Pesti Hírlap, 1932. december (54. évfolyam, 273-291. szám)
1932-12-04 / 273. szám
BUDAPEST, 1932 LIV. ÉVFOLYAM, 273. (17.939) SZÁM VASÁRNAP, DECEMBER 4. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fillér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeresPesti Hírlapszerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő- Bégnél, Erzsébet-körút . Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük ISTENNŐK ALKONYA IRTA: HERCZEG FERENC. Kié tulajdonképen a budapesti Opera! A címe királyi, a deficitje állami, de azért mégis száz százalékig a fővárosé, mert látogatói kizáróan budapesti polgárok vagy azok dézsmafizetői, idegenből jött utasok. És ami dísz sugárzik és vonzó erő árad a kulturintézetből, az is egyedül Budapesté. Ha az állam beszünteti az Operát, azzal nem követ el igazságtalanságot, csak egyik kiváltságától fosztja meg a fővárost. Azt az egymillió embert, aki itt együtt lakik, zenekultúra szempontjából akkor egyenlővé teszi azzal a másik hétmillió magyarral, akinek a muzsikális ösztöneit vagy cigánybanda, vagy a dilettantizmus táplálja. Ha azonban Budapest maga hullatja le fejéről az ékkövet, amit a világváros koronájában a nagyopera képvisel, ez az ő szégyene és az ő kára, mert egy újabb lépést jelent lefelé a lejtőn, amely az elvidékiesedéshez vezet. És amely lejtő felé, sajnos, ma történelmi erők sodorják Budapestet. A világváros fogalmának nemcsak politikai, hanem kulturális föltételei is vannak. Úgy látszik, Budapest életében harcra kelt két ellenséges elv: a világváros és a falu lelke. A világváros beszélt azon az értekezleten, amelyet elmúlt tavasszal tartottak a kultuszminisztériumban, midőn kétszázezer pengő évi segélyt helyezett kilátásba a kínlódó állami színházaknak, mégpedig száznegyvenet az Operának, hatvanat a Nemzeti Színháznak. De replikázott reá a falusi szellem: a közgyűlés törölte a költségvetésből a tételt és határozatba vette, hogy sem az Opera, sem a Nemzeti nem kap semmit. Ha éppen akarjuk, meg tudjuk érteni a közgyűlés álláspontját. Miért vendégelje meg ambróziával az istennőket, mikor saját édes gyermekeinek már alig jut fekete kenyér! Megeshetik így, hogy az állami Thália kordája, amely évek óta már csak kínosan döcög csillagos útján, végleg megreked a kátyúban. De az is meglehet, hogy találnak valami olcsó kibúvót. Talán csakugyan egyesítik a két intézetet! Mivel azonban nem képzelhető el, hogy egy nagyopera egész éneklő, muzsikáló és dolgozó személyzetét azért fizessék, hogy az a hét négy estéjén a körmét faragja, tehát a szellemi és fizikai munkások egy újabb raja mehet gombát szedni az erdőbe. Szó van azonban arról is, hogy bérbe adják az Operát. Akkor a budapesti zenekultúra ápolása a bérlő konzorcium pénztárosának mellékfoglalkozása lesz. Igazán kár, hogy a pénzügyi szakértők a számokban rendszerint csak számokat látnak, de nem látják meg az életet, amelyet a számok szimbolizálnak. Ha meglátnák, akkor tudnák, hogy van a takarékosságnak egy neme, amely többe kerül, mint a pazarlás. Például, mikor a cigány úgy takarékoskodik, hogy leszoktatja lovát az ablakról. Ha a múzsák szárnyas lova éhségtől föl találna fordulni, akkor kitűnne, hogy Budapest igen rossz üzletet csinált, mikor visszagombolta azt a bizonyos kétszázezer pengőt. Tudvalevő dolog, hogy a fővárosra nézve döntő fontosságú kérdés az idegenforgalom fejlesztése. Budapest ma minden csodás szépsége és minden pazar természeti kincse mellett is csak afféle tetszhalott Csipkerózsa királykisasszony a világvárosok közt. Fölébredni, élni és uralkodni akkor fog, ha elkerülhetetlen delelőpontja lesz a világot bejáró globetrotternyájaknak. Az elmúlt évben közel egynegyedmillió idegen fordult meg a fővárosi szállodákban. A párizsi, berlini vagy bécsi idegenforgalmi statisztika tízszer akkora számokkal dolgozik, de mindenki kiszámíthatja magának, hogy a kétsz-Ve-Trezor idegen is milyen súlyos milliókat jelent a főváros üzleti életében. És minden jel ara mutat, hogy Budapest hamarosan el tudná érni azt, amit epedve remél: fölemelkedni a nagy turistaközpontok sorába. Ennek van azonban egy nehézsége: a magyar nyelv, amely, sajnos, nem tartozik a kultúremberiség szájában forgó nyelvek közé. A nyugateurópai és amerikai turista a budapesti napjait csak eltölti a természeti szépségek és műkincsek élvezetével, sporttal és fürdők látogatásával, esténként azonban rendesen zavarban van, mit kezdjen magával. A magyar drámai színházakat és kabarékat nem szívesen látogatja, mivel nem érti a nyelvet. Marad tehát az egy opera. A melódiák nyelvét megérti minden nemzet. Egy szóval sem mondjuk, hogy operai előadásokkal ide tudjuk vonzani a világ népeit, de igenis állítjuk, hogy sem Párizs, sem Berlin, sem Bécs idegenforgalmára nézve nem olyan nagy jelentőségű az operaház, mint Budapestére. A német városok, amelyek pedig nyelv dolgában kedvezőbb helyzetben vannak, az idegenforgalomra gondolva, nagy áldozatokkal fejlesztik zenei kultúrájukat. Drezda és München az állami operájuk költségeinek egy teljes harmadát fizetik a város pénztárából. És Budapest mit tesz! Drágábban adja az Operának a villamos világítást, mint a kávéházaknak. Pedig jó volna, ha a város megszeretné és a magáénak tekintené ezt a műintézetet. Egyáltalában üdvös volna, ha közéleti embereink végre szakítanának azzal a kispolgári rögeszméjükkel, hogy a művészet afféle tréfás parazita, amely a politika kegyelem kenyerén élősködik. Egyes művészekkel és olyanokkal, akik művészeknek mondják magukat, tehettek ilyen tapasztalatokat, de maga a művészet világhatalom, amely népeket ki tud emelni a homályból és a szegénységből, amely városokat dicsőséggel tud megkoronázni és aranyfolyamokat tud zúdítani egész vidékekre. A helikonidákkal tehát ne komázzon senki. Mert ha azokat kikoplaltatják és kiüldözik innen, akkor elmennek, de olyan sok mindent elvisznek magukkal, hogy a hetedik unokánk is attól koldul. Legyünk tisztában vele: ha egyszer ott tart a világ, hogy Bécstől Bukarestig és Belgrádig kell utaznia annak, aki tisztességes operaelőadást akar látni, akkor az a tízezer é lámpás, amely esténként kigyullad Pest-Budán, egy nagyzási hóbortban szenvedő falura fogja szórni holt fényét. A világvárost nemcsak paloták teszik, hanem a lélek is, amely bennük lakik. Hindenburg szombaton este kinevezte a Schleicher-kormányt. Szinte példátlanul hosszú válság után szombaton este megalakult a német birodalom új kormánya: Hindenburg elnök kinevezte Schleicher tábornokot, az eddigi hadügyminisztert, a birodalom kancellárjává. Meghozza-e az új kormány kinevezése a zaklatott német birodalom számára az annyira várt belső békét, tartós lesz-e a Schleicherkabinet, hogyan fogadják a politikai pártok, legelsősorban Hitlerék, a legerősebb párt — ezek az elénk tóduló kérdések. Miután a Hitlerrel való hosszas tárgyalásait dugába dőltek, arról volt szó Németországban, hogy vagy a kormány-erőszak jön, mely nem támaszkodik másra, mint az elnök akaratára és a hadsereg nyers erejére, vagy pedig egy olyan kományzat következik, amely fenntartja a lehetőség szerint a parlamenttel a kapcsolatokat. Az előbbit a lemondott Papén jelentette volna; az utóbbit Schleicher. Schleicher tábornok engesztelékenyebb és köztudomású róla, hogy a politikai pártokkal a kapcsolatokat sohasem veszítette el teljesen és hogy egyes csoportok mindig bizonyos mértékű bizalommal viseltettek iránta. Ha az ő kinevezése nem sikerült volna, elveszett volna Németországban a békés és a lehetőség szerint parlamentáris módszerek szerint való kormányzásnak csaknem minden reménye. Caprivi kancellár óta másodszor áll Németországban olyan ember a polgári kabinet élén, aki a hadsereg legfőbb vezetője volt Schleichernél bonban aligha kell attól félni, hogy túlságosan katona lesz, általában inkább civilnek tartják, mint katonának s nem kell tartani attól, hogy nehéz helyzetekben esetleg a kardjára csap s kimondja a saját diktatúráját. Schleicher kinevezését Németországban, meg külföldön is meglehetős nagy reménységekkel fogadták. Az most természetesen a kérdés, hogyan viselkednek vele szemben a pártok, sikerül-e legalább időről időre megnyerni a maga számára a parlament többségét? Egészen biztos, hogy Hitler ellensége lesz és harcolni fog ellene végsőkig, ugyanúgy, mint elődje ellen. Mint megfontoltabb ember, aligha fogja elkövetni azokat a hibákat, amelyekkel elődje maga ellen zúdította a német közvéleményt s a parlamenti pártokat, meg sem fogja kísérelni az egyes országok önállóságának korlátozását, s meggondoltabb lesz a külpolitikai kérdésekben is. Kinevezése a hosszú válság után természetesen nem végleges megoldása a német belpolitikai kérdésnek, hiszen nincs egy biztos fundementum, nincs parlamenti többség. A mostani megoldás is csak ideiglenes, s kockázatos volna olyanféle jóslatokba bocsátkozni, hogy milyen hosszú életes lesz a Schleicher-kabinet. Csak egy bizonyos: a szombat esti kinevezés bizonyos megnyugvást hozott, ami a hosszú és kínos válság után érthető is, s új Schleicher-kormány egyelőre a reménység és várakozás kormánya. Az új kormány. Berlin, dec. 3. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Hindenburg elnök szombaton este 8 órakor kinevezte az új birodalmi kormányt. Az élelmezési és gazdasági tárcát egyelőre még nem töltötték be, mert Warmbold és báró Braun eddigi miniszterek csak vasárnap készítik el az egységes gazdasági munkatervet. Az új kormány névsora: birodalmi kancellár és hadügy Schleicher tábornok; külügy: báró Neurath; pénzügy: Schwering-Krosigk; belügy: Bracht; munkaügy: Sirup; közlekedés és posta: báró Eliz-Rübenach; igazságügy: Gürtner. A porosz pénzügyminisztérium vezetésével megbízott birodalmi tárcanélküli miniszer Popitz. A munkaalkalomteremtési, tizepitós és keleti nyomorenyhítési ügyek biztosává Gercke nyugalmazott országos tanácsost nevezték ki. Papén búcsúja. Berlin, dec. 3. (A Pesti Hírlap tudósítójánakk távirata.) Papén kancellár hivatalától búcsúzva a következő nyilatkozatot adta ki: „Abban a pillanatban, amikor a kancellári hivatalt, amelyre a birodalmi elnök úr bizalma hívott meg, utódomnak átadom, kötelességemnek tartom, hogy köszönetet mondjak az egész országban minden barátomnak, aki az elmúlt hat hónap folyamán a birodalmi kormánynak külső és belső szabadságunk visszanyerésére, egy új és jobb alkotmányos rend alapjának letétele, a párturalommal szemben a tekintély alapján álló kormányvezetés és a mindenkinek jutó munka és kenyér érdekében folytatott munkáját támogatta. Munkámnak egyedüli célja az volt, hogy minden igaz hazafias erő összefogását szolgálja, mert ez a biztosítéka a nemzet jövőjének, amelyet mindannyian szívből állítunk. Küzdjünk tovább Stindenburggal az új Németországért.“