Pesti Hirlap, 1934. november (56. évfolyam, 247-270. szám)
1934-11-03 / 247. szám
1934. november 3- szombat PESTI HÍRLAP Lelki vizsgálódás a temetőben. Irta: Nagy Emil. Mindenszentek napján, ennek a napnak különleges hangulatában, órák hosszat szoktam bolyongani a sírok között, s találomra hol itt, hol ott reá bukkanok olyan emberek örök nyugvóhelyére, akiket szerettem, s akik engem szerettek, ha nem is fűzött hozzájuk a családi együvétartozóság köteléke. Ez az időtöltés éppen ellenkezője annak, amit akár a londoni National Gallery-ban, akár a párizsi Louvre-ban szoktam végig csinálni. Ezeken a helyeken is szívesen bolyongok minden cél és rendszer nélkül fél napokon át, nem engedvén meg azt, hogy valami vezető könyv, vagy katalógus befolyása alá kerüljek. Micsoda gyönyörűséget nyújt az, amikor az ilyen bolyongások közben itt is, ott is, találomra, reá bukkanok olyan nagyszerű képekre, vagy szobrokra, amelyeket nagyon szeretek. Meg-meg állok előttük hosszabb időre, s ezeknek a viszontlátásoknak az öröme a lélek életének változatos fordulatai során egy-egy kimagasló pompás esemény. A temetői bolyongások közben pedig ellenkezőleg minduntalan kínosan fájó érzések töltik el az ember belső világát, amikor olyan neveket pillant meg, amelyeknek elköltözött viselői életükben lelkünkhöz közel állottak, összekapcsolva a kölcsönös szeretet igazgyöngy füzérével. Legutóbbi temetői bolyongásaim közben reávetemedtem arra a különös gondolatra, hogy belebocsátkoztam saját gyászos érzésű lényem lelki és érzelmi belső tartalmának minőségi fürkészésébe, amit egyszerűbben lelki analízisnek is nevezhetnék, s furcsa eredményhez jutottam. •Arra jöttem reá, hogy az ilyen temetői bolyongások közben érzelemvilágomat eltöltő fájdalomsorozatban több az egyéni önzés, mint altruizmus. Vagyis: sajnálom ugyan azokat, akiket szerettem, s akik engem szerettek, s elköltözvén, itt hagytak a földön, de még jobban sajnálom mindezekért a nagy lelki veszteségekért saját magamat. Talán túlságosan is leplezetlenül őszinte ez a megállapítás, de bizonyosan tudom, hogy mások is rájönnek erre a sajátságosan hangzó igazságra, ha szintén mernek arra vállalkozni, hogy önlelküket minden kendőzést és képmutatást félre téve, föltétlen őszinteséggel analizálják. Sőt tovább megyek a merészen hangzó állítások terén, s fel merem építeni azt a különös tételt, hogy az ilyen célnélküli és tervszerűtlen temetői bolyongás közben lelkünket eltöltő fájdalom, különösen a mai világban, csakis abban az esetben lehet igazán zavartalan és valóban mély, ha a saját magunkat sajnáló önérdekű érzelemvilág belső titkos talajába, lenyomuló hajszálgyökerekből meríti erejét. Ugyanis, ha e nélkül, vagyis elsősorban csakis altruisztikusan bánkódó alapon járnánk a temetőt, úgy manapság lépten-nyomon hamarosan reá kellene arra jönnünk, hogy képmutatóan hazudunk önmagunknak, ha saját belső önérdekű világunktól függetlenül sajnáljuk, azok halálát, akiknek neveit a sírköveken és kereszteken olvassuk, mert éppen ellenkezőleg, csakis és egyedül az ő egyéniségüket tekintve és saját veszteségünkre nem gondolva, egyenesen örülnünk kell annak, nem pedig szomorkodnunk amiatt, hogy ők meghaltak és ma már nem élnek. Például véletlenül elkerültem egy aránylag korán elhalt, kiváló és valóban nagyszabású, s a maga idejében óriási tekintélyű, előkelő jogász sírjához. Semmiféle megalkuvást nem ismerő bibliai hittel vallotta egész életén át az egyéni szabadság, a véleményszabadság, s az alkotmányos szabadságjogok feltétlen és minden más szempont felett álló szentségét, s megkövetelte, hogy nemcsak az ország közerkölcse, hanem a nemzetközi felfogás is mindenkor szigorúan alkalmazkodjék ehhez a háromágú szentséghez. Mint orákulumot hallgattam őt fiatalabb éveimben, s emlékszem arra, hogy micsoda haragra,gyulladt és minő dühös szitkozódásba tört ki, ha itt-ott azt látta, hogy akár minálunk, akár másutt a hatalom csak egy hajszálnyira is vétett ezek ellen a szentséges társadalmi és állami alapelvek ellen, amelyeknek föltétlenül tiszteletben tartása nélkül el se tudta képzelni a civilizált emberi életet. Szent Isten, ha ő nagyon magas kort ért volna el, s ma látná, hogy micsoda bitang jószág lett újabban az egyéni szabadság, a vélemény- és gondolatszabadság, s mindaz, amit együtt alkotmányos szabadságjogoknak szoktunk nevezni, a mindenhatóvá lett államhatalom kezében, s különösen az egyre-másra kialakuló nyílt és titkos diktatúrák világában, úgy ma megtört lélekkel és kétségbeesetten hagyná el a földi életet, korábban bekövetkezett s harmonikus letektől kísért békés elmúlása helyett. Micsoda haraggal átkozná meg a mai kort, ha például azt megérte volna, hogy az európai kultúrnemzetek régi vágása előkelő képviselői, diplomáciai megbecsüléssel és tisztelettel kénytelenek kezelni Genfben, a mi szentségnek vett társadalmi, állami és egyéni összes hagyományainkat milliók megölése vagy agyonnyomorításával letiport orosz szovjet képviselőjét i is rettenetes lett volna, ha ilyen dolgot megél. Sokáig elmélkedtem borostyánnal sűrűn benőtt sirke- tresztje előtt. Végig mentem elmémben mindazokon a mai dolgokon, amiket megérni irtózat lett volna számára, sekkor, mi tagadás benne, azt éreztem, hogy hozzátartozóinak nem gyászgyertyákat kellett volna gyújtania sírdombján, hanem örömtüzet azért, hogy még idejében elment erről a földről. De nemcsak ezt éreztem, hanem még azt is, hogy mennyi más ezer meg ezer ember feküdhet ott szerteszéjjel a nagy temetőben, akiknek vagy ugyanazokból, vagy más egyéb különböző okokból szintén jótétemény volt az a sorstól, hogy ezt az újabb világot nem érték meg. Hogy mást ne említsek, nem tekinthetjük-e boldognak tízezer és százezer számra azokat az idejében elhalt finom és érzékeny lelkű hazafias lényeket, akiknek nem adta meg a sors annak a látását, hogy galád hazugságok és csalások révén tönkre csonkították hadvelő Árpád, bölcs Szent István, nagyszabású, lelkű Szent László és Mátyás, az igazságos, gyönyörű ,szél, imádott országát! Mikor mindezt végig gondolom, nem gyászkertben, hanem örömkertben kellene éreznem magamat, ha nem lennének ott, azok között sokan olyanok, akiket nagyot szerettem, s akik engem szerettek és akiknek elmúlását a magam egyéni belvilágán át fájlalom, őszinte, igaz, önérdekű, saját magamban lezárt fájdalommal. Azt hiszem, hogy temetői elmélkedésem során imént feltárt belső lelki önanalízisem végeredménye, mely első tekintetre talán furcsának tetszett. Őszinte igazságot foglal magában, mert főleg manapság valóban csak magunkat sajnálhatjuk azért igazán, hogy meghaltak azok, akiket szerettünk, s akik bennünket szerettek. Meinl-Tea közvetlen behozatal Halottak napján. A nemzeti egység pártjának küldöttsége Kossuth Lajos sírjánál. dapesti önkéntes Mentőegyesületet dr. Rusztwurm Rezső képviselte, a birodalmi német hadsereg megbízásából dr. Jürgensen Rolf jelent meg, ott volt Szemig Károly alpolgármester és mások. József kir. herceg és Auguszta kir. hercegaszszony megérkezése után megkezdődött a gyászünnep. A honvédzenekar a Himnuszt játszotta el, a hősi emlékoszlop két oldalán a tűzoltók fáklyás csapata sorakozott föl Elsőnek a kormányzó koszorúját helyezték el, majd József kir. herceg és Auguszta kir. hercegasszony, utánuk a hatóságok és a magánosok tételték le babérkoszorújukat. Haász István tábori püspök méltatta a hősök érdemeit, majd imát mondott lelki üdvösségükért. Az ünnep a magyar Hiszekegy elérdeklésével ért véget. A közönség a zuhogó eső ellenére nagy tömegekből, áhítattal állta körül a hősök emlékművét. (Felvételeink a Képes Pesti Hírlapban.) A nemzeti egység pártja Mindszentek napján kegyeletes gyászünnepen adózott Kossuth Lajos emlékének. A párt küldöttsége felkereste a Kossuthmauzóleumot és ott Váry Albert emlékbeszéd kíséretében koszorút helyezett a párt nevében Kossuth sírjára: — Nem panaszkodni jöttünk — mondta —, de kinek mondjuk el, ha nem „Kossuth apánknak“, hogy milyen nehéz az életünk, milyen szörnyű feladatok nehezednek vállunkra, kinek panaszkodjuk el, ha nem neki, hogy e csonka hazában ugy érezzük magunkat, mintha börtönben volnánk s hogy ebben a csonka országban élni nem tudunk! Kinek tudnánk elmondani, ha nem neki, hogy minden gondolatunk a revízió és Nagy-Magyarországi Kossuth Lajos örök érdeme, hogy megjelölte azt az utat, amelyet a szabad és független magyar nemzetnek követnie kell. Ez a szabadság, az alkotmányosság és a függetlenség útja. Tőlünk távol áll minden olyan irányzat, amely egy ember akaratát akarja az alkotmányos nemzeti érzülettel szemben érvényre juttatni, mi a szabadság és az alkotmánnosság kossuthlajosi nemzete vagyunk. A kormányzópárt tagjai érzik, hogy a kormányzásfeladata nemcsak jog, hanem nehéz kötelésig,,js,,„Mfiltíjjianok lennénk Kossuth nagy szelleméhez, ha nem közelednénk szeretettel és megértéssel a magyar, néphez. Tudjuk, hogy a csonka országban csak vergődés az életünk, de nem alkuszunk és nem adjuk fel Nagy-Magyarország gondolatát, mert Kossuth fiai vagyunk. Mi követjük Kossuth mondását: „Nemzetem nem halhat meg a szenvedések alatt, melyek reá mérettek.“ Mi élni akarunk és élni fogunk, szenvedünk, de meg nem alkuszunk. A mi ideálunk a szabadság, az alkotmányosság, a szabad és független magyar haza! Bízunk abban, hogy a mai nehéz sorsában végre egymásra talál a magyar s közös munkával és szeretettel kilábolunk abból a szerencsétlen helyzetből,amelybe bennünket taszítottak, Kossuth sírjánál hitben megerősödve, azzal atudattal távozunk, hogy megérjük még a szabad és független Nagy-Magyarország feltámadását. A hatásos beszéd után a küldöttség a közönséggel együtt elénekelte a Himnuszt, majd Rubinek Gyula sírját kereste fel, ahol Kenyeres János mondott beszédet és helyezte el a párt koszorúját. A földmivelésügyi minisztérium tisztviselői kara Kállay Miklós miniszter és Marschall Ferenc államtitkár vezetésével, nemkülönben a képviselők nagyobb csoportja, Mayer Jánossal és Pesthy Pállal az élén, megkoszorúzta nagyatádi Szabó István szobrát. Kállay földmivelésügyi miniszter és Jánossy Gábor voltak a kegyeletes aktus szónokai. A Budapesti Önkéntes Mentaegyesület orvosainak küldöttsége megkoszorúzta dr. Kress Károlynál az egyesület alapítójának, továbbá dr. Kovách Aladár és Virosztek Győző volt igazgatóknak sírjait. Hagyományos szokás szerint az OTT megemlékezett azokról az elhunytakról, akik a magyar sportélet felvirágoztatása terén kiváló érdemeket szereztek s a magyar sport kiemelkedő nagyjai voltak. Belemeri Kornél, az OTT elnöke tette le a Tanács koszorúit a Kerepesi temetőben Gerenday György, Gillemot Ferenc, dr. Nagy Béla, Bella Mihály és Iszer Károly, a Farkasréti temetőben dr. Spirál Zoltán, dr .Serényi Jenő, vitéz Terstyánszky Ödön és Krencsey Géza, a Németvölgyi temetőben pedig Holfeld Henrik sírjára. A Budapesti Korcsolyázó Egylet vezetősége, a család és a sportbarátok jelenlétében kegyeletes ünnepély keretében leplezték le a Kerepesi úti temetőben Zsigmondy Gézának, a BKE múlt évben elhunyt alapítójának, elnökének síremlékét. Gróf Hunyady Ferenc mondott emlékbeszédet, dr. Heinich Jenő táblabíró, a BKE igazgatója pedig az egyesület koszorúját tette le a Mannó Miltiádes általtervezett síremlékre, mely Zsigmondy Gézát korcsolyával, télikabátban ábrázolja, ahogy hosszú évtizedeken át mindennap megjelent a városligeti Nagyrégen. A Testnevelési Főiskola hallgatói dr. Szukováthy Imre igazgató és a tanári kar vezetésével felkeresték a farkasréti temetőben a magyar testnevelés és sport, valamint a Testnevelési Főiskola nagy halottainak sírjait és mindenütt emlékbeszéd kíséretében koszorút helyeztek el. A Magyar Gyorsírók Országos Szövetségébe tartozó egyesületek dr. Traeger Ernő miniszteri tanácsosnak, a gyorsírási ügyek kormánybiztosának vezetésével felkeresték a magyar gyorsírás nagyjainak sírjait. Markovits Iván síremlékénél Zelovich Dezső gyorsirodai titkár, Czigáay János sírjánál Serényi Gusztáv mondott emlékbeszédet. A régi tawbáni temetőben Csanády István sírjánál dr. Arsay Tihamér ügyvéd méltatta a hatvanas évek úttörő gyorsírójának működését. Dr. Fabro Henrik síremlékénél Bálint Antal mondott emlékbeszédet, Béső Basel Sándor sírjánál (dr. Makoldy Sándor, Bódogh János sírjánál dr. Hasay Árpád gyorsirodai tanácsos és Jakab Lajos sírjánál Szlabey Géza szakiskolai igazgató emlékeztek meg az elhunytak érdemeiről. Dr. Kövesligethy Radó, a világhírű egyetemi tanár sírját dr. Téglás Géza törvényszéki bíró koszorúzta meg kegyeletes szavak kíséretében. Az ifjúság a diák-hősök emlékművénél és a temetőben. Az egyetemi és főiskolai ifjúság ez idén is gyászünnepet tartott a diák-hősök egyetemtéli emlékműve előtt. Zászlók alatt, zárt sorokban vonult előbb az ifjúság gyászmisére az egyetemi templomba, ahol az egyetemi tanács és tanári kar is teljes számban megjelent Kenyeres balázs rektorral az élén. A gyászünnepen az Egyetemi Énekkarok, a magyar Hiszekegyet adták elő, majd Komáromy László, az Egyetemi Kör elnöke mondott emlékbeszédet. Az egyetemtéri ünnep után az ifjúság a kerepesitemetőben a nemzet nagyjainak sírjait kereste fel A Kossuth-mauzóleumnál, a Batthyány-család, Deák Ferenc, Jókai Mór, a Petőfi-család, Juroneczky Mirisláv, a vértanuk, Forinyák Géza és Arany János sírjánál mondtak emlékbeszédeket az ifjúság szónokai. Gyászünnep a Hősök Temetőjében. A virágokkal gazdagon felékesített Hősök Temetőjében a főváros bensőséges gyászünnep keretében emlékezett meg a világháborúban elesett katonákról. A kegyeletes ezmléküstrepen a kormányzó megbízásából Vogt Waldemár tábornok, a kormány képviseletében Balla Krroly mint tanácsos, a honvédelmi miniszter részéről Lupkovics Miklós tábornok jelent meg, ezenkívül nagy tiszti, csendőrtiszti,,rendőrtiszti és legénységi küldöttség vonult ki a temetőbe. A Bu Egyé!» megemlékezések. ÚjbólDUNDUS muzsikál a GYÖNGYTYUK ÉTTEREMBEN IV., Bástya utca 10. ♦ Este változatos étlap, halvacsorák. Hajnalban _____leves különlegességek. Reggelig nyitva.