Pesti Hírlap, 1930. augusztus (52. évfolyam, 173-197. szám)

1930-08-01 / 173. szám

BUDAPEST, 1930. ■Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­­d­ány­szám­ára (pálya­udvarokon ír.) 16 fillér,­­vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön a­, előfizetési ár kétszere . AUGUSZTUS 1. Szerkesztőség: Vilmos császár­ ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel, mint a szerkesztő­ségnél, Erzsébet-körut 31 Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük* Hegyi emberek. Irtat Leleszy Béla. A hatemeletes roppant bérházban nagy volt az izgalom. Zöldre festett, magas rácsok tiltottak emeletenkint a tágas udvari oldalakon és ezek a rá­csok most mind nyüzsögtek, kócos fejek, szorongó arcok, kérdezgető szájak mindenfelé. A hatodik emelet szélső két kis ablakának szólt ez a riadt érdeklődés. Minden fej arrafelé fordult. A rácsoknál le­lógó, porolásra elkészített szőnyegekkel senki sem törődött, a kefék, porolók a markokban, vállákon pihentek. Pedig az a két ablak csöndes volt, nyu­godt és sötét, még mindig nem érte el őket a reggeli nap csillogása. De tudták, hogy az ablakok mö­gött valami borzalmas dolog történt, tudták, hogy mögöttük véres holttest hever és hogy odafönt szor­galmas jegyzőkönyveket készit valami hirtelen elő­került rendőri bizottság. És onnan felülről az egész udvar olyan volt, mint a kétségbeesett kiáltásra nyitott száj, amelynek a mélyén akadt a hang. — Gyilkosság! Rablógyilkosság ebben a ház­ban! Hitetlenkedő, megbotrán­kozott szemek cso­dálkoztak egymásra a nagy kavarodásban. Mert az még csak rendjén volna igazában, hogy vala­hol a külső utcákban, vagy Budán, vagy a Haller­­uton túl történhessen ilyesmi. Az elolvassa az em­ber, a fejét csóválja hozzá, vagy hümmög. És az se lehetetlen, hogy itt a nagykörúton, talán a szom­széd házakban megölnek valakit,­­ akkor oda le­het sietni, nézegetni, bámulni. De hogy épen eb­ben az épületben? Az ő lakásaik között? A kihallgatások már javában folytak. A házmesterné, vienné, meg a lánya lelken­dezve szorongtak a kis lakás előszobájában, moz­­dulniuk se volt szabad, nehogy eltüntessenek va­lami nyomot. Gyanakvó rendőrtisztek cigarettáz­tak az ablaknál, egy orvos és két másik úr vizsgál­­gatta a halottat, egyikök jegyezgetett, majd elsétált a nyitott szekrényekig, meg vissza. A kitárt ajtó előtt rendőr állott, nagynéha rámordult a lépcsők­ről eléjetóduló kiváncsiakra. — Menjenek odább! Hagyják szabadon a fel­járást! Nincs dolguk? Mi? A vicllány meghatottan suttogta. — Én még láttam tegnap délután a szegény Tauber urat. Papírcsomagban vitte fölfelé a meg­szokott vacsoráját, szalámit, hagymát, üvegsört Mióta egyedül van, mindig hideget vacsorál. Ta­valy halt meg a felesége, jó kis asszonyka volt, szegény, de öregecske. Ő se gondolta volna bizony, hogy az ura ... — Csönd legyen ott! Doktor úr? Az orvos fölemelkedett. —­­ A halál még éjfél előtt állhatott be. Há­rom késszúrás, közülök kettő halálos volt. Belső elvérzés. A kés nagyon éles, hosszú penge lehetett, de nem szurony. Inkább valami elkopott, leköszö­rült konyhakés. Egy rendőrtiszt megszólalt. — Furcsa. Nagyon váratlan támadás lehetett, semmi nyoma sincs dulakodásnak vagy küzdelem­nek. A kést magával vitte a támadó, meg se tö­rölte itt. Ez az ember épen lefekvéshez készülő­dött, a kabátját már oda is tette az ágya elé a székre. A másik folytatta. — Valami bizalmas ismerős kopogtathatott nála. A házból való, mert ide nem engedtek be ide­gent az éjszaka a kapun, azt mondja a házmes­terné. Hacsak a kapuzárás előtt el nem bújt itt valahol. A vizsgálódó szőke úr helyeselt . Úgy látszik, beszélgetés közben kapta az első döfést, amig a karosszéken ült. Vele szemben foglalt helyet a látogató. És ingujjban igazán csak bizalmas ismerőst szokás fogadni, még éjszaka is A szekrényből hiányzik egy kis kazetta, a nyoma még tiszta, biztosan pénz, ékszer lehetett benne. Most hirtelen az előszobába sietett ki és rá­szólt a három összebújt nőre. — Hát senkit se láttak idefent úgy 10—11 óra tájban? Senki se járt ezeken a hátsó lépcsőkön? És reggel se vettek észre gyanúsabb embert? Ka­punyitás után, amíg söpörték az utcát? — Nem, kérem, nem. A vicinó szepegett. — Tiszta véletlen volt, hogy a seprővel meg­löktem a Tauber úr előszobájának az ajtaját. Na­gyon meglepődtem, amikor az egészen kinyílt. Csak épen betámasztották. Mindjárt gyanús volt a do­log, bekukkantam­ innen a küszöbről. A belső ajtó is nyitva állott, Tauber úr meg ott feküdt a föl­dön. Azt hittem, menten összerogyok, kérem. — Jó. Szóval, senkit se láttak erre. A vicllány most megszólalt, zavartan és szinte szégyenkezve. — Este kilenc órakor én láttam a két palóc­lányt, kérem. A hátsó lépcsőnél találkoztak, ahogy szoktak minden este a mosogatás után. De hát ez már régi dolog. Nem is tartozik ide. A rendőrök felfigyeltek. — Minden idetartozik. Miféle lányok voltak azok? Mit szoktak minden este? A házmesterné vette át a szót, bosszúsan né­zegetve a nyelves lányra, aki ilyen haszontalansá­­gokkal zavarja a nyomozást. — Ne tessék ügyet vetni rá. Két kis cseléd az, nem árt a légynek se. Csak épen bolondosak egy kicsit Minden este sétálni kezdenek itt a hátsó lépcsőn, le meg fel, kérem. Megteszik azok négy­szer is az utat, nekem a nyelvem kilógna belé, de ők még danolgatnak is. Csöndesen, úgy, hogy az se hallja, aki elmegy mellettök. — Följárnak a hatodik emeletre? — Föl azok egész a padlásajtóig. Még a ház­tetőre is kimásznának, ha engedném, kérem. Föl­­sétálnak százhatvanegy lépcsőt, aztán visszafor­dulnak az eszeveszettek, odalent meg újra kezdik vagy négyszer. Eleinte nekem is gyanúsak voltak, figyeltem is őket. De hét jó kis férgek azok. Csak hiányzik egy kerekük. A szőke úr szemüvege megvillant. — Különös. Épen a hatodik emeletig. Tegnap is ott sétáltak azok a lányok? — Bizonyosan. Pedig a Mari lent szolgál a tizenkettes udvari lakásban, a Bora meg a szom­­­széd házban. Onnan jár ide esténkint. Nagyon de- e Tuka tizenöt éve. Tuka tizenötévi börtönbüntetése tehát jogerős: a brünni legfelső törvényszék Tuka fellebbezését minden semmiségi panaszával egyetemben elvetette és ezzel ráütötte a pecsé­tet a pozsonyi törvényszék ítéletére. Mi az egész Tuka-ü­gyet bizonyos madár­távlatból figyeljük. Tuka, valamikor még a magyar kultúra emlőin nevelkedett fanatikus tét volt. Ha nagyon érzékenyek lennénk, bizo­nyos fokú hálátlansággal is megvádolhatnánk azért, hogy a katasztrófa után olyan hirtelen és gyökeresen elfelejtkezett mindazokról a kapcsolatokról, amelyek őt a magyar földhöz és a magyar kultúrához fűzték. Ő is azok közé tartozott, akik tót nemzeti érzéssel telítve azt képzelték, hogy a cseh „testvérek“-kel kötött szerelmi házasságban a tót nemzetnek jobb dolga lesz, mint amilyen volt a sok száz éves magyar házasságban. A szerelmi házasságok nyomában azonban néha nagyon is hamar ott a csalódás. Tuka, aki éleseszű és kitűnő judi­­ciumú ember, talán hamarabb jött rá erre a csalódásra, mint tót testvérei közül a legtöbb. Ez vált a végzetévé. Ismételjük, mi ezt a tragédiát már mint­­ teljesen érdektelen felek figyeljük. Ez azon­ban nem ok arra­, hogy át ne érezzük annak a mélységesen fájdalmas emberi vonatkozásait. Itt van ez a tudós és minden tekintetben nagyszerű, nagyképességű ember, aki előtt nyitva álltak a legmagasabb emelkedés lép­csőfokai. Nem kellett mást csinálnia, csak azt, amit játszi könnyedséggel tett meg annyi tót politikus: be kellett volna állania a csehek zsoldjába. Hirdetnie kellett volna a cseh-szlo­­vák fikció igazságát. El kellett volna zsongíta­­nia a tótok külön nemzeti öntudatát. Tuka ezt nem tette meg. Nem tudta megtenni. Amikor azt látta, hogy a csehek becsapták a tótokat, nem teljesítik azokat az ígéreteket, amelyeket a pittsburgi szerződésben maga Massaryk el­nök is kötelezőnek ismert el magára és a cseh népre nézve, amikor azt látta, hogy a csehek kizsákmányolásra ítélt gyarmatot akarnak csi­nálni a Magyarországtól elszakított Felvidék­ből és nem hajlandók megadni a megígért szlovák autonómiát, nem a hatalom mellé állott, hogy annak a haszonszedője legyen, hanem az elárult és becsapott tót nemzet mellé s egyre hangosabban követelte azt, ami ennek a nemzetnek jog- és szerződésszerűen kijárt. Látjuk, ez az út hová vezet. A tizenöt eszten­dei börtönhöz. Másik emberileg fájdalmas és tragikus jellemző része az ügynek, hogy Tuka,­ a cseh elnyomás alatt nyögő tót nép mártírja, meny­nyire egyedül maradt, amire a tizenötévi bör­tönhöz megérkezett. Eleinte még mellette han­­dabandázott a tót vezérek egy része. Közöttük a derék Hlinka, akinek az ingadozásai és gyenge akaraterőre valló pálfordulásai gyors egymásutánban szokták követni egymást. Prá­gából azonban elindultak a több és kevesebb rejtett fenyegetést tartalmazó intések. S egyik barát elmaradozott a másik után. Egyik han­­dabandázó politikus elcsendesedett a másik után. Sajnáljuk Tukát azért a mélységes un­dorért, amely a lelkét biztosan eltölti, ha azokra gondol, akik az ő fanatizmusát és el­szánt bátorságát kihasználták, azután cserben­hagyták. Egy dolog bizonyos: a tót nép maga nem hagyja cserben Tukát. A tizenöt esztendei börtön megpecsételésének a hírét szomorúság és fölháborodás fogadja az egész Felvidéken. Tuka fölmentve és szabadlábon nem fejthetett volna ki a cseh uralom ellen olyan hathatós és félelmetes agitációt, mint Tuka elitélve és a börtönben. Tuka a tótok érdekében küzdött és ezért a csehek elitélték. Ez a puszta tény többet beszél a röpiratok és vezércikkek hosz­­szú sorozatánál. Ha azt a robbantó erőt néz­zük, amely az ilyen beszélő tények agitációjá­­ban rejlik, csodálkoznunk kell, hogy a csehek elkövették azt a baklövést és nem találtak rá módot, hogy a Tuka-ügytől másképp korábban és könnyebben szabaduljanak. Pedig a Tuka-féle ítélet nemcsak a tó­tokhoz beszél, nemcsak a tótok között agitál. Hanem beszél a föld kerekségének minden nyelvén, agitál minden nép között, amelyben meghonosodott az újságolvasás szokása. Bizo­nyos, hogy most is, amikor idegen országok­ban a brünni legfelső törvényszék ítéletét olvassák­ az emberek, igen sok fejben kon­fúziók támadnak a cseh-szlovák nemzetet ille­tőleg. A békekötés idején és egy pár évig ezt követőleg nem volt ezzel semmi baj. A kis­­antant sajtóirodák ügyessége elhitette az európai és amerikai közvéleménnyel, hogy cseh vagy szlovák az tulajdonképpen mind­egy, egy nyelv, egy szív, egy magyar gyűlö­let mind a két „fölszabadított“ nemzet. Ami külön cseh és külön szlovák volt a háború előtt, az most szépen egyesült. És lett: cseh­szlovák Az emberek szeretik azt, ha a tőlük távolálló problémákat sémák szerint elintéz­hetik. A kisantantnak a cseh-szlovák nemzet­ről adott magyarázata ilyen kényelmes és el­fogadható sémának látszott. Most azonban ezer és ezer, millió és millió ember gondol­kozni kezd rajta. Csehszlovákiában, a fölsza­badított cseh-szlovák hazában, a szabadság földjén, hogyan lehetett elítélni ezt a Tukát azért, mert nem akart cseh lenni, mert nem akart cseh-szlovák lenni, mert egyszerűen csak szlovák akart maradni és a szlovákok jogát követelte ahhoz a földhöz, amelyen szlovákok élnek”? Hát más a cseh és más a szlovák?‘Mi­csoda csodabogár akkor hát az a cseh-szlovák? És micsoda fölszabadítás az, amelyik után a szlovákokat elítélik, bírói hatalommal üldözik azért, mert csak szlovákok akarnak maradni­. A Tuka-perben hozott, immár jogerős ítélet ilyen problémákat vet föl a gondolkozó emberekben. Nem hisszük, hogy a csehek ér­deke lett volna ezeknek a problémáknak az előtérbe kerülése.

Next