Pesti Hírlap, 1931. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1931-01-01 / 1. szám

A remény évtizede: Magyarország nemesszívjA nagy barátja, lord Rothermere keresztelte el így azt az év­­tizedet, amely a most következő esztendővel ránk köszönt. Azt mondja a magyar nemzethez intézett, ma érkezett, újévi üzenetében, hogy: .Szom­jusággal és csalódással teljes évtized zárult le Magyarország számára a tegnapi na­pon. Ez volt a Trianoni Évtized. Ma jobb és vi­dámabb korszak kezdődik: a Remény Évtizede.A­llát igen, igaza van Rothermere lordnak. Magy­arországnak az elmúlt tíz esztendő alatt szomorúsággal és csalódással volt tele az élete. Tíz esztendő óta minekünk nem volt boldog uj évünk. Adja Isten, hogy teljesedjék az újévi üzenet jóslata s jobb és vidámabb korszak kez­dődjék számunkra az uj esztendővel. A betelje­sedett reménységek boldog korszaka. Tiz esztendő alatt a világ valóban sok mindenben megváltozott. Például ebben is: tíz esztendővel ezelőtt csak nekünk, legyőzöttek­nek volt boldogtalan új évünk. Ma pedig már a győzőknek is, akik akkoriban még nagyon is vidámak voltak. Most tíz éve a győzők még gondtalanul örvendeztek a meghódított területeknek, a győ­zelem dicsőségének, a diadalmas háború nyo­mában természetszerűleg beköszöntött föllen­dülésnek. Most tíz éve a győzők azt hitték, hogy a boldogságot és a virágzást, maguknak minden időkre kisajátították, mert a háború minden terhe, adóssága, nyomorúsága örökkel örökre a legyőzötteké marad. Úgy, amint ezt a béke­­szerződések előírták. Tíz esztendővel ezelőtt még így volt. Ellenben ma... Az elmúlt évtized minden esztendejével fogyott a győzők öröme és gőgös önbizalma. Mindenfelé megszaporodtak a bajok és a meg­­próbáltatások, a győzők virágzása egyre job­ban kezdett hasonlítani a legyőzöttek hervadá­­sához. Egy ideig még mindenféle altatással vi­gasztalták magukat. Az elmúlt esztendőben ilyenkor például a miniszterek és diplomaták már csomagolták a bőröndjeiket, hogy elutaz­zanak Hágába a konferenciára. Az uralkodó jelszó akkor így hangzott: a világ politikai és gazdasági helyzetének folytonos romlását a jó­­vátételi kérdés rendezetlensége okozza. Ha Há­gában megoldjuk ezt a problémát, ha megszű­nik az a bizonytalanság, amely a világpiacot a reparációs kérdésekben uralkodó káosz miatt terheli, egyszerre megváltozik a helyzet, bekö­­­szönt az igazi béke, amit tíz évvel a békeköté­sek után még nem sikerült elérni. Hágában a maguk módja szerint elintézték a jóvátételi kérdéseket. Az optimista jósok jövendölése azonban meg sem teljesedett, az igazi béke csak nem akart megszületni. Sőt az 1930-as év, amelytől olyan sokat vártak, sokkal rosszabb és kiábrándítóbb lett, mint a többi előtte való esztendő. A válság nem enyhült, hanem tovább súlyosodva. Nem is lehetett másképen. Mi, a legyő­­zöttek­ már régen tudtuk, régen hirdettük, hogy a párizskörnyéki békék nem csúfolhatták meg büntetlenül a legelemibb politikai és gazdasági törvényeket Trianon, Versailles, Saint-Ger­main és Neu­illy nyomában nem jöhetett más, csak a világ folytonos romlása és kínos vajú­dása. Hiába írták alá azokat a szerződéseket, nincsen béke Európában és nem is lesz addig, amíg meg nem csinálják a könyörtelenül ke­gyetlen és a világ egyetemes érdeke szempont­­­­jából ostobául önzö­dékendi igazságos reví­zióját. Mi legyőzőitek ezt már régen hirdettük. És nem hittek nekünk. Trianon Évtizede alatt azonban a tények olyan hatalmasan érveltek mellettünk, hogy a mi igazságunknak meg kel­lett érlelődnie az elismerésre. Tíz év alatt oda fejlődött a helyzet, hogy a győzők közül az egyik nagyhatalom, Mussolini Olaszországa állt az élére a dolgok új rendjét követelő elége­detleneknek, a legyőzött államok hivatalos kép­viselői pedig, akik addig suttogva is alig mer­tek beszélni a békeszerződések megváltoztatá­sáról, nyílt kormányprogramuk rangjára emel­ték a revízió követelését. Éppen most, az utolsó hat hét alatt hangzottak el Curtius német, gróf Károlyi Gyula magyar és Schober osztrák kül­ügyminiszterek erre vonatkozó nyilatkozatai. Bulgária magatartása sem kétséges. A revíziós front tehát teljesen kiformálódott és készen áll arra, hogy alkalmas helyen és alkalmas időben fölvesse a békerevizó kérdését. Íme egyik oka annak, hogy optimisták­­ vagyunk és megerősödő bizalommal hisszük, hogy lrothermere lord igéje szerint az elkövet­kezendő tíz esztendő a reménységek, jobban szólva a reménységek teljesedésének az évti­zede lesz. De még más okunk is van a reményke­désre. És ez a velünk szemben álló tábor ma­gatartása. Nincsen a békeszerződések megtar­tásának olyan orthodox híve, aki ne érezné, hogy nem rend Európa új rendje és hogy azon valamiképen változtatni kell. Mi volt más JBriand Páneurópás terve, mint az új szerve­zés szükségességének a beismerése? Az aztán más dolog, hogy J­riand a mai határok megkö­­vesítésével kívánta volna megteremteni Európa örök békéjét. Ami aztán közvetlen oka volt an­nak, hogy a francia külügyminiszter ötletét meglehetős hidegség és szkepszis fogadta szep­temberben Genfben. Minden állam érezte, hogy bármilyen szép és lelkesítő is a cél, így nem le­het azt elérni. Ezért minden állam csak a ki­kötések és fenntartások egész sorozatával já­rult hozzá Briand kezdeményezéséhez. A legyő­zött államok nyíltan megmondották, hogy a mai határok revíziója nélkül nem lehet meg­csinálni Páneurópát. Azt, hogy a legyőzött né­pek helyesen fogták föl a helyzetet, talán némi bizonyítékkal támasztja alá Coudenhove Ka­­lergi grófnak, Páneurópa első apostolának leg­újabb állásfoglalása. Coudenhove Kalergi gróf, akit nem szédített meg az, hogy kedvenc esz­méjét Európa leghatalmasabb országának az aktív külügyminisztere az utópiák ködös vilá­gából kiemelte­n letette a praktikus diplomaták tárgyaló asztalára, legutóbb „Revíziót!"” című cikkében nyíltan arra az álláspontra helyezke­dik, hogy „Páneurópa egyértelmű a revízióval" a mai szám­ára 24 fellép. Bandi. írja: Bibó Lajos. I. Bandinak hívták. Azzal kezdte, hogy egy tavaszi délután össze­verbuválta a gyerekeket, kiszedték a fiókákat a verébfészkekből s a sárgacsőrü kis madarakat a disznóól háta mögött bárddal lefejezték. Holott véznának született, ötéves koráig állan­dóan temették, a sok játék s hancúrozás azonban egy-ke­ttőre megerősítette, ö lett a vezér s akár zsandár-zsi­vány­oztak, akár az inasok ellen vezet­tek hadat, a csapatmozdulatokat ö intézte, ö eresz­tette a legmagasabbra a sárkányt s a legtöbb mada­rat gumipuskával ö lőtte. Ez az elsőség hamarosan clzári hajlamokat fejlesztett ki benne. Azokat a gyerekeket, akik ma­guk fölé emelték, nem fegyvertársainak, hanem szolgáinak tekintette s azt a városrészt, ahol lak­tak, egyszerűen kisajátította és birtokba vette. — Hogy hívnak? — tartóztatta fel azokat az idegen gyerekeket, akik véletlenül a „körzetbe“ té­vedtek és mielőtt a megszeppent lurkó felelhetett volna, már le is kente neki a nyaklevest. Birodalmát északon a Király-szék puska­­szinte, délen a tói földek alatt elhúzódó kanális határolta. Második gimnazista korában egyik osz­tálytársa, egy Brunner nevű gyerek, valamiért be­árulta. Az osztályfőnök megdorgálta és a sarokba térdepeltette. Szégyenében bosszút esküdött. Az al­kalom nem sokáig váratott magára. Brunner a karácsonyi szünetben a kanális jegén korcsolyázott s egy délelőtt a karjaiba szaladt. — Állj meg! — ragadta mellen. Amaz megszeppent és dadogva tiltakozott a támadás ellen. — Engedj!... — hebegte. — Miért mondtál be? — kérdezte tőle fenye­getve. A banda, öt vagy hat egészséges, zsurma, vad gyerek, akit a szabad levegő, a nyár, a tél, a szakadatlan kóborlás és csatangolás nyerssé, bá­torrá és elszánttá edzett, már körülállta Brunnert s harcra úszva várták a fejleményeket. A szerencsétlen, megszorult, fiú rájuk nézett s látta, hogy elveszett. — Én nem r­ondtalak be ... Bandi hátraszólt az egyik gyereknek: — Fogjátok meg! Azok megragadták. Felkapaszkodott a partra s az egyik f­ű­zfa­­bokorról vesszőt nyesett. Lefaragta s odalépett Brunnerhez: — Nesze!... — sújtott végig rajta. Brunner feljajdult: — Ne bánts! — de mert ebben a pillanatban újabb fájdalmas ütés érte, térdrevetette magát. — Kegyelem! ... — eredtek meg könnyei. Bandit ez a szokatlan rémület és imádkozó esdeklés hirtelen megvérezte. El akarta hallgattatni a szive szavát s azt a meleg, könnyes szánalmat, amit e pillanatban Brunner iránt érzett s most már sürűs, dühös paskolással kezdte verni: — Mondj be máskor is! — kiáltott és a hajlós vesszővel végigsuhintott az arcán. Az a karjaival védekezett s jajveszékelve vágta le magát a jégre. — Most megkaptad ... — lihegte Bandi , ott­hagyta. De a diadal máris savanyodott a szivében. Ki­elégülés helyett zavart és levertséget érzett. S este, amikor lefeküdt s kezei imára kulcso­­lódtak, hirtelen szétrántotta az ujjait és befordult a falnak. — Nem imádkozom! — rántotta a fejére a paplant. Igaz, hogy napközben káromkodott is s ha nem vétkezett volna, akkor is el kellene mondania a Miatyánkot, de hát azért se imádkozik. Miért mondta Brunner be, ő nem bánta meg, hogy meg­verte. Be akarta tetőzni a dolgot s másnap­ délre összeszedte a bandát és kiálltak az utcasarokra. A harmadik szomszédjukban egy módosabb gazda lakott. Uriparasztnak tartotta magát s vel­ük egy­idős lányát, Julist, egy csúnya, kócos gyereket, polgári iskolába járatva. A leány több ízben reájuk öltötte, a nyelvét s Bandi elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljanak vele. A házukkal szemben lévő kis utcában a fal­hoz lapulva lesték, mikor jön a leány a kútra. Nemsokára nyílt a kapu, s Julis, karján két kis kantával, kilépett az utcára. — Bújjatok le! — szólt hátra Bandi a fiuknak. Amikor Julis a sarokhoz ért, hirtelen elébe toppant: — Miért csúfolódtál? — állta el az útját. A leány hátralépett: — Én nem csúfoltalak ... — Hát a múltkor, az mikor rám öltötted a nyel­vedet­? Odakapott hozzá, Stelemarkot a hajába is tépni kezdte. A leány felsiköltött: — Segítség! Segítség! Jaj, meggyilkolnak. Valaki hátulról megragadta: — Te! Te akasztófára való! Nem szégyellnek magatokat. Már a leányoktól se félhettek. Bandi elengedte Julist és megfordult. Brun­ner nénje állott előtte. Megzavarodott s nem merte a­ szemét levenni róla. •A következő pillanatban megugrott s a har­madik háztól kiáltott vissza Juliának: — Megállj! Majd kikentelek még! , A BUDAPEST, 1931. I­­M. ÉVFOLYAM, 1. (17.362) SZÁIZ,­­CSÜTÖRTÖK, JANUÁR 1. -rrr Szerkesztőség: Vilmos csá­szár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Kőkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­ségnél. Erzsébet-körút 1 Tel: 1. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­­detések élén közöljük Előfizetési Árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vas­árn­aponként 32 fil­lér.­­ Külföldön a­z előfizetési ár kétszeres

Next