Pesti Hírlap, 1930. április (52. évfolyam, 74-97. szám)

1930-04-08 / 80. szám

1930. április 8., kedd. **ESTI HIRI.AI* SZÍNHÁZ és zene. Benzines echós-szekér. Irta: Fedák Sári, Eger és Gyöngyösről visszatérve, Budapesten „etetett­" az echos. Ez abból állott, hogy mosták, pucolták fényesítették, kerekeket szereltek, olajoz­ták és mindenféle ilyen poétikus dolgokat csinál­tak vele. Ilyenkor irigylem Dérynét. Az ö edhósa gép­eskut mellett állott meg, derűs napfényben, akácfa tövében. A tavaszi szagos szellőben lenge­dező fűszálakra terítették le a subákat, ködmönö­­ket, kendőket és bicskával vágták a szalonnát, meg a füstölt kolbászt. Feltéve, hogy volt. Mert több­ször nem volt, mint volt. Én az akkori „nemvoltért“ is irigylem őket. Mennyivel több volt az akkori nemveti, mint a mai: nincs. Akkor még indult a vidéki magyar színészet. Akkor még a reménység zászlója lengett az echós szekereken. Ma már a­­ magyar vidéki színészet — megérkezett. Az igaz,­­ hogy nem echóson, de robogó vonaton érkezett­­ meg, de az is igaz, hogy hideg fütetlen szobába, mostoha szülök karjai közé. Én nagyon gyakran megfordulok Magyarország emez apátián, anyátlan , árvái között és ijedten félek a pillanattól, mikor ezek a szegény kis mostoha gyerekek segítség hiányában majd összeroskadnak. Na nézd már, hová kalandoztam! Hiszen én nem erről akartam beszélni, de arról, hogy két­ na­pig Pesten voltam és akkor volt március harmadika , és akkor a rádió­estém. Ez után az előadás után én kiló számra kaptam a leveleket, még­pedig azért, mert előadásom végén azt mondtam: — Nem­­ tudom, helyesen cselekedtem-e? Ti várjon, mit csi­náltatok volna? Írjátok meg. Életem egyik legna­gyobb élménye ezeket a leveleket olvasni. Hogy egy­­ kis poétikus történet, mely egy melankolikus ak­korddal végződik, a milyen mély hatást. Urát, jó­­­ságot, szeretetreméltóságot nemes lelket vált ki az emberekből! Ilyenkor úgy elgondolkozom, hogy mégis milyen nagy menazséria lehet ez a világ , hogy a szelíd, kedves embereket, annyira meg tud­­j­­ák vadítani. Szerettem volna — mint azt sokan­­ kérték is tőlem — ezekre a levelekre a rádióban­­ válaszolni, mert­ akkor teljes egészében fel lehetet­t volna egypár remek írást olvasni, de belátom, hogy­­ ez lehetetlen, mert hiszen akkor minden rádióban­­ működő hasonló kéréssel fordulhatna az igazgató­­j­­ághoz, így hát — hogy a levelek mégse marad­janak felelet nélkül — a Színházi Életben vála­szolok rájuk. Persze összezsugorítvá, de'hát',.ye­­j szett fejszének a rtyere.'‘ H,V máskép' nem­ lehet, igy­­ is jó. Azt hiszem, igy is megértjük majd egymást.­­ A vége úgyis az lesz, hogy egy vastag könyvben­­ fogom kiadni az összes leveleimet, mert — ismét­­­lem — ennél szebb olvasmányom nem volt soha. Milyen jó volna mindig ilyen tiszta, hazafiságtól átitatott világban élni. Természetesen a búza kö­zött konkoly is van. Ezek közé a szép, nemes szív­vel megirt levelek közé egy-egy zsizsik is vegyül. Zsizsik. Ez nagyon jó szó rájuk. Már­mint azokra, akik időt, fáradságot, sőt a költséget sem kimérve, névtelen levelek írására áldozzák idejüket. A leg­mulatságosabb Sherlock Holmes-téma. Olyan, mint azok a kockás rejtvények, melyeket felülről lefelé és balról jobbra kell megfejteni. Egy kis fejtörés­sel végül minden egyes levél megfejtve, vagyis — aláírva fekszik az asztalomon. Ezek a levelek csak némelykor mulatságosak Általában véve ordiná­­rék és sokszor bizony-bizony azon veszem észre magamat, hogy­­ sajnálom azokat, akik írták. Milyen rossz lehet közönségesnek lenni. Nem tu­dok nagyobb büntetést elképzelni, mint hogy vala­kinek közönséges lelket adott Isten. De megint elkanyarodtam, mert megint nem erről akarok én beszélni, hanem arról, hogy a rádió­ estémet követő napon már megint kint evez­tem benzines echésomon a Budapest—félegyházai út sáros tengerén. Félegyházán sem voltam még soha. Őszintén megvallom, hogy volt olyan pilla­natom Félegyházán, mikor azt gondoltam, amit mi színészek szoktunk egyes esetekben mondo­gatni, hogy: Na, itt is kétszer voltam: először és utoljára. Az egri és gyöngyösi tündéresték után minden átmenet nélkül a mélységbe zuhantam. Azért zuhantam a mélységbe, mert szent hitem volt, hogy ha a magyar dal Egerben és Gyöngyö­sön ilyen lelkesedést váltott ki, hát mi lesz Fél­­egyházán, teremtő Istenem! Kis-Félegyházán. A kunok között. Na majd ott mi lesz! Kiskunfélegy­házán azonban nem érdeklődtek a régi magyar da­lok iránt. Nem akartam elhinni és kerestem, ku­tattam, hogy ennek valahol, valami hibája van. Végül is kisült, hogy egy hatalmas agitáció indult meg az ötszázéves dal ellen. Az érzésem tényleg az volt, hogy kétszer vol­tam Félegyházán. Ez azonban az est folyamán tel­jesen megváltozott. Akik jelen voltak, azokban oly lelkes, intelligens, igaz­ magyarokat találtam és elő­adás után egy pár igazán kiváló emberrel volt sze­rencsém megismerkedni, hogy elhatározásunk Szi­lágyi Imrével megváltozott. Igenis, el fogunk menni az Ötszázéves Magyar Dal második részével is Félegyházára és meggyőződésem, hogy agitáció i ide, agitáció oda, minden rendes ember ott lesz és velünk egy­en fog könnyezni, mikor azt énekelem: „Asztalos csinálj koporsót. Egy egész nemzetnek valóit. Vér betükkel, vér betűkkel írd rá ezzet: Itt nyugszik a, itt nyugszik a magyar nemzet!“ Hagyják ezt a szegény, árva magyar dalt küzködni a maga utján és ne akarják még nyom­dafestékkel is kivégezni. Hiszen már alig lélegzik. Azonban mióta világ a világ, korúra mindig derű szokott következni. ..Naptól felbe távozó", mint egy régi dal mondja. .így foszlottak szét a felhők a félegyházai égről és mire Szentesre ért az echos, ragyogóan sütött a nap. Szép, édes ta­vaszi nap, mely a jövőbe néz. A szentesi este há­rom félegyházai csalódást is helyreigazított volna.­­ Érdekes, hogy amint beteszem a lábam egy vá­­í­rosba, azonnal tudom, hogy milyen polgármestere­­ van. De öt percen belül Az aszfaltról, meg a fák nyeséséről ... a tisztaságról, a gondozott gyepről­ , a levegő színéről — megtudom, hogy milyen a vá­­­­­ros polgármestere és hogy hogyan fogja üdvözölni­­ és védelmezni az ötszázéves Magyar Dalt. Szentes városában egy nagyon értékes ember­­­rel találkoztam. Lelkes, tisztalelkű magyar, ki na- I­gyon népszerű ember Szentesen és kiállott beszé­­­det mondani, hangulatot csinálni ,­­ sőt ő maga , olvasta fel a dalokat kísérő magyarázó szöveget.­­ Erről a szentesi főjegyzőről és h. polgármesterről kiderült, hogy minden akadályokon keresztül véd és istápol egy muzsikus zsenit, névszerinti Lehota Lászlót. Ez a Lehota László tényleg egy fenomén Egy cigány, aki legnemesebb egyházi zenét ir. És olyan zenét, amihez én csak szagolni tudok. Fugá­kat. Megérteni nem tudom, csak megérezni. Lén­ j­gol bennem a vágy, hogy a szentesi h. polgármes- t ternek segítő kezet nyújtsak abban, hogy ez a­­ Lehota László a ..kontrapunktol" kitanulja. A másik közös ügyem vele: Barta János.­­ Barta János a szentesi járásbiró fia volt, énekes­­ akart lenni és olyan gyönyörű hangja volt, hogy — úgy hirlett akkorában — ki is volt már szó­ , m­edve a Tamási utódjául, Blaháné partneréül. Eb­­­ben való sze­rteletti örömében — sprnt az édesegy fajunknak régi szép szokása —, előre ivott a medve bőrére. De hogy ivott, az még nem lett volna olyan nagy baj, de az volt a tragédia, hogy hidegen itta a nedűt és a hangszálai meglazultak, meghűltek és — örökre elvesztette a gyönyörű lírai tenor­hangját. Zongoratanításból tartotta fenn magát. Képzelt beteg lett, vagyonkája elfogyott és ron­gyos-szegényen halt meg és jeltelen sírban pihen­t a szentesi temetőben. Mielőtt meghalt, összes szer­zeményeit, gyönyörű dalait felégette. Valami azon­­­ban mégis megmaradt. Megmaradt az a nóta, me­lyet a rádióban szoktam volt énekelni Szilágyi Imre kísérete mellett: „Sárgul a falevél, ha elfujja a szél, Ősszel én is egyszer igy hervadok majd el, így hervadok majd el. Kis madárkám­, szé­llj el, Üzenetem vidd el Szállj el, kis m­adárka, idegen országba. Én már itt halok meg, Én c­s­a­k itt halok meg, Elhagyott hazámban.“ Ez a dal végtelenül szép. Ezt nemcsak én mondom. Ezt bizonyítja az a száz és száz levél, melyet kaptam, hogy énekelném megint és külde­­ném el a kottáját és szövegét. Legközelebb megint el fogom énekelni és Szilágyi fogja muzsikálni a­­ bécsi leadóban. Hallgassuk meg még egyszer ezt a nagyon szép, szivet-lelket felemelő dalt és­­ azután majd kisütünk valamit a szentesi h. polgár­­mesterrel, hogy hogyan és miként állítsunk keresz­tet egy porladó magyar szív elhagyott sírjára. A szentesi este nagyon szép volt. Zsúfolt színház, estélyi ruhák, smokingok és ünnepi han­gulat. Mindenki ott volt. A főispán, az alispán, az elragadó kis alispánné és mindenki, aki valaki Szentesen. Ahogy lenéztem a színpadról, csak úgy lüktetett a szívem örömében, hogy Szentes ennyire megbecsüli a magyar dalt és annak fanatikus ván­dorait. Ha még mindezekhez hozzáteszem, hogy semmi néven nevezendő adó címén és a színházért sem egy fillért nem fizettünk, akkor lelkesedésem már-már olyan arányokat ölt, mely egyenlő egy szerelmi vallomással. A szentesi h. polgármestert Lakos Istvánnak hívják. Isten segítse meg Lakos Istvánt és gördít­sen el útjából minden éles követ, mely nemes és szép munkájában, fanatikus hazafiságában akadá­lyozhatná. (Folytatása szerdán.) Axatuer e.su sunromana es Walter Bruno- Monstra-hang var­seny a Várad Sziiftáiban Kilenc szimfóniát irt Mahler Gusztáv, akár­csak: Beethoven Ez a megegyező szám csábítana az egybevetésre De m­íg a beethoveni életmű­­teljes egészében szemünk előtt van. ..közkincse“ a zenét élvező emberiségnek, addig Mahlert a közönség — legalább is a magyar — csak töredékesen ismeri. A Mahler-kultusz egyébként még Németországban is egyes kiváló karmesterek propagandájára szo­rul. Ezek közt kétségtelenül a leghivatottabb Wal­ter Bruno, Mahler közvetlen tanítványa, zenekar- és operavezetői művészetének örököse. Ilyen száz­­százalékos hívőként vállalkozott. Walter arra az érdekes feladatra hogy Budapesten föltámassza Mahler első szimfóniáját. Ennek a műnek valamikor, negyven eszten­dővel ezelőtt épp itt volt az első bemutatója, még­pedig a szerző személyes vezényletével. Azóta ná­lunk mindmáig nem ért meg újabb előadást. Ma­gunkat a kilencvenes évek elejére képzelve, nem csodálhatjuk, hogy ez a szimfónia akkor nem tet­szett, sőt ,visszatetszett. Ma már művészi el­tökélés eredményének, originális képzelet keserűen vidám megnyilatkozásának érezzük a zenei torzképek e grandiózus sorozatát Így elfogadjuk és érdeklődve figyeljük, hogyan tombolja ki magát benne egy geniális koponya teremtő nihilizmusa. Hol tréfál Mahler és hol beszél komolyan ebben a szimfóniában? — nem könnyű eldönteni. Az első rész gyönyörű természeti víziója talán még primer vallomás: erdő zsong, tó csillámlik, kakuk flóráz s a természet idilljét végtelen távlatba vetítő poéta még e hajlatszó vadásztársaágot is megbo­csátó iróniával veszi tudomásul. De a többi három tétel: karikatúrák kaleidoszkópja. Vonzó és taszító elemek kegyetlen és kegyeletlen vállalkozása az egész mű­i végeredményben talán önkéntelen lelki önarcképe a fiatal Mahlernek. Mesteri kézzel tárta elénk Walter Brúnó, akinek meggyőző szuggesztivitása ma igazi művészi tettet váltott ki filharmonikus zenekarunkból és igazi művészi élménnyel gazdagította a hallgató­ságot. Nemcsak a Mahler-szimfónia tolmácsolásá­val állott a feladat abszolút magaslatán, hanem akkor is, amikor a 111 Leonóra-nyitányban Beetho­vent kellett, megszólaltatnia. Remekelt a Mendels­sohn hegedűverseny kíséretével is, akaratlanul el­homályosítva a magánhangszer virtuózát, Bulako­­vics Zlotkót. Pedig a nálunk eddig ismeretlen dél­szláv művész igen jó hegedűs,­­meleg, érzéki tó­nusa, csak a felső fekvésben válik metszően élessé. Talán nagyobb sikere is lett volna, ha története­sen nem­ ugyanezen a helyen bűvölte volna el nagy­jából ugyanezt a publikumot két héttel ezelőtt Milstein . . . Lányi Viktor. * Vendégszereplés az Operaházban. A tenoris­ták az operavilágban kihalófélben vannak. Egész sajátos jelen­ség, hogy ez a hangszín és minőség mind ritkább lesz és hogy a német színházak csak a legnagyobb áldozattal avagy megfelelő elnézéssel tudják fentartani műsorukat. És most az a meg­lepetés ért bennünket, hogy egy hőstenor, mégpedig egy magyar, jelentkezik az Operaházban, vendé­gül Az illető Szórád Ferenc, aki jelenleg a sze­gedi színház tagja. Szóróid nem új ember együtte­sünkben. Két évvel ezelőtt, mikor tanulmányait a Nemzeti Zenedében befejezte, rövid ideig tagja volt az Operaháznak, de nem vált be. Az egyévi sze­gedi működés nagy hasznára volt a fiatal művész­nek. Vasárnap a ..Hegyek alján“ Pedroját énekelte és teljesítménye a közönség őszinte elismerésével találkozott. Szóród hangja a középfekvésben kissé színtelen és erőtlen, de a tulajdonképeni­ tenor­­fekvés érces és fényes és így a szerep jellemző részét kitűnően tudta érvényesíteni. Nagyszerűen tudta a szerep naturalisztikus lényét játékban és akcentuációban kifejezésre hozni, de éppen ez az előny gondolkodóba ejti a hallgatót, vájjon Szárad egy tisztán énekesszerepnek ipoly sikerrel meg tudna-e felelni. Ezért ajánlatos lenne — noha va­sárnap határozott sikere volt — a fiatal művészt még egy másik szerepben is felléptetni. (Dr. Diósy Béla.) * A berettyó­ujfalusi tűzoltótestület jól sikerült művészestélyt rendezett a szertárak javára. Fel­léptek Komlóssy Emma és Papp Jancsi magyar da­lokkal, Ciráki Marosa sanzonokkal, Vargha Tihamér mint konferanszié és színész az estélynek főszereplője volt. A zongorakiséretet Padi Manci látta el. 11 A NŐI KALAP az Ön egyéniségét fejezte ki . . . az elegancia nálunk az olcsósággal párosul FÜLEDHANN VI. kerület, Király­ utca 8. szám. (Udvarban).

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék