Pesti Hírlap, 1936. március (58. szám, 51-75. szám)
1936-03-01 / 51. szám
BUDAPEST, 1936. LVIII. ÉVFOLYAM, 51. (18.889) SZÁM. VASÁRNAP, MÁRCIUS 1. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: 122—95. — Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztőségnél. Erzsébet-körut 1 Tel: 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük Előfizetési árak: Elő 7 hónapra 4 pengő, negyed évenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példány számára (pályaudvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hírlap Vasárnapja nélkül 12 fillér A rosszkedvű adakozó. Irta: Herczeg Ferenc. A belügyminiszter, a társadalmi szolidaritásra hivatkozva, önkéntes adakozásra szólítja fel a magyar közönséget, hogy az alföldi nép elszegényedett és lerongyolódott részét átsegíthesse és átmenthesse ennek az ínséges gazdasági esztendőnek most következő válságos hónapjain. Elégtétellel vesszük tudomásul, hogy a nyomorgó parasztság megmentését Kozma Miklós nemcsak nemes, emberbaráti cselekedetnek, hanem a kormány és társadalom elemi kötelességének vallja. Önmagunkról mondanánk le, a magyarság jövőjét tipornék porba, ha a népünket átengednék a züllésnek és kétségbeesésnek. Aggodalmaink vannak azonban, hogy most, mikor halálosan komoly mentőakcióról van szó, nem fogja-e magát megbosszulni az a képtelen anarchia, mely nálunk a nyilvános gyűjtések körében lábrakapott? Ahhoz a csekély vagyoni tartalékhoz, mellyel a magyar társadalom még rendelkezik, napról-napra újabb titkos lyukakat fúrnak, ravasz csatornákat ásnak, amelyeken keresztül a pénz, — ha fel is tesszük, hogy az öszszes érdekelt felek a legkorrektebbül bánnak vele — elsősorban a legélelmesebbhez szivárog, nem pedig ahhoz, aki leginkább rászorul. A vagyonosabb, vagy akár csak rendezettebb viszonyok közt élő polgárt állandó ostromzár alatt tartják olyan gyűjtők, akikről nem könnyű megállapítani, hogy csakugyan közcélok, vagy inkább a maguk zsebe, vagy talán valami életképtelen egyesület életbentartása kedvéért adóztatják-e meg felebarátaikat. (Az ilyen „közcélú“ egyesületek, melyeknek minden jövedelmét fölemészti az adminisztráció, a jótékonyság vagy hazafiság igazi parazitái.) A biblia „jókedvű adakozója“, akit tudvalévően szeret az Isten, annyi elkedvetlenítő tapasztalatot gyűjthet Budapesten, hogy szükségszerűen bizalmatlan és fásult lesz és megvédeni igyekszik a maga bőrét és erszényét. Aminek kárát azután olyan fontos és komoly közintézmények vallják, amelyek a nagyközönség önkéntes adományai nélkül nem képesek boldogulni. A pénzgyűjtő alakja egyáltalában már gyanús a fővárosi ember szemében, mert köztudomás szerint a legtöbbje magas províziót kap a jótékony célra gyűjtött pénz után. Azok a rendőri hírek sem voltak hasznára, melyekből nyilvánvaló lett, hogy minden arcképes igazolvány ellenére is rengeteg sok visszaélés történik a gyűjtőívekkel. Újabban azzal próbálják őket rehabilitálni, hogy egy „titkár úr“ telefonon bejelenti a látogatását, miközben valamely ismert nevű közéleti férfi megbízására hivatkozik. Némely háznak naponként kétszer-háromszor is közvetít ilyen örömhírt a távbeszélő. Megesik azonban az is, hogy a szóbanforgó közéleti férfiú nevét egyszerűen ráhamisítják néhány száz ajánlólevélre. Akinek közülünk nagyobb postája van, az tucatszámra kapja a postacsekk-árlappal bélelt pénzkérő leveleket. Elképzelhetetlen sokféle célra gyűjtenek, olyan célokra is, melyek egy egészséges társadalomban szóba se jöhetnek mindaddig, míg éhezők, ellátatlan betegek és magukra hagyott árvák vannak az országban. Egészen külön fejezet alá esik a jótékony hangversenyek és táncvigalmak dolga. A rendezők, ősi szokás szerint, nagyszámú fővédnököt, védnököt, díszelnököt és bálanyát kérnek fel; a gyöngébb felfogásúak kedvéért mingjárt postacsekket is mellékelnek a levelükhöz. A hangverseny előtt fűnek-fának „tiszteletjegyet“ küldenek szét, a tisztelet valódi jelentőségét aztán megmagyarázza a „titkár úr“, aki telefonon érdeklődik, hogy iilyen összegről szabad nyugtát küldeni. Az ilyen jótékony vigalom jövedelméből, ha egyáltalában valami, akkor rendszerint a legszerényebb rész jut annak a jótékony célnak, amelytől kölcsön kérték a cégért. Hogy milyen mélyre tudnak lezülleni a rendezői erkölcsök, arra vonatkozóan vannak hiteles adatok. Például: egy „úri fiukból“ alakult kompániát megbíztak egy előkelő bál rendezésével. A belépőjegyekből 6000 pengő folyt be, a kiadásokat 6040 pengővel számolták el. Deficit: 40. A kiadási tételek közül említésre méltó: „telefonbeszélgetésekért 1200 pengő, virágért 500 pengő“. Az ifjú pénzügyi kapacitások tudták, hogy nem kockáztatnak sokat, a megbízóik jobban irtóznak a nyilvános botránytól, mint ők. Az is álláspont lehet, hogy aki becsapatja magát, az nem érdemli meg, hogy sajnálják. Mi azonban nem is a becsapottakat siratjuk, mint inkább a magyar közjótékonyság ügyének züllését. Mert bizonyos, hogy a nemzeti vagyon egy töredéke, mégpedig éppen az, amelynek országos nagy bajokat kellene orvosolnia, haszon nélkül szétfröccsen a porban és sárban. Úgy látszik, Kozma belügyminiszter is tud a közönség köreiben egyre terjedő bizalmatlanságról, mert szükségesnek látta kijelenteni, hogy az ő gyűjtéséből „egy fillért sem vesz majd igénybe az adminisztráció“. Hogy Rasz Szejutti és rasz Kassa hadseregeit két olasz hadtest bekerítette. Nagy csata tombol Tembien tartományban. *— Az abesszin hadseregek helyzete óráról órára reménytelenebb. (Felvételeink a Képes Pesti Hírlapban). Míg Badoglio hadseregének első hadteste Amba-Alaginál döntő győzelmet aratott, addig az olasz harmadik Bastico és Biroli tábornok eritreai hadteste megtámadták rasz Kassa és rasz Szejum Tembienben álló hadseregeit. Már Amba-Aradam elfoglalása után, amikor a harmadik olasz hadtest nyugati irányba előretört és február 19-én elfoglalta Gaela községet a nagy karavánúton, megírtuk, hogy Kassa és Szejum hadseregeit harapófogószerű kettős átkarolás veszedelme fenyegeti és egyetlen menekülésük a Rasz-Dasan hegycsoport kietlen sziklái között vezet, vagy a felső Takkaze völgyében. Úgy látszik, rasz Kassa és rasz Szejum nem vették idejében észre a fenyegető veszedelmet, vagy talán nem értékelték kellően, mert továbbra is kitartottak a veszedelmes állásban. Ennek az érthetetlen helyhez való ragaszkodásnak a következményei gyorsabban mutatkoztak, mintsem gondolni lehetett. A Keletafrikából érkező magántáviratok napok óta a két abesszin hadvezér, kétségbeesett helyzetével foglalkoztak és ismételten rámutattak a bekerítés veszedelmére. Badoglio tábornagy aznap, amikor az első hadtest elérte Amba- Alagit, elérkezettnek látta az időt általános támadásra a két elszigetelt abesszin hadsereg ellen. Ez a támadás pénteken reggel megkezdődött délről és északról egyidőben. Badoglia szombati rendes napi jelentésében azt táviratozta, hogy tegnap, tehát péntek reggel óta nagy csata folyik a két olasz hadtest s az abeszszin hadseregek között. Délután folyamán Badoglio még egy jelentést küldött, ebben már jelzi, hogy az olasz csapatok bekerítették rasz Szejum és rasz Kassa hadseregeit s ezek helyzete óráról-órára válságosabb lesz. Úgy látszik, rasz Szejumék még a közvetlen veszedelem láttára sem igyekeztek minél előbb pontosan így lesz, abban egyikünk sem kételkedik; úgy, amint ország-világ tudja, hogy, Horthy Miklósné gyűjtése is, minden adminisztrációs költség nélkül, az utolsó fillérig az ínségesekhez jut el. Mi azonban szeretnők, ha a belügyminiszter érdeklődnék egyéb közcélú gyűjtések adminisztrációs költségei iránt is. És ha ismét belevinné a köztudatba azt a mindinkább halványuló igazságot, hogy aki közpénzzel sáfárkodik, az zálogba adta a becsületét és a polgári exisztenciáját. Talán jó volna, ha ebből az alkalomból az illetékesek megfontolás tárgyává tennék azt a kérdést is, nem kellene-e fukarabbul bánni a gyűjtőengedélyek osztogatásával! Nem vagyunk képesek megérteni, hogy nyáron, mikor Budapest már nyüzsög a külföldi turistáktól, miért kell minduntalan nyilvános gyűjtést rendezni a székesfőváros utcáin! Egy világvárosban a gyűjtőnap olyan kivételesen nagy dolog, hogy azt évenként egyszer,, legföljebb kétszer lehet eltűrni, akkor is csak a legfontosabb emberbaráti célok szolgálatában. Budapest utcáin azonban a virító kerti ernyők, a mosolygó delnők és a perselyt rázó hajadonok már megszokott forgalmi akadálylyá lettek. Úgy látszik, hogy azoknak, akiknek „odafenn“ jó összeköttetéseik vannak, gavalléros könnyedséggel bocsátják rendelkezésükre a nagyközönséget. És vele a jóizlést, nemkülönben a jótékonyság igazi érdekeit is.