Pesti Hírlap, 1930. március (52. évfolyam, 50-73. szám)

1930-03-01 / 50. szám

BUDAPEST, 1930. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyéb pél­­d­ányszámi ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres ill. ÉVFOLYAM: 50. (17.115) SZÁM. , , , i ■ ■■ H.i ■—' ■■ 1 *»"1* 1330 MRC. - 1 ’ 11 tT­E Szepsesztőség: Vilmos csásÁr-ru­ 78. Telefon: Aut. 102—95. Főkiadók: Vilmos­ császár-ut 78 Tel. mintha szerkesztő­ségnél. Erzsébet-körut 1 Tel. 1. 552—96. A jegyzékét az a­ltetések élénP­esti MVIRAT, MÁRCIUS 1. Horthy Miklós. Iskolai leckéiből emlékszik még az ol­vasó arra, hogyan születik meg a kristály? A víz telítődik valamilyen föloldott ásvány­­anyaggal, úgy hogy abból már egy szemecskét sem tudna magába olvasztani. Akkor azután ebbe a folyadékba beleesik egy kavicsdarab. Az ásvánnyal telített folyékony anyag az első megrezdülésre egyszeriben szabályos sokszögű formák szervezett rendjébe szökken, ami ad­dig szétfolyó massza volt, kemény kristá­lyokba merevedik. Tíz esztendővel ezelőtt, amikor a kom­munista dúlást, a román megszállást követő első hónapokban a magyar nemzet atomjaira bomolva kereste azt az életformát, amely a nagy világégés tü­zében szétolvadt magyar al­kotmányos kereteket helyettesítve, új rendbe kristályosítja a szétfolyó káoszt, a sors kezé­ben Horthy Miklós volt az a kavicsdarab, amelyik a magyar zűrzavar kellős közepébe dobva, megindította a kijegecesedési folya­matot. Természetesen ez nem ment olyan könnyen és olyan gyorsan, mint az ásvány­világ most említett evolúciója. Ah­hoz, hogy új, végleges rendbe tömörüljön, a teljesen szét­tépett, iránytalan tanácstalanságában csa­pongó nemzetnek előbb telítődnie kellett, a jö­vőbe vetett hittel, a rend, a konszolidáció őszinte akarásával. Hosszú, nehéz, zavaros hónapok teltek el addig, amig a kikristályo­sodási folyamat befejeződött, amig az új al- Szafíh­á­ros keretek megszilárdultak, amig a meg­­­öt­­t és megilélik azt, am­i azokban az izgalmas hónapokban történt. Ma már meg tudjuk ítélni, milyen jelentősége volt annak a történelmi napnak, amelyen — 1920 már­cius elsején — az első magyar nemzetgyűlés Horthy Miklós fővezért választotta meg Ma­gyarország kormányzójának. Ma már tudjuk, hogy ez volt az a nap, amikor a kemény ka­vicsdarab ütése életre, alkotó erőre szöktette föl a tespedt magyar vizeket. A regre 1920 március elsejétől kezdve megvolt az a fixpont, amelyik körül a trianoni magyarság megkezd­hette a kijegecesedés nehéz, fáradságos és sokszor fájdalmas folyamatát. Ez a fixpont Horthy Miklós kormányzó volt, Horthy Miklós kormányzó. Vagy ha úgy tetszik, az a kormányzói méltóság, amely Horthy Miklós személyében megtestesült. Horthy Miklós történelmi hivatottságának legjellegzetesebb és legbeszédesebb bizonyí­téka, hogy teljesen és tökéletesen föl tudott olvadni a rája bízott fontos állami méltó­ságba. Azon a napon, amikor kormányzóvá választották, eltűnt a volt ellentengernagy, el­tűnt a volt flottaparancsnok, sőt eltűnt az új­jászületett magyar hadsereg főparancsnoka is. Eltűnt Horthy Miklós, az ember. Horthy Mik­lós ettől kezdve nem volt semmi más, csak Magyarország kormányzója. Majdnem azt mondhatnánk, hogy elvont fogalom lett be­lőle. A kormányzói méltóságról szóló törvény­­paragrafusnak húsba, vérbe testesülése. Ki­mondhatatlan szerencséje volt a nemzetnek, hogy abban a korszakban, amelyben vadul forrt és tülekedett itt minden, a legfőbb ál­lami méltóság megtestesítője a személytelen el­vonatkozás magasságába tudott emelkedni, messze fölébe a hétköznapi élet zugó, kavargó, piszkos, iszapos áramlatokat hömpölygető szintjének. Hatalmas példaadó erő volt eb­ben az elvonatkozásban. Abban a korszakban, amelyben még túlfűtött gyűlölködések és szenvedélyek ütköztek meg egymással, őróla lefoszlott minden egyéni rokonszenv és ellen­szenv, minden szenvedély. Kern gyűlölt sen­kit. És mindenkit egyformán szeretett, aki bű fia volt ennek a szegény, meggyötört b­­­s­zának. Abban a korszakban, amikor az egyéni érdekek hangos tülekedése veszedelmesen kez­dett hasonlítani az utolsó mentődeszkákért viaskodó hajótöröttek küzdelméhez, ő egyéni­leg a maga és családja számára nem kért semmit, nem akart semmit. A marakodó önzés tengerében maga volt a megtestesült önzetlen­ség. Az egyéni érdekek fölé kerekedett köz­érdek. És ami az ő méltóságában talán minden­nél fontosabb: abban a korszakban, amelyben a­ törvények tisztelete megrendült, amelyben az állam presztízse megingott, mint a nemzet első embere, mint az állam legmagasabb köz­jogi méltósága, az egész országnak, az ország minden közjogi funkcionáriusának, hivatal­nokának és állampolgárának példát mutatott a törvények megbecsülésére. Az államfőnek kötelessége az, hogy a törvényt megtartsa és másokkal is megtartassa. Horthy Miklós lel­kes buzgalommal teljesítette ennek a köteles­ségnek mind a két ágazatát. Mint államfő soha semmiben át nem lépte a maga törvé­nyes hatáskörét. Sem több jogot, sem több hatalmat nem kívánt, mint amennyit a törvé­nyek számára előírtak. A csonka ország las­­san-lassan kiépülő új alkotmányán!-,­ mindez egyes szakaszára aggodalmas gonddal­ vigyá­zott, hogy azt­ senki meg ne sértse. Ferem Jó­zsefről valamikor azt mondták, ő a legalkot­­r­ányosabb magyar király. Effölött az udva­ronc hízelgés fölött sokat lehetne vitatkozni. Hogy egyebet ne mondjunk, a chlopy-i had­­parancs és a darabont-kormány kinevezése a legnaivabb lelkekben is megrendíthette az ő alkotmányosságába vetett naiv hitet. Horthy Miklósról azonban igenis jogosan el lehet modani, hogy nincsen államfő Európában, aki alkotmányosabban uralkodnék, mint ő. Ami annál nagyobb dicséret a számára, mert olyan időkben jutott a legfőbb állami méltó­ságba, amikor ha valaki száz vagy kétszáz puskával rendelkezett, azt hitte, felül áll min­den törvényes renden. Ha Magyarországon becsülete van az ál­lam új rendjének, ha az egyensúlyukból kiza­vart lelkekben ismét felülkerekedett a tör­vényi­­ sztélét, ez javarészben Horthy Miklós kormányzónak, az ő erős kezének és példaadá­sának az érdeme. Tíz év rövid idő egy nem­zet történetében. Az olyan keservesen nehéz, gyorsan rohanó évtizedek azonban, mint ami­lyen a legutolsó volt, sokszorosan számítanak. Egy egész korszakot zár magába ez a tíz esz­tendő. S mi, a mai nemzedék, tisztában va­gyunk vele, aki ennek a korszaknak a törté­­­­netét írja, Horthy ■ Miklós érdemeit fogja írni­­ a történetiró. Horthy Miklós kormányzó jubileuma. Az egész ország résztvesz az ünnepségeken. — Pénteken impozáns tömeg vonult fel a Várba, hogy köszöntse Magyarország kormányzóját. A Társadalmi Egyesületek Szövetsége, a főváros és a vidék hódolata. A kormányzó amnesztiát adott. . A kormányzója előtt hódoló nemzet tisztel­gésének első hatalmas megnyilatkozása a péntek délutáni felvonulás volt. Ennek a felvonulásnak legszebb dísze a mo­numentalitás­ volt. Ekkora tömegek rég mozdul­tak meg az ország szívében. Órákig tartott, míg a menet az Erzsébet-híd pesti hídfőjétől elvonult a Várba. Az ország minden rétege, minden rendű s rangú közönsége képviselve volt e sokaságban. Ifjak és hajlott, hátú öregek, egyszerű ködmönös emberek és elegáns urak és igen sok nő. A tömeg így is végeláthatatlan volt, holott minden szövet­ség, egyesület, testület és község csak csekély­­számú küldöttséggel vehetett részt a felvonulás­ban. El lehet képzelni, milyen méretű lett­ volna e tisztelgés, ha abban mindazok részt, vesznek, akik hódolni akarnak a kormányzó előtt.. A zord és borús idő szinte még csak komo­lyabbá és ünnepélyesebbé tette a nagyszabású tisztelgést. A méltóságteljes menetet, amely egyébként gyors iramban haladt a Várhegyet ko­ronázó királyi palota felé, sűrűn törte meg az egyesületek zászlóinak bíbor és fehér és nemzeti­­szin sora. Apró nemzetiszin zászlócskákat lenget­tek ezernyi kezek és aki csak tehette, fekete ka­bátba öltözött, fekete kalapot tett fejére. Lépten­­nyomon zenekarok harsány indulói élénkítették Végesvégig az egész útvonalon négyszeres­ötszörös sorban álldogált, a kiváncsiak serege a felvonulás útja mentén. Nem riasztotta el őket a hűvös szél, a szitáló eső. Sőt, amint haladt a dísz­menet a Vár felé, a nézőközönség sorai is azon­mód áradtak tova vele, a felvonulás célja felé. A Hunyadi János­ úton mozdulni sem lehetett, a Várhegy lépcsős gyalogút­jait is belepte a nép, a sikló szinte roskadozva szállította a nézőket, a miniszterelnöki palota előtti térségre, a villamos és autóbusz-forgalom az Erzsébet-híd és a Lánc­híd tájékán szünetelt,, csak oly módon jutott néha a rendes közlekedés is lélekzethez, hogy itt-ott a­ rendőrség egy-két percre megszakította és leállí­totta a felvonulást, és átengedte a felgyülemlett közlekedési eszközöket. » A felvonulás eleje már rég a Várba érkezett, amikor az Erzsébet-hídon még mindig széles fe­kete szalagban kígyózott, tova­ véget ér,hatatlanul, a demonstráló sokaság. Világos nappal volt, ami­kor az első négyes sor Buda földjére lépett és sötét estében a villanylámpák fénye színesítette a tö­megből fölmeredő zászlók selymét, amint még újabb és újabb, vidéki és fővárosi küldöttségek haladtak tova, s a menet végét még sejteni se lehetett. Megkapó látvány volt és komoly ünnepies­­égével megható is. Egyszerű, mint magának a megszólaló szívnek a dobbanása. ■ ••ívim­­ó­ci emuéi A kormányzó tízéves jubileumának országos vu- i népségét az a monstre felvonulás vezette be, amelyet­­ a társadalmi Egyesületek Szövetsége rendezett pén­­­­teken délután. Már délelőtt lobogódíszbe öltözött a­­ város, a középületeken lengtek a nemzetiszinü zászlók s a magánházakon is egymás után tűzték ki a lobo­gókat, főleg azon az útvonalon, amelyen is felvonulás haladt. . Délután 3 órakor megnépesedett a városház ud­vara, egymásután érkeztek a különböző dalárdák, dalegyesületek és a zenekarok, amelyek főpróbát tar­tottak Szegő Sándor országos karnagy vezetésével. Mintegy 46 dalosegyesület gyűlt össze s több mint 1700 dalos vett­ részt a főpróbán. A Beszkárt önkép­zőkörének zenekara és a II. honvéd gyalogezred zené­szei vezették a többi dalosegyesületeket. A Beszkárt Önképzőkörének tagjai új egyenru­hájukban vonultak fel az ünnepségre Horváth Zol­ vonult fel a Varba­­ tán vezetésével. Mindegyik egyesület elhozta magá­val a zászlóját­ is és 46 zászlót vittek az élen, tipikus, a városháza udvaráról kikanyarodott a menet, a Kos­suth Lajos­ utcán keresztül az Erzsébet híd felé Rész­t­­vett a menetben az Országos Magyar Dalosszövetség elnöksége, a Beszkárt Önképzőkör zenekara és ének­kara, a Budai Dalárda, az Állami Gépgyár Acélhang Dalegylet, a Budapesti Polgári Dalkör, a Törekvés Dal, Zene és önképzőegylet, a Ganz-Danuibius Gyári Dal­kör, a Rákospalotai MÁV, Testvériség Dalkör, a Beszkárt Budai Főműhelyének Dalegyesülete, a Besz­­kárt Pesti Főműhelyének Dalárdája, a Duna-Száva- Ad­ria Vasúttársaság Budapesti Dal és Zenekari Egyesülete, a Rákospalotai Dalkör, a M. Kir. Posta Műszaki Üzemi Tisztviselők Dalárdája, a Budapesti Férfi­­Dalegylet, a Budapesti Német­ Férfikar, a Szé­kesfőváros Elektromosműveinek­­ Testedzőegyesülete Dalkara, a Budapesti Dalkoszorú,­ a Dunakeszi MÁV.

Next