Pesti Hírlap, 1930. december (52. évfolyam, 274-296. szám)

1930-12-25 / 293. szám

40 PESTI HÍRLAP 1930. december 25., csütörtök, Utazás Petőfivel gyors-szekeren és vonaton. Úti levelek: 1847... 1930. —Nyolcvanhárom év fejlődése a gyorsszekértől a vasutig, a rádióig és a­­ trianoni határig• Debrecen -nyirábrányi határállomás, december. (A Pesti Hírlap kiküldött munkatársától.) Fújtat, gőzölög, pöfög a hatalmas mozdony a hosszú vasúti kocsisor élén, mindjárt indul a reggeli gyors Debre­cen felé. Az újságíró beül a kényelmes szakaszba *— Petőfivel. Kezében a karcsú kis könyv: Úti rajsok. Petőfi Sándor úti levelei Herényi Frigyeshez. Elin­dulunk a költővel, megpróbáljuk megjárni az utat, amerre járt, megnézzük, mit fejlődött a magyar világ erre Petőfi útja óta. Külföldre vágyott, a tengert szerette volna látni, de csak Magyarországon utazgathatott. Gyors­­szekéren. ..isten nélkül való bárkákon“, mégis uta­zott, mert látni akart, mert fűtötte az utazás vágya, a kóborlás szenvedélye. Utazott a döcögő szekere­ken, rossz utakon, pedig szerette a vonatot és is­merte jelentőségét. Megénekelte a Vas­utat: „A madár röpült csak eddig, Most az ember is röpül!'' Mit írna most — a gépmadarak idején­? De számára a vonat is repülés volt, hisz annyit gyalogolt és szekerezett, szegény. „Száz vas­utat, ezeret! Hundt fussák be a­ világot, Mint a testet az erek. Ezek a föld erei, Benne árad a műveltség . . .“ A mai költő is ezt írhatja csak és írja is — a repülőgépről. Petőfi azonban hiába szerette a vas­utat, — 1847 május 13-án Pesten gyors szekeren indult Debrecennek, Nagykároly felé, hogy Erdődre jusson, az imádott Szendrey Júliához. „Tegnap dél­után vitte szállásomról holmimat a Fejérhajó foga­dóba Ignác barátom és illetőleg szolgám ... — Az élét a fogadóban töltöm. Ma jókorán fellépett a pi­ros hajnal az egre s belépett egy piszkos pincér szobámba, tudtomra adni, hogy készüljek.“ A Fejér­­hajó a mai Deák Ferenc-utca (akkor Nagyhid-utca) és a mai Bécsi-utca sarkán állott, ahol Petőfi aludt, a régi ház helyén ma modern bérpalota áll. A gyors­szekér elindul. „Egy óranegyed múlva föltelepedtem a szek­­­érre . . . Midőn átrobogtunk az úri és hatvani utcán s a kerepesi utón, még csendes volt Pest, ez óriási mellkas . . .“ Ezt az utat az újságíró nem járja meg, a Petőfi Sándor-, Kossuth Lajos-utcát és Rákóczi-utat nem is érintve, gyorsvonatra ül a ke­leti pályaudvaron és innen követi — amennyire le­het — Petőfi gyors szekerét. A költő, míg ide ért, kritikusaira gondolt, legalább füzesabonyi levelében (május 13) nem mulasztja el odamondogatni Ha­­zuchának, a „Z­­er­ff­y nevű bécsi suszterpubnak“ (a Honderű kritikusa), meg Petrichevich-Horváth Lá­zárnak, a Honderű szerkesztőjének, de nem is csoda. Hisz nem kevesebbet írtak róla, mint hogy „a leg­köznapibb fickó“, a költészete „a legtriviálisabb nyerseségtől duzzadoz“, „nincs nevelése, szívének és szellemének kiművelését elhanyagolta“ — és mi mindent még a cikkekben, amelyekben állandóan üldözték, éppen azt hibáztatva költészetében, ami abban új és eredeti volt. „Fél óra alatt a Rákoson jártunk — írja —, hol hajdan országgyűléseket tartottunk és királyokat vá­lasztottunk. Eszembe jutott a vén Szilágyi Mihály és az ifjú Hunyadi Mátyás, kik ezelőtt négyszáz eszten­dővel itt jártak s a tizennégy pengő forint, melyet ez­előtt nyolc évvel itt gyalogoltár­b­an találtam, mikor statista voltam a pesti magyar színháznál." A gyorsvonat tíz percig sem szalad, már itt jár a Rákoson, de a „dicső emlék“-kel terhelt me­zőt eltakarják az utas elöl a rendező pályaudvar rengeteg sínpárján sűrűn sorakozó tehervagonok hosszú sorai. Jobbra a puszta helyén raktárak, gyérkémények erdeje és amerre a vonat tovább fut innen, villák, családi házak a sínpár két oldalán. „Oh Szilágyi, oh Hunyadi, oh, tizenegy pengő forint . . . dicső emlékek“ — mereng Petőfi a gyors szekéren és merengnénk mi is, de beszól az egyen­ruhás alkalmazott a szakaszba. — Parancsol rádiót? Igen, rádiót, a vonaton, a Szilágyi, a Hunyadi, a tizennégy pengő forint — és gyors szekér, — a Marconi, a Lee de Fores­t.Micsoda itt, micsoda fejlő­dés a gyors szekértől a rádióig. Nyolcvanhárom év! ... de mi nem akarjuk most a rádiót, Petőfit akarjuk, a gyorsszekeret az Utilevelek­ben. Mindgyárt a Rákos mellett esik Czinkota, hol a híres kántor s egyik nagyapám szendereg az úrban... Kerepesen túl Gödöllőt értük, hol az a szőke leányka lakik, kihez sok verset írtam. Használtam az alkal­mat, még a gyors szekér elé uj lovakat fogtak, le­szálltam s a múlt tarka emlékeitől környezve men­tem ... a fogadóba és megreggeliztem“, a gyorsvonat nem erre szalad Debrecen felé. „Már elhagytuk Gyöngyöst, elhagytuk Kápol­nát, — folytatja Petőfi — ... késő este értünk ide Abonyba (Füzesabony), hol az éjét töltjük.“« „Füzes-Abonyból, hol a múlt éjét töltöm, egy nap alatt értünk ide Debrecenbe, — írje a költő május 14-éd í*reWt*o. — HaskeMajor «Az Poroszlóé vol­tunk, melyet a Tisza különösen kedvel . » . Most is ott tisztelkedik. A fogadótól jobbra, balra te­ngert lát­tunk, melyben nyakig úsznak a fák ... A víz közepén nyúlik végig, mint a magyar nadrágon a zsinór, az a nevezetes töltés, melynek oly sok ló köszönheti már, hogy e siralom völgyéből Abrahám keblébe jutott Hosszúsága egész félórányi ugyan, de jó időben négy lovas kocsi — nyolc ökör segítségével — egy nap alatt is megjárja . . . jónak láttam leszállni a gyors sze­kérről s gyalog zarándokolni át a töltésen, hogy a fel­dőlés ellen biztosítsam magamat . . . Átkelve a Tiszán, éri az ember Füredet . . . düledező házak ... az utcák üresek . . . hagyjuk el ezt az élő sírboltot és menjünk, vágtassunk (!) kelet felé, nagyszerű látvány követke­zik: a puszta, a Hortobágy! Hortobágy, dicső róna­­ság, te vagy az Isten homloka.“ A debreceni gyors Szolnokon át szalad, és nem Füzesabony meg Poroszló felé. Csak átszállással, fölös kanyarodóval utazhatnánk erre a Hortobágy­­nak, de a fejlődés útja — közvetlen vonat — nem erre vezet, amerre Petőfivel a gyors szekér döcögött. „Hejh, Debrecen, ha rád emlékezem „Este felé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszía fátyolként lebegett az az alkonyat köde a költő fekete vas-szob­rán ; szemeim odatapadtak és mélyen gondolkodtam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett!“ Örök hangulata ez az utódnak az elődök sírja mellett. Akad-e költő, aki nem gondol erre a holt dalnok sírjánál? De Petőfi porai fölébe nem borul­nak hantok, s nem állhat meg sírjánál az utas. Álldogál a késői utód Csokona feketéllő vas-obeliszk síremléke előtt a régi Hatvani-utcai temetőben . . . Petőfi látta ezt a „vas-szobrot“ ,— mint írja — 1836-ban emelték „hazafiai.“ „— a Múzsáknak szózatja, A sirt is megrázkódtatja s életet forral belé.“ szól a sírfelirat és a kerítés előtt, a fák tövében levő fapad támlájára késői, merengő, bohó, szerel­mes fiatalok vésték zsebkésükkel, egyszerű betűkkel: Lilla . . . Petőfi. Reájuk gondoltak Csokonai sír­jánál. A Kishegyi-út mentén fekvő temetőből a Hat­van-utcába kerülünk . . . földszintes, hulló vakolatu sárga ház, itt született 1773-ban Csokonai. Mikor Petőfi itt járt, még nem jelölte emléktábla, 1891-ben tétette a házra a Csokonai-kör. Itt látta meg e bús napvilágot Csokonai Vitéz, kiről dévai verset is irt Petőfi Sándor. Itt e sárga házban most a városi for­galmi adóhivatal Helyisége van. Haj, de nagyot változott a világ nyolcvanhá­rom esztendő múltán: ma nem írhatná ezeket Pe­tőfi, de csodálkozna, ha este körültekintene a refor­mátus nagy templom előtt a fényreklámok színes pászmájában villódzó téren. Mi minden történt itt azóta, hogy 1847-ben itt járt s bizton megállt a szent csarnok előtt, forradalmár republikánus létére sem sejtve, hogy, két év múltán, 1849 április 14-én, Kossuth javaslatára itt mondja ki a forradalmi or­szággyűlés a függetlenségi nyilatkozatot és a Habs­burgok trónfosztását! Nem álmodhatta ezt, sem azt, ami azóta következett — a szobrokkal ékesített Déry-múzeumig. És ma már nem azért vesznek könyvet Debrecenben, hogy belé szalonnát takarja­nak! Megszaporodott a könyvnyomtatók száma, a közművelődés és közgazdaság alföldi gócpontjává, modern várossá fejlődött az egykori szalonnaszagú, por- és sártengerben fuldokló nagy falu. Talán Pe­tőfi haragos, ostorozó szavai is hajtották előre ezt a várost. Petőfi haragját azonban egyéni ellenszenve is fűtötte, nyilván ritkán szeretjük azt a helyet, ahol keserű napokat éltünk és Petőfi egyik legszomorubb telét töltötte itt. . ..Az 1843—44-iki telet e kövér városban húztam ki, éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asz­­szonynál, az isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a más világról imám hoz­zád. Olyan elhagyott kis vándorszínész fia voltam, kire se Isten, se ember nem nézett, nem ügyelt.“ A jó öreg asszony egy kis földszintes házban lakott, amelynek ablakai — az akasztófára néztek. Ez a kis földszintes ház, szemben a pályaudvarral, — Petőfi­ tér 3. — most bor-, sör■ és pálinkaüzlet. Előtte villamosok szaladgálnak. A sörkülönlegessé­geket hirdető, nagy festett cégtábla kivágott négy­szögében kis rózsaszínű emléktábla, megviselt hi­tükkel. ,,E házban lak­ott Petőfi Sándor mi­ben.“ Az emléktábla felirata röviden csak ennyit mond: „lakott“ v— de hogyan élt itt a költő! Petőfi maga gondoskodott róla, hogy az utókor megtudja, nemcsak az Úti terelek idézett soraiban, hanem „Egy terem Debrecenben" című versében is. Keserű­­vidáman így emlékezik erre e térre: „Héjh Debrecen, Ha rád emlékezem! . . . Sokat szenvedtem én te benned. Pápista nem vagyok És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok Jó, hogy az embernek csont foga van, Ezt bölcsen rendelék az istenek Mert hogyha vas lett volna a fogam A rozsda ette volna meg. S az volt derék­, Ha verselek! Ujjam megdermedt a hidegben . . ." Egyik későbbi levelében írja meg, hogyan gyalogolt innen Pestre. „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben februárius­­ban, kopott­ ruhában, gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolom, ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó . . . mert akkor vagy éhen halok, vagy meg­fagyok, s vége lesz minden szenvedésnek . . . Minden ember fedelet keresett, mert iszonyú idő volt. A sü­völtő szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arczomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott. Egy heti kínos vándorlás után Pestre értem.“ S nem halt éhen: Vörösmarty kiadatta a verseit. De volt Petőfinek jó napja is Debrecenben. Ezt is ebben a debreceni levélben írja meg: „Harmadfél évvel utóbb ugyanazon színházban, hol akkor genkiről figyelembe nem véve játszottam kis szerepemet, harmadfél évvel utóbb, mondom, a­mint beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött, s a lelkesedés az égiháboru hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor! ..." Erdőd, tündérálom! A költő Debrecenből Nagykároly felé indult a gyors szekéren. „Irtóztató unalmas ez a Debrecen és Nagy-Károly közötti út. Homok és homok. —• Írja Nagykárolyból május 15-én. — Végre . . . csakugyan beértem Nagy­károlyba. Kietlen, prózai város, azonfelül még itt ta­valy a nemeskeblü conservativpárt kortesek által agyon is akart veretni, s mindezeknek daczára gyönyörrel vagyok benne, mert itt ismertem meg Juliskámat, a világ legdicsőbb leányát . . . Amott a fogadóval átel­­lenben a kert és benne a fák, melyek alatt először lát­tam őt, tavaly szeptember 8-án, délutáni 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ léterét...“ Nem írja, merre vitte a gyors szekér, a vonat velünk Nyírábrány felé halad. Erre visz a vasút Nagykáróly felé, ahol Petőfi nem tudott aludni ezen az éjjelen, mert­­ másnap Erdődre kellett érkez­nie. „Hogy is tudna az aludni, ki holnap meglátja a leányt, kit szeret, ki által szerettetik. Akit félév óta nem látott?" S a vonat halad Nagykároly felé, amelytől nem messze már Erdőd, hol az isteni Julia lakik. „Barátom, leírnám őt neked, de a nap közepébe kellene mártani tollamat, hogy egész fényében és for­róságában leírhassam lelkét.“ — Kérem az útlevelet! — szól be egy szigorú hang a vonatszakasz ajtaján és tovalibben a szerel­mes Petőfi és a reá váró Szendrey Julia, tündér! jelenség — útlevelet! Felrezzent a rideg szó meren­gésünkből. Másfél óra telt el, hogy Debrecenből el­indult a vonat — és útlevelet kérnek. Itt a határ! Nyit ábrányi Amerre futott a vonat, nyolcvanhárom év fejlődése köszöntött és itt megállít a trianoni határ! Hol itt a fejlődés? A repülőgép, a rádió szá­mára nincs határ és ha nemzetközi megegyezés el­tüntetné a határokat — fejlődés: ,,Ha majd, minden rabszolga-nép, jármát megunva síkra lép. — Világ­­szabadság!" Ez a határkő, ameddig Petőfi álmodta a jövőt, a fejlődést, — de hol a világszabadság­? Trianoni határ! Nyírábrány, magyar határállomás. A község két és fél kilométerre fekszik a vasúti megállótól. Sok kisgazda földjét vágta itt át a határ. Sőt olyan nyirábrányi lakos is akad, akinek az egész földje­­ a határon túl van. Határátlépési engedéllyel járnak át földet mivelni . . . Az apró kis állomásépület mellett a határrend­őrség irodája és szomorú kis alföldi kocsma. Színes párnahuzat födi el félig az ablakot, petróleum­­lámpa pislákol belül. Egy óra múlva indul vissza a legközelebbi vonat. A váróterem — ahol vonatra várunk — kis homályos szoba. A kormosüvegű pet­róleumlámpa alig világít. (1930-at írunk, vagy 1847-et?) Újra vonaton. Mintha denevéres pince sötétjé­ből jutnánk napvilágra, úgy fellélegzünk, amint elindulunk vissza, Pest felé. A gyors szekér elment Erdődig . . . „Dicső, dicső leány. Kettő között kellett válasz­tania : szülei közt és köztem. Engem választott, — írja Petőfi május 26-án Erdődről. — Holnap indulok Nagy­várad felé Pestre, s onnan külföldre . . . Megnézem az tengert, melyet annyira óhajtok már látni . . . Meg­nézem Shakespeare, Shelley, Byron hazáját . . . s meg­nézem Béranger ionát . . Külföldre vágyott, külföldre akart utazni, de csak Pestig jutott: „Végre künn a pokolban a Here­­pesi-úton (most Rákóczi-út 15., a város közepén) a „Fehér ló", nyita meg előttem barátságos karjait, azaz nyikorgó kapuit.“ A gyors szekér megállt Tamás­­ra­.

Next