Pesti Hírlap, 1933. január (55. évfolyam, 1-25. szám)

1933-01-01 / 1. szám

1933. január vasárnap.4 PESTI HÍRLAP Amerikai politikai élet. Mikor tavaly itt jártam, meglepett, hogy nem­csak az átlag, kis műveltségű amerikai, de még a tanult és képzett osztály is mennyire egyöntetűen, nemcsak távoltartja magát, de egyáltalán nem törő­dik a politikával. Mintha az ország sorsa és igazga­tása nem az ő ügyük volna, nem saját bőrükön éreznék meg, hogy jól, vagy rosszul megy-e sora. Ez idén azonban óriási változást tapasztaltam ezen a téren, nemcsak a választások alatt és körül, hanem azóta is, amióta, ez a nagyjelentőségű ese­mény lezajlott. Mintha az emberek itt valami mély álomból ocsúdtak volna föl, mely őket mindeddig fogva tartotta, a jólét „Prosperity“ álmából, mely­ről azt hitték, hogy boldog nirvánában fogja őket sirukig kisérni. Először történt meg az Egyesült­­Államok történetében, hogy a nélkülözés réme nem­csak egyeseket, hanem úgyszólván a lakosság egy negyedrészét fenyegeti, mert hiszen az a tizenhárom millió munkanélküli,, körülbelül harminc millió éhes embert jelent, ha csak egy családtagot számí­tok is átlagban minden munkásra. Ők eddigelé el sem tudták képzelni, hogy a munkaalkalom keve­sebb legyen, mint a munkás, hogy valaki, ép, erős, egészséges ember, aki duzzad a munkakedvtől, ne tudjon dolgozni, akármennyire megfelel is máskü­lönben minden követelménynek. Valahogy úgy állanak szemben ezzel a tüne­ménnyel, mint a gyermek az első igazságtalanság­gal, melyet felnőtt vele szemben elkövet. Ugyanaz a tanácstalan és elképedt kétségbeesés, hogy ez . . . ez egyáltalán van a világon és ha már létezik, miért ép­p vele történik meg? Úgy érzem, ez az oka, hogy az amerikai nép minden átmenet nélkül érdeklődni kezdett országa közügyei iránt, az az ösztönszerű érzés, hogy itt valami rejtett bajnak kell lennie, melyben valaki hibás. Egyelőre szegény Hoovert kiáltották ki bűn­baknak, ki ép oly kevéssé tehet róla, mint bárki más, aki az ő helyén állott volna. Arra, hogy az alapvető módszer a hibás, még egyelőre alig gon­dol valaki. Azt pedig, hogy a világkonjunktúra ha­tásai alól a mai műszaki fejlődés idejében egy or­szág sem vonhatja ki magát, ez röviden szólva, egy­szerűen nem megy a fejekbe. Nem beszélek egyes kivételekről, hanem az átlagról, melyből a szenáto­rok és képviselők többsége is összetevődik. Ha ezeknek példának okáért valaki azt ma­gyarázza, hogy az adós államok addig nem fognak ameri­kai Ait venni nagyobb mennyiségben, amed­dig a háborús adósságok kamatait kénytelenek tör­leszteni, azon egyszerű okból, mert nem lehet egy tehéni,o­.';k4í?bö,y­rahuztni.. .legalább­isregyidőben, s ezért talán fontolóra lehetne venni a dolgot, hogy nem volna-e gazdaságosabb a kamatokat, ha nem is egészen elengedni, de legalább is csökkenteni, úgy néznek reá, mint a borjú az új kapura. Sehogy sem megy fejekbe az összefüggés­ a két eset kö­zött, amely pedig napnál is világosabb, mert ha a temérdek valuta évente kimegy az országból, anélkül, hogy valami érette bejöjjön, nem marad hátra egyéb, mint szorosabbra húzni a nadrág­tét, amellyel valaha elköszönt a boldogságtól, ami elérhetetlen, elérhetetlen. Szóval az ünnepelt költő kegyesen elfogadta a felolvasásra való meghívást, még azt is hozzá­fűzte a Nőegyletnek írt leveléhez nagylelkűen, hogy a vasúti jegyére, meg a szállodai költségére elő­irányzott összeget nem óhajtja igénybe venni, kéri azt a jótékony alaphoz csatolni. És ezer dolga, gondja közt az ünnepeknek ,mondott költő, a jelzett napon lezakatolt a lapos kis városba, ahol húsz esztendővel ezelőtt izgalom­ból kapott a konviktusban ebédet. És este a sör- és egérszagú Központi Szálloda nagytermében átesett a vaskos polgármesternőnek, a Nőegylet elnöknőjének az üdvözlő beszédén. Átesett patikuson, bírósági végrehajtón, betét­­szerkesztőn, vaskereskedőn, akik osztálytársai vol­tak valaha s most mint nehéz kérdőjelek állottak elébe: hát én ki vagyok, kérlek? Engem csak meg­ismersz, pajtás? Átesett azután a műkedvelő hangverseny szá­main, éneken, zongorán, a Rodostó című­ költői el­beszélésből előadott részleten, tárogatószólón, a Manolitából való táncos duetten, átesett végre a tu­lajdon felolvasásán, amely minden előbbi produk­ciónál kisebb élvezetet jelentett a számára. A hangversenynek vége lett szerencsésen, a Központi Szálloda pincérei széjjelrágtatták a szék­sorokat, a nagyterem közepére asztalokat toltak egymás végébe, a hangverseny után társasvacsora következik. Az ünnepelt költőnek pedig nekiestek a fiatal lányok, emlékkönyvet, noteszt, névjegyet, számoló­­cédulát meg iskolai füzetből való papírszeletet nyújtogatva az orra alá. Autogrammot akartak. A többi közt egy szőke leány, de olyan szőke, hogy a költő azt hitte, a tavaszi napsütés törte át az ablakot, az önti el a tekintetét, amely az előtte álló leány vállára esett. Olyan napfényes szőke fürt simult annak a leánynak az epült vállára, olyan aranyos felhő, olyan mosolygó szőke álom. És két tiszta, bámuló, hivő kék szem sugár­szijat és koplalni. Idegen árura természetesen, hogy nem jut. Hogy ezt az átlag idevaló honpolgár nem érti meg, azon nem csodálkozom. Az általános politikai érettségnek ez már oly foka volna, amelyen még nálunk is elámulnék, ahol pedig a közügyekkel való foglalkozás szinte nemzeti sportszámba megy. Hát még itt, ahol eddigelé majdnem megvetéssel fordultak el tőle. A rendes amerikai egyszerűen business szempontból nézi az egészet, ennyi befek­teti kapitális, ennyi kamat, punktum. Azonkívül a háborús adósság kérdése az két állam dolga, az aratógépek, vasvillák, autók eladása pedig privát ügy két cég között. Minek e két egymástól teljesen távolálló dolog között összefüggést keresni, vagy pláne létesíteni? Ugyanez a helyzet, ha arról van szó, hogy Amerikának nemcsak kötelessége, hanem saját jól felfogott érdeke szempontjából előnye is a Nép­szövetségbe belépni és ott teljes súlyával oda hatni, hogy a békeszerződések revízió mihamarább meg­kezdődjenek. Kevés, kiváló egyén kivételével nem érik fel ésszel, hogy miután az Egyesült Államok döntötték el a világháború sorsát, természetes kö­vetkezmény, hogy erkölcsileg ők felelősek mind­azért, ami ennek következtében történt és így nem állhatnak most félre avval a jelszóval, hogy Európa sorsa őket nem érdekli. Gondolták volna ezt meg tizenhétben. Ellenben azt sem értik meg, hogy ameddig Európában a rend és egyensúly helyre billen, ad­dig az ő gazdasági helyzetük sem tud a szokott mederbe visszazökkenni, és annál az oknál fogva, melyet cikkem elején már egyszer említettem, t. i., hogy a világkonjunktúra hatásai alól egy ország sem vonhatja ki magát, és hogy ezért az ő előnyük, a dolgokat mihamarább rendbe hozni. Mert egész­séges Amerika csakis egészséges Európa mellett élhet. Túl közel vagyunk most már egymáshoz arra, hogy a ragály, vagy mondjuk inkább vérmérgezés egyikről a másikra át ne terjedjen. Hogy a nép legnagyobb része ezt most még nem érti, hogy gyermekded együgyűséggel azt tartják, hogy csak kis jóindulaton múlik, hogy Európa a legközelebbi jövőben amerikai mintára Egyesült Államokká alakuljon át, nyelvet, tradí­ciót, faji ellentéteket elfeledve összeölelkezzék, azon, m­iután megism­ertem őket, ahogy mondtam, már­­nem csodálkozom.­­Hot­ább tatom azon a té­nyen, hogy tavaly óta itt is, ott is, fel-felbukkan valaki, aki,mintha pedze­ni kezdené a nagy össze­függéseket.'' Sajnos, ezek a­­kivételek nagyobbára nem a politikai világban fedezhetők fel, bár ott is akadtam egynéhányra, de azért, mint a gyéren ki­ütköző hóvirág a hó alól, mégis csak a kezdet, a tavasz előhírnökei, biztosíték a jövőre nézve, hogy a közöny és meg nem értés jégburka alatt meleg és élő nedvek keringenek és hogy előbb-utóbb, mindennek dacára, itt is, ott is, eljön a tavasz. Bethlen Margit zott a költő szemébe, mint a tavasz kék menny­országa. S fehér habos ruha volt a szökő leányon, mintha csupa cukorhab volna, amilyen a cukrászat kirakatában ama torták felett lebegett valaha. A költő ujjai közt bicegett az öntöltőtoll, amelyet a magyar-német tanár adott a kezébe, míg a nevét odaírta a papírdarabra, pedig sima lakk retikülre tették elébe azt a kis fehér papirost. És ez alatt az egynéhány pillanat alatt elve­szett húsz esztendő, a költő visszaszédült arra a járdára egy vaskerítéssel átellenben s úgy meredt a rózsafás, üveggömbös kert szőke tüneményére, aki itt állott vele szemben, a költő cipője orra szinte összeért a tünemény cipellője hegyével. Azon frissen, azon forrón csapott a szívére a régen elszenderült fájdalom; ugyanaz a szegény­­sorsú diák állott itt szmokingosan, lakkcipősen a Központi Szálloda ünnepien kivilágított nagyter­mében, ugyanaz, aki száműzve van a cukrászat­ból, a tenniszről, a vaskerítéses kertből mind­örökre. Mikor vacsoránál ültek, még mindig kereste a szemével a költő azt a szőke leányt, akinek az aranyfürtje odasimult a vállára. Talán a leánya, talán éppen az ő leánya, azé a szőke tüneményé, aki húsz esztendő előtt futkosott a rózsafák közt, mintha a termete, az arcocskája is ugyanolyan volna, én édes Istenem. Hol van? Mért nem lehet fölfedezni m­égegy­­szer végesvégig ennél a hosszú asztalnál? Azért, persze, mert a fiataloknak odaát terí­tettek ,a kártyaszobában. És ha jobban arra nézett volna a költő, talán észre is vette volna azt a szépséges szőke lányt, mert az a kártyaszobából, az üvegajtó sarkából ide befelé lesett, az ünnepelt költőt nézte, nézte megfeszült szemekkel a fáradt családapát, akinek már hó­fehérült a haja barázdáiban s szinte ön­tudatlanul nyitotta fel a kezdő kézzel ruzsozott ajkait a szőke leány, úgy súgta szegényke maga­­magának: — Elérhetetlen, elérhetetlen . . . Esti levél — Új év, uj munka. — Tiszta előjegyzési naptár az íróasztalon. Illenék a régi frázisok eltemetésével minden hétre uj munka programját előjegyezni. A­ munka is, a program is nemcsak a miniszte­rekre és a hatóságokra kötelező, hanem minden magánemberre, a társadalomra, a sajtóra, a színházra, az összes egyesületekre, amelyekre most különösen vigyáznak a hivatalos körök. Az első szó, amit előjegyzünk s amire mind­nyájan törekszünk: pénz. A második: komoly munka. A harmadik: nemzeti propaganda. Ez egyelőre elég. A három együvé tartozik. Egyik hozza a másikat. Ha itthon folyik a rendes munka s erről a külföldet szervezett propa­gandával értesítjük, jön a pénz onnan. Mert máshonnan nem is jöhet. Idegen pénzre vá­gyik az állam is és minden magánember. Van törvényes valuta­szerzés is. Exportnak, ma­gyar áruk kivitelének hívják. S a külföld ipará­nak és kereskedelmének is milliárdjai hever­nek itt. Ennek furcsa neve van: transzfermo­ratórium. Ebből is lehet törvényesen keresni. Egy francia filmes fölfedezte, hogy honfitársai­nak pengőben itt heverő millióit befekteti Bu­dapesten filmekbe. Ezzel itt segít rajtunk, ő pe­dig a kivitt filmekkel megszerzi külföldön a maga pénzét a saját valutájában. Íme a mozi, mely összehozza a nemzeteket. A naiv ember­nek eszébe jut, nem lehetne-e ezt a francia pél­dát más nemzetekre is átvinni, főként az an­golokra? És nem lehetne-e a tisztán szórakoz­tató mozgóképek mellett alapot teremteni a ko­moly nemzeti célú filmek r­endszeres előállítá­sára is? Mert most ez a legidőszerűbb. Most indul a legtöbb művelt államban a tanító fil­mek rendszeres gyártása. Nálunk ez a nevelé­sen kívül külön nemzeti propaganda, mert az iskolai filmek egy részét, a földrajzi és a törté­neti­ mozgóképeket rögtön kivihetjü­k külföldre,, is. Már eddig is szépen dolgoztak a tanügyi ha­tóságok, de azért van most tudós közoktatás­­ügyi miniszterünk, hogy alapos munkába kezdte­tünk. Nálunk a külföld példája imponál. Azért pár adatot idejegyzek a „The Newyork Times“ egyik legutóbbi számából. Hasznát vehetik a magyar kultúrvezérek, mert külfölddel kell népszerűsíteni a­­ nemzeti eszmét. Miss Rita Hochheimer, a szemléltető oktatás testületének helyettes igazgatója beszámol, hogy New York iskoláiban a tanítás rendes eszköze a film. Ott is úgy csinálják, amint mi akarjuk: nemcsak az iskola növendékeit viszik be a mozikba külön számukra készített fölvételekhez, hanem a mo­zit is beviszik az iskolába. És mintha csak le­másolták volna a mi programunkat, egyes tan­tárgyak tanításához is használják, nevezetesen a földrajz, a közhasznú ismeretek, az egészség­ügy, természettudományok és élettan szemlél­tető oktatásához. Föltűnik, hogy kihagyják a történelmet, ami nálunk a fő feladat, de hát New Yorkban azt hiszik, Amerikának nincs története? Nekünk csak az van. Nálunk Nagy- Magyarország gondolatának fenntartásához folyton történeti és geográfiai filmekre van szükségünk! Ezeket az iskolai filmeket New Yorkban 1932 február óta nem a rendes filmek 35 milliméteres szélességében, hanem 16 milli­méter keskeny filmre csinálják. Ehhez ol­csóbb a vetítőgép. Hol vannak a mi iskoláink e fölszereléstől?!... És New York 100 isko­lája számára ez évben 800 tekercset vettek!... Évtizedekkel ezelőtt sajtó­propagandára hozta be a magyar kormány a vándorkönyvtárakat. Most már propagálhatjuk a nemzeti vándor­filmeket! ... A nemzeti propaganda az új esztendőnek első feladata. S ennek csak egy részét csinál­hatja meg a legszegényebb minisztérium: a közoktatásügyi. De úgy a hazai, mint a kül­földi nemzeti propagandában, az irredenta gon­dolat és a revíziós agitáció terjesztésében részt kell venni az összes minisztériumoknak, az egész társadalom, a sajtó, a kultúregyletek, írók és művészek közreműködésével. A független sajtó remek munkát végzett. Harmóniát és rendszert kell behozni a szétszórt akciók között. S végre a sajtó és a magánáldozatkészség nem végezheti el az összes állami feladatokat... Zsolt

Next