Pesti Hírlap, 1934. augusztus (56. évfolyam, 172-196. szám)
1934-08-01 / 172. szám
Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hírlap Vasárnapja nélkül 12 fillér l-i. LVI. ÉVFOLYAM: 172. (18.419) SZÁM: SZERDA, AUGUSZTUS 1. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztőségnél, Erzsébet-körút 1 Tel. J. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük mm Dr. Gürtner körrendeleté. Irta: Nagy Emil. * Dr. Gürtner németországi birodalmi igazságügyminiszter július 20-iki körrendelete, amelyet szétküldött az összes igazságügyi hatóságokhoz, nemcsak egyszerű jogi tapasz a június 30-iki szörnyű események által Európa civilizációján ejtett égetően friss sebre, hanem valóban jelentős lépésnek látszik a német birodalom jogi rendjének és igazságügyi polgári kultúrájának a megmentése irányában. Kihatásában nemcsak német ügy ez a birodalmi igazságügyminiszteri körrendelet, hanem valóban európai jelentőségű, hisz Németország polgárainak jogi sorsa, emberi méltósága és az ország igazságügyi eszméjének állapota a birodalom lakóinak nagy számánál és műveltségi fokánál fogva, nem lehet közömbös semmiféle más ország jogrendjére és jogi kultúrájára nézve sem. A június 30-iki véres események jogi kultúrszempontból való megítélése tekintetében alig volt különbség az európai országok közvéleményei között. Alint valamennyiüknek legkomolyabb és legtekintélyesebb — úgyszólván együttes — szócsöve, az angol Times úgy formulázta meg ezt az ítéletet, hogy a június 30-iki tömeges zsarnoki kivégzésekkel Németország kikapcsolta magát az európai civilizációból s visszalökte Európát a sötét középkorba. Súlyos szavak a Times részéről, miután ez a hatalmas brit lap a legnagyobb mérvben élvezi azt a világhírnevet, hogy mindenféle megállapítást, amit a nemzetek életének bárminő mezején tesz, nagyon meg szokott gondolni a nemzetek közötti szellemi eszmecserében magasabb szempontból kötelező igazság és tárgyilagosság kérlelhetetlen elvei szerint s valóban ezúttal is osztatlan helyeslésben részesült súlyos megállapítása mindazok részéről, akik még lelkük egész erejével csüngenek a századok nehéz polgári harcai által kivívott európai jogi civilizációnkon és jogrendi kultúránkon, márpedig az ilyen érzületűek még többségben vannak a művelt emberek között. Hiába formulázta úgy Hitler a kérdést a Reichstag ülésén elmondott beszámolójában, hogy 24 órai időtartamra ő volt a birodalom legfőbb bírói hatósága, mert ez a jogi hangzású igazságügyi koncepció az állami kormányzati hatalom vezető kancellárjának ajkáról nem vigasztalta meg a független lelkeket, akik a június 30-iki éjjeli eseményekben Németország s vele együtt részben Európa igazságügyi eszméjének és jogi kultúrájának temetőjét szemlélték. Rettenetesen nagy volt a megdöbbenés a németség művelt köreiben is, mert semmiféle momentán állami politikai szükségesség se lehet olyan mindenekfelett álló gondolat, amelynek a nevében össze lehessen rombolni olyan lelki és társadalombiztonsági oszlopokat, amelyeken a világcivilizáció és jogi kultúra legféltettebb, általános érvényű eszméi nyugosznak. Miután ma a német birodalomban nincs sajtó-, vélemény- és gondolatszabadság, természetesen ez az általános nemzeti megdöbbenés ottani nyomdafesték révén nem jöhetett napvilágra, de ez a körülmény magán a tényen alig változtat. Hiába tiltották ki a június 30-iki eseményeket elítélő lapokat a birodalom területéről, ilyen kérdésekben a hatóságok keze tehetetlen. Atódjában van talán gátakat állítani a felületen hömpölygő lelki vizár ellenében, de a talajvíz pusztító felszivárgásával szemben tehetetlen a hatósági erő s nem tudta azt megakadályozni, hogy a német polgári közvélemény titkos, földalatti utakon ne olvadjon össze lelki egységbe a külföldi sajtóorgánumok döbbenetesen elítélő hangjával. Különösen fájt a németeknek a skandináv sajtó egyértelmű állásfoglalása, amelynek az volt a lényege, hogy a június 30-iki események áthidalhatatlan kultúrszakadékot teremtettek még azok között az északi árja-fajok között is, amelyek szellemi és érzelmi testvéri egyesülésének gondolatát olyan előszeretettel hirdették a nemzeti szocialista hangadó, vezető egyének. Az igazságügy nagy eszméje, a jogrend mély szeretete, a jogi kultúra becsben tartása s a független bírósági ítélkezés érinthetetlen kizárólagosságának nagy elve, amelyet már Montesquieu is klasszikusan elválasztott az igazgatási hatalomtól, erősebbnek bizonyultak a civilizált emberek lelkében a német határokon belül és kivül egyaránt, bárminő nagy jelentőségű momentán politikai szempont államhatalmi érvényesülésénél. Kitűnt elementáris erővel, hogy vannak az emberi civilizációnak olyan nagy, általánosan elismert egyetemes jogi kulturkincsei s ezek között az, amely a bíróságok ítélkezési joga körül jegecesedett ki, amelyeken nem lehet többé politikai csizmával büntetlenül taposni még a legimminensebb állami érdek nevében sem ... Gartner birodalmi igazságügyminiszter körrendelete ékes bizonysága annak, hogy ennek az egyetemes igazságnak az ereje irányában gondolkozóba estek a mai német államhatalmi erő birtokosai is, mert ez a körrendelet nyilván mutatja azt a törekvést, hogy valammennyire újra visszaállítsák a régi szent piedesztálra az igazságügy eszméjének ledöntött szobrát. Érdemes ennek az igazságügyminisz- teri körrendeletnek mondatait emlékünkbe idézni: «Elengedhetetlen az új birodalmi rend fölépítéséhez, hogy a törvény tisztelete vezéreljen minden polgárt... Az igazságügy kötelessége, hogy teljes nyomatokkal lépjen fel minden törvénysértés ellen ... A megvádolt egyén személyére semmi tekintettel se legyenek az igazságügyi hatóságok ... Minden kísérlet, amely befolyást akar gyakorolni az igazságügy menetére,a nyomatékosan visszautasítandó és semmi húzást sem szabad megtűrni a bírósági eljárás tárgyilagos keresztülvitele irányában. Vezető állásban levőre ez kétszeresen áll... Mindenki, aki sérti a törvényt, tekintet nélkül minden szempontra, üldözendő, akárki legyen is az . . .« A körrendelet ezen tartalma mutatja azt, hogy maguk a vezető körök is megijedtek attól a szörnyen romboló hatástól, amelyet a június 30-iki események a német polgárság egész világára gyakoroltak, amely megdöbbenve látta a hosszú időn át gyönyörűen kiépített modern német igazságügyi eszme rettenetes bukását, ami a civilizált állami jogrend legértékesebb kincse volt a polgárság szemében. Epictetus mondása szerint »ha az a törekvésed, hogy jó légy, először hidd el magadról, hogy rossz Hindenburg állapota válságos. Az osztrák kormány teljes erővel folytatja a rendcsinálást. Kivégezték Dollfuss gyilkosait. Bécs, jul. 31. (A Pesti Hírlap munkatársának tudósítása.) Ennek a ki tudja, hogy hány felvonásból álló osztrák politikai tragédiának egyik drámai erejű része zajlott le hétfőn és kedden a bécsi Landesgericht szerény berendezésű tárgyalótermében. A dráma színhelye ez a meglehetősen szűkre szabott tárgyalóterem, amelynek elnöki emelvényén a hosszú asztalon ezüst feszület ragyog a két kísérteties gyertya között. Az asztaloknál a most kinevezett katonai bíróság tagjai, egy ezredes, egy alezredes, egy őrnagy, aranysujtásos katonai díszükben és maga az elnök az egyetlen civil, aki a tárgyalást vezeti. Az emelvény jobboldalán az ügyész, baloldalán a védő, orvos és fegyverszakértő. Bent a teremben szuronyos katonák, kint a folyosón rohamsisakos rendőrök, fegyveres fegyőrök. Rohamsisak, fegyver, szurony adják ennek a bűnpernek riasztó díszletét. Bent a teremben csak újságírók és néhány kivételes összeköttetésű, nagyon megbízható ember a hallgatóság között, így is zsúfolásig megtelik a tárgyalóterem. Idegesen vibrál a terem, feltűnik a fogházlelkész fekete ruhába ,öltözött alakja. Ő fogja meglátogatni a siralomházban a halálraítélteket. Mert mindenki két halálos ítéletet vár a teremben, a védők is tudják, hogy nincs segítség, Planetta és Holzweber ebből a perből nem juthatnak ki élve. Kibírhatatlan hőség, rettenetes tolongás a teremben, úgyhogy az ajtókat le kell zárni az elnök intézkedésére. Az ügyész elfoglalja helyét, a védők, akik jogi kifogásokkal hétfőn éjjel eltolták a tárgyalás folytatását kedd reggelre, ismét elfoglalták helyüket. Bevonul a bíróság. A légy röptét is hallani a teremben, amikor negyedtízkor bevonul a bíróság és bevezetik a két vádlottat. Borotválatlan arcukra kiül a kétségbeesés, mind a ketten tudják, hogy ez az utolsó napjuk. Planetta, a kancellárgyilkos, idegesen rágja a szája szélét, Holzweber reszkető kézzel törölgeti a szemüvegét. Kreuzhuber elnök egy pillantást vet a vádlottakra, azután már be is szólítja az első tanút. Steinberger rendőrfőfelügyelőt, aki a kancellári palota öszszekötő folyosóján tartózkodott, amikor a fegyveres lázadók berontottak. Steinberger öszeüti bokáját a bíróság előtt és már hangzik is az elnök kérdése: — Mi történt július 25-én? — Július 25-én — mondja Steinberger — a kancellári palotában voltam szolgálatban. Néhány perccel egy óra után lábdobogásra lettem figyelmes, kiszaladtam a folyosóra, lenéztem a lépcsőházba, ahol a legnagyobb megdöbbenésemre egyenruhás katonákat láttam, amint revolvert előreszegezve, rohantak fel a lépcsőkön. Visszafutottam a miniszteri tanácskozóterembe, ahol Dollfuss kancellár Starwínsky államtitkárral tanácskozott. Lihegve tettem jelentést arról, hogy mit láttam. A kancellár néhány szót mondott Karwinskynek, ebben a pillanatban nyílt az ajtó és Dollfuss ajtónállója futott be, hogy a kancellárt átvigye a kongresszusi terembe. De már késő volt. Hirtelen felpattant az ajtó s a terembe több ember rohant be, a revolvereket felém szegezték és ránkorditottak: „Fel a kezekkel!" Az elnök: A rendőri kihallgatásán már szembesítették a vádlottal. Felismerte? — Nem tudom bizonyosan felismerni, mert tíz-tizenketten rohantak be a terembe, nem tudtam az arcokat, megjegyezni. — És mi történt Dollfuss kancellárral? — Amikor Dollfuss ki akart lépni a teremből, revolverlövést hallottam. Egy lövést? Dollfuss halála. —■ Nem, kettőt. Engem a lázadók a fal felé állítottak, de a lövés hallatára kissé oldalt fordultam, azonban az a puccsista, aki engem őrzött, revolverével az oldalamba döfött. Így is láthattam azonban, hogy Dollfuss kancellár a küszöbön az ablak felé fordul, meginog, majd a padlóra zuhan. Zuhanás közben nagyon halkan segítségért kiáltott. Az elnök: Igaz az, hogy a teremben sötét volt? — Nem igaz. Ha sütött a nap, mindig leengedték a függönyöket, de ebben az időben a napfény olyan élesen vetődött a sárga függönyökre, hogy teljes nappali világosság volt a teremben. Az elnök: Tud arról, hogy orvost vagy papot hivattak a merénylők? — Nem, erről nincs tudomásom. Senki sem intéz kérdéseket a tanúhoz, Steinberger rendőrfőfelügyelő összeüti a bokáját és eltávozik a teremből. //