Pesti Hírlap, 1934. szeptember (56. évfolyam, 197-221. szám)

1934-09-01 / 197. szám

Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill. a Pesti Hírlap Vasár­napja nélkül 12 fillérPesti Hírlap Szerkesztőségi Vilmos császár-ut 78. Telefoni Aut. 132—-95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­­ségnél, Erzsébet-körút , Tel. 1. 352-96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük Berlin-Belgrád. Nem csupán a Távol-Kelet szolgáltat min­dennap friss, szívdobogtató szenzációkat, ha­nem a Közel-Kelet is. Mussolini száznegyven­ezer embert vezényelt az osztrák határra Doll­­fuss meggyilkolása napján, Caesar őrizte a ha­tárokat ismét Germania betörése ellen s elma­radt a világfelfordulás. A helyzet azóta Euró­pában érdekesen fejlődik. Németország viszo­nya Lengyelországhoz s a balti államokban való fokozatos térhódítása, mely tények Fran­ciaországot a végletekig izgatják, nem csekély mértékben változtatják meg az eddigi európai perspektívát s ha igaz, hogy a Jugoszláviába átmenekült nemzeti szocialista osztrákok ott ba­ráti fogadtatásra találtak, sőt katonai kiképzé­sük is folytatódik ott, akkor már nem csupán Franciaország, hanem Olaszország is nagy meglepetések elé nézhet. Ha a Reichspost köz­lései igazak, akkor Jugoszlávia magatartása nyilván keresztezi Olaszország akaratát, felelet a száznegyvenezer olasz katonának, földalatti jugoszláv-német szövetség az Anschluss mel­lett, mely Jugoszláviának kedves, ha megnőhet mellette.­ A csodálatos politikai hálóépítés megle­petései kínosan érinthetik Franciaországot, mely elvégre mindent akar,csak azt nem akar­ja, hogy Németország megerősödjék, hogy a Drang nach Osten politikája hatalmas szárnycsapásokkal megtörje a francia sas európai repülését, a na­póleoni mindenhatóságot. Ez a Franciaország ma arra ébred, hogy Németország naponta le­tör egy darabot a francia mindenhatóságból, ma elhódítja a szép Mariáimétól, akinek Fran­ciaországot a világpolitikában századok óta ne­vezték, a lengyel udvarlót s holnap a jugoszláv Savallért. Lassankint arra ébred Franciaország, egy a kisantant egysége megtörött s Barthou hiába vetette le magát szerb menyecskék között és hiába súgott édes bókokat a szerb államfér­fiak fülébe, eltiltván bennünket egy elveszett négyszögöl visszaálmodásától is, a szerb szere­lem csalódást hoz s Franciaország lassankint azt fogja mondani szövetségeseire, amit Ham­let mond: »Úgy bízom bennük, mint viperá­ban.« Jugoszlávia, ha igazak a Reichspost hí­vei, mindezt nem Németország iránti szerelem­ből csinálja, hanem az Olaszország elleni gyű­löletből. Jugoszlávia még nem érte el végső te­rületi céljait, Ausztriának még vannak területei, amikre a délszlávság nyíltan tör s aztán Fiume éppúgy fáj a szerbnek, mint Trieszt. A nem­zeti szocialisták és Belgrád közötti már nem is földalatti barátság egyike a legcsodálatosabb szövődményeknek, hiszen Belgrád tisztában le­het vele, hogy a német világerő nem fog meg­nyugodni, ha Bécs és Grác, Innsbruck és Linz nagynémet uralom alá kerül, hanem tovább megy , Trieszter, a Földközi tenger és Afrika kapuját fogja döngetni. Ha tehát Jugoszlávia mégis a németbarátság vizeire evezett, ennek semmi más oka nem lehet, mint Olaszország bekerítése. A történelemnek vadonatúj fejezete készül, mely halomra dönti a tegnap elképzelé­seit, amely valóra váltja s adottsággá változ­tatja, ami tegnap még lehetetlen volt. Európa a világháború után az egyetemes rablás terüle­tévé változott, összezúztak államokat, feldara­boltak, átcsatoltak, milliókat hontalanokká tet­tek, megcsúfolták a Teremtőt, még a középkor­nál is gonoszabbakat műveltek. Még a harminc éves háború utáni szörnyű állapotokat is elhal­ványították a párizsi békealkotók, amely álla­potokról pedig azt írta Schiller, hogy »kihaltak nagy városok, Magdeburg romokban, ipar és művészet meghalt, a polgár már nem számít, nyers hordák elvadult tömegei barangolnak mindenfelé«. Ennél is többet tettek Párizsban: nem városokat pusztítottak el, hanem ezeréves országokat s nem nyers hordákat ingereltek ba­rangolásra, hanem addig jólétben élt, intelli­gens polgármilliókat. S most majd ugyanez folytatódnék megint a már 1918-ban feldúlt Európában? Ismét egymás területeiért törne ki a harc? Azért, hogy Németország megszerezze Ausztriát és Jugoszlávia Karinthiát? Nem, ezek nem jogos alapjai egy háborúnak.­ Egy, háború jogos lehet elszenvedett sérelmekért, el­vesztett hazáért, de nem azért, hogy Európa népei itthon egymástól hódítsanak. Per viscera et vulnera Christi, Krisztus vérző sebeire hi­vatkozva, igen, harcolni a szörnyű sebek gyó­gyítására, de nem hódításra. Vájjon az új né­met politika irányzata valóban az volna, Jugo­szláviából hatalmas délszláv világbirodalmat, délszláv nagyhatalmat csinálni, mely a germán világbirodalommal együtt sétál az új szedáni és custozzai harcmezőkre? Mi magya­rok az őrálló sas tekintetével szemléljük a világpolitika viharos egének fel­hőkavargásait. Ez a hely, melyen apáid vére folyt, új hatalmi átcsoportosulásoktól kezd las­san kint körülvéve lenni. Jobbak-e az eddigiek­nél? Vagy az eddigi fojtó gyűrű helyébe még fojtóbb készül? Valóban nem marad más hátra nekünk, mint elhinni Mussolini tegnapelőtti jóslatát, hogy Olaszország csak akkor áll meg, ha militarista állammá alakul át. Ma mi ezt a csodát nem tudjuk megcsinálni. De hallván, mint jobban mindenfelé a világpolitika friss ekvazitja, szemlélvén a diplomácia új mozdula­tait, a sakktábla meglepő, váratlan, valósággal villámszerű változásait, mi sem mondhatunk egyebet, mint hogy ne ringassuk magunkat bé­kemámorba, legyünk tisztában katonaeré­nyeinkkel s készüljünk a magunk jövőjére. A dákos... Irta: Szalay László. Mindszentek hava ... Sötétszürke felhők, eső szemel... A táj hallgatag és kihalt, csak vadludak zsivajognak messziről... Sáros országúton komoran bandukolnak: elől lovasok tizenketten, nyomukban szekéren a győri várkapitány Petricz kamarással, utánok egy másik szekéren Tatai káplán Pál nevű társával, — végül egy harmadik szekér, gyékényke pólyáit hosszú al­kalmatossággal ... A kapitány sóhajtozva cseréli a szót a kama­rással; hol az egyik, hol a másik panaszoskodik. — Már tavaly hírül hozták a porta készülődé­sét, mégse erősítették meg a végvárakat!... A másik sóhajtott... — Szegény Lajosnak eszében sem volt elhagyni Budát!... Be akarta várni a bandériumokat, a vajda negyvenezer vitézét, meg a cseh-morva segédhadakat, de a hirdetett napra egy lélek se jelent meg Budán! — Tudom ... Ezért ült lóra ... Hogy megszé­gyenítse őket... Háromezeren se valánk mindössze, m­ikor Jakab hajnalán elindultunk!... — Kár volt elindulni!... — Dunaföldváron kaptuk a hirt, hogy Péter­várad már elesett... Mire kapkodás, lótás-futás, ta­nácskozás kezdődött, — csak engedelmeskedni nem akart senki!__ — Hallám... Lajos meg akart térülni Budára, hogy ott várja be a segítséget. . Pál érsek meg azt tanácsolta, hogy évi adó utján kérjenek békét... De a magabizakodott hetyke urak ütközni akartak min­denképen! ... — Mindig ez volt a vesztünk: az elbizakodott­ság meg a széthúzás!... — Pál vezér nem is a mocsárszélen, hanem a város alatti nyéken jelölt ki tábort; de azt mondták, hogy ez nem alkalmatos hely és senki se akart oda­menni ... ő meg nem mert nekik apertén paran­csolni, mert attól tartott, hogy kedvüket vesztik és hazamennek, vagy egymásnak esnek a táborhely miatt!.­­. A várkapitány nyögött, mintha a gonosz gyö­törné ... — Jóságos Isten, ne hagyj­ék­... Bábta községét érték, amit a pogány porig ége­tett s a halottak ott hevertek az utcán... Emberhú­son hízott, elvadult ebek dühösen acsarogtak rájok... — Szegény Pál úr is minden egyéb volt, csak hadvezér a fint«— — Nem, nem!... — Igaz, hogy ő vette rá a királyt a támadásra! — Igaz... És úgy állította föl a sereget, hogy hiányzott a magva... Az ágyukat meg úgy féltette, úgy hátra dugta, hogy az egész ütközet alatt nem tudták hasznukat venni!... — Irgalmas Isten!... — Mit ért a vitézség taktika nélkül?. .. A ro­hamok elfulladtak, tartalék neve volt, a vezér az el­sők között esett el... A végén már mindenki csak úgy a maga szakállára harcolt!... — Bűneinket bűnhődtük!... Ahogy elhagyták a szomorú emlékezetű várost, letértek az útról balra, s a síkot áthaladva, megér­keztek a Duna árteréhez, egy nagy mocsárszélre, azon a helyen, ahol a patak torkol bele. A kamarás itt megállította a kocsit, aztán föl­állt és fátyolos tekintetét körülhordozva a kietlen tájon, meghatottan mondotta: — Némelyek szerint itt lelte végét! Erre a várparancsnok is fölemelkedett s levette fejéről a löveget... Idáig hoztak volna: Trepka András, meg Aczél István... — Hogyan történt? — Át kellett volna vádolni a pataktorkolatnál a mocsáron, hogy aztán elérjék a tolnai, országutat... A két pap a másik kocsin halkan imádkozott.. — De a lova a kapaszkodásnál hanyat esett... A várkapitány komoran mondta: — Nem hiszem! — Miért nem hiszi? — Mert fogták annak a lónak a zabláját, aztán a ló alól is kiszabadították volna legalább a holt­testét! — Már mindegy, bár­hogyan történt... A mi feladatunk, hogy a föld alól is előteremtsük!... Lejöttek a szekérről s a kamarás csak úgy ru­hástól, csizmástól belegázolt az övig érő mocsárba; a lóról szállott huszárok valamennyien utána... Egy helyen megállt s a két kezével elkezdett kotorászni az iszapban ... A huszárok körülállták. Itt van egy lónak a fejel... A huszárok a viz alá nyúltak és fölemelték. . — Igen! . . . Ez az! . . . Semmi kétség! . . . Lajos király lova! . . . Most keressük meg őt magát is a ló alatt! .. Keresték, hosszan keserveskedve, — de hiába. Nem is találtak holttestekre... Már csüggedni kezdtek. Kijöttek a rétből, a­mikor egy friss hantolású sirt vettek észre, a part­tól nem me­ssze. Valami sejtelem szállta meg őket, mert oda­mentek és elkezdték a sirt csak úgy tíz körmükkel kivájni. .. A holttest koporsó nélkül feküdt benne, s mikor a két lábfej láthatóvá lön, a kamarás elsírta magát: — Ihol a király!... Sisakokban vizet hordtak s a holttestre ragadt agyagot nagy gyengédséggel lemosogatték ... Közben a két pap ijedten összesúgott: — Jóságos Isten, két helyen három élő tőrrel, — dákossal — keresztül van szúrva a teste!... Mikor a holttestet egy leterített gyékényen meg­tisztogatták, beletették a magukkal hozott kopor­sóba ... A két pap felöltötte fekete karingjét, parázsra hintették a tömjént és megkezdődött a holttest be­­szentelése... Tatai Miklós udvari káplán könnyeit nyelve énekelte: — Circum, dederunt me, gemitus mortis dolores infernis ... A kamarás térdelve jajongott: — Jaj, én jó uram! . . . Jaj én jó gazdám! . . . Mi lesz már most Magyarországgal? ... Mi lesz a te árva hitveseddel!... A győri várkapitány hangtalanul sirt... Csak a könnyei ömlöttek... S a huszárok összeszoritott fogakkal nyögtek és sóhajtoztak... Közben holmiféle kis rongyos vén ember csel­lengett közéjük — olyan halász vagy miféle — s az egyik nagyúr magához intette: — Hogy került a mi urunk ide?... — Én temettem el!... — Te?!... — Hát!... — Hogyan?!... — A csata után való éccakra hozták ide!... — Kik?... — Urak! — Hát osztán?... — Beledobták a degeszbe, én meg mikor elmen­­tek, kiemeltem oszt eltemettem!... Dákossal volt sze­gény két helyen is átalszurva!... Az urak megsemmisülve néztek egymásra... — Hát lehet mirajtunk Isten áldása?!... Cudar szél támadt, az eső* a szemükbe csapta, ahogy elindultak csüggedten, összetört lélekkel Szé­­lsatifihérvár felé. •*

Next