Pesti Hírlap, 1936. február (58. évfolyam, 26-50. szám)

1936-02-01 / 26. szám

Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként pe­ngő­jű fillér. Egyes pél­dányszám áru (pálya­udvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hírlap Vasár­napja nélkül 12 fillér SZOMBAT, FEBRUÁR , Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár­ út 78. Telefon: 122—95. — Főkiadók: Vilmos csánszít-út 78. Tel. mint & szerkesztő­­ségnél, Erzsébet-körút 1 Tel. 362—94. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük. BETHLEN. Pénteken este a nagyfontosságú politikai eseményeknek kijáró ünnepi hangulat töltötte meg a magyar képviselőház üléstermét. Beth­len István volt az ülés vezérszónoka. Nagy be­szédet mondott a hitbizományi reformról szóló törvényjavaslat vitájában. A kivételes szenzá­ció iránt érzett érdeklődés megsűrűzte a pad­sorokban ülő képviselők számát. Kormánypárt és ellenzék egyforma figyelemmel leste a volt miniszterelnök minden szavát. Mialatt beszélt, nesz nem hallatszott az ülésteremben. Azt le­hetne mondani, nagyobb feszültséggel és több tisztelettel fogadták megnyilatkozását, mint miniszterelnök korában. Ez önmagában véve bi­zonyítja, hogy Bethlen nem azok közé a politi­kai nagyságok közé tartozik, akiknek a piros bársonyszék adja meg a tekintélyét. Ő egyike azoknak a keveseknek, akik a piros bársony­széknek adnak tekintélyt és miniszteri állás, hajbókoló párt nélkül, elhagyatva és magányo­san is kiemelkedő nagyságok a közéletben. Bethlen Istvánnak hivatásos tapsolok hiányá­ban előbb meg kellett nyernie az embereket, hogy beszédjének visszhangja legyen. Semmi sem mutatja jobban a mai beszéd értékét, mint hogy ez neki sikerült. Sikerült egy olyan par­lamenti teremben, ahol ő nyíltan ellenzéki ál­láspontra helyezkedik a többséggel szemben és ahol az ellenzék mai napig sem felejtette el, hogy nemrégiben még Bethlennek is ellenzéke volt. Milyen eszközökkel érte el Bethlen ezt a parlamentek történetében ritka és figyelemre­méltó eredményt ! Mi a magyarázata, hogy fej­tegetéseinek hol a jobb, hol a bal, hol pedig mind a két oldalon tapsoltak! A különös va­rázslatnak igen egyszerű a magyarázata: Beth­len István péntek esti beszéde egy nagy állam­férfi formában és tartalomban egyaránt nagy­szerű megnyilatkozása volt. Ezt az első perc­ben mindenki megérezte. Abban a teremben, ahol rendszerint az üres szalmacséplések egy­hangú pattogása és a tartalmatlan frázisok puffogása szokta untatni a hallgatóságot, Beth­len okos, széles látóhatárt nyitó fejtegetéseit úgy itták fel a fülek, mint a kiszikkadt told a váratlanul támadt bőséges tavaszi esőt. Bethlen István elfogadta a hitbizományi reformról szóló törvényjavaslatot. Nem azért, mert bizalommal viseltetik a kormány iránt. Hanem azért, mert logikusan nem tehetett egyebet. Ennek a javaslatnak a kidolgozására ugyanis annak idején még ő adott az igazság­ügyminisztérium kodifikációs osztályának uta­sítást. Bethlen elfogadta a javaslatot. De nem mondott le arról, hogy a benyújtás időpontjá­ról és a javaslat testet öltött formájáról el­mondja a bírálatát. Minálunk az utolsó időben szeretnék különbséget tenni a rosszindulatú el­lenzékieskedés és az úgynevezett »alkotó kri­tika« között. A kormánypárt oldalán felhang­zott tapsok mutatják, hogy Bethlen már sok­szor nagyon is szigorú kritikája egységespárti megítélés szerint is az alkotó kritika osztályába tartozik. Abból indult ki, hogy megfelelő arány­ban leszállította annak a javaslatnak az érté­két, amelynek tulajdonképen ő volt a kezdemé­nyezője. Vannak, akik a hitbizományi reform­mal úgy szeretnek parádézni, mint egy korsza­kot nyitó alkotással. Mint valami vakmerő kez­deményezéssel, amely lezár egy tespedő, a nép érdekeivel nem törődő politikai fejezetet, hogy a föld nélkül szegénykedő tömegeket egy ket­tőre bevezesse az ígéret földjére. Bethlen Ist­ván megmagyarázta, hogy ettől az ígéretföldtől még messze vagyunk. A javaslat csak nagyon szerény kezdetnek tekinthető, emellett nem is öleli fel azokat a földkategóriákat, amelyek a nép földéhségének kielégítésére alkalmasak le­hetnek. De kimutatta azt is, hogy veszélyes demagógiát űznek mindazok, akik abból indul­nak ki, hogy bárminemű földosztás alkalmas A hitbizományi javaslat vitája pénteken fo­­kozott érdeklődés mellett folyt tovább. A kor­mánypárt és az ellenzék padsorai szinte zsúfo­lásig megteltek, a karzatok tömve voltak hall­gatósággal és a felsőházi tagok páholyában is nagyon sok érdeklődő jelent meg. A figyelem gróf Bethlen Istvánnak szólt, aki ma mondotta el beszédét a hitbizományi javaslat­ vitájában. Közel két óra hosszat tartó, mindvégig lebilin­cselő felszólalásában sorra vette ennek a nagy­fontosságú problémának minden részletét, bele­kapcsolva azt az általános földbirtokpolitikába. Az egész Ház osztatlan figyelemmel kísérte­ az adatokkal teli nagyszabású fejtegetést, amelyet nemcsak az ellenzék, de nagy részében a kor­mánypárt is élénk helyesléssel és tapssal kíséri. Bethlen elfogadta a javaslatot. A keddi ülésen Eckhardt Tibor, a függet­len kisgazdapárt vezére szólal fel a vitában. A képviselőház pénteki ülését délután négy óra­kor nyitotta meg Sztranyavszky Sándor elnök. Beter­jesztették a képviselőházi könyvtárról szóló bizottsági jelentést, azután folytatták a hitbizományi törvény­­javaslat tárgyalását. Gróf Bethlen István (pártonkivüli) állt fel szó­lásra a Ház általános figyelme között. A miniszterelnök úr — kezdte Beszédét kö­rülbelül egy évvel ezelőtt azzal a megokolással osz­latta fel az országgyűlést, hogy nem támaszkodva­lehetne a magyar népet gyötrő szociális nyo­morúság végleges megszüntetésére. Kétszer­kettő dolga, egyszerű számvetés kérdése az egész: Magyarországon egy­ént összevéve sin­csen annyi föld, hogy azt minden nincsetlen földmunkás igényét kielégíthetné. A földosz­tást ezért okosan keverni kell a nagybirtok és középbirtok munkaalkalmat teremtő belterjes kihasználásával és egyéb megélhetési források megnyitásával. Elsősorban az iparfejlesztéssel. Amit Bethlen István ezekről a kérdésekről mondott, van aki elfogadja, van, aki módo­sítja, van aki visszautasítja. Egyet azonban mindenki kénytelen elismerni: az ő fejtegeté­sei egyszerre megmutatták százrésű­­ségét és bo­nyolódott voltát azoknak a problémáknak, ame­lyeket ma igen sokan szeretnek az egyszerűség színébe öltöztetni. Nyilvánvalóvá tette, hogy az élet, a gazdasági erők szervezete finomabb szálakból van szőve, mint azt a mai műkedvelő politikusok elképzelik. Fölkeltette az emberek­ben azt a sejtelmet, hogy a folytonosan változó, szilárd regulának nem engedelmeskedő élet többé-kevésbé titkos rugóit nem lehet egyszerű rendelkezéssel és parancsszóval igazgatni. A nagy közéleti problémák szabályozásához vala­mivel több kell, mint eltökélt elszántság és nyers rendelkező kedv. Olyan feladatok ezek, amelyeknek az eredményes megoldására csak a politika és az államigazgatás igazi művészei vállalkozhatnak. Mai beszédével Bethlen István újabb bi­zonyságát adta, hogy ő maga az ilyen alkotó művészek közé tartozik. Ezt megérezte minden egyes képviselő. Ezért kénytelen-kelletlen vé­gül is mindegyik meghódolt az igazi államfér­fias fejtegetések varázsa előtt. Tapsoltak neki azok is, akik — legalább az utóbbi időben — megszokták, hogy ne Bethlen Istvánnak tap­soljanak. Kik százszázalékos biztonsággal a saját pártjára és hogy a háta mögött olyanok ülnek, akik az ő nagy reform-elgondolásait elgáncsolni készülnek. Akkor a leghatározottabban szembeszállottam ezzel a beállí­tással, azt tagadásba vontam és a választások rend­jén ki is fejtettem, hogy melyek voltak azok az okok, amelyek a miniszterelnök urat erre az elhatározásra bírták. Azóta a miniszterelnök a maga reformpro­gramjából­­talán a legfontosabb pontot, a titkos vá­lasztójogot, időszerűtlennek jelentette ki és a maga reformelgondolásainak gyújtópontjába a földbirtok­­reformot és az azzal összefüggő egyéb reformokat ál­lította, mint olyanokat, amelyek egy nagy reform­­korszak inaugurálására, a magyar nemzet szá­mára egy új ezredév életfeltételeinek megteremtésére hivatottak. Ma itt fekszik a birtokpolitikai reformok triló­giájának első felvonása. Azt kell mondanom, hogy ez egy egészen szerény, egészen szürke alkotás, amely nem lép fel azzal az igénnyel, hogy gyökerestől és for­radalmi szellemmel változtasson meg évszázadok rendjén kialakult viszonyokat, hanem elég híven lö­veti azokat az utasításokat, amelyeket annak idején én adtam ki az igazságügyminisztérium kollik­vációs osztályának a hitbizományi reform megszerkesztésére. Ennek folytán ez a reformalkotás megmarad a foko­zatos és lassú evolúció álláspontján s és ebb­ől azokból nem lehet az a fénylő csillag a magyar politika egén, amely a túloldalon ülő fiatal reformnemzedék keleti bölcseinek útmutatásul szolgálhatna, hogy megszületett az a megváltó reform, amelyre a minisz­terelnök oly sokszor hivatkozott. Valljuk meg, ebben az általános meghó­dolásban van valami vigasztaló és ígéretet rejtő jelenség. Nemcsak azért, mert a meghó­dolás egy kiváltságos szellem tartalmas meg­nyilatkozásának szólott. Hanem elsősorban azért, mert addig, amíg Bethlen István beszélt, a magyar képviselőház üléstermében megszűn­tek a pártot párttól, embert embertől elvá­lasztó mesterségesen emelt akadályok, elvesz­tették értéküket az előre megalkotott vélemé­nyek és szigorú pártlekötöttségek. A kormány pártja tapsolt az egyedülálló, a csak a maga szellemi erejére és egyéni súlyára támaszkodó ellenzéki vezérnek. Az az egység, amelyet az utolsó időben ugyancsak szeretnek nálunk em­legetni, egy pillanatra megvalósult a magyar politikai életben: ellenzék és kormánypárt egy­séges volt egy igazi tekintély fölismerésében és megtisztelésében. Ez mintha halovány re­ményt nyújtana arra, hogy az a bizonyos Treuga Dei, amelyet a Pesti Hírlap hasábjain annyiszor sürgettünk, talán még­sem tartozik a fantazmagóriák világába. A minap az tör­tént, hogy a miniszterelnök helyeselte Bethlen István újévi cikkbe foglalt külpolitikai fejte­getéseit. Most egy belpolitikai kérdésben ér­vényesült Bethlen pallérozott, mélyen kultu­rált, alkotmányos küzdelmekben és politikai tu­dásban kiformálódott politikai egyénisége. Talán nem is egészen ábránd az a re­ménység, hogy kellő okossággal és megfelelő tapintattal vissza lehetne állítani a magyar közéletben az okosan érvelő szó jelentőségét, a kölcsönös meggyőzés­­ lehetőségét, jóhiszemű vita után a jóhiszemű megegyezés szokását! Ez tágabb mezőt nyitna meg a magyar jövő előtt, mint a lélektelen, nyers szervezkedésnek, a ha­talmi szóval történő pártvezetésnek és a ke­mény kezű országkormányzásnak ma divatba hozott szokása. Gróf Bethlen István birálata a hitbizományi javaslatról. Határozottan ellenez minden erőszakosabb földosztást. — A nincstelen földigénylők alig egyötödét lehetne kielégíteni radikális földbirtok­­politika mellett is.­­ Nagyobb arányu iparosítást, intenzivebb gazdál­­kodást sürget a földnélküli tömegek elhelyezésére. A hitbizomány-tulajdonosok elhelyezkedése az iparban és az ingótőkében.

Next