Pesti Hírlap, 1933. szeptember (55. évfolyam, 198-222. szám)

1933-09-16 / 210. szám

6 — Történelmi nagy nemzetek évszázados uta­kon haladnak és évszázados igazságokból vonják le a tanulságokat, tudják meg azt, hogy nemzetük fennmaradásának melyek az eszközei. Bármilyen volt az európai politikai helyzet 1683-ban, bármilyen erős volt is a francia politika befolyása a lengyel udvar­nál és bár­milyen ellentétesnek látszottak is a fran­cia érdekek, a német birodalom és Magyarország ér­dekeivel. Sobieski János, amikor arról volt szó, hogy Lengyelország szomszédságába magyar vagy török uralom kerüljön-e, nem habozott kezet nyújtani an­nak a Lipót császárnak és királynak, aki barátjával, XIV. Lajos francia királlyal, mélységesen ellenséges viszonyban állt. — A lengyel nemzet útja a magyar nemzet útja mellett vezet és valahányszor a két nemzet a törté­nelem útjain találkozott, sohasem támadt egymásra, hanem mindig egymásnak nyújtotta kezét, mert mindegyik felismerte azt a nagy történelmi igazsá­got, hogy a másik erősítése saját erősítését is jelenti. — Ulászló, a Jagello-király a várnai sikán ma­gyar csapatok élén esett el. 1528-ban Mohácsnál len­gyel vitézek ontották vérüket Magyarországért és amikor legnagyobb volt a török veszedelem, Sobieski János hozta nemzetének szinejavát, hogy Bécs fel­mentésével megindítsa Magyarország felszabadítását. Sobieski Jánosnak nemcsak Bécs felmentése iránt volt érzéke, de megértette a Thököly által képviselt nacionalista nemzeti célokat is, és igyekezett ezeket a bécsi udvar figyelmébe ajánlani, sajnos, azonban Bécs felmentése után már sikertelenül. — Sobieski János, mikor Magyarországnak a török uralom alól való felszabadítását megindította, viszonozta Magyarországnak azt a nagy adományt, amelyet Magyarország Báthory Istvánnal adott négy­száz évvel ezelőtt Lengyelországnak. Kis nemzetek alapíthatják csak pillanatnyi konjunktúrák kihasz­nálására nemzeti létüket, nagy nemzetek feltámadá­sának eszközeit az évszázadok történelme parancsoló­­lag írja elő. A lengyel és magyar nemzet történelme azt tanítja nekünk, hogy a két nemzet fennmaradá­sának eszköze mindig egymás megsegítése volt. En­nek dicsőséges nagy emléke Esztergom felszabadítá­sának története. — Amikor hálával ünneplem itt a nagy lengyel király emlékét szemben a párkányi síkkal, eszembe jut a nagy lengyel nemzet himnusza, amelyet itt énekeltek: „Szabad hazánkat óh­add vissza nékünk". A lengyel nemzet a nagy nemzeti gondolatok évszá­zadokon át való fenntartásával és ápolásával elérte azt, hogy újból feltámadt és szabad lett. Én itt a párkányi síkkal szemben, az esztergomi sziklák alatt hittel hiszem és bizalommal vallom, hogy az a példa, amelyet Lengyelország mutatott, a világtörténelem­ben ismétlődni fog még valamikor! Nincs még veszve Magyarország! Nagy éljenzés fogadta Lázár Andor igazságügy­miniszter beszédét. Matuszewski Ignác­ volt budapesti lengyel követ mondott ezután lengyel nyelven beszédet. — Ma diadalemlék előtt állunk — mondotta többek közt. — A mai ünnep összekapcsolja a múltat a jelennel. Nagyon élhet a magyar nemzetben nem­csak a régmúltak emléke, de az idők céljának átér­­zése is sajátja lehet, ha e szép emlékműben kifejezést talált számára. A kiváló szobrászművész alkotása jobban adja vissza azt a gondolatot, amit én szóba kívánok önteni. Az, hogy éppen Esztergomban, Ma­gyarország egyik ősi városában emelték ezt az em­lékművet, tanúskodik úgy a városnak, mint királyi megszabadítójának nagyságáról, az pedig hogy a ma­gyar társadalom áldozatkészségéből épült, annak bi­zonyítéka, hogy nemcsak a barátság érzése él a ma­gyar társadalom legszélesebb rétegeiben, hanem él az a közös irány is, amelybe gyakorta vezérelte mindkét nemzetet a történelem vezércsillaga. A va­lódi barátságra Lengyelország hasonló barátsággal felelt. Erről legyen szabad biztosítanom magyar test­véreinket a lengyel delegáció nevében. — Megújuló él­jenzés követte a volt követ szavait. Olatz Gyula, Esztergom polgármestere vette át gondozásba a város közönsége nevében az emlékmű­vet, amelyet elsőnek a lengyel delegáció nevében Janta­ Polczynski nyugalmazott földmivelési minisz­ter koszorúzott meg. Dr. Lázár Andor igazságügy­miniszter a kormány koszorúját helyezte el, majd vitéz Hellebronth Antal a felsőház, Czettler Jenő a képviselőház, Huszár Aladár főpolgármester Buda­pest székesfőváros koszorúját tette le. Koszorút tet­tek az emlékműre Esztergom és Komárom vármegye, Esztergom város, a Magyar Tudományos Akadémia, a Pázmány Péter Tudományegyetem és még sok egyesület és testület. A bensőséges ünnepélyt a do­rogi bányászzenekar a Szózattal fejezte be. A rossz időjárásra való tekintettel a tervezett Sobieski evezős emlékverseny elmarad. Fogadás és estebéd a lengyel követségen. Dr. Lepkowski Szaniszló lengyel követ a követ­ség épületében estebédet adott és fogadtást tartott, amelyen a következő előkelőségek vettek részt a ven­déglátó követen és feleségén kívül: Gömbös Gyula miniszterelnök, Lázár Andor igazságügyminiszter fe­leségével, gróf Khuen-Héderváry Sándor, a külügy­miniszter helyettese feleségével, Czettler Jenő, a kép­viselőház alelnöke, Serédi hercegprímás, gróf Mikes János szombathelyi püspök, de Vienne francia követ, barc­házi Bárczy István államtitkár, Samarjay Lajos államtitkár, a Máv­ elnöke, Megay tábornok, Hu­­szár Aladár főpolgármester feleségével, Matuska Péter varsói magyar követ, Scholz András folyamőr­kapitány, a kormányzó szárnysegéde, Domanovsky Sándor egy­ tanár feleségével, gróf Széchenyi Károly, Antal István, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője, úgyszintén a lengyel küldöttség tagjai: Janta­ Polczynski volt miniszter, Matuszewski és Ketrzynski volt meghatalmazott miniszterek, Stami­­rowski volt államtitkár, Moscicki egyetemi tanár és Luzsinsky képviselő, Hlond bibornokkal az élükön. 1933. szeptember 16., szombat. PESTI HÍRLAP - Beszélgetés Hlond bíboros­ érsekkel és Janta Polczynski volt lengyel miniszterrel. . Az esztergom—budapesti hajóút alatt a Pesti Hirlap munkatársának alkalma volt Hlond bíboros érsekkel beszélgetni. Lengyelország bíboros érseke maga a megtestesült közvetlenség, szeretetreméltó arcáról, kék szemeiből jóság, bölcsesség és derű sugárzik. — Mit mondhatnék én a magyaroknak a sajtó útján? — kezdi a beszélgetést a bíboros érsek. — Talán valami személyes élményét, közvet­lenül szerzett benyomását mondaná el Eminenciád. — Régi barátja, régi ismerőse vagyok Magyar­­országnak. Még szaléziánus rendfőnök koromból, amikor sokat tartózkodtam Magyarországon. De egyébként is ismerem a magyarokat, valamikor ta­nulmányoztam nyelvüket, elég jól is beszéltem magyarul, ma már bizony elfelejtettem, de úgyszól­ván mindent megértek. Épp ezek az érzelmeim okozzák azt az örömömet, hogy részt vehettem ezeken a szép Báthory és Sobieski ünnepségeken. Egyike vagyok azoknak, akik pozitív súlyt helyeznek a len­gyel-magyar barátságra, nemcsak érzelmi alapon, hanem gyakorlati téren is — Szabadna megkérdeznem, hogy érti ezt Emi­nenciád? — Úgy érzem, hogy az együttműködés és köl­csönös segítés legtermészetesebb irányvánsasát a kö­zös hit és a közös nyugati kultúra adja. Ez a két tényező: a kereszténység és a nyugati kultúra, Európa jövőjének és különösen a katolikus népek, felvirágzásának kulcsa. Ezen a téren mindkét rész­ről komoly munkát kell kifejteni e két testvérnép­nek. A kölcsönös barátságban én mindkét nép hasz­nát látom. Bátran mondhatom, hogy a két lengyel király magyarországi ünneplése, nemcsak szép kül­sőségeivel, hanem az ünneplést kísérő bensőséges rokonszenv megnyilatkozásaival is, az összes lengyel résztvevőkre mély benyomást tettek. Meg vagyok róla győződve, hogy azok a lengyelek, akik résztvevői voltak­ az ünnepségeknek, otthon egytől-egyig a lengyel-magyar barátság apostolaivá lesznek. Én a magam részéből úgy érzem magam itt, mint otthon és nem győzöm eléggé ismételni, mennyire örülök, hogy tanúja lehettem ennek az ünnepnek. — Volna Eminenciádnak valami üzenete a ma­gyarok számára? — Annyi, hogy egy népnek sem szabad kis­­hitűvé válnia, mert életrevalók csak azok a népek lehetnek, amelyek nagy férfiakat, vezetőket adnak nemzeti életüknek. Beszélgettünk Janic Polcsinsky nyugalmazott földmivelésügyi miniszterrel, a lengyel kormány,­­delegáció vezetőjével is, aki a következőket mon­dotta: — Sokat vártunk a magyar rok­onszenvtől és mégis meglepett bennünket az a barátság és szívé­lyesség, amellyel bennünket a magyarok fogadtak. Engem azonban nemcsak ez lepett meg, hanem a magyar-lengyel történelmi vonatkozások időszerű­sége is. A történelmi vonatkozások többnyire elmé­letiek, ebben az esetben azonban úgyszólván gyakor­latiak. Minden lengyelnek valóságos meglepetés, hogy lelkileg mennyire megértik egymást magyarok, és lengyelek, bár faji eredetük különböző. Szerintem, ennek nemcsak sorsuk azonossága az oka. Már azok a követek is, akiket Báthory István erdélyi fejede­lem küldött Lengyelországba, hivatkoztak a két nép lelkének erre a hasonlatosságára, sőt argumentum­nak is felhasználták Báthory Istvánnak lengyel királlyá való választására. Mindkét nép egyformán ragaszkodik szabadságához, mindkét népet egyfor­mán lehetetlen erőszakkal kényszeríteni valaminek elfogadására és mindkét népben azonos az a vonás, hogy ha valaki támad, aki szunnyadó energiájukat fel tudja kelteni, az könnyen és békésen irányíthatja őket. — Milyennek látja Excellenciád Magyarország helyzetét gazdasági szempontból? — Lehetetlenség puszta benyomások alapján világos képet kapni. Ma az egész világ gazdasági válságban él és minden nép a maga helyzetét tartja a legválságosabbnak. Mi lengyelek hasonlóan válsá­gos időket élünk gazdaságilag. Új, nagy hitelren­dezési törvényünk azonban nagy reményekkel ke­csegtet. Magyarországnak is első és legfontosabb dolga a gazdasági válságból való kibonyolódás volna, és mi lengyelek mindig hajlandók vagyunk a Ma­gyarországgal való gazdasági együttműködésre. Fóthy János: Krakó város ajándéka. Serédi Jusztinián hercegprímás ma Esztergom­ban különkihallgatáson fogadta gróf Potocki Artúrt és Beaupré főszerkesztőt, Krakó város kiküldötteit, akik a hercegprímásnak díszes albumban Krakó ne­vezetességeinek és műemlékeinek művészi kivitelű fényképgyűjteményét nyújtották át. Az album másik példányát Krakó kiküldöttei szombaton nyújtják át Huszár Aladár főpolgármes­ternek. .ei m­inuöle:­'ő:«ev .. jir­.tAtisíjMir k&v ...n« Törpék, óriások, szörnyszülöttek... Egy tudós érdekes tanulmánya. Baltimore, szeptember. (A Pesti Hírlap tudósí­tójától.) Wesley Pencock, baltimorei tanár két éven ke­resztül tanulmányozta a törpék, óriások és mindazok lelki világát,­ akiknek termete a természet különös szeszélye következtében valamilyen rendellenességet tüntet fel. Ösz­­szesen mintegy háromszáz egyénnel tartott fenn ez alatt az idő alatt állandó összeköttetést, úgyhogy folytonosan megfigyelhette minden ténykedésüket, lelkük titkos rugói­nak működését, amelyek cselekedeteikben irányították őket. A tudós közöttük élt, bizalmukba férkőzött, meg­hallgatta beszélgetéseiket, gondolkodásukat, egész lelki világu­k feltárult előtte. Pencock megfigyeléseiből igen érdekes tanulságokat vont le és ezek bevilágítanak a rendellenes termet­ek és a testi fogyatkozásban szenvedők értelmi és érzelmi vilá­gába.Az első, amit a tudós megállapított, az összefüggés, amely a külső és a belső között van. Pencock azt állítja, hogy nincs az a külső rendellenesség, amely ne gyako­rolna jelentékeny befolyást a lélekre, a belső érzelmekre. Ennek okát viszont abban látja Pencock, hogy — feltevése szerint — az a mirigy, amelynek sorvadása, vagy túltengése előidézője a termet rendellenességének, bizonyos hatást gyakorol az agyrendszer működésére is. Az óriások, a törpék, vagy a többiek, akiknek alak­jában valamely fogyatékosság mutatkozik, teljesen tuda­tában vannak annak, hogy ők mások, mint embertársaik, tehát belső világukban bizonyos lelki védelem, ellenállás fejlődik ki, hogy az ellentétet mégis némileg ellensú­lyozzák. Pótolni igyekszenek azt, amitől a természet megfosztotta őket. Ezelőtt két évvel Hollywoodban egy filmet perget­tek le, amelynek szereplői mind olyanok voltak, akiken valamelyes rendellenesség mutatkozik. Volt ezek között két méternél magasabb óriás, volt hetven centiméteres törpe, voltak púposak, nagyfejűek, szakállas nők, ijesz­tően soványak és hihetetlenül kövérek, láb nélküliek, gyerekm­en­tének és öreg arcú gyerekek és ezekhez ha­sonlóak. A tudós beköltözött a filmvárosba és egész ide­jét a szörnyszülöttek között töltötte. Az első, amit Pencock megállapított, az volt, hogy ezek a rendellenes termetű egyének valamennyien mér­hetetlenül hiúak. A legcsekélyebb dolog elegendő, hogy már sértve érezzék magukat, így azután egyáltalán nem keltett meglepetést, hogy a film felvételének idejében ál­landóak voltak a torzsalkodások, a veszekedések a ,,star“-ok között. Mindenki különbnek érezte és tudta magát, mint a másik, mindegyik az első, az igazán elis­mert akart lenni. Igazi „primadonna“ volt valamennyi, így például mindjárt az első napon nagy elvakodás volt, mert kéz és láb nélküli hölgy idegrohamot kapott, síró­­görcsel támadtak és egyik ájulásból a másikba esett. Miért? Mert egy másik szereplő közelebb merészkedett a felvevő géphez, mint ő és így attól tartott, hogy az job­ban feltűnik a képen. A következő alkalommal pedig a hatszáz fontos hölgy kijelentette, hogy nem vesz részt a felvételekben,­­ azonnal elutazik, mert,­­amikor megjelent a gép előtt, má­r valaki elnevette magát. Már pedig­ rajta nincs mit ne­vetni ! Alig lehetett megnyugtatni. A legérzékenyebbek azonban a törpék. Ezeknél a beteges hiúság már szinte második természetté válik. Az ismert, cirkuszok világában különösen értékelt ame­rikai törpe, Tom Tumb határozottan meg van arról győ­ződve, hogy az ő értelmi képességei messze felülmúlják bármelyik embertársa okosságát, éles eszét. És a kis em­berke órák hosszat tud mesélni a „rendes“ termetű nők­nél elért állítólagos sikereiről, és jaj annak, aki nyilat­kozatait kétségbe merné vonni. Egyik barátjának levelet írt — egyik újság le is közölte — amelyben eldicseke­dett, hogy nincs férfi, akinek annyi szerelmi kalandja volna, mint neki, sőt két koronás királynő is szerelmes volt belé. Amerika egyik legnagyobb cirkuszának sokáig vonzó ereje volt a kis Sut tábornok. A pöttön emberke hangzatos nevét onnan kapta, hogy állandóan katonai egyenruhában járt. Ennek az emberkének hiúsága min­den képzeletet felülmúlt. Nagy jövedelmét mind ruhákba ölte. A walesi hercegnek nincs olyan ruhatára, mint ami­lyennel a törpe Nut tábornok eldicsekedhetett. Mielőtt a porondra lépett, akár csak egy öregedő primadonna, órá­kat töltött el öltözőjében, nagy körülményességgel mér­legelve, hogy melyik ruháját vegye fel. És, ha már dön­tött, hosszú ideig tartott, míg elkészült és „illatosan, kikészítve“ a közönség előtt megjelent. Nut tábornok úr kis szive szerelemre gyulladt egyik társnője, Lab­inia Warren kisasszonyka Iránt. A tábor­nok urat folyton a féltékenység gyötörte. Egy alkalom­mal pedig a cirkusz egyik alkalmazottját, aki valami­lyen csekély bizalmaskodást engedett meg szive bálvá­nyával szemben, a tábornok úr megtámadta, ütni-verni, harapni kezdte és alig lehetett őt lecsendesíteni. Később azután feleségül is vette Lawinia kisasszonyt. A holland cirkuszvilágban ismert Lolkes törpe so­kat adott a méltóságteljes megjelenésre. Mindig komoly kimértséggel járkált, akár egy király az ünnepélyes kör­menetben, sohasem nevetett, választékos nyelven beszélt és mindennél fontosabbnak tartotta tekintélyének megőr­zését. Az óriások mindig tudatában vannak különlegessé­güknek. Nem szívesen látják, ha bámulják őket. Ez bántja, bosszantja őket. Nem is örömest mutatkoznak a nagy nyilvánosság előtt. Lehetőleg elvonulnak. A cirku­szokban is az óriásokat látni az előadáson kívül, a nyil­vánosság előtt a legritkábban. És mihelyt tehetik, hátat fordítanak a cirkuszi életnek. Patrick Obrien, a híres Barnum-cirkusz óriása, mi­helyt egy kis tőkét szerzett, szakított eddigi életével, farmot vett egy elég elhagyott vidéken. Végrendeletében pedig úg­y intézkedett, hogy holttestét zárják ólomkopor­sóba és bocsássák le a tenger mélyébe. Attól tartott ugyanis, hogy halála után tanulmányozás céljából fel­boncolják. A legingerlékenyebbek az összenőtt ikrek. Ezek ál­landóan veszekszenek. Nagyon kevés van közöttük, akik barátságosan, szépen megférnek egymás mellett. A Hil­­ton-testvérekről is köztudomású, hogy akárhányszor összekapnak és ilyenkor hetekig nem beszélnek egye -­mással.

Next