Pesti Hírlap, 1929. december (51. évfolyam, 274-297. szám)
1929-12-01 / 274. szám
Mas Ti virág tükre. BUDAPEST, 1929.____________________ J Előfizetési árak*. Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres / 13 LI. ÉVFOLYAM: 274. (17.042) SZÁM. % 'O t .* k]{j&)wQAj VASÁRNAP, DECEMBER 1. Szerkesztőség? Vitraos császár-ut 78. Telefoni A.ut. 12295. Főkiadóki Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztőségnél. Erzsébet* körút 1 Tel. 1. 352 96 A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük. Nagy erkölcsi kiegyezés. Irta: Nagy Emil. London, november. feljegyzési könyvecském tanúsága szerint június 3-án láttam a Prince of Walesszínházban Sheriff darabját, a „Journey's End”-et. A „Journey’s End“ nagyon nagy hatást tett reám, de akkor innen Londonból nem írtam róla, mert pár nappal azelőtt zajlott le a nagy választás s akkor a sok nagy politikai kérdés kötötte le a tollamat. De amikor a nagyszerű nyáron, a pompás Balaton mellett élveztem a szép napos életet, s pihent lelkem érzéshullámai, a forró homokon napozva, vissza visszatértek a londoni emlékekhez, akkor írtam egy cikket a Pesti Hírlapba, amelynek ez volt a címe: Journey's End. Amikor a darabot láttam Londonban, itt még alig beszéltek róla s a lapok is csak szűkszavúan emlékeztek meg felőle. Jó ideig csak egy kis színházban, a Savoy-színházban játszották és csak június első napjaiban hozták át a város előkelő részébe. Akkor azt a hírt is hallottam a darabról, hogy előzőleg éveken át nem fogadta el előadásra egyik színház se. Az én nyári cikkem tehát egyedül és kizárólag az én saját legszemélyesebb élményemen alapult s nem beszélhettem azután, amit róla mások s főleg az úgynevezett szinházkritikus urak mondottak, mint ahogy különben se igen szoktam a más feje után menni, amikor írok. Azt tartom, hogy minden írás értéke ott kezdődik, ammikor az ember azt meri megírni, amit saját maga gondol s nem azt, amit mások gondolnak a számára. S íme, most, pár hónap után, mit látnak szemeim, mit hallanak füleim Londonban? Mindenfelé a Journey's Endről írnak és beszélnek s a fiatal írót, Mr. Sheriffet ünnepük mindenfelé. Tavaszkor még csak egy kis szürke biztosítási hivatalnok volt s most külön kihallgatáson fogadta a király, aki meg is nézte a darabot. Ha nem irtóznám a tolakodás mindenféle fajtájától, megmutathatnám Mr. Sheriffnek az én nyári Pesti Hírlap-cikkemet s úgy gondolkozhatnánk mint Rostand híres kakasa, amelyik azt hitte, hogy azért virrad mert ő kukorékol, ámbár Madách már sokkal régebben megmondta, hogy „nem a kakas szavára virrad, hanem a kakas szól, mert hogy virrad.“ Amikor én kukorékoltam az aligai nyári napon a „Journey's Endu-re”, akkor a Sheriff-láz valóban még csak virradt s íme most, az esős, ködös londoni novemberben hatalmas sugarakat lövelve, teljes fényében ragyog a „Journey's End” dicsőségének a napja. Mi ennek az oka? Van ugyanilyen színvonalú más szép színdarab tucatjával a világon, akár lelki tartalmát, akár az előadást, akár a szceneriát nézzük, mi tehát az oka mégis az angolok eme egészen megragadó „Journey's End“-lázának?... A kérdés súlyos, a felelet nehéz, de azért merészen nekivágok a magyarázatnak. Már előző két cikkemben írtam arról hogy a brit lélek jelenleg — amint azt sokoldalú megfigyeléseim alapján látom —, átmenetileg lelki válságok martaléka. Csodákba illő átalakulásokon megy át az emberek kedélyvilága. Piramis nagyságú politikai, erkölcsi és gazdasági igazságok törpülnek le kicsiny halommá s erkölcsi törpefenyők ég felé törő sugár ágakat hajtanak. Mikor tizenegy évvel ezelőtt diadalmasan befejezték a világháborút, hegyen-völgyön fényeskedett a háborús romantika. „Dulce et de corum est pro patria mori“ — édes és nemes dolog meghalni a hazáért — tartotta már a régi klasszikus mondás is s ez az érzésvilág diadalmaskodott a lelkeken. Csatatereken való hősi halál ragyogó glóriáját láthattuk csak a mozikban is s a háború hőseinek félisten kultusza uralkodott. Megvetették volna azt, aki realizmust szegezett volna előre, a csata-romantika hátrányára ... De múltak az évek ... A britek nem hódolnak maradandólag semmiféle lelki terrorizmusnak, aminek olyan leigázó, mindenható ereje van alacsonyabb kulturájú népeknél. Itt a gondolat- és érzületszabadság korlátlan. Májusban a Themze melletti szép parkok egyikében katonabanda a nemzeti himnuszt játszotta. Százak vették le azonnal a kalapjukat — természetesen én is —, de erre is, arra is, láttam mégis egy egy alakot, akik nem vették le a kalapjukat. Más országban erre a törpe kisebbségre rárivallt volna a többség: „Vegye le a kalapját!“ Itt egy szó se! Az ír Bernard Shaw állandóan csúfolja az angolokat saját fővárosukban, de színházi tüntetésre még csak gondolni is képtelenség itt. . . Ebben a nagy lelki szabadságban lassan-lassan mind erősebb hangok törtek elő a háborús romantika hátrányára. A lövészárkok szenvedései, emberi méltóságot mos zsúfoló nélkülözései kezdtek előtérbe lépni szóban, írásban, képekben egyaránt. Hazugságnak kezdték azt bélyegezni, hogy az emberek romantikus hősök maradtak éveken át a lövészárok patkányai és tetvei között... Az se igaz, — mondogatták — hogy normális ember szívesen hal meg a hazáért, az az igaz, hogy az ember veleszületett egészséges ösztöne az, hogy igenis élni akar. Szeret élni még a nyomorék koldus is, hát még az egészségesek, akiknek sok gyönyörűséget nyújt az élet . . . Ingadozott, jobbra-balra dőlöngött a háborús romantika rózsafényű levegő ereje s felülkerekedni kezdett a gáztámadások és gázmaszkok fullasztó, szederjes gondolata... Amellett mindinkább tért hódított az érzés, hogy tulajdonképpen miért is volt a nagy világháború? Anglia csak vesztett vele! Kétmillió embert áldozott... miért?. Nyakunkon a tűrhetetlen munkanélküliség, a háború nyomán támadt adók elviselhetetlenek, a gyarmatok és az anyaország között a hosszú háború nyomán meglazultak a kötelékek, a piacok tönkrementek, Franciaország és Amerika virulnak, a brit birodalom ellenben senyved... Mindezeknek a fekete kiábrándult érzéseknek a nyomán hazugnak, erőltetettnek jelentettek ki — mind erősebb hangon — minden háborús romantikát s az angol tömegek lelkében a föltétlen pacifizmus, a mindenáron való béke von Krejcarek doktor találmánya irta: Maróthy Jenő: Szép falu Pribely a zólyomi hegyek között. Van egy haranglába, melyet önkéntes munkával emelt a község lakossága, hogy szegény árkos, a harangozó, ne legyen kénytelen minden délben a toronyba menni harangozni. Ez az egyetlen harangláb a Felvidéken, amit grátisz építettek, — nem csoda tehát, hogy az ingyen napszámosok tiszteletből annyi pálinkát ittak munka közben a község kontójára, hogy a harangláb háromszor anynyiba került, mintha márványból készítették volna. Azonban ennél sokkal nagyobb nevezetessége Pribelynek Krejcarek doktor. Nem azért, mert doktor és nem azért, mert Krejcarek Oh, ebből a két spécieszből elég nagy termés van a „Stariho hóra“ alatt. De Krejcarek doktor nem valami közönséges orvos. Roppant nagy tudománya van annak. Alig érkezett meg a faluba, mindjárt kiírta egy táblára, hogy mikor rendel (— Ezt csináld utána, Janó!), hogy mit kér egy zápfog eltávolításáért (— Ne mér ezt olcsóbban „eltávolítja“ a kovácsműhely mögött Zeleznyák!), hogy mi az ára egy villanyozásnak s végül, hogy 30 koronáért megmondja ő mindenkinek, hogy ha egyszer gyereke lesz, fia-e vagy lánya fog- születni. Hát a sok mindenféle jónak elég bámulója akadt. Megcsodálták az üvegszekrénybe kitett fogsort s nagyokat löktek hozzá a palánkra. Kotuljak Palyo a villanyozást is kipróbálta és nem volt valami különös véleménye róla: — Ha az ember elcsúszik a havon s a két könyökére esik, az is van akkora csoda! — No de annál nagyobb feltűnést keltett a hirdetmény utolsó pontja, mely egy világrejtély megoldását ígérte a pribelyieknek: — hogy tudniillik fiú-e vagy lány? — Az ördögbe is! — kiáltotta Sztrakvos, a község pénztárosa, — erre már magam is kiváncsi vagyok. — Hát eredj be és kérdezd meg tőle! — biztatták az atyafiak — Hm, — vakaródzott Sztrakvos, — csak tudnám, hogy kezd hozzá. Menjen először más. — Eredj hát te, Pampuska! — Majd! Hogy kivágjon belőlem valamit. — Tökfilkó! Hiszen doktor ez, nem mészáros — Bánom is én. Eredj be te, ha olyan nagy kedved van hozzá! — Már olyan bolondot nem teszek! Egyszóval bármekkora volt is az érdeklődés, hiányzott a hozzávaló bátorság. Sztrakvos Pampuskát biztatta, Pampuska Kotuljakot, Kotuljak pedig azt mondta, hogy ő bizony nem megy. Asszonyok jöttek arrafelé. Licska Szamo őket kezdte puhítani. — Nézzétek csak ezt a csodát! Ugyan menjetek be és kérdezzétek meg tőle! — Hogyisne! — takargatták az arcukat szé ,gyenlősen a menyecskék. — Nem vagyunk mi olyan szemérmetlen verebek! De amit egyszer a fejébe vett a falu, annak puhára kell fönnie valamelyik kobakban. Pribelyen rendesen Szklavinya Palyo kobakjában. — Ejnye, hát mit is kéne itt csinálni? — tűnődött Palyo, két ujja végét a két orrlyukába dugva. — Aha, már gondolkozik! — lökte meg Sztrakvos felcsillanó szemekkel Pampuskát. — Mindjárt te fogja találni! — intett vissza boldogan Pampuska. — Hát gyerekek! — szólt Palyo. — Hozzátok elő Hrncstart! Először az fog bemenni a doktorhoz. Hrncsiar volt a falu bolondja. Ilyen fa akad a legtöbb faluban, de nem mindenik tudja úgy eltalálni a módját, mint Hrncsiar. Elhozták tehát valami istállóból Hrncsiart. — Te Gyúró! — szólt hozzá Szklavinya. — Be fogsz menni az orvoshoz és megmondod neki, hogy tudni akarod, ami a tábla végén van. — Hm, de nekem nincs pénzem! — forgatta ki a zsebeit Hrncsiar. Amiből aztán kiderült, hogy Hrncsiar nem is olyan nagy bolond, mint amilyennek tartják általában. — Nekem sincs! — intett elutasítóan Szklavinya, amiből viszont mindenki láthatta, hogy ő se olyan okos, mint amilyennek tartja magát. — Hát akkor mit csináljunk? — morogta kedvetlenül Pampuska. Sztrakvos, a pénztáros, hangosan lélekzett s végre megszólalt. — No, no.. Hiszen nálam volna egy pár korona ... De az a községé... Hanem, ha írást adtok róla, hogy visszafizetitek ... — Semmit se fizetünk vissza! — kiáltották egyszerre hárman is. Szklavinya befogta az orrét s gondolkodott — Eh, hát a községnek is csak megérhet harminc koronát, ha megtud valamit, amiről még a palostai bakter se tudja, hogy mi fán terem — Én nem bánom! — vonogatta a vállát Sztrakvos s nagy kínnal elönyálazta bugyellárisából a harmincat. — Nesze! Hrncstar eltűnt az ajtóban s vagy egy negyedóra múlva széles arccal került elő. — Fiút — mondotta vigyorogva. Azután hozzátette: — És nekem nincs ió feleségem. Törödött ia most valaki azzal, hogy van-e Hrncsiarnak felesége. — Beszélj! Hát hogy volt, mint volt? Mit csinált veled? — Semmit. Először megnyomta a hüvelykujjával hátul a tarkómat, utána a térdemre ütött s azt mondta: — Fiú! — Most semmit se csinált?