Pesti Hírlap, 1929. december (51. évfolyam, 274-297. szám)

1929-12-01 / 274. szám

Mas Ti vir­ág tükre. BUDAPEST, 1929.____________________ J Előfizetési árak*. Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­­dányszám ára (pálya­­udvarokon is) 16 fillér vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres / 13 LI. ÉVFOLYAM: 274. (17.042) SZÁM. % 'O t .­­* k]{j&)wQAj VASÁRNAP, DECEMBER 1. Szerkesztőség? Vitraos császár-ut 78. Telefoni A.ut. 122­­95. Főkiadóki Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­ségnél. Erzsébet* körút 1 Tel. 1. 352 96 A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük. Nagy erkölcsi kiegyezés. Irta: Nagy Emil. London, november. feljegyzési könyvecském tanúsága sze­rint június 3-án láttam a Prince of Wales­­színházban Sheriff darabját, a „Journey's End”-et. A „Journey’s End“ nagyon nagy ha­tást tett reám, de akkor innen Londonból nem írtam róla, mert pár nappal azelőtt zajlott le a nagy választás s akkor a sok nagy politikai kérdés kötötte le a tollamat. De amikor a nagy­szerű nyáron, a pompás Balaton mellett élvez­tem a szép napos életet, s pihent lelkem érzés­hullámai, a forró homokon napozva, vissza visszatértek a londoni emlékekhez, akkor írtam egy cikket a Pesti Hírlapba, amelynek ez volt a címe: Journey's End. Amikor a darabot lát­tam Londonban, itt még alig beszéltek róla s a lapok is csak szűkszavúan emlékeztek meg felőle. Jó ideig csak egy kis színházban, a Savoy-színházban játszották és csak június első napjaiban hozták át a város előkelő ré­szébe. Akkor azt a hírt is hallottam a darab­ról, hogy előzőleg éveken át nem fogadta el előadásra egyik színház se. Az én nyári cik­kem tehát egyedül és kizárólag az én saját legszemélyesebb élményemen alapult s nem be­szélhettem azután, amit róla mások s főleg az úgynevezett szinházkritikus urak mondot­tak, mint ahogy különben se igen szoktam a más feje után menni, amikor írok. Azt tartom, hogy minden írás értéke ott kezdődik, ammikor az ember azt meri megírni, amit saját maga gondol s nem azt, amit mások gondolnak a számára. S íme, most, pár hónap után, mit lát­nak szemeim, mit hallanak füleim Londonban­? Mindenfelé a Journey's Endről írnak és be­szélnek s a fiatal írót, Mr. Sheriffet ünnepük mindenfelé. Tavaszkor még csak egy kis szürke biztosítási hivatalnok volt s most külön kihallgatáson fogadta a király, aki meg is nézte a darabot. Ha nem irtóznám a tolakodás mindenféle fajtájától, megmutathatnám Mr. Sheriffnek az én nyári Pesti Hírlap-cikkemet s úgy gondolkozhatnánk mint Rostand híres kakasa, amelyik azt hitte, hogy azért virrad mert ő kukorékol, ámbár Madách már sokkal régebben megmondta, hogy „nem a kakas sza­vára virrad, hanem a kakas szól, mert hogy virrad.“ Amikor én kukorékoltam az aligai nyári napon a „Journey's Endu-re”, akkor a Sheriff-láz valóban még csak virradt s íme most, az esős, ködös londoni novemberben ha­talmas sugarakat lövelve, teljes fényében ra­gyog a „Journey's End” dicsőségének a napja. Mi ennek az oka? Van ugyanilyen színvonalú más szép színdarab tucatjával a világon, akár lelki tartalmát, akár az előadást, akár a szcene­riát nézzük, mi tehát az oka mégis az angolok eme egészen megragadó „Journey's End“-lázá­nak?... A kérdés súlyos, a felelet nehéz, de azért merészen nekivágok a magyarázatnak. Már előző két cikkemben írtam arról hogy a brit lélek jelenleg — amint azt sokol­dalú megfigyeléseim alapján látom —, átmene­tileg lelki válságok martaléka. Csodákba illő átalakulásokon megy át az emberek kedélyvi­lága. Piramis nagyságú politikai, erkölcsi és gazdasági igazságok törpü­lnek le kicsiny ha­lommá s erkölcsi törpefenyők ég felé törő su­gár ágakat hajtanak. Mikor tizenegy évvel ezelőtt diadalmasan befejezték a világháborút, hegyen-völgyön fé­nyeskedett a háborús romantika. „Dulce et de corum est pro patria mori“ — édes és nemes dolog meghalni a hazáért — tartotta már a régi klasszikus mondás is s ez az érzésvilág diadalmaskodott a lelkeken. Csatatereken való hősi halál ragyogó glóriáját láthattuk csak a mozikban is s a háború hőseinek félisten kul­tusza uralkodott. Megvetették volna azt, aki realizmust szegezett volna előre, a csata-ro­mantika hátrányára ... De múltak az évek ... A britek nem hódolnak maradandólag semmi­féle lelki terrorizmusnak, aminek olyan le­igázó, mindenható ereje van alacsonyabb kul­turájú népeknél. Itt a gondolat- és érzület­szabadság korlátlan. Májusban a Themze mel­letti szép parkok egyikében katonabanda a nemzeti himnuszt játszotta. Százak vették le azonnal a kalapjukat — természetesen én is —, de erre is, arra is, láttam mégis egy egy ala­kot, akik nem vették le a kalapjukat. Más or­szágban erre a törpe kisebbségre rárivallt volna a többség: „Vegye le a kalapját!“ Itt egy szó se! Az ír Bernard Shaw állandóan csúfolja az angolokat saját fővárosukban, de színházi tüntetésre még csak gondolni is kép­telenség itt. . . Ebben a nagy lelki szabadság­ban lassan-lassan mind erősebb hangok törtek elő a háborús romantika hátrányára. A lövész­árkok szenvedései, emberi méltóságot mos z­sú­­foló nélkülözései kezdtek előtérbe lépni szó­ban, írásban, képekben egyaránt. Hazugság­nak kezdték azt bélyegezni, hogy az emberek romantikus hősök maradtak éveken át a lö­vészárok patkányai és tetvei között... Az se igaz, — mondogatták — hogy normális ember szívesen hal meg a hazáért, az az igaz, hogy az ember veleszületett egészséges ösztöne az, hogy igenis élni akar. Szeret élni még a nyo­morék koldus is, hát még az egészségesek, akiknek sok gyönyörűséget nyújt az élet . . . Ingadozott, jobbra-balra dőlöngött a háborús romantika rózsafényű levegő ereje s felül­kerekedni kezdett a gáztámadások és gázmasz­­kok fullasztó, szederjes gondolata... Amellett mindinkább tért hódított az ér­zés, hogy tulajdonképpen miért is volt a nagy világháború? Anglia csak vesztett vele! Két­millió embert áldozott... miért?. Nyakunkon a tűrhetetlen munkanélküliség, a háború nyo­mán támadt adók elviselhetetlenek, a gyarma­tok és az anyaország között a hosszú háború nyomán meglazultak a kötelékek, a piacok tönkrementek, Franciaország és Amerika vi­rulnak, a brit birodalom ellenben senyved... Mindezeknek a fekete kiábrándult érzéseknek a nyomán hazugnak, erőltetettnek jelentettek ki — mind erősebb hangon — minden háborús romantikát s az angol tömegek lelkében a föl­­tétlen pacifizmus, a mindenáron való béke von­ Krejcarek doktor találmánya irta: Maróthy Jenő: Szép falu Pribely a zólyomi hegyek között. Van egy haranglába, melyet önkéntes munkával emelt a község lakossága, hogy szegény árkos, a harangozó, ne legyen kénytelen minden délben a toronyba menni harangozni. Ez az egyetlen ha­rangláb a Felvidéken, amit grátisz építettek, — nem csoda tehát, hogy az ingyen napszámosok tisz­teletből annyi pálinkát ittak munka közben a köz­ség kontójára, hogy a harangláb háromszor any­­nyiba került, mintha­ márványból készítették volna. Azonban ennél sokkal nagyobb nevezetessége Pribelynek Krejcarek doktor. Nem azért, mert doktor és nem azért, mert Krejcarek Oh, ebből a két spécieszből elég nagy termés van a „Stariho hóra“ alatt. De Krejcarek doktor nem valami kö­zönséges orvos. Roppant nagy tudománya van an­nak. Alig érkezett meg a faluba, mindjárt kiírta egy táblára, hogy mikor rendel (— Ezt csináld utána, Janó!), hogy mit kér egy zápfog eltávolítá­sáért (— Ne mér ezt olcsóbban „eltávolítja“ a ko­­vácsmű­hely mögött Zeleznyák!), hogy mi az ára egy villany­ozásnak s végül, hogy 30 koronáért meg­mondja ő mindenkinek, hogy ha egyszer gyereke lesz, fia-e vagy lánya fog-­ születni. Hát a sok mindenféle jónak elég bámulója akadt. Megcsodálták az üvegszekrénybe kitett fog­sort s nagyokat löktek hozzá a palánkra. Kotuljak Palyo a villanyozást is kipróbálta és nem volt va­lami különös véleménye róla: — Ha az ember el­csúszik a havon s a két könyökére esik, az is van akkora csoda! — No de annál nagyobb feltűnést keltett a hirdetmény utolsó pontja, mely egy világ­­rejtély megoldását ígérte a pribelyieknek: — hogy tudniillik fiú-e vagy lány? — Az ördögbe is! — kiáltotta Sztrakvos, a község pénztárosa, — erre már magam is kiváncsi vagyok. — Hát eredj be és kérdezd meg tőle! — biz­tatták az atyafiak — Hm, — vakaródzott Sztrakvos, — csak tudnám, hogy kezd hozzá. Menjen először más. — Eredj hát te, Pampuska! — Majd! Hogy kivágjon belőlem valamit. — Tökfilkó! Hiszen doktor ez, nem mészáros — Bánom is én. Eredj be te, ha olyan nagy kedved van hozzá! — Már olyan bolondot nem teszek! Egyszóval bármekkora volt is az érdeklődés, hiányzott a hozzávaló bátorság. Sztrakvos Pam­­puskát biztatta, Pampuska Kotuljakot, Kotuljak pedig azt mondta, hogy ő bizony nem megy. Asszonyok jöttek arrafelé. Licska Szamo őket kezdte puhítani. — Nézzétek csak ezt a csodát! Ugyan men­jetek be és kérdezzétek meg tőle! — Hogyisne! — takargatták az arcukat szé­ ,­gyenlősen a menyecskék. — Nem vagyunk mi olyan szemérmetlen verebek! De amit egyszer a fejébe vett a falu, annak puhára kell fönnie valamelyik kobakban. Pribelyen rendesen Szklavinya Palyo kobakjában. — Ejnye, hát mit is kéne itt csinálni? — tű­nődött Palyo, két ujja végét a két orrlyukába dugva. — Aha, már gondolkozik! — lökte meg Sztrakvos felcsillanó szemekkel Pampuskát. — Mindjárt te fogja találni! — intett vissza boldogan Pampuska. — Hát gyerekek! — szólt Palyo. — Hozzátok elő Hrncstart! Először az fog bemenni a doktorhoz. Hrncsiar volt a falu bolondja. Ilyen fa akad a legtöbb faluban, de nem mindenik tudja úgy el­találni a módját, mint Hrncsiar. Elhozták tehát valami istállóból Hrncsiart. — Te Gyúró! — szólt hozzá Szklavinya. —­­­­ Be fogsz menni az orvoshoz és megmondod neki, hogy tudni akarod, ami a tábla végén van. — Hm, de nekem nincs pénzem­! — forgatta ki a zsebeit Hrncsiar. Amiből aztán kiderült, hogy Hrncsiar nem is olyan nagy bolond, mint amilyennek tartják ál­talában. — Nekem sincs! — intett elutasítóan Szkla­vinya, amiből viszont mindenki láthatta, hogy ő se olyan okos, mint amilyennek tartja magát. — Hát akkor mit csináljunk? — morogta ked­vetlenül Pampuska. Sztrakvos, a pénztáros, hangosan lélekzett s végre megszólalt. — No, no.. Hiszen nálam volna egy pár ko­rona ... De az a községé... Hanem, ha írást adtok róla, hogy visszafizetitek ... — Semmit se fizetünk vissza! — kiáltották egyszerre hárman is. Szklavinya befogta az orrét s gondolkodott — Eh, hát a községnek is csak megérhet harminc koronát, ha megtud valamit, amiről még a palostai bakter se tudja, hogy mi fán terem­ — Én nem bánom! — vonogatta a vállát Sztrakvos s nagy kínnal elönyálazta bugyellárisá­­ból a harmincat. — Nesze! Hrncstar eltű­nt az ajtóban s vagy egy negyed­óra múlva széles arccal került elő. — Fiút — mondotta vigyorogva. Azután hozzátette: — És nekem nincs ió feleségem­. Törödött ia most valaki azzal, hogy van-e Hrncsiarnak felesége. — Beszélj! Hát hogy volt, mint volt? Mit csi­nált veled? — Semmit. Először megnyomta a hüvelykuj­jával hátul a tarkómat, utána a térdemre ütött s azt mondta: — Fiú! — Most semmit se csinált?

Next