Pesti Hírlap, 1931. július (53. évfolyam, 146-172. szám)
1931-07-01 / 146. szám
BUDAPEST, 1931 Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 30 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként: 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeresén. Évfolyam, 146. (17.507) szám. SZERDA, JULIUS 1. Pesti Hírlap Magyarország és Csehország. Magyarország és Csehország között több mint egy félév óta nincsen kereskedelmi szerződés. Mégpedig a csehek hibájából nincsen. Az addig érvényben volt megállapodásokat a csehek mondták föl az elmúlt év tavaszán. Az új szerződés megkötésére vonatkozó tárgyalásokat is a csehek halogatták addig, amíg teljesen kifogytunk az időből. Ugyancsak a csehek voltak azok, akik a legutolsó kritikus napokban tanúsított, szinte sértő módon rideg magatartásukkal megakadályozták, hogy a szakítást elkerüljük s legalább valamiféle ideiglenes megállapodással hidaljuk át a dolgokat addig, amíg újabb tárgyalásokon sikerül összeegyeztetni a két ország érdekeit. Azóta, hogy mindezek történtek, egy félév múlt el. És egy fél év alatt semmi sem történt. A csehek a fülük bojtját sem mozgatták és nem keresték az alkalmat, hogy összekötözzék azt a fonalat, amelyet ők vágtak szét Prágában. Most mégis eljutottunk odáig, hogy Genfben a magyar és cseh megbízottak újra érintkezésbe léptek egymással. És kutatgatják, nem lenne-e valamiféle mód a két ország megegyezésére! Erre a kérdésre egyszerű a felelet: igenis van mód a két ország megegyezésére. Abban az esetben, ha a csehek megtalálták a jobbik eszüket és le tudnak számolni azokkal a belpolitikai tényezőkkel, amelyek legfőbb akadályozói annak, hogy Csehország külföldi vonatkozásban észszerű gazdasági politikát folytathasson. Minden baj eredendő oka, hogy a csehek állagaik megalapítása után olyan gazdasági politikát kezdtek, amely a mezőgazdasági termelést mesterséges erőkkel igyekezett fölvirágoztatni. Csehország híven azokhoz az imperialista elvekhez, amelyeket egyébként is követett, a cseh piacot a lehetőséghez képest függetleníteni akarta a külföldi agrártermeléstől. Különösen pedig Magyarország mezőgazdasági termékeitől. Régi, sokszáz éves gazdasági kapcsolatokat máról-holnapra elszakítottak azért, mert ezt így kívánta a cseh imperializmus határtalan nagyralátása. Különösen pedig, mert így kívánta Benes külügyminiszternek Magyarország ellenes gyűlölködő politikája. Azt akarták volna elérni, hogy Magyarország a cseh agrárelzárkózás súlyos következményei alatt megtörve, teljesen meghódoljon a prágai akarat előtt, a Duna völgyében ne űzzön önálló és öncélú politikát, hanem engedelmesen simuljon Benes minden kívánságához. Az, ami Benes számára külpolitikai sakkhúzás volt, odahaza az agráriusok számára úgy jelentkezett, mint több haszon, több nyerésig. Evés közben jön meg az étvágy. Az egymást követő sikerek, az egyre növekvő vámok nyomában nagy tarajuk nőtt az agráriusoknak, akik egyszerre fontos szerepet kezdtek játszani az ország politikai életében. Azt az indokolatlan és túlzott vámvédelmet, amelyet Benes gyűlöletpolitikája termelt ki számukra, úgy tekintették, mint a nekik kijáró jogot. Sőt azzal sem érték be, amit már megkaptak. Hanem még nagyobb és még teljesebb védelmet igyekeztek maguknak kiharcolni. Benes nem birt velük. És végül is meghódolt előttük, így harcolták ki a cseh agráriusok a múlt évben a magyar-cseh gazdasági szerződés fölmondását, így erőszakolták ki a decemberi szakítást, így tukmálták rá a cseh parlamentre azt a bizonyos lisztkeverési törvényt, amely a belföldi gabonaneműeknek adott túlzott előnyökkel úgyszólván lehetetlenné tette az újabb magyarcseh megállapodást, így tettek kilátástalanná mind a mai napig minden tárgyalást,mert szigorúan ragaszkodtak minden elért előnyükhöz és nem akartak hozzájárulni semmiféle áldozathoz, amelyet a cseh kormány a magyar kormánnyal szemben mint engedményt fölajánlhatott volna. Magyarország irányában a pökhendiségnek és szemtelen követelőzésnek ez a politikája megbukott, Magyarország nagyobb bajok nélkül hozzászokott ahhoz, hogy a cseh piac egyre jobban elzárkózott előle. Sőt súlyosabb megrázkódtatások nélkül elviselte azt is, hogy ezt a piacot a magyar-cseh szerződés nélküli állapot úgyszólván teljesen elrekesztette előle. Csehországról viszont nem lehet ugyanezt elmondani. Mert a szerződés nélküli állapot következményeit sokkal jobban megsínylették a csehek, mint mi magyarok. Igaz, hogy Csehországnak magyarországi kivitele aránylag nem nagy része az egész cseh kivitelnek. A szakítás következményei azonban mégis súlyos következményekkel jártak a cseh gazdasági életre azért, mert a Magyarország felé irányuló kivitel alig kedv, pajkosság, a szentivánéji Puck és az ezeregyéni ingerkedő dzsin egy személyben. Színes tajték az élet komor hullámai fölött: könnyű és felületes. Baptiste viszont túl komolyan vette az életet, a mesterségét, a kötelességeit. Zúgolódva, de teljesítette mindazt, amit neki parancsoltak. És megvetette a párisiakat, akik nem dolgoznak és mégis jól akarnak élni. Szívében hű katolikus volt Baptiste, míg Niniche ezt a szót: „république“ úgy ejtette ki, mintha valami finom falatról, szarvasgombás pástétomról vagy egy korty pezsgőről volna szó. Egy napon délelőtt tizenegy órakor minthogy még aludtam, Baptiste erős és türelmetlen dörömbölésére ébredtem föl. Behozta a kávét, letette elém és dörmögve szólt: — Egy nő kereste, egy grue. Azt mondta, egy óra múlva visszagyűlt. Grue darut jelent francia nyelven, de Baptiste szájában a legnagyobb megvetés volt, amit nővel szemben tanúsíthatott. A párisi tájszólás ugyanis darunak nevezi azokat a csinos, elegánsan öltözködő hölgyeket, akik a félvilági társadalom élén állnak. Mindgyárt tudtam, hogy Ninicheről van szó. Miután megreggeliztem, kimentem az erkélyre, hogy ott várjam meg, míg Niniche megjön. Alattam a párisi tavasz zsibongott. A Luxembourg parkja felöl csodálatos illatokat hozott a szél. Az illatok áttörtek a füstfelhőn, lábam alatt Páris kéményeinek ezre füstölgött . . . Valaki megérintette vállamat. Megfordultam. Niniche volt. A dzsin ezúttal rosszkedvűen, leverten érkezett. Ki volt forgatva valójából. — Mi bajod van? — kérdezem tőle, néhány cseh iparágra esik, így aztán ezek a közvetlenül érdekelt iparágak egyszerre igen súlyos helyzetbe kerültek a magyar piac hiánya következtében. A cseh üvegipar, a cseh szövő-fonó ijjal például egyszerre elvesztette kiviteli lehetőségének egynegyed részét, vagy egyötödét. Az eset annál súlyosabb, mert olyan iparágakról van szó, amelyekben a termelt áru értékének igen nagy részét a benne rejlő munkadíj alkotja. A kivitelcsökkenés tehát a cseh munkaalkalmak érezhető fogyását és a cseh munkásosztály nyomorának a növekedését okozta. Magyarország ezzel szemben könnyebben bírta a szakítással együttjáró válságot. Aminek a jele az is, hogy a mostani tárgyalásokat megelőzőleg nem a magyar közvéleményben hangzottak föl azok a hangok, amelyek a két ország sürgős megállapodását sürgetik és követelik. Hanem Csehországban. A mi helyzetünk most különben is sokkal kedvezőbb, mint amilyen volt decemberben. Decemberben még szabályozás nélkül állottak Magyarország legfontosabb gazdasági viszonylatai. Nemcsak Csehországgal kellett tárgyalnunk, de előtte állottunk az Ausztriával, a Németországgal és az Olaszországgal való kereskedelmi szerződések megkötésének. Azóta azonban megváltozott a helyzet. Új rendszer: a kontingentális árucsere alapján megegyeztünk Olaszországgal és Ausztriával. Hasonló alapon most folynak a tárgyalások Németországgal. Csehország utolsónak maradt a sorban. Márpedig ilyen esetekben tudvalevőleg az jár a legrosszabbul, aki beteszi az ajtót. A magyar kormány nagyon helyesen cselekedte, hogy eddig m mutatkozott engedékenynek Csehországgal szemben. Még jobban cselekszi, hogy ezután még kevésbé mutat hajlandóságot az engedékenységre. Amilyen sürgős a cseh iparnak a megegyezés, olyan kevéssé sürgős az nekünk. Mi várhatunk. Akár a jövő esztendeig, ha kell. Annál is inkább, mert, sajnos, az idei termésünk nem úgy ütött ki, mint az kívánatos lett volna, örülünk, ha a tavalyinál lényegesen kisebb termésből annyi jut kivitelre, amennyi elegendő lesz az eddig lekötött kontingensek kimentésére. Mi tehát nem sietünk. Ha a cseheknek sürgős a dolog, mondják meg, mennyi áldozatot hajlandók meghozni érte? — Je suis en panne — felelte párisi tájszólással, ami annyit jelent, hogy „nincs pénzem, bajban vagyok“. — Hát az nagy baj! — feleltem. — Kétségbeejtő! Mindenki cserben hagyott. Akitől pénzt kérhetnék kölcsön, elutazott, meghalt ... Már a Szajnába akartam ugrani. Aztán eszembe jutottál te! Talán meg tudsz engem menteni ... —* Mennyiről van szó? — kérdeztem. — Százról — felelte. Száz frank igen tekintélyes összeg volt abban az időben. A legnagyobb sajnálatomra nem tudtam Ninichenek rendelkezésére állni. A leány lenézett a hatodik emelet magasságából a mélybe. Sötét szándék jelent meg személyen. Nagyon megsajnáltam. A házigazdámtól kölcsönkértem száz frankot és átadtam Ninichenek. Boldogan tette el a pénzt. Nyakamba borult hálásan és háromszor körültáncolt velem a szobában, azaz hogy az ágy tetején, mert különben aligha lehetett volna a szobában táncolni. — Megmentetted az életemet! — kiáltotta franciás hévvel. — De meglátod, holnap elhozom a pénzt és csapunk majd olyan ricsajt, hogy Párizs megemlegeti! Ezzel eltűnt. Heteken át vártam vissza Niniehet, de sem őt, sem a pénzt nem láttam viszont. Ellenben úgy fordult a dolog, hogy egy szép reggelen én ébredtem föl ezzel a párisi kiáltással: — Je suis en panne! Csakugyan egy fillér se volt a zsebemben. Házigazdámnál kimerült a hitelem azzal a száz frankkal, amit kölcsönkértem és azóta, se tudtam visszafizetni. Egy szörnyű nagy idegen városban, ismeretlenül, barátok nélkül, a segítség reménye ! Lápiszlazuli írta: Színi Gyula. . . A világháború előtt divat volt Páris. És azokban a „boldog békeévekben“ csak egy kis erősebb elhatározásra volt szükség, hogy az ember a pesti körút aszfaltját fölcserélje a párisi boulevardéval." így ébredtem egy napon arra, hogy a párisi Diáknegyed egyik házának hatodik emeletéről néztem az utca forgalmát. Az én párisi hotelszobám olyan volt, mint a többi ilyen helyiség a Quartier Latin-ben. Szűk, alacsony, csak épp oly széles, mint az üvegajtó, amely túl keskeny erkélyre nyílt és amelyen át világosság áradt be a szobába. Ma sem tudom megérteni, hogyan fért el ebben a picire méretezett kamarában még egy kandalló és hatalmas, széles ágy is. Igaz, hogy aki bejött a szobába, egyenesen az ágyba lépett bele. Niniche, a Marigny színház szőke táncosnője, ha ajtót nyitottam neki, kinevette a pöttömnyi szobát, a pici kandallót és az óriási ágyat, amely betöltötte az egész szobát. A kandalló párkányán szépen egymás mellé sorakoztak, könyveim, amelyeket a Szajna partjának könyvkereskedői dobozaiból szorgalmasan cipeltem haza. Ninichenek különös örömet okozott, ha ezt a könyvsort fölrúghatta. A szegény könyvesm szerteszét repültek és Niniche minden látogatása után Baptiste, a mogorva auvergnei szolga egy óra hosszáig keresgélte össze a könyveket, illetve lapjaikat a szoba különböző zugaiból. Nagyobb ellentétet, mint Niniche és Baptiste, még alig láttam e földön. Niniche maga volt a jó Szerkesztőség: Vilmos császár-eti 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-út 78. Tel. mint a szerkesztő: Bégnél. Erzsébet-körút 1 Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük