Pesti Hirlap, 1932. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1932-01-01 / 1. szám
* BUDAPEST, 1932. LIV. ÉVFOLYAM, 1. (17.658) SZÁM PÉNTEK, JANUÁR Előfizetési árai: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 73. Telefon:, Aut. 122—95. Főkiadók:, Vilmos császár-ut 78. Tel.mint a szerkesztőségnél, Erzsébet-körut , Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük Az arany küszöb. (Hg. F.) Éjfélkor átlépünk az ujesztendő küszöbén. Nekünk, magyaroknak, talán új sorsunk küszöbe. 1932 évvel ezelőtt Srónia zsarnoksága tartotta vasláncon a népeket. Ez a rettegés világuralma volt. Akkor jött Ő, a nagy Szabaditó, hogy megmutassa az emberiségnek a börtönből kivezető utat. ő tudta, hogy Kain fiai csak úgy lehetnek szabadok, ha leküzdik önmagukban a ragadozó állatot; csak úgy élhetnek emberi életet, ha testvéreket látnak egymásban. Irgalmasságot akarok, nem áldozatot! — mondta. És: Szeresd felebarátodat. A gonosznak ne állj ellent gonoszsággal. Aki köztetek nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok. Aki fegyvert fog, annak fegyverrel kell elvesznie. Mit értett meg a mi korunk az Ő tanításából? Ha összemérjük a mai Európát a római császárság Európájával, hanyatlást látunk a barbárság felé, nem emelkedést. Akkor trónon ült a Pax Romám, amely féken tartotta az apró zsarnokokat és egyetlen kézbe adta a bárdot. Ma száz zsarnoki akarat kuszálja khaoszba a népek sorsát és mindegyikben megvan Róma telhetetlen hatalmi vágya, megvan a minden emberi érzésen végiggázoló római kíméletlenség. Még mindig a rettegés világuralma alatt élünk, a különbség csak annyi, hogy egykor az egész világ a római oroszlántól rettegett, ma pedig Európa őserdejében száz éhes farkas csattogtatja ránk a fogát. Mivé lett a szeretet vallása? „ ... e nemzetség énhozzám csak szájjal közelget és ajakival tisztel engem, az ő szivük pedig tőlem távol vagyon“, mondja az Ér. Beteljesültek rajtunk az írás szavai : ,,... a tibitetek szerint legyen nektek.“ A mai Európa csakugyan azt kapta meg, amiben hinni tudott: a gyűlölet vallását: „... mert támad egyik nemzetség a másikra, egyik ország a másikra és lesznek éhségek, döghalálok és földindulások.“ Ha nem a héjat nézzük, nem a szót, hanem a magot, a gondolatot, bizony Európa ma pogányabb, mint volt a római imperátorok korában! Nincs jogunk, hogy dicsekedjünk a művelődésünkkel, amíg a fehér fajok legkiválóbb elméi a tömeges emberirtás eszközeinek tökéletesítésében keresik a dicsőségüket. Az európai civilizáció a maga óriás gránátjaival, mérges gázaival és bombavető repülőivel úgy suhan keresztül éjjeli álmainkon, mint a pestis angyalának víziója. Ha a fát a gyümölcsei után kell megítélni, miféle sorsra érett meg az emberiség fája, amely ilyen gyümölcsöket hozott? Európa morális összeomlásánál mi magyarok kerültünk legalul. Rajtunk is betelt a Próféta mondása: „Megoszták magok közt az ■én ruháimat és az én köntösömre sorsot vétenék.“ A mi fiaink kenyerét pedig csakugyan elvették és odadobták az ebeknek. És a mi szerencsétlen magyar népünkre ráillenek Máté evangéliumának szavai: ,,... nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöttek egybe és azokat vetek az embereknek hátokra ...“ De mi mégis reménykedő szívvel lépünk át a küszöbön, mert úgy látjuk: pirkadni kezd a magyar éjszaka! A nagy hazugság, a szeretet vallásának meghamisítása, ami lelki anarchiába kergette a világot, fájó sebhelyek alakjában kigenyed immár a győztes hatalmak vasba öltöztetett testén is. Persze, ők ezt máskép gondolták: az emberiséget két népcsoportra osztották, talpig fegyverben álló uralkodó és meztelenre vetkőztetett szólganépekre. Elvakultságukban hihetőnek tartották, hogy a helóta nemzetek időtlen időkig szolgálni fogják a győztesek hatalmát és gazdagságát. De Vajflavit Deus, és ők, akik győzelmükben nem akartak bennünk felebarátaikra ismerni, most testvéreinkké kényszerülnek a szenvedésben. Európa ma már sejti, bár hinni még nem meri, holnap azonban már tudni fogja, hogy a világ minden hadserege együttvéve gyönge arra, hogy erőszakot tegyen örökérvényű földrajzi törvényeken és gazdasági igazságokon. Holnap már tudni fogja Európa, hogy „az éhségek, döghalálok és földindulások“ poklából, amelyet az emberi elvakultság szabadított rá a világra, csak egy után lehet kimenekülni azon, amely az igazság és az emberszeretet felé vezet. Keserves sorsunkban vigaszunk és erősségünk, hogy a magyar kérdés belekerült a világtörténelmi fejlődés sodrába. Magyarország földarabolásával önmagát csonkította meg Európa. A beteg emberiség nem épülhet föl, amíg közömbösen nézi a legyőzött nemzetek sebeiből szivárgó vért. Hinnünk kell, ha egyáltalában hinni akarunk a civilizáció jövőjében, hogy Európa megérti a földindulás félelmetes előjeleit, amelyek itthon és távoli kontinenseken megingatják a fehér fajok világhatalmát Hinnünk kell, hogy megérti az Ő komor intelmét: „ ... elvetetik tőletek az Istennek országa és adatik a pogánynépnek, hogy annak teremje gyümölcseit.“ Az igazságot és a békét szomjazva, hittel, bátorsággal, az emberiséget felölelő szeretettel a szivedben, lépd át az arany küszöböt! Nem ütöm meg Annácskát. Irja : Bibó Lajos. Fia nagy vakációban történt. Anyám aznap valami miatt már reggel óta nyugtalankodott. Dél felé magához intett. — Gabi még mindig nem jött haza? — kérdezte különös arccal. Az öcsém, Gabi, már hajnalban elment vadászni Linával, aki egy idő óta minden kalandos útjára elkísérte. Nekem nem szóltak, amikor elmentek, Linára különben is haragudtam, mert átpártolt Gabihoz, meglehetősen kelletlenül válaszoltam tehát anyámnak a kérdésére: ■ — Nem. Én még nem láttam. Anyám mindig szenvedő arcáról aggodalom tükröződött. — Nézd meg őket a nagykertben, hátha ott játszanak. — mondta halkan. Házunk a várost körülölelő körtöltés lábjában feküdt. Portánk lenyúlt egész a tói földekig, amelyen túl a végtelennek tetsző pusztaság kezdődött. Futottam le a nagykertbe. Gabi meg Lina éppen akkor léptek be a kert kapuján. Amikor megpillantottak, Gabi megrezzent és hirtelen a söprüfü közé dobott valamit.. — Apám itthon van? — tekintett rám összeráncolva a homlokát. — Még nincs. De jó, hogy jöttök, mert anyám már keresett. Gabi lehajolt a söprüfü közé és egy véresfejű galambot emelt föl a földről. — A szérüskertnél lőttük ... — mondta forró hangon. Ránéztem, aztán Linára. A szemükben különös fény izzott. Gabinak csupa vér volt a keze, Linának égett az arca. Mezítláb volt most is, mint mindig, hasadt ruhájában, amely alig ért a térdéig, s bronzvörösre bámult arcán, szúrós fekete szemében szokatlanul kemény, csaknem vad elszántság villogott. Fájó, dühös irigység rohant meg. Én voltam a nagyobb, az erősebb, nekem már Róbertem is volt, nemcsak gumipuskám, idáig azonban még nem lőttem galambot. Remegett a hangom: — Látott valaki? Lina felelt: — Annácska az imént, amikor jöttünk. — A galambot is? — Azt is. Meg akartam nekik mutatni, hogy velük tartok és odaszóltam Linának: — Gyertek utánam. Én mentem elől. Amikor a lépcső tetejére értem, átleselkedtem a töltés tetején az udvarra. Gabi fölszólt hozzám: — Nincs az udvarban senki? — Nincs. Perc alatt az ól mögött voltunk. A galambot bedugtuk a titkos rejtekhelyre, aztán szaladtunk ebédelni. Apám a gangon várt bennünket. Rákossal, a bognárral, aki ott állott mellette. Amikor megpillantott bennünket, Gabira mutatott: — Ez volt, a kisebbik. Gabi elsápadt. Meg sem várta, amíg apám szól, megindult az utcai szoba felé. Apám csöndesen követte és betette maga után az ajtót. Anyám, aki eddig a konyhában foglalatoskodott, odafutott hozzám: — Látod ... — szorította magához a fejemet — megint mit csinált. A szemében könnycsepp remegett. Nyitott az ajtó, s Gábor zokogva megjelent. Apám feldúlt arccal lépett ki a szobából és rákiáltott anyámra: — Nem tűröm tovább a háznál, érti? Holnap viszem Tokodi suszterhoz, inasnak. A mai számára 24 fillér. Anyám odament hozzá: — Lajos, Lajos, az istenért? . . . Apám eltolta magától: — A maga nevelése! — sziszegte fojtott hangon. — Akasztófán végzi. Agyonlőtte Rákosnak a legszebb galambját. Néma, reszkető izgalomban ebédeltünk meg. Bennem valósággal lángolt a bosszúvágy. Majd most megmutatom Gabinak, meg Linának, hogy ki vagyok, hogy eddig csak azért nem lőttem galambot, mert nem akartam, Lina ebéd után átjött. Az ól mögött várt ránk. Odaléptem hozzá. — Annácska árult el benneteket, — mondtam vérszomjasan. Linának egyszerre kigyulladt az arca. — Tudom. Tegnap is rám öltötte a nyelvét, — mondta furcsa, félelmetes hangon. A kezem ökölbe szorult: — Akarjátok, hogy leszámoljak vele? Gabi rám nézett, nem szólt. A tekintetében határozatlanság vergődött — Nem tudom ... — rebegte. Lillához fordultam: — Akarod? Lina összeszorította a száját. Kis cigány arca valósággal szikrázott, homlokán árnyék jelent meg. — Akarom! — mondta tompa hangon. Magunkhoz vettük a harci eszközeinket, aztán dobogó szívvel leereszkedtünk a nagykertbe. Amikor Animeskáéknak a kertje alá értünk, megállottunk. Körülnéztem, hogy nem jön-e valaki, aztán odafordultam Gabihoz: — Menj, hívd le. Gabi elpirult: — Hívd le te. Közelebb léptem hozzá: — Szóval nem mersz? Gyáva vagy?