Pesti Hírlap, 1931. február (53. évfolyam, 26-48. szám)

1931-02-01 / 26. szám

BUDAPEST, 1931. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dán­yszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres ! UH. ÉVFOLYAM, 26. (1TV 337.) FEBRUÁR sír Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Békia fiók: Vilmos császár­ ut 78. Tel. mint a szerkesztő­ségnél. Erzsébet­ körút : Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük . Két magyar. Irta: Bibó Lajos. Valahogy úgy festett a tájék, mintha a föld mélyén megállott volna az élet szívverése. A nap sütött, valahol talán már ért a vetés, de itt hallga­tott minden. Csupán az ágyuk szóltak még a hegyek mö­gött. Lapály húzódott észak felé, mezőnek beillő széles völgy, amely síkságra nyílt, s az út mellett szétlőtt fakereszt virrasztotta a némaságot. Messzire innen, éppen csakhogy ide látszott, jobbról is, meg balról is, valami mozgott a fűben. Két pont. Vagy a fű lehetett arra magas, vagy a fény játszott, mert a két mozgó alak nagyon lassan közeledett. Félóra is beletellett, amíg kikevergődz­­tek valahogy a süppedékből. Egyszerre értek ki az országútra és egyszerre állottak meg. — Hej! — sóhajtott az egyik, Tandori János gyalogos. — Hej édes jó istenöm. — Hej! — sóhajtott a másik is, Gyevi Ba­lázs huszár. — Hej édes jó istenöm. Mert düllöngéltek mind a ketten, kigombolt inggel, s a mellükből csendesen szivárgott a vér. Amikor megpillantották egymást, egyik sem akart hinni a szemének. Két élő, ilyen csata után, két élő a nagy galíciai temető közepén, hihetetlennek tet­szett előttük. — Merrül? — kérdezte Tandori. — Errül — mutatott jobbfelé Gyevi. Aztán­­ kérdezte. — Hát jó? — Erk­il — mutatott balfelé Tandori. Egyik is köhintett, a másik is és vércsöpp csordult el az ajkukon. Megint Tandori szólalt meg. — Csak a bakkancs né­vén­ olyan nehéz. Gyevi rásóhajtott. KH■­­ A zágrábi bombák. Zágrábban az ifjú jugoszláv egyesület székházában bomba robbant. Sorrendben ez már a negyedik bomba Zágrábban. A három első már Sándor király zágrábi látogatása előtt felrobbant. A negyedik most éppen azokban a n pokban, amikor a király szeretett horvát népe körében időzik. A bombák beszéde kissé hangos és kellemetlenül messze hangzik. Úgy ■látsziks magát a királyt is megdöbbentette és gondolkozóba ejtette. Mit akarnak mondani ezek a bombarobbanások, amelyek közül az utolsó megrezegtette a báni palota ablakait is és elég udvariatlanul és tiszteletlenül éjjel két órakor riasztotta föl álmából az ország kirá­lyát? Mit tesz ilyenkor egy szegény uralkodó, aki személyes tapasztalatból is nagyon jól tudja, hogy a tanácsadói soha sem mondják meg neki az igazat? Követi Harun al Rasid példáját és inkognito elvegyül a nép között. Ezt tette a szerbek királya is. Végigjárta a várost. Egyesegyedü­l. Bekukkantott a vásárcsarnokba, mely tele volt kofákkal és parasztokkal. A ko­fák és parasztok megismerték a királyt és meg­éljenezték. A belgrádi távirati irodák jelentése szerint ez történt ma, szombaton, Zágrábban. Az emberi fül csodálatos portéka. Pár em­ber éljenzését néha jobban hallja, mint a bom­­bacsattanást. A vásárcsarnokban kapott éljen vájjon nem lesz-e éppen olyan megtévesztő ha­tással Sándorra, mint a hamis tanácsadók ha­zugsága? Gondolkozott-e Sándor király azon, hogy a vásárcsarnoki kofák és a faluról besze­­rkeretett parasztok hogyan, miért ismerték meg őt, aki titkos körútján bizonyára nem viselte a koronáját­? A királyok hatalmasak és sok min­den dologban sikeresen parancsolnak az alájuk rendelt közegeknek. De még nem volt olyan ha­talmas király, aki egyet a legszigorúbb paran­csával is el tudott volna érni, azt, hogy az ilyen­fajta magánsétáin ne kövesse őt a detektívek serege. Bizonyos, hogy abban a vásárcsarnok­ban a kofák éljeneztek és a parasztok és nem a detektívek? Vagy pedig hogy a kofák és a pa­rasztok nem azért éljeneztek, mert a rendőrök rájuk parancsolták? Vagy vegyünk elő egy másik szempontot. Mi, akik azt hisszük, sokkal tisztábban látjuk a jugoszláv diktatúra belső helyzetét, mint a sok hamis információval megtévesztett uralkodó, megvalljuk, imponáló emberi gesztusnak talál­tuk azt a vállalkozást, hogy a király csak úgy gyalogosan nekivágott a horvát főváros utcái­nak. Érezte-e Sándor király maga is, hogy bátor és kockázatos dolgot cselekszik? Éreznie kellett, mert tudtunkkal az utcai sétálgatás nem szo­kott a mindennapos szórakozásai közé tartozni. Nemcsak Zágrábban, hanem odahaza Belgrád­iban sem. Ha a király érezte, hogy bátor és koc­kázatos dolgot cselekszik, már felesleges dolog volt, hogy személyesen érdeklődjék a csarnoki kofák és a környékbeli parasztok hangulata iránt. Mert ahol teljes az összhang az uralkodó és a nép között, ott a király utcai sétái nem tartoznak a rendkívüli események közé, az ilyen sétákat nem szokták a hivatalos sajtóügynök­ségek a világ minden tájéka felé kikürtölni. Aki Angliában utazott, maga is láthatta az an­gol királyt, amint a közönséges halandók töme­gében csakúgy gyalogosan elindult ide vagy oda. Aki Stockholmban járt, a főváros utcáján nem egyszer találkozhatott a svéd királlyal. Háború előtt Bajorország királya, a kedves, lengő ősz szakáll viselő, mindig mosolygó, egészségesen piros ami II. Lajos annyira meg­szokta a gyalogos sétákat, hogy akárhogyan esett is az eső, elindult a maga céltalan csatan­­golásaira. A lábán kalucsnival. A kezében eser­nyővel. Olyan ter­bés­zetes megszokott jelensége­­volt a müncheni utcának, hogy az emberek soha meg sem éljenezték. Csak tiszteletteljesen ol­dalt álltak az útjából és mélyen megemelték előtte a kalapjukat. Azt azonban sem az angol, sem a svéd, sem a bajor lapok nem írták meg soh­a sem­, hogy a király ma erre vagy arra sé­tált, ennél, vagy annál­ érdeklődött a személyes viszonyai iránt. Mert ahol rendben van az or­szág és rendben van az uralkodó szénája, ott az ilyesmin nincs semmi csodálkozni való. — Az enyém is húz nagyon lefelé. Szemükben már töredezett a fény. Tandori az inge alá mutatott. —­ Itt tanult. Itt ment be a mellyem közepén. Gyevi is félrehúzta az ingét. — Engem is. Itt éppen a szívem táján. Egyszerre tekintettek dél felé. — A mieink? — Erre mentek. Erre visszafelé. Lehajtották a fejüket és nézték a földet. Az egyik előtt katicabogár, a másik előtt futóbogár legelészett a fűben. Darabig vártak, akkor nagy, keserves erőlködéssel felemelkedtek. Megindultak és összeütődtek. — Enye na! — mondta Tandori. — Enye na! — mondta Gyevi, összeölelkeztek, hogy el ne essenek. Halad­tak vagy kétszáz lépést, akkor Tandori közelebb húzta magához Gyevit... — Csak te vigyázz. Én még bírom valahogy. Újabb kétszáz lépés után Gyevi szólalt meg. — A nyakamat fogd. Majd még én. Te csak léphöggy, így bukdácsoltak előre. Karjukat az egymás nyakába akasztva. Estére vasúti töltéshez értek. Leroskadtak az oldalába. Hajnalban félálomból riadtak fel. Az éj, mintha lejjebb ereszkedett volna, s mintha a levegő is elnehezült volna tegnap óta. Tandori megpróbált talpra állni, de visszarogyott. Gyevi is nekitámaszkodott, hogy felemelkedjék, de a feje őt is visszahúzta a földre. — Nézd csak!... — mondták é­s talpra segí­tették egymást. Amikor elhaladtak az őrház iránt, jajveszéke­lés hangzott fel a hátuk mögött. Asszony közele­dett feléjük, hangos sírással. A mellén kis gyerme­ket szorongatott. Amikor hozzájuk ért, keresztet vetett, aztán térdre vetette magát előttük. — Patye! — Patye!—tárta ki esdeklőn a karját. Nagyot vétkezne tehát önmaga és országa érdekei iránt Sándor, ha komolyan venné a vá­sárcsarnoki éljeneket és megmosolyogná azt a bombát, amely fölrobbantotta az ifjú jugoszlá­­vok egyesületének épületét. Tulajdonképpen mi is ez az ifjú jugoszlávok egyesülete? Az egy­kori Radics-párt diákcsoportjának „királyhű elemei“ alakították ezt az új egyesületet. A hangsúly erre a szóra esik: királyhű. A király­hűségért ma bomba jár Horvátországban. Mi jár akkor magának a királynak? Az ország és saját maga érdekében Sán­dor király okosan tenné, ha nem a zágrábi ut­cán igyekeznék megismerni országa valódi han­gulatát. Hanem azokból a komoly forrásokból, amelyekből az ilyesmit megismerni lehet. Adassa be például magának a Manchester Guardian múlt évi december 27-iki számát. Az angol újságból olvassa el azt a nyílt levelet, amelyet Anasztaszov volt jugoszláv képviselő és Chalew uiszkobi polgármester írtak, kimu­tatván, hogy a szerbek kisebbségben vannak sa­ját hazájukban, ode erőszakos eszközökkel el­nyomják és leigázott sorsban tartják az elégü­­letlenü­l forrongó kisebbségeket. Beleértve a horvátokat is. Ha a horvátok hangulatára ki­váncsi, ne vegye komolyan azokat a monstre­­kü­ldöttségeket, amelyeket az elmúlt év őszén állami pénzzel és ingyen vasúti jeggyel csődi­­teltek össze Belgrádba. Hanem vezettesse maga elé például dr. Penár Ivánt, a Radics-párt pár héttel ezelőtt letartóztatott volt államtitkárját és kérdezze meg tőle, miért került börtönbe? És hogy barátai, Radics Istvánnak a legjobb hívei miért menekültek önkéntes száműzetésbe? Adassa be magának azokat a petíciókat, ame­lyeket a Jugoszláviában élő nemzeti kisebbsé­gek nyújtottak be a Nemzetek Szövetségéhez. Sejti Sándor király, hogy a szerb hatóságok milyen bűnei szerepelnek ezekben a petíciók­ban? Gyilkosságok, rablások, kínvallatások, ele­venen való megégetések. Az apróbb bűnökről nem is szólva. Kérdezze meg Miss Edith Dur­­hamtől, miért írta a New Statesman című nagy­tekintélyű londoni folyóirat egyik cikkében azt, hogy Anglia nem tarthatja fenn tovább az Tandori intett neki, hogy keljen fel, nem bántják. — Magyar! ... Matyar! — mutatott Gyevire, utánozva az idegen asszony kiejtését. Gyevi meg Tandori felé bökött. — Ő is matyar. Nem kell félni semmillil. Az asszony nem sokat értett az egészből, majd látva, hogy hullik mind akettőnek a vére, kö­zéjük állt és megindultak. Délfelé Tandori megszólalt: — Ugyan kiféle, lehet. Gyevi így felelt: — Alighanem pólyák asszony. Gyerekkel. Alkonyatig hallgattak, akkor a gyermek ma­gához tért és sírni kezdett. A két sebesült is erősen zihált, innen-onnan­ két napja rótták már az ország­utat, s alig haladtak valamit.. Tandorit égette a szomjúság, a keze beleütődött a kulacsába. Az asszony rátekintett és imára kulcsolta a kezét.­­ • . " . . — Pátyél... — mondta a kulacsra tekintve. Tandori odanyújtotta neki a kulacsot, az utolsó korttyal: —Ehun­a! Az asszony megitatta a kisdedet. Megvárták, amíg a nap egészen leáldozott, akkor leroskadtak az út mellé. Tandori éjfél felé felnézett az égre. A hold körül széles, fényes udvar világított, távolabb halványan tündököltek a csilla­gok. Tandori most hirtelen a tanyájukat, a grérus­­kertet, meg a kis pulikutyájukat látta maga előtt. — Bodri! — mondta magában, de nem hal­lotta a saját hangját. Sóhajtott és a mellére tette a kezét. Érezte, hogy álmodik, otthon van, a rucák ott fürdenek a kútnál, az anyja ott szitálja a lisztet az eperfa alatt — és csöndesen lehunyta a szemét. Reggel, amikor a másik kettő felserkent, né­mán tekintettek rá. Az­ asszony ■ sírni akart, de Gyevi rászólt.

Next