Pesti Hirlap, 1932. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

1932-01-01 / 1. szám

4 A világbéke jelszava: Trianon revíziója. Írta: nem­ei Ernő. Hát ez m­s Újév biztatása legyen nekünk. Úgy értünk rejtelmes kapujához, mintha a sokféle össze­csomósodott válság kígyói: politikai és társadalmi ellentétek, gazdasági és lélektani zavarok mint va­lamilyen vonaglón kuszált, egymást is mardosó Medúzahajzat tapadtak volna szegény, régtől agyonterhelt állampolgári fejünkhöz. Odáig jutot­tunk, hogy ellentétes erőktől hajtott veszedelmek­ben egyformán keressük a kibontakozás és mene­dék útját. És már seregesen akadnak közöttünk akik Benes cseh külügyminiszter urat, a mi régi gondviseléses fegyházi őrzőnket állítanák be nem­csak az újév, de egy megváltó új korszak prófétai hirdetőjének. Csak induljunk neki a legsötétebb la­birintus tekervényeinek, ott nem egy dühödt Mi­notaurus szörnyű szarva nyársalja fel az elszánt magyar vitézt, hanem finom diplomata fátyolokon át is bűvösen világító tündér, a közös népjólét gé­niusza fogadja ölelő karjai közé. Óh milyen alkalomszerű mementónak és meg­bízható útjelzőnek méltathatta az ilyen diplomati­kus lenge csábtáncokkal szemben a Pesti Hírlap olvasóközönsége azt a fali térképtáblát, amelyet a letiport és megcsúfolt Magyar Igazság győzelmes fölemelése érdekében és eddigi hathatós propagandájának erősítésére kibocsátott. Örök vádirat ez a térkép, ahogyan a meg­csonkított történelmi Magyarország véres terület­cafatjait egyenként szívünkbe hasogatón, velőnkbe nyilasan szemlélteti. És nemcsak vádirat, histó­riai bűnhalmaznak okmánya. Minden magyar em­ber, aki ezt a térképét rendeltetése szerint, házá­nak falára függeszti, látja, bizonyára saját lelké­nek ércébe is bevési a klasszikus tanítást: „Saxa loquuntur“. A kövek beszélnek. Harsogva hirdetik, hogy a trianoni békerend revíziója napirendre kell hogy jusson. Napirenden van, napirenden marad el­­törölhetetlen­ül. Mert amit örökre száműzni akartak a nem­zetközi élet földi viszonylataiból, az most az ég­boltozat minden tájáról villámlón és merinydörögve indul az olimpusi magaslatán trónoló európai diplomataság feje fölé. Immár ellenállhatatlanul hó­dító jelszóvá válik és riadoz a világ közvélemé­nyében a követelés. Revíziónak kell alávetni, mentői sürgősebb jóvátételt kell végrehajtani a szerződéseknek csúfolt trianoni megállapodásokon. Bezzeg a világháborút befejező sorozatos bé­keművek, melyek Párizs környékéről nyerték vi­lágtörténelmi dátumaikat minden nagyképű­ alkalmi­­ságaikkal és pompázatos felvonulásaikkal, igazá­ban csak a hagyományos nemzetközi diplomáciai művészet teljes csődbe jutását mutatták be. Vezérlő szelleme, szinte ördögi inspirátora ennek a diplo­máciai világfoltozásnak Clemenceau úr volt, a mo­dern parlamentáris népvezetés legkalandosabb bű­vésze, ki anélkül, hogy valaha szervezett pártnak irányzója, egységes politikai rendszernek képvi­selője lett volna, merész szónoki fogásokkal, elemi hangulatok parázslatos felszításával nem egyszer hirtelenében néptömegeket, pártokat, sőt az egész francia parlamentet szédítette maga után olyan el­határozásba, amelyet már a következő fordulatnál kénytelen volt visszaszívni. Ezt a sivár tömeg­­bűvölést, ezt a hirtelen emberbabottázást gyakorol­hatta még grandiózusabb történelmi méretekben ott, a Párizs melletti békekötésnél, amikor nemzeti dátumunk tragikus óraütése úgy hozta, hogy Fran­ciaország képviseletében mint a béketárgyalások elnöke és vezetője, ő gyakorolhatott döntő befo­lyást a trianoni pontozat­ok szövegezésére is. Immár kivilágosodott a párizsmelléki világ­rendezés minden eltakart célzata és minden félre­magyarázott tanulsága. Az általános emberi ha­ladás szempontjából nézve, ez a békehalmazat va­lósággal a világtörténelem legnagyobb és legtragi­kusabb kisikamlása. Ezt a békeorganizációt már alapjában és keletkezése rendjénél fogva nem lehet egy mérték alá vonni azokkal a számlálhatatlan békekötésekkel, amelyekkel századokon át a vi­­szálykodó nemzetek egymás közti véres összeütkö­zéseiket és fegyveres versengéseiket­­ időről-időre nyugvópontra hozzák. Ezek az úgymondott béke­kötések a küzdő ellentétek rövidebb-hosszabb pi­hentetésére váltak, mindenkor csak az „erősebb jo­gát“ foglalták szerződéses írásba és a történelem lomtárában penészedtek, mihelyt az előbb vesztes fél az erők mértékének újabb megállapítását tar­totta helyénvalónak. Nos, a világháború rettenetes tapasztalatai után és még inkább a huszadik szá­zadnak az emberi értelem és munka minden terü­letén megnyilvánult csodás vívmányai birtokában a művelt emberiség mai részesei a legkomolyabb célnak, szigorú, el nem téveszthető realitásnak vallják és fogadták már be intézményes szerveze­teikbe is azt a civilizatórius törekvést, amelyet a megelőző nemzedékek még ideális álmodozás ké­pében se engedtek magukhoz közel férkőzni. Meg­alkották a „Nemzetek szövetségének fórumát amelynek hatósága alá tartozzék minden háborús bonyodalom elhárítása vagy ha már nagyon el­mérgesedett, tettleges kényszerrel, általános er­kölcsi nyomással és ha kell, erőszakos kényszerrel való elfojtása. Éls itt van és írásba foglalva, be­csületbeli fogadalomba leszögezve, megvan már a Kellogg-paktum néven az európai és európán kívüli összes hatalmak pecsétes megegyezése, mely szerint minden háborús vállalkozást az emberiség elleni bűnnek és a nemzetközi jogrend ellen való gyilkos merényletnek kell bélyegezniük. És ime itt, a humanisztikus közszellem fen­séges kinyilatkoztatásai mellett a legabszurdabb ellentétet is látjuk, még szinte közvetlenebb erejű szentségnek és kötelezettségnek beékelve. A trianoni béke megköt, mint az eredendő bűn; örökletes és eltörölhetetlen jegyét iktatták ugyanabba a min­deneket foglaló békeszervezetbe, amelyről a kor­szakos bölcseség orákulumai azt hirdették, hogy a nemzetközi viszonyok világrendjében új erkölcsi és jogi alapot kell teremtenie, a munkás béke ural­mát és a népek érdekeinek tartós szolidaritásban való összeegyeztetését kell biztosítania. Még egy­azon szusz alatt mondották ki vezérelvükül, hogy a régi területi tagozódásnál minden népegység­­nek önrendelkezését, történelmi és kultúrái össze­tartozását feltétlen méltánylásban kell részesíteni; de ugyanakkor a trianoi pontozatokban hajme­resztő igazságtalansággal, az érdekelt népek megkérdezése nélkül vetettek alá az ősi Ma­gyarország minden vonalán milliós néptömegeket az idegen elnyomás jogfosztó és kultúratipró erő­szakának. Clem­enceaunak a maga lényegében mindenkor felforgató szelleme még sírjából is vis­­­szaröhög legsikerültebb becsapására, az örök vi­­lágbéke trianoni alapkövére. Neki valóban sikerült a bábeli torony felépítése a nyelv és értelemzavar felhőkarcoló lehetetlenségéig. Hát éppen ennél a lehetetlen belső abszurditá­sánál fogva ez az örök időkre beállított trianoni botránykő mégsem nyerheti el az ,,aere perennius" érvényű emlék dicsőségét. Hiába rovátkoltak ki az útszéli gamin-államférfiuság bukaresti és prá­gai növendékei saját sarki állványuknak, ahonnét kedvükre öltügethetik nyelvöket a közeledő nem­zetközi igazság jósai és előfutárjai felé. A trianoni békeposztam­entumot nem kell külső robbantással ledönteni. Csak érjük el az európai lelkiism­eret éb­redésében, hogy az elnyomott népigazság teljes harsonája megszólaljon és előbb-utóbb össze kell omolnia magától, belső tartalmának sár- és szenny­­törmelékévé, mint a hajdani Jerikó falai omlottak halomba a zsidók bibliai kürtjeinek fokozódó re­csegésétől. És minden célkitűzésnek, amely az európai béketörekvések központjaiban fölmerül, úgy a diplomácia rejtelmes tanácskozásaiban, mint a nagy közvélemény visszhangos piacain első és örökké ismételt jelszavuk legyen: Trianon revíziója. Naiv utánzásnak számíthat csak egyik ifjú képviselőnek minap elhangzott tanácsa, hogy Trianonra nézve fogadjuk meg m­i is Gambettának, a revansszomjas franciákhoz intézett ajánlását. Gondoljunk mindig reája, de ne beszéljünk róla! Milyen félreismerése az akkori és mai világhely­zetek legdöntőbb evolúcióinak. Gambetta szózata idején a francia-német ellentét és vele egész Európa horoszkópja tisztán a háborús horizontra volt be­állítva. Minden lélekbe be volt vésve Bismarck és Moltke dogmája, hogy amit Németország győzel­mes háborúja díjául szerzett, Franciaországtól el­hódított, legalább félszázadon a végsőkig feszítelt fegyverkezéssel kell megoltalmaznia. És a többi hatalmak mind úgy néztek elébe a biztossággal bekövetkező új háborús leszámolásnak, mintha két egymásra dühített oroszlánnak a cirkuszos po­rondon való szörnyű halálos marcangolását kel­lene az előre bejelentett programja szerint végig­­szemlélniök. Ma, a világháborúk mindeneket emésztő lázainak elmúltával, az előbb kiegyenlít­­hetetlen ellenségeskedésbe veszett nemzetek egymás felé tárva fáradt karjaikat, versengve kiáltják. Meg kell teremteni a hathatós, állandó biztosítékot a háborús veszedelem visszatérése ellen. Meg kell teremteni a különböző nemzetek jogos érdekei har­monikus összeegyeztetésének állandó intézményes keretét Ez a világtörténelem egyik legfontosabb választóvonala, amely után korunk villám­fényes áramlatának az ókor, középkor, újkor eddig be­osztott éjszakái után át kell sugároznia a legújabb koron. És kiknek van több joguk arra, hogy a rajtuk elkövetett példátlan sérelmek jóvátételét a nagy világareopág előtt fájdalmas jajongásukkal folyton napirendre kényszerítsék? Néma gyermek­nek anyja sem érti szavát. A művelt világ nyug­talan közvéleménye ilyen elcsendesedésü­nket csak az önmagunkban való kétségnek, elemi életjogunk­ról való lemondásnak értelmezhetné. Rendületlenül meg kell állanunk a hangosan követelő álláspontunkon ma úgy, mint holnap, minden helyen és minden alkalommal. Az állandó világbéke közös munkájának első és mellőzhetetlen föltétele is, végérvényes biztosítéka is: Trianon alapos revíziója. . . pesti hírlap 1932. január 1., péntek. Esti levél — A tolvajok zárszámadása. — Valamikor réges-régen, mikor még értéke volt pénznek és szerelemnek, minden ember zár­számadást csinált az év utolsó napján a vagyo­náról és a­­ boldog napjairól. Most csak egy zárszámadást lehet csinálni a veszteségekről. K­i mit vesztett? Adja össze mindenki, hogy mit vesztett illúziókban és pénzben, hitben és szere­tetbet­, üzleten és barátságon? Melancholikus számadás ez! De talán mulatságosabb volna és a mai világban stilszerű­bb, ha a tolvajok zár­számadását csinálnánk meg. Mit loptak el tő­lünk? Mert ennek a kornak, de főként a letűnt esztendőnek, a lopások divatja és szenvedélye adták meg a különleges jelleget. Sokan lírai költeményekben zenghetnek el: mit loptak el tőlük? Mennyi pénzt, mennyi re­ménységet, mennyi ábrándot, mennyi örömet? Az irót annyira kötelezi az igazság, hogy an­nak keresésében gyakran kénytelen magát is kitenni annak, hogy nevetséges színben tűnjék föl. Gyakran szeretjük magunkat áldozatoknál­ feltüntetni, pedig tulajdonképen csak elrettentő például szolgálhatunk. Ki kell tennem tehát magamat annak, hogy nevessenek rajtam, mert megtörtént velem az a tragikomikus eset, hogy tőlem — pénzt loptak el! Hihetetlen. Irodalmi ajándékul kaptam adósságfizetésre. De a sors stilszerű­ velem: az­ adósság megmaradt. Mikor egy újság megírta ezt a balesetet, jóbarátaim megvádolták, hogy én­­ reklámot csinálok magamnak, hogy tőlem lopni lehet, és az egész híresztelés valami „trükk“. Ha volna a tolvaj úrban, vagy a be­csületes megtalálóban humor és egy kis iroda­lompártolás, a felét legalább visszaküldem­. A kis és nagy tolvajok megtanulhatnák az új esztendőben, hogy a becsületesség és jóté­konyság olyan tőkebefektetés, ami meghozná számukra is a jó kamatot. Ha az ország összes tolvajai most zárszámadást csinálnának a lelki­ismeretükkel és nem csupán a professzionista, hanem főkép az úri tolvajok, és legalább a fe­lét visszaadnák az országnak, a hatóságoknak, a részvénytársaságoknak, amit különböző for­mában elloptak, helyre lehetne állítani a gazda­sági egyensúlyt 33-as bizottság nélkül! Crttikus dolog, de ha már annyi becsületes ember nem tudja rendezni az ország dolgát, tá­madjon fel a tolvajokban, nyílt és titkos pana­mistákban az a becsületes érzés, hogy ők is re­dukálják a lopásokat éppen annyi percenttel, mint amennyivel minden becsületes ember jö­vedelmét kevesbítették. Mikor kis és nagy tolvajokról beszélünk, rá kell gondolni azokra is, akik talán nemcsak önzésből, hanem a kártevés szenvedélyéből és a gyűlölködés indulatából ártanak az egész világ­nak. A világ nagy tolvajai, akik egész nemze­tek gazdasági életét tönkreteszik, legalább azt fogadnák meg Szilveszter éjszakáján, hogy a jövő esztendőben bizonyos percenttel leszállít­ják kártékony manővereiket. Fájdalom, ma nemcsak pénzt lopnak. Ma ellopják az ember hitelét. Ez még nagyobb gaz­ság. Ellopják az emberek hitét. Ez a legna­gyobb hitványság. Ellopják az emberek élet­kedvét, munkakedvét, boldogságát, gyönyörűsé­gét, ellopják a népszerűségét, meg a kacagását. Ezeket is be kellene csukni. Édes Istenkém! A jámbor lelkek­el-elgondolkoznak az utolsó éj­szakán, hogy hány jó éjszakát loptak a maguk számára a régi jó időkből. Micsoda naivitás, hogy valaki a lopott dolgokról, a lopott gyönyö­rűségekről, lopott csókokról ábrándozzék. Mennyivel hitványabb volt ez a lezajlott év. Ez sokszor még­­ szerelemből is kilopta a gyö­nyört és csak­­ a bűnt hagyta meg belőle! ... Ztolt Thököly-utcn villamos-megállónál, nagyértékű TELKEK többévi részletfizetésre ELADÓK Felvilágosítás: a benzinen, Thököly-út 103. Telefon 96—9—96, vagy a Magyar Tisztviselők Takarékpénz­­táránál, IX., Mester­ u. 17. Telefon 461—56. 5875

Next