Pesti Hírlap, 1936. március (58. szám, 51-75. szám)

1936-03-01 / 51. szám

BUDAPEST, 1936. LVIII. ÉVFOLYAM, 51. (18.889) SZÁM­­. VASÁRNAP, MÁRCIUS 1. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: 122—95. — Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­ségnél. Erzsébet-körut 1 Tel: 352—96. A fiókok j­egyz­ékét a­z a­p­róh­ir­­detések élén közöljük Előfizetési árak: Elő 7 hónapra 4 pengő, ne­gyed é­ven­ként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dány szám­ára (pálya­udvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hírlap Vasár­napja nélkül 12 fillér A rosszkedvű adakozó. Irta: Herczeg Ferenc. A belügyminiszter, a társadalmi szolida­ritásra hivatkozva, önkéntes adakozásra szó­lítja fel a magyar közönséget, hogy az alföldi nép elszegényedett és lerongyolódott részét át­segíthesse és átmenthesse ennek az ínséges gazdasági esztendőnek most következő válsá­gos hónapjain. Elégtétellel vesszük tudomásul, hogy a nyomorgó parasztság megmentését Kozma Miklós nemcsak nemes, emberbaráti cseleke­detnek, hanem a kormány és társadalom elemi kötelességének vallja. Önmagunkról monda­nánk le, a magyarság jövőjét tipornék porba, ha a népünket átengednék a züllésnek és két­ségbeesésnek. Aggodalmaink vannak azonban, hogy most, mikor halálosan komoly mentőakcióról van szó, nem fogja-e magát megbosszulni az a képtelen anarchia, mely nálunk a nyilvános gyűjtések körében lábrakapott? Ahhoz a csekély vagyoni tartalékhoz, mellyel a magyar társadalom még rendelke­zik, napról-napra újabb titkos lyukakat fúrnak, ravasz csatornákat ásnak, amelyeken keresz­tül a pénz, — ha fel is tesszük, hogy az ösz­­szes érdekelt felek a legkorrektebbül bánnak vele — elsősorban a legélelmesebbhez szivárog, nem pedig ahhoz, aki leginkább rászorul. A vagyonosabb, vagy akár csak rende­zettebb viszonyok közt élő polgárt állandó ostromzár alatt tartják olyan gyűjtők, akikről nem könnyű megállapítani, hogy csakugyan közcélok, vagy inkább a maguk zsebe, vagy ta­lán valami életképtelen egyesület életbentar­­tása kedvéért adóztatják-e meg felebarátaikat. (Az ilyen „közcélú“ egyesületek, melyeknek minden jövedelmét fölemészti az adminisz­tráció, a jótékonyság vagy hazafiság igazi pa­razitái.) A biblia „jókedvű adakozója“, akit tud­valévően szeret az Isten, annyi elkedvetlenítő tapasztalatot gyűjthet Budapesten, hogy szük­ségszerűen bizalmatlan és fásult lesz és meg­védeni igyekszik a maga bőrét és erszényét. Aminek kárát azután olyan fontos és komoly közintézmények vallják, amelyek a nagyközön­ség önkéntes adományai nélkül nem képesek boldogulni. A pénzgyűjtő alakja egyáltalában már gyanús a fővárosi ember szemében, mert köz­­tudomás szerint a legtöbbje magas províziót kap a jótékony célra gyűjtött pénz után. Azok a rendőri hírek sem voltak hasznára, melyek­ből nyilvánvaló lett, hogy minden arcképes igazolvány ellenére is rengeteg sok visszaélés történik a gyűjtőívekkel. Újabban azzal pró­bálják őket rehabilitálni, hogy egy „titkár úr“ telefonon bejelenti a látogatását, miközben valamely ismert nevű közéleti férfi megbízá­sára hivatkozik. Némely háznak naponként kétszer-háromszor is közvetít ilyen örömhírt a távbeszélő. Megesik azonban az is, hogy a szó­­banforgó közéleti férfiú nevét egyszerűen rá­­hamisítják néhány száz ajánlólevélre. Akinek közülünk nagyobb postája van, az tucatszámra kapja a postacsekk-árlappal bélelt pénzkérő leveleket. Elképzelhetetlen sok­féle célra gyűjtenek, olyan célokra is, melyek egy egészséges társadalomban szóba se jöhet­nek mindaddig, míg éhezők, ellátatlan betegek és magukra hagyott árvák vannak az ország­ban. Egészen külön fejezet alá esik a jótékony hangversenyek és táncvigalmak dolga. A ren­dezők, ősi szokás szerint, nagyszámú fővéd­nököt, védnököt, díszelnököt és bálanyát kér­nek fel; a gyöngébb felfogásúak kedvéért mingjárt postacsekket is mellékelnek a leve­lükhöz. A hangverseny előtt fűnek-fának „tisz­teletjegyet“ küldenek szét, a tisztelet valódi jelentőségét aztán megmagyarázza a „titkár úr“, aki telefonon érdeklődik, hogy i­ilyen összegről szabad nyugtát küldeni. Az ilyen jótékony vigalom jövedelméből, ha egyáltalában valami, akkor rendszerint a legszerényebb rész jut annak a jótékony cél­nak, amelytől kölcsön kérték a cégért. Hogy milyen mélyre tudnak lezülleni a rendezői er­kölcsök, arra vonatkozóan vannak hiteles ada­tok. Például: egy „úri fiukból“ alakult kom­pániát megbíztak egy előkelő bál rendezésé­vel. A belépőjegyekből 6000 pengő folyt be, a kiadásokat 6040 pengővel számolták el. Deficit: 40. A kiadási tételek közül említésre méltó: „te­lefonbeszélgetésekért 1200 pengő, virágért 500 pengő“. Az ifjú pénzügyi kapacitások tudták, hogy nem kockáztatnak sokat, a megbízóik jobban irtóznak a nyilvános botránytól, mint ők. Az is álláspont lehet, hogy aki becsa­patja magát, az nem érdemli meg, hogy saj­nálják. Mi azonban nem is a becsapottakat si­ratjuk, mint inkább a magyar közjótékony­ság ügyének züllését. Mert bizonyos, hogy a nemzeti vagyon egy töredéke, még­pedig ép­pen az, amelynek országos nagy bajokat kel­lene orvosolnia, haszon nélkül szétfröccsen a porban és sárban. Úgy látszik, Kozma belügyminiszter is tud a közönség köreiben egyre terjedő bizal­matlanságról, mert szükségesnek látta kije­lenteni, hogy az ő gyűjtéséből „egy fillért sem vesz majd igénybe az adminisztráció“. Hogy Rasz Szejutti és rasz Kassa hadseregeit két olasz hadtest bekerítette. Nagy csata tombol Tembien tartományban. *— Az abesszin hadseregek helyzete óráról órára reménytelenebb. (Felvételeink a Képes Pesti Hírlapban). Míg Badoglio hadseregének első hadteste Amba-Alaginál döntő győzelmet aratott, addig az olasz harmadik Bastico és Biroli tábornok eritreai hadteste megtámadták rasz Kassa és rasz Szejum Tembienben álló hadseregeit. Már Am­ba-Aradam elfoglalása után, amikor a har­madik olasz hadtest nyugati irányba előretört és február 19-én elfoglalta Gaela községet a nagy karavánúton, megírtuk, hogy Kassa és Szejum hadseregeit harapófogószerű kettős átkarolás veszedelme fenyegeti és egyetlen menekülésük a Rasz-Dasan hegycsoport kietlen sziklái között vezet, vagy a felső Takkaze völgyében. Úgy lát­szik, rasz Kassa és rasz Szejum nem vették ide­jében észre a fenyegető veszedelmet, vagy talán nem értékelték kellően, mert továbbra is kitar­tottak a veszedelmes állásban. Ennek az ért­hetetlen helyhez való ragaszkodásnak a követ­kezményei gyorsabban mutatkoztak, mintsem gondolni lehetett. A Keletafrikából érkező ma­gántáviratok napok óta a két abesszin hadvezér, kétségbeesett helyzeté­vel foglalkoztak és is­mételten rámutattak a bekerítés veszedelmére. Badoglio tábornagy az­nap, amikor az első hadtest elérte Amba- Alagit, elérkezettnek látta az időt általános támadásra a két elszi­getelt abesszin hadsereg ellen. Ez a támadás pénteken reggel meg­kezdődött délről és északról egyidőben. Ba­­doglia szombati rendes napi jelentésében azt táv­­iratozta, hogy tegnap, tehát péntek reggel óta nagy csata folyik a két olasz hadtest s az abesz­­szin hadseregek között. Délután folyamán Ba­doglio még egy jelentést küldött, ebben már jel­zi, hogy az olasz csa­patok bekerítették rasz Szejum és rasz Kassa hadseregeit s ezek hely­zete óráról-órára válsá­gosabb lesz. Úgy látszik, rasz Sze­­jumék még a közvetlen veszedelem láttára sem igyekeztek minél előbb pontosan így lesz, abban egyikünk sem kétel­kedik; úgy, amint ország-világ tudja, hogy, Horthy Miklósné gyűjtése is, minden admi­nisztrációs költség nélkül, az utolsó fillérig az ínségesekhez jut el. Mi azonban szeretnők, h­a a belügyminiszter érdeklődnék egyéb közcélú gyűjtések adminisztrációs költségei iránt is. És ha ismét belevinné a köztudatba azt a mindin­kább halványuló igazságot, hogy aki közpénz­zel sáfárkodik, az zálogba adta a becsületét és a polgári exisztenciáját. Talán jó volna, ha ebből az alkalomból az illetékesek megfontolás tárgyává tennék azt a kérdést is, nem kellene-e fukarabbul bánni a gyű­jtőengedélyek osztogatásával! Nem va­gyunk képesek megérteni, hogy nyáron, mi­­kor Budapest már nyüzsög a külföldi turis­táktól, miért kell minduntalan nyilvános gyűj­tést rendezni a székesfőváros utcáin! Egy vi­lágvárosban a gyűjtőnap olyan kivételesen nagy dolog, hogy azt évenként egyszer,, leg­följebb kétszer lehet eltűrni, akkor is csak a legfontosabb emberbaráti célok szolgálatában. Budapest utcáin azonban a virító kerti er­nyők, a mosolygó delnők és a perselyt rázó hajadonok már megszokott forgalmi akadály­­lyá lettek. Úgy látszik, hogy azoknak, akiknek „odafenn“ jó összeköttetéseik vannak, gaval­­léros könnyedséggel bocsátják rendelkezésükre a nagyközönséget. És vele a jóizlést, nemkü­lönben a jótékonyság igazi érdekeit is.

Next