Pesti Hírlap, 1933. szeptember (55. évfolyam, 198-222. szám)
1933-09-16 / 210. szám
6 — Történelmi nagy nemzetek évszázados utakon haladnak és évszázados igazságokból vonják le a tanulságokat, tudják meg azt, hogy nemzetük fennmaradásának melyek az eszközei. Bármilyen volt az európai politikai helyzet 1683-ban, bármilyen erős volt is a francia politika befolyása a lengyel udvarnál és bármilyen ellentétesnek látszottak is a francia érdekek, a német birodalom és Magyarország érdekeivel. Sobieski János, amikor arról volt szó, hogy Lengyelország szomszédságába magyar vagy török uralom kerüljön-e, nem habozott kezet nyújtani annak a Lipót császárnak és királynak, aki barátjával, XIV. Lajos francia királlyal, mélységesen ellenséges viszonyban állt. — A lengyel nemzet útja a magyar nemzet útja mellett vezet és valahányszor a két nemzet a történelem útjain találkozott, sohasem támadt egymásra, hanem mindig egymásnak nyújtotta kezét, mert mindegyik felismerte azt a nagy történelmi igazságot, hogy a másik erősítése saját erősítését is jelenti. — Ulászló, a Jagello-király a várnai sikán magyar csapatok élén esett el. 1528-ban Mohácsnál lengyel vitézek ontották vérüket Magyarországért és amikor legnagyobb volt a török veszedelem, Sobieski János hozta nemzetének szinejavát, hogy Bécs felmentésével megindítsa Magyarország felszabadítását. Sobieski Jánosnak nemcsak Bécs felmentése iránt volt érzéke, de megértette a Thököly által képviselt nacionalista nemzeti célokat is, és igyekezett ezeket a bécsi udvar figyelmébe ajánlani, sajnos, azonban Bécs felmentése után már sikertelenül. — Sobieski János, mikor Magyarországnak a török uralom alól való felszabadítását megindította, viszonozta Magyarországnak azt a nagy adományt, amelyet Magyarország Báthory Istvánnal adott négyszáz évvel ezelőtt Lengyelországnak. Kis nemzetek alapíthatják csak pillanatnyi konjunktúrák kihasználására nemzeti létüket, nagy nemzetek feltámadásának eszközeit az évszázadok történelme parancsolólag írja elő. A lengyel és magyar nemzet történelme azt tanítja nekünk, hogy a két nemzet fennmaradásának eszköze mindig egymás megsegítése volt. Ennek dicsőséges nagy emléke Esztergom felszabadításának története. — Amikor hálával ünneplem itt a nagy lengyel király emlékét szemben a párkányi síkkal, eszembe jut a nagy lengyel nemzet himnusza, amelyet itt énekeltek: „Szabad hazánkat óhadd vissza nékünk". A lengyel nemzet a nagy nemzeti gondolatok évszázadokon át való fenntartásával és ápolásával elérte azt, hogy újból feltámadt és szabad lett. Én itt a párkányi síkkal szemben, az esztergomi sziklák alatt hittel hiszem és bizalommal vallom, hogy az a példa, amelyet Lengyelország mutatott, a világtörténelemben ismétlődni fog még valamikor! Nincs még veszve Magyarország! Nagy éljenzés fogadta Lázár Andor igazságügyminiszter beszédét. Matuszewski Ignác volt budapesti lengyel követ mondott ezután lengyel nyelven beszédet. — Ma diadalemlék előtt állunk — mondotta többek közt. — A mai ünnep összekapcsolja a múltat a jelennel. Nagyon élhet a magyar nemzetben nemcsak a régmúltak emléke, de az idők céljának átérzése is sajátja lehet, ha e szép emlékműben kifejezést talált számára. A kiváló szobrászművész alkotása jobban adja vissza azt a gondolatot, amit én szóba kívánok önteni. Az, hogy éppen Esztergomban, Magyarország egyik ősi városában emelték ezt az emlékművet, tanúskodik úgy a városnak, mint királyi megszabadítójának nagyságáról, az pedig hogy a magyar társadalom áldozatkészségéből épült, annak bizonyítéka, hogy nemcsak a barátság érzése él a magyar társadalom legszélesebb rétegeiben, hanem él az a közös irány is, amelybe gyakorta vezérelte mindkét nemzetet a történelem vezércsillaga. A valódi barátságra Lengyelország hasonló barátsággal felelt. Erről legyen szabad biztosítanom magyar testvéreinket a lengyel delegáció nevében. — Megújuló éljenzés követte a volt követ szavait. Olatz Gyula, Esztergom polgármestere vette át gondozásba a város közönsége nevében az emlékművet, amelyet elsőnek a lengyel delegáció nevében Janta Polczynski nyugalmazott földmivelési miniszter koszorúzott meg. Dr. Lázár Andor igazságügyminiszter a kormány koszorúját helyezte el, majd vitéz Hellebronth Antal a felsőház, Czettler Jenő a képviselőház, Huszár Aladár főpolgármester Budapest székesfőváros koszorúját tette le. Koszorút tettek az emlékműre Esztergom és Komárom vármegye, Esztergom város, a Magyar Tudományos Akadémia, a Pázmány Péter Tudományegyetem és még sok egyesület és testület. A bensőséges ünnepélyt a dorogi bányászzenekar a Szózattal fejezte be. A rossz időjárásra való tekintettel a tervezett Sobieski evezős emlékverseny elmarad. Fogadás és estebéd a lengyel követségen. Dr. Lepkowski Szaniszló lengyel követ a követség épületében estebédet adott és fogadtást tartott, amelyen a következő előkelőségek vettek részt a vendéglátó követen és feleségén kívül: Gömbös Gyula miniszterelnök, Lázár Andor igazságügyminiszter feleségével, gróf Khuen-Héderváry Sándor, a külügyminiszter helyettese feleségével, Czettler Jenő, a képviselőház alelnöke, Serédi hercegprímás, gróf Mikes János szombathelyi püspök, de Vienne francia követ, barcházi Bárczy István államtitkár, Samarjay Lajos államtitkár, a Máv elnöke, Megay tábornok, Huszár Aladár főpolgármester feleségével, Matuska Péter varsói magyar követ, Scholz András folyamőrkapitány, a kormányzó szárnysegéde, Domanovsky Sándor egy tanár feleségével, gróf Széchenyi Károly, Antal István, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője, úgyszintén a lengyel küldöttség tagjai: Janta Polczynski volt miniszter, Matuszewski és Ketrzynski volt meghatalmazott miniszterek, Stamirowski volt államtitkár, Moscicki egyetemi tanár és Luzsinsky képviselő, Hlond bibornokkal az élükön. 1933. szeptember 16., szombat. PESTI HÍRLAP - Beszélgetés Hlond bíboros érsekkel és Janta Polczynski volt lengyel miniszterrel. . Az esztergom—budapesti hajóút alatt a Pesti Hirlap munkatársának alkalma volt Hlond bíboros érsekkel beszélgetni. Lengyelország bíboros érseke maga a megtestesült közvetlenség, szeretetreméltó arcáról, kék szemeiből jóság, bölcsesség és derű sugárzik. — Mit mondhatnék én a magyaroknak a sajtó útján? — kezdi a beszélgetést a bíboros érsek. — Talán valami személyes élményét, közvetlenül szerzett benyomását mondaná el Eminenciád. — Régi barátja, régi ismerőse vagyok Magyarországnak. Még szaléziánus rendfőnök koromból, amikor sokat tartózkodtam Magyarországon. De egyébként is ismerem a magyarokat, valamikor tanulmányoztam nyelvüket, elég jól is beszéltem magyarul, ma már bizony elfelejtettem, de úgyszólván mindent megértek. Épp ezek az érzelmeim okozzák azt az örömömet, hogy részt vehettem ezeken a szép Báthory és Sobieski ünnepségeken. Egyike vagyok azoknak, akik pozitív súlyt helyeznek a lengyel-magyar barátságra, nemcsak érzelmi alapon, hanem gyakorlati téren is — Szabadna megkérdeznem, hogy érti ezt Eminenciád? — Úgy érzem, hogy az együttműködés és kölcsönös segítés legtermészetesebb irányvánsasát a közös hit és a közös nyugati kultúra adja. Ez a két tényező: a kereszténység és a nyugati kultúra, Európa jövőjének és különösen a katolikus népek, felvirágzásának kulcsa. Ezen a téren mindkét részről komoly munkát kell kifejteni e két testvérnépnek. A kölcsönös barátságban én mindkét nép hasznát látom. Bátran mondhatom, hogy a két lengyel király magyarországi ünneplése, nemcsak szép külsőségeivel, hanem az ünneplést kísérő bensőséges rokonszenv megnyilatkozásaival is, az összes lengyel résztvevőkre mély benyomást tettek. Meg vagyok róla győződve, hogy azok a lengyelek, akik résztvevői voltak az ünnepségeknek, otthon egytől-egyig a lengyel-magyar barátság apostolaivá lesznek. Én a magam részéből úgy érzem magam itt, mint otthon és nem győzöm eléggé ismételni, mennyire örülök, hogy tanúja lehettem ennek az ünnepnek. — Volna Eminenciádnak valami üzenete a magyarok számára? — Annyi, hogy egy népnek sem szabad kishitűvé válnia, mert életrevalók csak azok a népek lehetnek, amelyek nagy férfiakat, vezetőket adnak nemzeti életüknek. Beszélgettünk Janic Polcsinsky nyugalmazott földmivelésügyi miniszterrel, a lengyel kormány,delegáció vezetőjével is, aki a következőket mondotta: — Sokat vártunk a magyar rokonszenvtől és mégis meglepett bennünket az a barátság és szívélyesség, amellyel bennünket a magyarok fogadtak. Engem azonban nemcsak ez lepett meg, hanem a magyar-lengyel történelmi vonatkozások időszerűsége is. A történelmi vonatkozások többnyire elméletiek, ebben az esetben azonban úgyszólván gyakorlatiak. Minden lengyelnek valóságos meglepetés, hogy lelkileg mennyire megértik egymást magyarok, és lengyelek, bár faji eredetük különböző. Szerintem, ennek nemcsak sorsuk azonossága az oka. Már azok a követek is, akiket Báthory István erdélyi fejedelem küldött Lengyelországba, hivatkoztak a két nép lelkének erre a hasonlatosságára, sőt argumentumnak is felhasználták Báthory Istvánnak lengyel királlyá való választására. Mindkét nép egyformán ragaszkodik szabadságához, mindkét népet egyformán lehetetlen erőszakkal kényszeríteni valaminek elfogadására és mindkét népben azonos az a vonás, hogy ha valaki támad, aki szunnyadó energiájukat fel tudja kelteni, az könnyen és békésen irányíthatja őket. — Milyennek látja Excellenciád Magyarország helyzetét gazdasági szempontból? — Lehetetlenség puszta benyomások alapján világos képet kapni. Ma az egész világ gazdasági válságban él és minden nép a maga helyzetét tartja a legválságosabbnak. Mi lengyelek hasonlóan válságos időket élünk gazdaságilag. Új, nagy hitelrendezési törvényünk azonban nagy reményekkel kecsegtet. Magyarországnak is első és legfontosabb dolga a gazdasági válságból való kibonyolódás volna, és mi lengyelek mindig hajlandók vagyunk a Magyarországgal való gazdasági együttműködésre. Fóthy János: Krakó város ajándéka. Serédi Jusztinián hercegprímás ma Esztergomban különkihallgatáson fogadta gróf Potocki Artúrt és Beaupré főszerkesztőt, Krakó város kiküldötteit, akik a hercegprímásnak díszes albumban Krakó nevezetességeinek és műemlékeinek művészi kivitelű fényképgyűjteményét nyújtották át. Az album másik példányát Krakó kiküldöttei szombaton nyújtják át Huszár Aladár főpolgármesternek. .ei minuöle:'ő:«ev .. jir.tAtisíjMir k&v ...n« Törpék, óriások, szörnyszülöttek... Egy tudós érdekes tanulmánya. Baltimore, szeptember. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) Wesley Pencock, baltimorei tanár két éven keresztül tanulmányozta a törpék, óriások és mindazok lelki világát, akiknek termete a természet különös szeszélye következtében valamilyen rendellenességet tüntet fel. Öszszesen mintegy háromszáz egyénnel tartott fenn ez alatt az idő alatt állandó összeköttetést, úgyhogy folytonosan megfigyelhette minden ténykedésüket, lelkük titkos rugóinak működését, amelyek cselekedeteikben irányították őket. A tudós közöttük élt, bizalmukba férkőzött, meghallgatta beszélgetéseiket, gondolkodásukat, egész lelki világuk feltárult előtte. Pencock megfigyeléseiből igen érdekes tanulságokat vont le és ezek bevilágítanak a rendellenes termetek és a testi fogyatkozásban szenvedők értelmi és érzelmi világába.Az első, amit a tudós megállapított, az összefüggés, amely a külső és a belső között van. Pencock azt állítja, hogy nincs az a külső rendellenesség, amely ne gyakorolna jelentékeny befolyást a lélekre, a belső érzelmekre. Ennek okát viszont abban látja Pencock, hogy — feltevése szerint — az a mirigy, amelynek sorvadása, vagy túltengése előidézője a termet rendellenességének, bizonyos hatást gyakorol az agyrendszer működésére is. Az óriások, a törpék, vagy a többiek, akiknek alakjában valamely fogyatékosság mutatkozik, teljesen tudatában vannak annak, hogy ők mások, mint embertársaik, tehát belső világukban bizonyos lelki védelem, ellenállás fejlődik ki, hogy az ellentétet mégis némileg ellensúlyozzák. Pótolni igyekszenek azt, amitől a természet megfosztotta őket. Ezelőtt két évvel Hollywoodban egy filmet pergettek le, amelynek szereplői mind olyanok voltak, akiken valamelyes rendellenesség mutatkozik. Volt ezek között két méternél magasabb óriás, volt hetven centiméteres törpe, voltak púposak, nagyfejűek, szakállas nők, ijesztően soványak és hihetetlenül kövérek, láb nélküliek, gyerekmentének és öreg arcú gyerekek és ezekhez hasonlóak. A tudós beköltözött a filmvárosba és egész idejét a szörnyszülöttek között töltötte. Az első, amit Pencock megállapított, az volt, hogy ezek a rendellenes termetű egyének valamennyien mérhetetlenül hiúak. A legcsekélyebb dolog elegendő, hogy már sértve érezzék magukat, így azután egyáltalán nem keltett meglepetést, hogy a film felvételének idejében állandóak voltak a torzsalkodások, a veszekedések a ,,star“-ok között. Mindenki különbnek érezte és tudta magát, mint a másik, mindegyik az első, az igazán elismert akart lenni. Igazi „primadonna“ volt valamennyi, így például mindjárt az első napon nagy elvakodás volt, mert kéz és láb nélküli hölgy idegrohamot kapott, sírógörcsel támadtak és egyik ájulásból a másikba esett. Miért? Mert egy másik szereplő közelebb merészkedett a felvevő géphez, mint ő és így attól tartott, hogy az jobban feltűnik a képen. A következő alkalommal pedig a hatszáz fontos hölgy kijelentette, hogy nem vesz részt a felvételekben, azonnal elutazik, mert,amikor megjelent a gép előtt, már valaki elnevette magát. Már pedig rajta nincs mit nevetni ! Alig lehetett megnyugtatni. A legérzékenyebbek azonban a törpék. Ezeknél a beteges hiúság már szinte második természetté válik. Az ismert, cirkuszok világában különösen értékelt amerikai törpe, Tom Tumb határozottan meg van arról győződve, hogy az ő értelmi képességei messze felülmúlják bármelyik embertársa okosságát, éles eszét. És a kis emberke órák hosszat tud mesélni a „rendes“ termetű nőknél elért állítólagos sikereiről, és jaj annak, aki nyilatkozatait kétségbe merné vonni. Egyik barátjának levelet írt — egyik újság le is közölte — amelyben eldicsekedett, hogy nincs férfi, akinek annyi szerelmi kalandja volna, mint neki, sőt két koronás királynő is szerelmes volt belé. Amerika egyik legnagyobb cirkuszának sokáig vonzó ereje volt a kis Sut tábornok. A pöttön emberke hangzatos nevét onnan kapta, hogy állandóan katonai egyenruhában járt. Ennek az emberkének hiúsága minden képzeletet felülmúlt. Nagy jövedelmét mind ruhákba ölte. A walesi hercegnek nincs olyan ruhatára, mint amilyennel a törpe Nut tábornok eldicsekedhetett. Mielőtt a porondra lépett, akár csak egy öregedő primadonna, órákat töltött el öltözőjében, nagy körülményességgel mérlegelve, hogy melyik ruháját vegye fel. És, ha már döntött, hosszú ideig tartott, míg elkészült és „illatosan, kikészítve“ a közönség előtt megjelent. Nut tábornok úr kis szive szerelemre gyulladt egyik társnője, Labinia Warren kisasszonyka Iránt. A tábornok urat folyton a féltékenység gyötörte. Egy alkalommal pedig a cirkusz egyik alkalmazottját, aki valamilyen csekély bizalmaskodást engedett meg szive bálványával szemben, a tábornok úr megtámadta, ütni-verni, harapni kezdte és alig lehetett őt lecsendesíteni. Később azután feleségül is vette Lawinia kisasszonyt. A holland cirkuszvilágban ismert Lolkes törpe sokat adott a méltóságteljes megjelenésre. Mindig komoly kimértséggel járkált, akár egy király az ünnepélyes körmenetben, sohasem nevetett, választékos nyelven beszélt és mindennél fontosabbnak tartotta tekintélyének megőrzését. Az óriások mindig tudatában vannak különlegességüknek. Nem szívesen látják, ha bámulják őket. Ez bántja, bosszantja őket. Nem is örömest mutatkoznak a nagy nyilvánosság előtt. Lehetőleg elvonulnak. A cirkuszokban is az óriásokat látni az előadáson kívül, a nyilvánosság előtt a legritkábban. És mihelyt tehetik, hátat fordítanak a cirkuszi életnek. Patrick Obrien, a híres Barnum-cirkusz óriása, mihelyt egy kis tőkét szerzett, szakított eddigi életével, farmot vett egy elég elhagyott vidéken. Végrendeletében pedig úgy intézkedett, hogy holttestét zárják ólomkoporsóba és bocsássák le a tenger mélyébe. Attól tartott ugyanis, hogy halála után tanulmányozás céljából felboncolják. A legingerlékenyebbek az összenőtt ikrek. Ezek állandóan veszekszenek. Nagyon kevés van közöttük, akik barátságosan, szépen megférnek egymás mellett. A Hilton-testvérekről is köztudomású, hogy akárhányszor összekapnak és ilyenkor hetekig nem beszélnek egye -mással.