Pesti Hirlap, 1934. november (56. évfolyam, 247-270. szám)

1934-11-03 / 247. szám

1934. november 3- szombat PESTI HÍRLAP Lelki vizsgálódás a temetőben. Irta: Nagy Emil. Mindenszentek napján, ennek a napnak kü­lönleges hangulatában, órák hosszat szoktam bo­­lyongani a sírok között, s találomra hol itt, hol ott reá bukkanok olyan emberek örök nyugvó­­helyére, akiket szerettem, s akik engem szerettek, ha nem is fűzött hozzájuk a családi együvétarto­­zóság köteléke. Ez az időtöltés éppen ellenkezője annak, amit akár a londoni National Gallery-ban, akár a párizsi Louvre-ban szoktam végig csinálni. Ezeken a helyeken is szívesen bolyongok minden cél és rendszer nélkül fél napokon át, nem enged­vén m­eg azt, hogy valami vezető könyv, vagy ka­talógus befolyása alá kerüljek. Micsoda gyönyö­rűséget nyújt az, amikor az ilyen bolyongások közben itt is, ott is, találomra, reá bukkanok olyan nagyszerű képekre, vagy szobrokra, amelyeket na­gyon szeretek. Meg-meg állok előttük hosszabb időre, s ezeknek a viszontlátásoknak az öröme a lélek életének változatos fordulatai során egy-egy kimagasló pompás esemény. A temetői bolyongá­sok közben pedig ellenkezőleg minduntalan kíno­san fájó érzések töltik el az ember belső világát, amikor olyan neveket pillant meg, amelyeknek el­költözött viselői életükben lelkünkhöz közel állot­tak, összekapcsolva a kölcsönös szeretet igaz­gyöngy füzérével. Legutóbbi temetői bolyongásaim közben reá­vetemedtem arra a különös gondolatra, hogy belebocsátkoztam saját gyászos érzésű lé­nyem lelki és érzelmi belső tartalmának minőségi fürkészésébe, amit egyszerűbben lelki analízisnek is nevezhetnék, s furcsa eredményhez jutottam. •Arra jöttem reá, hogy az ilyen temetői bolyongá­sok közben érzelemvilágomat eltöltő fájdalomsoro­zatban több az egyéni önzés, mint altruizmus. Vagyis: sajnálom ugyan azokat, akiket szerettem, s akik engem szerettek, s elköltözvén, itt hagytak a földön, de még jobban sajnálom mindezekért a nagy lelki veszteségekért saját magamat. Talán túlságosan is leplezetlenül őszinte ez a megállapí­tás, de bizonyosan tudom, hogy mások is rájönnek erre a sajátságosan hangzó igazságra, ha szintén mernek arra vállalkozni, hogy önlelküket minden kendőzést és képmutatást félre téve, föltétlen őszin­teséggel analizálják. Sőt tovább megyek a merészen hangzó állítások terén, s fel merem építeni azt a különös tételt, hogy az ilyen célnélküli és tervsze­rűtlen temetői bolyongás közben lelkünket eltöltő fájdalom, különösen a mai világban, csakis abban az esetben lehet igazán zavartalan és valóban mély, ha a saját magunkat sajnáló önérdekű érzelem­­világ belső titkos talajába, lenyomuló hajszál­­gyökerekből meríti erejét.­­ Ugyanis, ha e nélkül, vagyis elsősorban csakis altruisztikusan bánkódó alapon járnánk a temetőt, úgy manap­ság lépten-nyomon hamarosan reá kellene arra jönnünk, hogy képmutatóan hazudunk önma­gunknak, ha saját belső önérdekű világunk­tól függetlenül sajnáljuk, azok halálát, akiknek neveit a sírköveken és kereszteken olvassuk, mert éppen ellenkezőleg, csakis és egyedül az ő egyéni­­ségüket tekintve és saját veszteségünkre nem gon­dolva, egyenesen örülnünk kell annak, nem pedig szomorkodnunk amiatt, hogy ők meghaltak és ma már nem élnek. Például véletlenül elkerültem egy aránylag korán elhalt, kiváló és valóban nagyszabású, s a maga idejében óriási tekintélyű, előkelő jogász sír­jához. Semmiféle megalkuvást nem ismerő bibliai hittel vallotta egész életén át az egyéni szabadság, a véleményszabadság, s az alkotmányos szabad­ságjogok feltétlen és minden más szempont felett álló szentségét, s megkövetelte, hogy nemcsak az ország közerkölcse, hanem a nemzetközi felfogás is mindenkor szigorúan alkalmazkodjék ehhez a háromágú szentséghez. Mint orákulumot hallgat­tam őt fiatalabb éveimben, s emlékszem arra, hogy micsoda haragra,gyulladt és minő dühös szitkozó­­dásba tört ki, ha itt-ott azt látta, hogy akár mi­­nálunk, akár másutt a hatalom csak egy hajszál­nyira is vétett ezek ellen a szentséges társadalmi és állami alapelvek ellen, amelyeknek föltétlenül tiszteletben tartása nélkül el se tudta képzelni a civilizált emberi életet. Szent Isten, ha ő nagyon magas kort ért volna el, s ma látná, hogy micsoda bitang jószág lett újabban az egyéni szabadság, a vélemény- és gondolatszabadság, s mindaz, amit együtt alkotmányos szabadságjogoknak szoktunk nevezni, a mindenhatóvá lett államhatalom kezé­ben, s különösen az egyre-másra kialakuló nyílt és titkos diktatúrák világában, úgy ma megtört lélek­kel és kétségbeesetten hagyná el a földi életet, ko­rábban bekövetkezett s harmonikus letektől kísért békés elmúlása helyett. Micsoda haraggal átkozná meg­­ a mai kort, ha például azt megérte volna, hogy az európai kultúrnemzetek régi vágása elő­kelő képviselői, diplomáciai megbecsüléssel és tisz­telettel kénytelenek kezelni Genfben, a mi szent­ségnek vett társ­adalmi, állami és egyéni összes hagyományainkat milliók megölése vagy agyon­­nyomorításával letiport orosz szovjet képviselőjét i i­s rettenetes lett volna, ha ilyen dolgot megél. Sokáig­­ elmélkedtem borostyánnal sűrűn benőtt sirke- t­resztje előtt. Végig mentem elmémben mindazokon a mai dolgokon, amiket megérni irtózat lett volna számára, s­­ekkor, mi tagadás benne, azt éreztem, hogy hozzátartozóinak nem gyászgyertyákat kel­lett volna gyújtania sírdombján, hanem örömtüzet azért, hogy még idejében elment erről a földről. D­e nemcsak ezt éreztem, hanem még azt is, hogy mennyi más ezer meg ezer ember feküdhet ott szer­­teszéjjel a nagy temetőben, akiknek vagy ugyan­azokból, vagy más egyéb különböző okokból szin­tén jótétemény volt az a sorstól, hogy ezt az újabb világot nem érték meg. Hogy mást ne­ említsek, nem tekinthetjük-e boldognak tízezer és százezer számra azokat az idejében elhalt finom és érzékeny lelkű hazafias lényeket, akiknek nem adta meg a sors annak a látását, hogy galád hazugságok és csalá­sok révén tönkre csonkították hadvelő Árpád, bölcs Szent István, nagyszabású, lelkű Szent­ László és Mátyás, az igazságos, gyönyörű ,szél­, imádott országát! Mikor mindezt végig gondolom, nem gyászkertben, hanem örömkertben kellene éreznem magamat, ha nem lennének ott, azok között sokan olyanok, akiket nagyot­ szerettem, s akik engem szerettek és akiknek elmúlását a magam egyéni belvilágán át fájlalom, őszinte, igaz, ön­érdekű, sa­ját magamban lezárt fájdalommal. Azt hiszem, hogy temetői elmélkedésem során imént feltárt belső lelki önanalízisem végeredménye, mely első tekintetre talán furcsának tetszett. Őszinte igazsá­got foglal magában, mert főleg manapság valóban csak magunkat sajnálhatjuk azért igazán, hogy meghaltak azok, akiket szerettünk, s akik bennün­ket szerettek. M­einl-Tea közvetlen behozatal Halottak nap­ján. A nemzeti egység pártjának küldöttsége Kossuth Lajos sírjánál.­ dapesti önkéntes Mentőegyesületet dr. Rusztwurm Rezső képviselte, a birodalmi német hadsereg megbí­zásából dr. Jü­rgensen Rolf jelent meg, ott volt Szemig Károly alpolgármester és mások. József kir. herceg és Auguszta kir. h­ercegasz­­szony megérkezése után megkezdődött a gyászünnep. A honvédzenekar a Himnuszt játszotta el, a hősi em­lékoszlop két oldalán a tűzoltók fáklyás csapata so­rakozott föl Elsőnek a kormányzó koszorúját helyez­ték el, majd József kir. herceg és Auguszta kir. her­­cegasszony, utánuk a hatóságok és a magánosok tétel­ték le babérkoszorújukat. Haász István tábori püspök méltatta a hősök érdemeit, majd imát mondott lelki üdvösségükért. Az ünnep a magyar Hiszekegy elérdeklésével ért véget. A közönség a zuhogó eső ellenére nagy tömegekből, áhítattal állta körül a hősök emlékművét. (Felvételeink a Képes Pesti Hírlapban.) A nemzeti egység pártja Mindszentek napján kegyeletes gyászünnepen adózott Kossuth Lajos em­lékének. A párt küldöttsége felkereste a Kossuth­­mauzóleumot és ott Váry Albert emlékbeszéd kísére­tében koszorút helyezett a párt nevében Kossuth sírjára: — Nem panaszkodni jöttünk — mondta —, de kinek mondjuk el, ha nem „Kossuth apánknak“, hogy milyen nehéz az életünk, milyen szörnyű feladatok nehezednek vállunkra,­ kinek panaszkodjuk el, ha nem neki, hogy e csonka hazában ugy érezzük ma­gunkat, mintha börtönben volnánk s hogy ebben a csonka országban élni nem tudunk! Kinek tudnánk elmondani, ha nem neki, hogy minden gondolatunk a revízió és Nagy-Magyarországi Kossuth La­jos örök érdeme, hogy megjelölte azt az utat, amelyet a sza­bad és független magyar nemzetnek követnie kell. Ez a szabadság, az alkotmányosság és a független­ség útja. Tőlünk távol áll minden olyan irányzat, amely egy ember akaratát akarja az alkotmányos nemzeti érzülettel szemben érvényre juttatni, mi a szabadság és az alkotm­ánn­osság kossuthlajosi nem­zete vagyunk. A kormányzópárt tagjai érzik, hogy a korm­ányzás­­feladata nem­csak jog, hanem nehéz kötelésig,,js,,„Mfiltíjjianok lennénk Kossuth nagy szelleméhez, ha nem közelednénk szeretettel és meg­értéssel a magyar, néphez. Tudjuk, hogy a csonka országban csak vergődés az életünk, de nem alku­szunk és nem adjuk fel Nagy-Magyarország gondo­latát, mert Kossuth fiai vagyunk. Mi követjük Kos­suth mondását: „Nemzetem nem halhat meg a szen­vedések alatt, melyek reá mérettek.“ Mi élni aka­runk és élni fogunk, szenvedünk, de meg nem alku­szunk. A mi ideálunk a szabadság, az alkotmányos­ság, a szabad és független magyar haza! Bízunk abban, hogy a mai nehéz sorsában végre egymásra talál a magyar s közös munkával és szeretettel ki­­lábolunk abból a szerencsétlen helyzetből,amelybe bennünket taszítottak, Kossuth sírjánál hitben meg­erősödve, azzal a­­tudattal távozunk, hogy megérjük még a szabad és független Nagy-Magyarország fel­támadását. A hatásos beszéd után a küldöttség a közön­séggel együtt elénekelte a Himnuszt, majd Rubinek Gyula sírját kereste fel, ahol Kenyeres János mon­dott beszédet és helyezte el a párt koszorúját. A földmivelésügyi minisztérium tisztviselői kara Kállay Miklós miniszter és Marschall Fer­enc állam­titkár vezetésével, nemkülönben a képviselők na­gyobb csoportja, Mayer Jánossal és Pesthy­ Pállal az élén, megkoszorúzta nagyatádi Szabó István szobrát. Kállay földmivelésügyi miniszter és Jánossy Gábor voltak a kegyeletes aktus szónokai. A Budapesti Önkéntes Mentaegyesület orvosai­nak küldöttsége megkoszorúzta dr. Kress Károlynál az egyesület alapítójának, továbbá dr. Kovách Ala­­dár és Virosztek Győző volt igazgatóknak sírjait. Hagyományos szokás szerint az OTT megemlé­kezett azokról­ az elhunytakról, akik a magyar sport­élet felvirágoztatása terén kiváló érdemeket szerez­tek s a magyar sport kiemelkedő nagyjai voltak. Belemeri Kornél, az OTT elnöke tette le a Tanács koszorúit a Kerepesi­ temetőben Gerenday György, Gillemot Ferenc, dr. Nagy Béla, B­ella Mihály­ és Iszer Károly, a Farkasréti temetőben dr. Spirál Zol­tán, dr .Serényi Jenő, vitéz Terstyánszky Ödön és Krencsey Géza, a Németvölgyi temetőben pedig Hol­­feld Henrik sírjára. A Budapesti Korcsolyázó Egylet vezetősége, a család és a sportbarátok jelenlétében kegyeletes ün­nepély keretében leplezték le a Kerepesi­ úti temető­ben Zsigm­ondy Gézának, a BKE múlt évben elhunyt alapítójának, elnökének síremlékét. Gróf Hunyady Ferenc mondott emlékbeszédet, dr. Heinich Jenő tábla­­bíró, a BKE igazgatója pedig az egyesület koszorú­ját tette le a Mannó Miltiádes által­­tervezett sírem­lékre, mely Zsigmondy Gézát korcsolyával, télikabát­ban ábrázolja, ahogy hosszú évtizedeken át minden­nap megjelent a városligeti Nagyrégen. A Testnevelési Főiskola hallgatói dr. Szukováthy Imre igazgató és a tanári kar vezetésével felkeresték a farkasréti temetőben a magyar testnevelés és sport, valamint a Testnevelési Főiskola nagy halottainak sírjait és mindenütt emlékbeszéd kíséretében koszo­rút helyeztek el. A Magyar Gyorsírók Országos Szövetségébe tar­tozó egyesületek dr. Traeger Ernő miniszteri taná­csosnak, a gyorsírási ügyek kormánybiztosának ve­zetésével felkeresték a magyar gyorsírás nagyjai­nak sírjait. Markovits Iván síremlékénél Zelovich Dezső gyorsirodai titkár, Czigáay János sírjánál Serényi Gusztáv mondott emlékbeszédet. A régi taw­báni temetőben Csanády István sírjánál dr. Arsay Tihamér ügyvéd méltatta a hatvanas évek úttörő gyorsírójának működését. Dr. Fabro Henrik síremlé­kénél Bálint Antal mondott emlékbeszédet, Béső Ba­sel Sándor sírjánál (dr. Makoldy Sándor, Bódogh­ János sírjánál dr. Hasay Árpád gyorsirodai tanácsos és Jakab Lajos sírjánál Szlabey Géza szakiskolai igazgató emlékeztek meg az elhunytak érdemeiről. Dr. Kövesligeth­y Radó, a világhírű egyetemi tanár sírját dr. Téglás Géza törvényszéki bíró koszorúzta meg kegyeletes szavak kíséretében. Az ifjúság a diák-hősök emlékművénél és a temetőben. Az egyetemi és főiskolai ifjúság ez idén is gyászünnepet tartott a diák-hősök egyetemtéli em­lékműve előtt. Zászlók alatt, zárt sorokban vonult előbb az ifjúság gyász­misére az egyetemi templomba­, ahol az egyetemi tanács és tanári kar is teljes számban megjelent Kenyeres b­alázs rektorral az élén. A gyászünnepen az Egyetemi Énekkarok, a magyar Hiszekegyet adták elő, majd Komáromy László, az Egyetemi Kör elnöke mondott emlékbeszé­det. Az egyetemtéri ünnep után az ifjúság a kerepesi­­temetőben a nemzet nagyjainak sírjait kereste fel A Kossuth-mauzóleumnál, a Batthyány-család, Deák Ferenc, Jókai Mór, a­­ Petőfi-család, J­uro­­n­eczky Mirisláv, a vértanuk, Forinyák Géza és Arany János sírjánál mondtak emlékbeszédeket az ifjúság szónokai. Gyászünnep a Hősök Temetőjében. A virágokkal gazdagon felékesített Hősök Teme­tőjében a főváros bensőséges gyászünnep keretében emlékezett meg a világháborúban elesett katonákról. A kegyeletes ezm­léküstrepen a kormányzó megbízásá­ból Vogt Waldemár tábornok, a kormány képvisele­tében Balla Kr­roly mint tanácsos, a honvédelmi mi­niszter részéről Lupkovics Miklós tábornok jelent meg, ezenkívül nagy tiszti, csendőrtiszti,,rendőrtiszti és legénységi küldöttség vonult ki a temetőbe. A Bu­ Egyé!» megemlékezések. ÚjbólDUNDUS muzsikál a GYÖNGYTYUK ÉTTEREMBEN IV., Bástya­ utca 10. ♦ Este változatos étlap, halvacsorák. Hajnalban _____leves különlegességek.­­ Reggelig nyitva.

Next