódi­szilvafa alá Balogh néni. Mert úgy van az, hogy az embert eleinte jobban érdeklik az emberi kéz munkái s csak vén korára viszi addig, hogy Isten műveiben gyönyörködjék. Nem is csoda, hiszen nehéz az olyan műalkotást áttekinteni, ahol a művész egész hegyláncokat vés ki az anyagból s ha éppen festeni való kedve van, lecseppent a magasból egy akkora kékséget, mint a Hámori-tó. A kert azonban egészen más. Az megfogható, megtapintható, áttekinthető, sőt imitt-amott meg is kóstolható, ami a világ szépségének mégis csak leg­­érzékelhe­bb formája. Városi gyermek szemében a kert a legnagyobb csoda. Mert honnan is tudja az almafa, hogy neki almát kell teremnie, a szilva­fa, hogy öt szilvára szerződtették, amibe hozzá sze­menként még egy-egy csontkemény magot is kell rejtenie, de úgy, hogy egyikből se kandikáljon ki a héja, é­s a körtefa, hogy neki nem illik a gyü­mölcsöt gömbölyűre nevelnie, mert az csak a par­lagi alma szokása. Bámulatos, hogy ezek a fák keresztül-kasul állnak egymás mellett és mégse zavarják össze a kötelességüket. Hát ez valóban nagyobb rejtély, mint amilyennek az első pillanat­ban látszik. A kertben azonfelül virágok is vannak. Magas­tövű mályvák, olyanok, mint a bokrétás vőfély pál­cája, néhány te margaréta szagos fodormentával Elfogatva, méhek döngenek, lepkék csaponganak körülöttük, szívvel-lélekkel bizonyítva, hogy a szép­ből is meg lehet élni. Pedig ezzel még korántsincs kimerítve a kert csodálatos kelléktára, mert ott van középen két összehajló besztercei szilvafa alatt a világ egyik leg­­ördöngösebb gépezete: a kerekes kút. Micsoda si­lány próza ehhez képest a városi vízvezeték, ahol csak egy közönséges rézcsapot kell balrafordítani s ihatik az ember, amennyi belefér. Hanem itt bez­zeg meg kell dolgozni azért az egy vödör vízért. Először is bele kell pöknie az embernek a tenye­rébe,­ ami talán nem is illik, de itt elkerülhetetlen, azután meg kell indítani a kereket, de nem bolond­jában, mert a lerohanó vödör szétrázná a kút faal­kotmányát — s csak azután következik a viz fel­húzása. Ez csak a sziszifuszi munka s ha az em­ber nem ügye­ eléggé, úgy járhat, mint a múlt hé­ten Balogh néni, aki szórakozottságában elfelej­tette a kereket bekapcsolni s az elinduló fogantyú két fogát ütötte ki egyszerre. Hát ilyen szenzációk a pesti vízvezeték tövében nem történhetnek. A kút mellett van aztán a világ harmadik csodája: a teknő. Jóféle mosóteknő lesz az, amiben ingek, abroszok, törülközők s ki merné felsorolni, hogy miféle intim ruhadarabok szokták még időn­ként visszaszerezni gyermeki ártatlanságukat, — de most nagyot lépett az érvényesülés utján előre s a fürdő szerepét tölti be. Reggel meghúzzák jó­féle kútvizzel, a nap süti a vizet, mintha fizetnék s amint egyre magasabbról és magasabbról néz a tek­­nőbe, úgy nős a gyermekben a türemetlenség. — Vetkőztessenek le! — áll meg tiz óra táj­ban az anyja előtt szétcsapott kézzel s szétvetett lábakkal János. Jánosnak gyerekkorától kezdve (most már három és fél éves) az a főgyönyörűsége, ha meg­szabadulhat a ruhájától. Tudja Isten, miféle pa­raszti bajlam ez nála, de minthogy pénzbe nem kerül s ártalmasnak se mondható, senki se küzd --------rr~-^7-----w-------------------------------------------­ Ne sirasd az ifjúságodat. írta: Nagy Emil. Hegedűs Lóránt egyik legutóbbi cikké­ben (nem teszem hozzá, hogy szellemes, mert ez az ő írásaira vonatkoztatva felesleges jelző lenne), ezer méteren felüli magaslatról azt az üzenetet küldte le hozzánk, alant mozgó em­bertársaihoz, hogy ne siránkozzunk elveszett fiatalságunkon, hanem becsüljük meg és él­vezzük ki azt a kort, amelyikbe becsülettel és Isten segedelmével beeveztünk. Nálam az ő üzenete nem tapintott elevenre, mert ha a Te­remtő úgy véletlenül megkérdezné, hogy ked­ves szagom, hány évvel akarnál fiatalabb lenni, gondolkodás nélkül kivágnám, hogy Uram, egyetlen eggyel se, ellenben egy füst alatt tüstént megtenném azt a kompromisz­­szumos javaslatot, hogy viszont legalább még úgy húsz esztendeig ne lennék­­ öregebb se. Mert szép . . . szép a mi korunk, amikor az ember egyesíti magában a fiatalság erejét az öreg kor állítólagos bölcseségével, csak az a baj, hogy ehhez az áldott állapothoz a kurta­ság kellemetlen mellékérzése tapad. Mert fél attól az ember, hogy a fiatalság ereje előbb­­utóbb fogyatkozni kezd, ellenben az nem egé­szen biztos, hogy az állítólagos bölcseség ugyanabban az arányban fog-e majd nőni!? Itt van a kutya eltemetve! Minduntalan úgy érzem magamat, mint egy olyan nyomorúsá­gos halandó, akit valami csoda beültet egy jómóddal teli pompás, szinte tündéries haj­lékba, de azt is iziben tudtára adják, hogy legfeljebb csak tíz évig maradhat ott, akkor lejár­ a rózsás bérleti szerződés s azután mars vissza a szegénységbe, sőt korábban is kidob­hatják minden felmondás nélkül. Az a sze­gény halandó nem tudja, hogy­ egészen kiél­­vezze-e a rendelkezésére álló esztendőket, amely esetben azután a válás annál keserve­sebb lesz, vagy inkább önmegtagadással előre készüljön-e az elkövetkezendő másik tíz so­vány esztendőre, amely módon a kövér esz­tendőktől válás talán mégis kevésbbé lenne keserves. Ez egy olyan súlyos probléma, amelyről a középkori bölcselők köteteket ír­tak volna össze. Talán Hegedűs Lóránt az ezer méteren felüli levegőben, havasi móku­sok társaságában erre is tud kádenciát. Min­denesetre Hegedűs Lóránt onnan a magas­ból fején találta a magyar szöget, mert ne­künk egyik társadalmi nyavalyánk az, amin még a Társadalombiztosító Intézet se tud segíteni, hogy itt nagyon hamar elintéznek férfit és nőt egyaránt azzal, hogy:.. . öreg! Itt a ligai létem alatt a gyerekeim elcsábítot­tak Anna-bálra. Ha már el hagyom csábítani magamat, akkor elcsábulok egészen, gondo­lom, s bizony én is reggelig táncoltam. Sőt egyik csárdásomat az egész közönség megtap­solta. De vesztemre később megcsapta a füle­met — még a halló szervem is nagyon jó — a következő nagyon diszkrét suttogás: — Érdekes, hogy egy ilyen öreg úr mi­lyen nagyszerűen tud táncolni. — Majdnem odakiáltottam, hogy öreg a vakapád, azonban csak gondolom, de nem mondotta szájam. A két jelző nem illik össze. Mert vagy öreg va­laki s akkor nem tud nagyszerűen táncolni, vagy nagyszerűen tud táncolni, akkor pedig nem öreg. Angliában, amely országról már annyiszor zengett lantom, nincs öregember, annál kevésbbé vén ember, de nincs öreg nő se, legalább is társadalmi értelemben, ha a szerelem mezején az ügy másképen áll is. Ott rendes, megszokott dolog az, amit az emberek észre se vesznek, hogy 75 év körüli lordok, országos nagybírák, aktív miniszterek épen úgy táncolnak, mint a fiatalok, de ugyanúgy vígan táncolnak a 60—70 év körüli nők is. Ott az idősebbek nem hagyják egyszerűen leter­rorizálni magukat azzal, hogy . . . öregek, mint nálunk. Igaz, hogy például sokat adnék azért, ha Klebelsberget láthatnám tangózni, pedig hát ő úgy szalmájára még egészen neo­­fiatal, hisz nincs egyetlen ősz hajszála se, pe­dig együtt jogászkodtunk. Sőt biztosan belül is még fiatal, nemcsak szalmájára, hanem a búzaszem irányában is, pedig nem is vacsorá­zik pusztán két őszi barackot, mint Vass Jó­zsef. Ezen utóbbi kegyelmes nagyurunkat, ha nem lenne papi ember, legjobban el tudnám képzelni, amint kirakja a csárdást, de papi méltósága folytán azt el tudom jól képzelni, hogy nevében és megbízásából Dréhr Imre lejti a charlestont, ámbár ő viszont nem úgy fest szalmájára se, mintha ő is, a nyomor és könnyek államtitkára, szintén pusztán csak két őszi barackot vacsorázna, mint a princi­pálisa. Az angol népjóléti miniszter jelenleg a női nemhez tartozik s téves magyar fogal­maink szerint már nem fiatal, de azért na­gyon jól el tudom képzelni, hogy Báró Ru­­bida Zichynk, aki most mindenáron érintke­zést keres a munkáskormánnyal, megtáncol­tatja őt valamelyik követségi bálon ... Is­merek Londonban egy urat, aki 87 éves­ em­ber létére nagyszerűen golfoz s Londonban sokat megfordultam egy 60 éves grófnő házá­nál, aki tánc és sport dolgában lepipálja az úgynevezett fiatalokat. Mindezekből az imént elmondottakból le merem vonni azt a bölcseleti tanulságot, hogy mennél magasabb egy népnél a kultúra, annál kevésbbé siránkoznak azért, hogy el­múlt a fiatalság s annál későbben tartják a fiatalok az idősebbeket — öregeknek. Nem tu­dom, hogy Hegedűs Lóránt is ugyanígy ér­tette-e az ő legutóbbi elméletét­? Én — Bánffy Dezső szavajárásával élve — mint tettekkel tényező, igy értelmezem az aligai szőke vízi mókusok között innen alulról a fekete móku­sok közül küldött üzenetét felülről. ** * A napokban azonban tragikus módon jutottam lelki érintkezésbe a saját magam régi fiatalságával. Ez már nem olyan tréfás dolog, mint az eddigiek. Nem úgy, mintha visszasírtam volna a fiatalságot,­ ami Ló­ránt barátom szerint tilos cselekedet. Az én lelkemet a fiatalkori szép emlékek valósággal meg szokták aranyozni, de épen ebből a szempontból ért súlyos csapás. A dolog úgy történt, hogy a napokban, épen amikor fü­rdő­­nadrágban élveztem az örökké fiatal napot.

Next