Pesti Hirlap, 1932. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

1932-01-01 / 1. szám

* BUDAPEST, 1932. LIV. ÉVFOLYAM, 1. (17.658) SZÁM PÉNTEK, JANUÁR Előfizetési árai: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 73. Telefon:, Aut. 122—95. Főkiadók:, Vilmos császár-ut 78. Tel.­mint a szerkesztő­ségnél, Erzsébet-körut , Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közölj­­ük Az arany küszöb. (Hg. F.) Éjfélkor átlépünk az ujesztendő küszöbén. Nekünk, magyaroknak, talán új sor­sunk küszöbe. 1932 évvel ezelőtt Srónia zsarnoksága tar­totta vasláncon a népeket. Ez a rettegés világ­uralma volt. Akkor jött Ő, a nagy Szabaditó, hogy megmutassa az emberiségnek a börtönből kivezető utat. ő tudta, hogy Kain fiai csak úgy lehetnek szabadok, h­a leküzdik önmagukban a ragadozó állatot; csak úgy élhetnek emberi életet, ha testvéreket látnak egymásban. Irgalmasságot akarok, nem áldozatot! — mondta. És: Szeresd felebarátodat. A gonosznak ne állj ellent gonoszsággal. Aki köztetek nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok. Aki fegyvert fog, annak fegyverrel kell elvesznie. Mit értett meg a mi korunk az Ő tanítá­sából? Ha összemérjük a mai Európát a római császárság Európájával, hanyatlást látunk a­­ barbárság felé, nem emelkedést. Akkor trónon ült a Pax Romám, amely féken tartotta az apró zsarnokokat és egyetlen kézbe adta a bár­­dot. Ma száz zsarnoki akarat kuszál­ja khaoszba a népek sorsát és mindegyikben megvan Róma telhetetlen hatalmi vágya, megvan a minden emberi érzésen végiggázoló római kímélet­lenség. Még mindig a rettegés világuralma alatt élünk, a különbség csak annyi, hogy egykor az egész világ a római oroszlántól rettegett, ma pedig Európa őserdejében száz éhes farkas csattogtatja ránk a fogát. Mivé lett a szeretet vallása? „ ... e nem­zetség énhozzám csak szájjal közelget és ajaki­val tisztel engem, az ő szivük pedig tőlem távol vagyon“, mondja az Ér. Beteljesültek rajtunk az írás szavai : ,,... a ti­bitetek szerint legyen nektek.“ A mai Európa csakugyan azt kapta meg, amiben hinni tudott: a gyűlölet vallását: „... mert tá­mad egyik nemzetség a másikra, egyik ország a másikra és lesznek éhségek, döghalálok és földindulások.“ Ha nem a héjat nézzük, nem a szót, hanem a magot, a gondolatot, bizony Európa ma pogányabb, mint volt a római im­­perátorok korában! Nincs jogunk, hogy dicsekedjünk a mű­velődésünkkel, amíg a fehér fajok legkiválóbb elméi a tömeges emberirtás eszközeinek tökéle­tesítésében keresik a dicsőségüket. Az európai civilizáció a maga óriás gránátjaival, mérges gázaival és bombavető repülőivel úgy suhan keresztül éjjeli álmainkon, mint a pestis an­gyalának víziója. Ha a fát a gyümölcsei után kell megítélni, miféle sorsra érett meg az em­beriség fája, amely ilyen gyümölcsöket hozott? Európa morális összeomlásánál mi ma­gyarok kerültünk legalul. Rajtunk is betelt a Próféta mondása: „Megoszták magok közt az ■én ruháimat és az én köntösömre sorsot véte­nék.“ A mi fiaink kenyerét pedig csakugyan elvették és odadobták az ebeknek. És a mi sze­rencsétlen magyar népünkre ráillenek Máté evangéliumának szavai: ,,... nehéz és elhor­­dozhatatlan terheket kötöttek egybe és azokat vetek az embereknek hátokra ...“ De mi mégis reménykedő szívvel lépünk át a küszöbön, mert úgy látjuk: pirkadni kezd a magyar éjszaka! A nagy hazugság, a szere­tet vallásának meghamisítása, ami lelki anar­chiába kergette a világot, fájó sebhelyek alak­jában kigenyed immár a győztes hatalmak vasba öltöztetett testén is. Persze, ők ezt máskép gondolták: az em­beriséget két népcsoportra osztották, talpig fegyverben álló uralkodó­ és meztelenre vet­­kőztetett szólganépekre. Elvakultságukban hi­hetőnek tartották, hogy a helóta­ nemzetek időt­len időkig szolgálni fogják a győztesek hatal­mát és gazdagságát. De V­ajf­lavit Deus, és ők, akik győzelmükben nem akartak bennünk felebarátaikra ismerni, most testvéreinkké kényszerülnek a szenvedésben. Európa ma már sejti, bár hinni még nem meri, holnap azonban már­­ tudni fogja, hogy a világ minden hadserege együttvéve gyönge arra, hogy erőszakot tegyen örökérvényű föld­rajzi törvényeken és gazdasági igazságokon. Holnap már tudni fogja Európa, hogy „az éhségek, döghalálok és földindulások“ poklá­ból, amelyet az emberi elvakultság szabadított rá a világra, csak egy után lehet kimenekülni­­ azon, amely az igazság és az emberszeretet felé vezet. Keserves sorsunkban vigaszunk és erős­ségünk, hogy a magyar kérdés belekerült a vi­lágtörténelmi fejlődés sodrába. Magyarország földarabolásával önmagát csonkította meg Európa. A beteg emberiség nem épülhet föl, amíg közömbösen nézi a legyőzött nemzetek se­beiből szivárgó vért. Hinnünk kell, ha egyáltalában hinni aka­runk a civilizáció jövőjében, hogy Európa meg­érti a földindulás félelmetes előjeleit, amelyek itthon és távoli kontinenseken megingatják a fehér fajok világhatalmát Hinnünk kell, hogy­ megérti az Ő komor intelmét: „ ... elvetetik tő­letek az Istennek országa és adatik a pogány­­népnek, hogy annak teremje gyümölcseit.“ Az igazságot és a békét szomjazva, hittel, bátorsággal, az emberiséget felölelő szeretettel a szivedben, lépd át az arany küszöböt! Nem ütöm meg Annácskát. Irja : Bibó Lajos. Fi­a nagy vakációban történt. Anyám aznap valami miatt már reggel óta nyugtalankodott. Dél felé magához intett. — Gabi még mindig nem jött haza? — kér­dezte különös arccal. Az öcsém, Gabi, már hajnalban elment va­dászni Linával, aki egy idő óta minden kalandos útjára elkísérte. Nekem nem szóltak, amikor el­mentek, Linára különben is haragudtam, mert át­pártolt Gabih­oz, meglehetősen kelletlenül válaszol­tam tehát anyámnak a kérdésére: ■ — Nem. Én még nem láttam. Anyám mindig szenvedő arcáról aggodalom tükröződött. — Nézd meg őket a nagykertben, hátha ott játszanak. — mondta halkan. Házunk a várost körülölelő körtöltés lábjá­­ban feküdt. Portánk lenyúlt egész a tói földekig, amelyen túl a végtelennek tetsző pusztaság kezdő­dött. Futottam le a nagykertbe. Gabi meg Lina ép­pen akkor léptek be a kert kapuján. Amikor meg­pillantottak, Gabi megrezzent és hirtelen a söprüfü közé dobott valamit.. — Apám itthon van? — tekintett rám össze­ráncolva a homlokát. — Még nincs. De jó, hogy jöttök, mert anyám már keresett. Gabi lehajolt a söprüfü közé és egy véresfejű galambot emelt föl a földről. — A szérüskertnél lőttük ... — mondta forró hangon. Ránéztem, aztán Linára. A szemükben külö­nös fény izzott. Gabinak csupa vér volt a keze, Li­nának égett az arca. Mezítláb volt most is, min­t mindig, hasadt ruhájában, amely alig ért a térdéig, s bronzvörösre bámult arcán, szúrós fekete sze­mében szokatlanul kemény, csaknem vad elszánt­ság villogott. Fájó, dühös irigység rohant meg. Én voltam a nagyobb, az erősebb, nekem már Róbertem is volt, nemcsak gumipuskám, idáig azonban még nem lőttem galambot. Remegett a hangom: — Látott valaki? Lina felelt: — Annácska az imént, amikor jöttünk. — A galambot is? — Azt is. Meg akartam nekik mutatni, hogy velük tar­tok és odaszóltam Linának: — Gyertek utánam. Én mentem elől. Amikor a lépcső tetejére ér­tem, átleselkedtem a töltés tetején az udvarra. Gabi fölszólt hozzám: — Nincs az udvarban senki? — Nincs. Perc alatt az ól mögött voltunk. A galambot bedugtuk a titkos rejtekhelyre, aztán szaladtunk ebédelni. Apám a gangon várt bennünket. Rákossal, a bognárral, aki ott állott mellette. Amikor megpil­lantott bennünket, Gabira mutatott: — Ez volt, a kisebbik. Gabi elsápadt. Meg sem várta, amíg apám szól, megindult az utcai szoba felé. Apám csönde­sen követte és betette maga után az ajtót. Anyám, aki eddig a konyhában foglalatosko­dott, odafutott hozzám: — Látod ... — szorította magához a fejemet — megint mit csinált. A szemében könnycsepp remegett. Nyitott az ajtó, s Gábor zokogva megjelent. Apám feldúlt arccal lépett ki a szobából és ráki­áltott anyámra: — Nem tűröm tovább a háznál, érti? Holnap viszem Tokodi suszterhoz, inasnak. A mai szám­ára 24 fillér. Anyám odament hozzá: — Lajos, Lajos, az istenért? . . . Apám eltolta magától: — A maga nevelése! — sziszegte fojtott han­gon. — Akasztófán végzi. Agyonlőtte Rákosnak a legszebb galambját. Néma, reszkető izgalomban ebédeltünk meg. Bennem valósággal lángolt a bosszúvágy. Majd most megmutatom Gabinak, meg Linának, hogy ki vagyok, hogy eddig csak azért nem lőttem galam­bot, mert nem akartam, Lina ebéd után átjött. Az ól mögött várt ránk. Odaléptem hozzá. — Annácska árult el benneteket, — mondtam vérszomjasan. Linának egyszerre kigyulladt az arca. — Tudom. Tegnap is rám öltötte a nyelvét, — mondta furcsa, félelmetes hangon. A kezem ökölbe szorult: — Akarjátok, hogy leszámoljak vele? Gabi rám nézett, nem szólt. A tekintetében határozatlanság vergődött — Nem tudom ... — rebegte. Lillához fordultam: — Akarod? Lina összeszorította a száját. Kis cigány arca valósággal szikrázott, homlokán árnyék jelent meg. — Akarom! — mondta tompa hangon. Magunkhoz vettük a harci eszközeinket, az­tán dobogó szívvel leereszkedtünk a nagykertbe. Amikor Animeskáéknak a kertje alá értünk, meg­­állottunk. Körülnéztem, hogy nem jön-e valaki, aztán odafordultam Gabih­oz: — Menj, h­ívd le. Gabi elpirult: — Hívd le te. Közelebb léptem hozzá: — Szóval nem mersz? Gyáva vagy?

Next