Pesti Hírlap, 1935. szeptember (57. évfolyam, 198-222. szám)

1935-09-01 / 198. szám

BUDAPEST,­­935. / 1 .­ LV11. ÉVFOLYAM, 198. (18.739) SZÁM, VASARNAP, SZEPTEMBER 1. Előfizetési árak­: Est hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hírlap Vasár­napja nélkül 12 fillérPesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon 122—95. — Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­ségnél. Erzsébet-körút­­ Tel. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük TREUGA DEI! IRTA: HERCZEG FERENC. Megint egyszer felhők torlódnak Európa egén. Vagy ki sem tisztult még! Ezúttal elsöté­títik az egész láthatárt. Nem bizonyos még, mit hoznak, termékenyítő eset-e vagy jégve­rést. A nyugati nagyhatalmak megérettnek látják az időt, hogy „állandó állapotokat“ te­remtsenek a Duna völgyében. Rejtély egyelőre, hogy a dunai konferencia kezdeményezői, akik­nek természetesen az a fő törekvésü­k, hogy szi­lárd frontot alakítsanak Ausztria független­ségének biztosítására, mi módon vélik össze­egyeztethetőknek a dunai államok ellentétes ér­dekeit. Mert ezek az érdekek, még magának a kisantantnak körében is, erős szög alatt szét­futnak. Csak egyben ért egyet a három kisantant­­kormány: szeretnék az alkalmat arra hasz­nálni, hogy újabb kínai fallal bástyázzák kö­rül mai birtokállományukat. De már például abban, hogy mitől féljenek jobban: a Habsburg­­restaurációtól vagy a német csatlakozástól, el­térő a véleményük. Míg Csehország, mely föld­rajzi helyzeténél fogva a német sárkány torká­­­ban ü­l, a Birodalom újraéledésében halálos veszedelmet lát, addig Jugoszlávia láthatóan nem idegenkednék a gondolattól, hogy a német erőt megnyerje saját nemzeti céljai szolgála­tának. A magyar álláspontot a dunai blokk kér­désében precízen körvonalazta Gömbös Gyula miniszterelnök. Csak olyan megoldást fogad el, mely elismeri nemzetünk egyenjogúságát, nem zárja el a revízió útját és nem teszi lehetet­lenné a kisebbségek védelmét. Minden meg­egyezéssel, mely rácáfol a Gömbös-féle for­mulára, a nemzet lemond önmagáról. Ha józan emberi ész intézné az európai nemzetek sorsát, akkor kizártnak tarthatnék, hogy a nagyhatalmak erejük és tekintélyük latbavetésével reánk akarjanak kényszeríteni olyan megoldást, mely ellenkezik nemzetünk életérdekeivel. A párizsi békeszerződéseknek hatalmi szó szerzett érvényt és a tapasztalatuk, melyeket velők gyűjtöttek, legkevésbé sem ajánlják ezt a módszert. Nem volna benne sem logika, sem köszönet, ha egyik életképtelen kényszerszerződést fölcserélnék a másik élet­­képtelen kényszerszerződéssel. A mai nemze­dék jóllakhatott már a Trianonokkal­. Az általános bizonytalanságban csak egy dolog bizonyos: hogy a dunai értekezlet, ha egy­szer összeül, nagy feladatok elé fogja állítani a magyar politikát. Szüksége lesz minden éles­látására, tapintatára, bátorságára és szívóssá­gára, hogy szerencsésen keresztül kormányozza az államhajót az aknamezőkön. Külügyi poli­tikánk vezetőjében megvannak mindezek a tu­lajdonságok, de ezeken kívül szüksége lesz még valamire: arra a tekintélyre és erkölcsi erőre, melyet egy fegyvertelen és szegény nép képviselőjének egyedül csak az egységes és fe­gyelmezett nemzeti közvélemény adhat meg. Mert hiszen számolnia kell azzal a lehetőség­gel is, hogy hatalmas külföldi barátaink a vál­tozott világhelyzet következtében nem állhat­nak olyan imponáló módon mellettünk, mint állottak nem egyszer a múltban. Pedig lehet, hogy ezúttal évszázadokra eldől a nemzet sorsa. Úgy hisszük, az egész nem-politikus köz­vélemény egyetért velünk, ha kifejezést adunk annak az óhajtásnak, hogy,tekintettel a zava­ros európai helyzetre, meg kell teremteni a magyar közéletben a Treuga Dei-t! Lehetővé kell tenni, hogy mindaddig, míg nem enyhül a külső feszültség, az egész magyarság testvéri egyetértéssel sorakozzék a hatalmon levők kö­zül. Méltatlan és veszedelmes lenne, ha abban az órában, mikor a Sors bírói széke elé szólítja a­ magyart, egy önmagával meghasonlott, kicsi­számára csipkézte ki kis kalapácsával a fehéren izzó vaskapu egyik darabját... Különös ember volt ez a Rudán ... A falusiak maguk se tudták, hogy került közéjük. Egyszer csak közöttük volt... Körülbelül tíz esztendeje an­nak, hogy az öreg kovács, a Szemen Alexi munkába fogta. Szükség volt a hatalmas erejű, ügyes kezű emberre, mert­ maga már alig tudta megemelni a nagy kalapácsot. A falu és messze az egész környék pedig nem maradhatott kovács nélkül. Rubán akkor ugy látszik cél nélkül rótta az országutat. Fáradt volt és elcsigázott. Megállt a műhely előtt és szakértő szemmel nézte a lassú munkát. Egy-kettőt szólt csak és azon nyomban megegyezett Szemen Alexival. At­tól fogva minden munkát ő végzett és bárból bármi­féle csavaros dolog adódott elő, azt ő mind el tudta végezni. Ezért a boszorkányos ügyességéért nevez­ték el ördögük kovácsának. A különös elnevezéshez azonban az ügyességén kívül hozzájárult titokzatos egyénisége is. Mert szíves és jóindulatú volt ugyan mindenkihez a faluban, de nem járt­­senkihez, bizal­masan egy szót sem váltott senkivel, pedig tanácsot mindenben jobbat tudott adni még az öreg papnál is. A falubeliek szerették volna magukba olvasztani. Derék embernek ismerték, aki ha bajban voltak, ve­lük érzett és nem egyszer síkra is szállt értük, ha veszélyben forogtak. Egyik-másik öregasszony fele­séget is ajánlott neki a jómódú gazdák leányai kö­zül, akiknek a szeme ugyancsak megakadt a szép szál testű, hatalmas erejű kovácson. Tie Ruhán csak nevetett a kommendáláson és tréfával hin­tott el ma­gától minden tisztességet. Azt szokta mondani, hogy az ő medvemancsai között darabokra törnék min­den asszonyszemély. Hagyják hát őt egyedül, bé­kében. Belenyugodtak tehát, hogy az ördögök ková­csának nem kell asszony és hogy éppen olyan csen­nyes viszályokba merült nép jelentkeznék. Egy nép, amely a napi politika szegényes mor­zsáit többre becsüli az ország jövőjénél. Ne fe­ledjük: sem Mohács, sem Trianon nem tiporta volna porba Magyarországot, ha a pártszenve­dély a kellő pillanatban háttérbe tudott volna vonulni a nemzeti nagy érdek előtt. A Fax Sacrát, az Isten-békét, a pártok politikai fegyverszünete alakjában képzeljük. Közös megegyezéssel távolítsanak el a közélet­ből minden robbanóanyagot. A vitás kérdések és törvényjavaslatok tárgyalását, melyek nin­csenek közvetlen összefüggésben a nép anyagi érdekeivel, de melyek — akár joggal, akár jog nélkül, az most mellékes! — alkalmasak arra, hogy bizalmatlanságot és nyugtalanságot éb­resszenek a társadalom egyes rétegeiben, füg­gesszék fel és halasszák el a külső feszültség enyhüléséig. Ereje érzetében a kormányzó párté legyen a kezdeményezés. Bizonyos, hogy ilyen nagy­stílű és nobilis gesztust éppen a mostani pilla­natban örömmel és elismeréssel fogadna az or­szág. Ne az igazságot keressük most, hanem a békét. Politikában az igazság egyébként is re­latív fogalom és azok, akik mindig és minden körülmények közt a vélt vagy valódi igazukat vitatták, együttvéve többet ártottak már ennek az országnak, mint szilső ellenségeink. Már Rá­kóczi fejedelem megállapította, hogy a török uralmát nem a moszlimok fölényes ereje, ha­nem a pártharcokban szétm­állott magyarság gyöngesége hozta az ország nyakára. Nincs jo­gunk hozzá, hogy személyes érzékenységünk­nek és egyéni önérzetünknek szerepet enged­jünk a fórumon, mikor a nemzet jövőjéről kell gondoskodni. A történelem komoly időszakaiban min­den valamirevaló nép életében elhalkulnak a pártharcok és uralomra jut a közös eredet és a közös célok gondolatcsoportja. Amely nép ezre­des és tartózkodó marad végig, mint volt tiz évvel ezelőtt. Gyönyörű munkájának azonban hire ment a messze környéken s a legelőkelőbb urak is nála csináltatták meg a kényesebb kovácsmunkákat Kis kalapácsának most is szikrázva engedel­meskedett az izzó vas. Meztelen felsőtestét pirosra festette a lobogó tűz, amikor visítozó gyerekek ro­hantak be hozzá és rémülten kiabáltak össze-vissza mindenfélét: — Összetört a repülő szekér! — Nekiment a sánta Nyikola diófájának! — Az asszony meghalt! Ott fekszik az árok­ban! — Senki más nem volt a kocsiban, csak ő! Lecsapta a kalapácsot és futva indult a sánta N­yikola háza felé. Cs hugyan igaz volt.» Felborult automobil hevert a sérült diófa mellett s az árokban eszméletlenül feküdt az asszony. Hirtelen nem tudta, mihez fogjon. De tanácstalansága csak pillanatokig tartott. Azután az asszonyhoz sietett, karjába kapta és visszaszaladt vele a műhelybe. A műhely mö­götti kis szobácskájából kihozta matracát, gyorsan fekhelyet készített és ráhelyezte a mozdulatlan te­remtést. Végigtapogatta testét, nem törött el sem­mije. A szíve dobogott. Talál, csak ájulás lesz az egész és nem történt semmi­ baj. Vizet hozott és meg­­nedvesítve kezét, éppen dörzsölni akarta vele az asz­­szony homlokát, amikor az arcára nézett ... Haj­lott tartásából hirtelen kiegyenesedett. .. Kezében táncolni kezdett a vizes korsó s barnapiros arca el­sápadt. . Percekig állott így csendesen, sötét arc­cal, azután hideg szóval fordult az ott ácsorgó gye­rekekhez : * — Egy-kettő! Szaladjatok Marikuca anyáért! Mondjátok meg neki, hogy azonnal jöjjön a mű­helybe az idegen asszony miatt! A gyerekek visitázva rohantak tova, ő meg ­ Az ördögök kovácsa. Irta: Büky György. A halványbarna, hosszú túrakocsi álomszerű gyorsasággal úszott a hegyek között kanyargó or­szágút fehér patakján fölfelé. Nyomában fátyolszerű uszályként lebbent fel a könnyű por, az égbolt át­tetsző, ezüst üvegkelyhéből kiesőt dúlt a nap s mint gátszakadás után az áradt víz, mohón ömlött végig a lombvesztő erdők rozsdás foltjain A volán mögött asszony ü­lt. Karcsú, fehér uj­­jai nyugodtan ölelték át a kis acélkerék cifra kül­lőit, mély, fekete szeme komoly figyelemmel mérte a távolságokat és sötét haja rakoncátlan fürtökben hullámzott a smaragdzöld autófátyol alatt. Arca ki­pirult. A hideg, őszi levegő belemart a bőrébe s iz­mos alakján szoborszerben állott a sötétzöld autó­kosztüm. A kocsi repült. A pálya tiszta volt és kitűnő s az asszony lelkéből boldogan fakadt fel a szágul­dás mámora... Pompás kanyarulat után hirtelen előtte ter­mett a falu szétszórt, apró házaival és templomának égretörő tornyával ... Ami azután történt, arra alig emlékezett... Az első házaknál felére csökkentette a gyorsa­ságot. Ki tudja, hátha eléje botlik valaki? S amikor a kisgyerek váratlanul az út közepére szaladt, mégis készületlen volt... Ujjai görcsösen rántottak egyet az acélkeréken ... Szeme előtt összefutott minden . .. Az út, a házak, a szegélyfák örült zűrzavarban tán­coltak előtte... Hatalmas ütést érzett... Azután semmit.. Ruhán, az ördögük kovácsa, a visói­­uraság

Next