Pesti Hírlap, 1936. március (58. szám, 51-75. szám)
1936-03-01 / 51. szám
Az író tükre. Egy olvasóm arra szólít fel, hogy döntsem el valakivel folytatott spitíjét. A vita röviden öszszefoglalva ez: A belső egyéniséget, — mondja az egyik, — jobban elfedi a gondoláinak Írásban való kifejezése, mint a beszéd. Következésképpen nehezebb valakit írásművein, mint beszédén át megismerni. . . — Nem iey van, — mondja a másik, — hiszen már Talleyrand is megmondta, hogy a beszéd, csak a gondolat eltakarására való. Az Írás azonban őszinte. Egy írót sokkal jobban megismerhetni írásain keresztül, mint szokványos társadalmi érintkezés által. Olvasáskor az itt létektől lélekhez vezet. — Ez szépen hangszik. — veti ellen az első, — de az iró nem a saját igazi énjét adja írásában, hanem koturnust húz rá és jelmezesen sétáltatja. Ez a vita. Vagyis, hogy meg lehet-e tudni az iró felől, pusztán írásaiból, hogy kicsoda. Hogy milyen ember lakik benne. Erre kell nekem megfelelnem a jelen, hosszabb lélegzetű szerkesztői üzenetben. Hát jó, megpróbálom. Mindenekelőtt azzal kezdem, hogy még a régi békeidőben feltűntek egyik akkori jelentéktelenebb hetilap szerkesztőségében egy nettó küldeményei. Elbeszéléseket és költeményeket küldött ez a hölgy, mondjuk: Fekete Dóra. Forró írások voltak, csak úgy sütött belőlük a perzselő szerelmi vágyódás, és ártalmukból kitűnt, hogy Fekete Dóra még fiatal leány, ő maga nem jelentkezett a szerkesztőségben, de címét levélben megadta, hogy közlés esetén oda küldjék a tiszteletdíjat. Oda is küldték. De a lap vezetői maguk is kiváncsiak lettek erre az érdekes leányra és mivel regényit is akartak íratni vele, levelet küldtek neki, hogy jöjjön be a szerkesztőségbe. Erre bejött másnap egy kis pohos, kopasz, szemüveges, ravasz képű ember. Felmutatta a szerkesztőség hívó levelét. — Ön Fekete Dóra megbízottja? — kérdezte a szerkesztő. — Nem, kérem, én maga Fekete Dóra vagyok. A szerkesztő elképedt. A pocakos öregúron sehogysem lehetett meglátni azt a sudár derekat, azokat a selymes aranyfürtöket, amelyeket Fekete Dóra oly izgalmasan írt le Urai vallomásaiban önmagából. Rövidesen kitűnt, hogy az üvegúr, aki alkotásait mindeddig sehogysem tudta megjelentetni, ezt az agyafúrt módot választotta, hogy nyomdafestéket lásson. Sikerült is neki. Az a bizonyos hetilap nem nagy súlyt vetett a nagyobb irodalmi értékre, hanem arra számított, hogy a közönséget izgatni fogja• egif •fiaMkkérny Ugarjelint' tágyódásárr.ak feltárása. (Mondom, ez még békeidőben történt. Ma az ilyesmi különbén' íb bh fiatna áll.F fflyam rUgalmasan.) Nos tehát: az a szerkesztő az Írásműveken keresztül nem nagyon ismerte meg előre az író egyéniségét. De miért nem ismerte meg? Mert nem volt kellő irodalmi ízlése. Jó ítéletű ember azokra a dolgokra ezt mondta volna: útszéli dolgok, egyéniségek nélkül valók, nem érdemesek komoly irodalmi mérlegelésre, mars a papírkosárba. Más ilyen esetet is tud az irodalomtörténet. Több száz évvel ezelőtt élt egy bizonyos báró Listius László, magyar költő. Ájtatos és buzgó Mária-énekeket irt, költeményeiben igen vallásos férfiúnak mutatkozott. Ezt a vallásos férfiút az irodalomtörténet adatai szerint emberölésért, rablásért, erőszakért és pénzhamisításért kerékbe törték. A dolog úgy van, hogy egy-két irásművecske még nem ad teljes képet egy író-egyéniségről A legkomiszabb fráternek is lehetnek ellágyult és bűnbánó pillanatai, mikor több, vagy kevesebb formaérzékkel versbe önti a lelkéből kicsorduló hangulatot. Mikor aztán megüdítette magát ebben a hangulatfürdőben, az első kísértés alkalmával már győz rosszabbik természete. Az ilyen műkedvelő hasonlít a szívtelen milliomoshoz, aki nyomorgó rokonait éhezni hagyja, de az utcai kéregetőnek odavet tíz fillért és büszke arra, hogy ő milyen jó ember. Kár is ezekről vitázni. A dilettáns nem ismerhető fel abból, amit ír, mert nem önmagát írja. Mindenkinek rendelkezésére álló közhelyeket ír, lemásolja azt az olcsó dallamot, amely az élet vásárának zsivajában a fülébe ragadt. A dallam nem az övé, hogyan lehetne ráismerni róla? De mennél igazibb író valaki, annál inkább önmagát beszéli. Ha Taleyrandnak igaza van, mikor diplomáciáról van szó)ntég inkább igaza van annak, aki,azt angdja: az írás a legnagyobb gyónás, írni annyit tesz,mint vérőszéket tartani önmagunk felett. Az iró nem hazudhatik. Mihelyt hazudik, már nem is iró. Igazi iró nem hord jelmezt, mikor ír. Hiába is próbálná, az írás erősebb nála. Hibáit könnyebb megtudni műveiből, mint máshonnan. Dalzacról művei útján tudom meg, hogy sznob volt. Petőfiről is saját művei mondják el, hogy nyers volt és türelmetlen. Byronról, hogy a megcsömörlésig élvezetvágyó, Dosztojevszkiről, hogy erélytelen, és igy tovább. És ezeknél a nagyoknál alacsonyabb rangsorban is igy van ez. Elképzelhetetlen is volna, hogy ha az írás külső alakjából olyan meglepő következtetéseket tud levonni a grafológia, ezzel szemben belső tartalmából ne lehetne következtetni semmit. És aztán az is nagy kérdés: mit jelent valakit ,,ismerni“. Lehet-e egyáltalában ismernünk egymást? Lehet tudnunk egymásról sok mindent, lehet még többet. De a szerelmesek a megmondhatói, hogy mikor két lélek legközelebb van egymáshoz, akkor látják csak mind a ketten, milyen messzi vannak még. Fogadjuk el mégis a szó közkeletű használatát. És ha tudni valakiről, hogy mit szeret, mit gyűlöl, mit becsül nagyra és mit néz le, miben talál egészen apró örömöket, milyen jelenségek milyen hangulattal töltik meg a lelkét, mik a gyerekkori emlékei, milyen melegen vagy hűvösen tud beszélni barátok, rokonok, egymástól függők viszonyáról, — ha mindezt tudni valakiről azt jelenti, hogy ismerjük az illetőt, akkor a velem közölt vitában annak van igaza, aki az írót pusztán műveiből egészen közelről véli ismerni. De csak a jó írót. A rosszat pedig nem nagyon érdemes ismerni írásain keresztül. A rossz író lehet még igen kitűnő, tisztességes és kedves ember. Őt nem olvasni kell, hanem személyesen ismerni. Harsány Zsolt. ka a% \ im w xi/pi). lina ciua I») % iluxji Megérkeztek a kosztüm-, köpeny-, komplé- és ruhatavaszi gyapjúszövet- és selyem* divatújdonságok! Uraim a mai gazdasági viszonyokhoz mérten is olcsók! , ha maradék és divatárukét utalnak Andrássy-út . A román kamara elfogadta az egységes büntető törvénykönyvet. Bukarest, febr. 29 (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) A kamara szombaton elfogadta az új büntetőtörvénykönyvet. Ez az első egységes büntető törvénykönyv Nagyromániában, mert eddig Erdélyben a magyar, Bukovinában az osztrák büntetőjog volt érvényben. (Hr.) ír♦ tí Az árva malac. Irja: Szrizblán Dezső. A Papp-tanyáról igyekeztem a Nyír-csatorna folé, de útba esett a Kiss-tanya, azon kellett keresztülvágnom, hogy megrövidíthessem az utat. Két barátom, a Bodri meg a Lurkó, ott szaladgáltak néhány lépésnyire körülem. A Kiss-tanya végében levő hodály mögül fordultam be az udvarra, amikor a két szaglászó, jeles állat felkapta a fejét és nagy vágtatással rohant neki egy kölyök macskának, mely az udvar közepén játszadozott. A cica észrevette a veszedelmet és a közelben levő, földbeásott tehénistálló felé igyekezett. Annyi ideje volt még, hogy a bejárat egyik faoszlopára felmásszon, ott aztán rémülten meghúzódott, de az oszlop nem volt valami magas és a kutyák két lábra állva és az oszlopnak támaszkodva kapkodtak utána. A cica vitézül fújt és köpködött a két óriási támadóra, sőt ha közel került hozzá a kutya koponyák valamelyike, még oda is csapkodott a kis, puha lábával. De nem sokáig bírta volna a harcot, mert kapaszkodni is, fújni is, meg pofozkodni is: nem volt még az ő csekély erejének való. Oda siettem és a kutyákat elkergettem a tehén-óltól, de nem szívesen tágítottak, még rájuk is kellett húzni egyet-egyet, rákkor aztán átrohantak az udvar túlsó udvarára s csak egy rőzserakás mögül lestek vissza. A kis cirmos még akkor is rémülten tekinthetett feléjük, amikor az oszlopról leemeltem, szörnyen vert a szive és erősen belekapaszkodott a zubbonyomba, mialatt a konyha felé vittem. Ott aztán letettem a küszöbre, ahol már otthonosan és bátorságban érezte magát. Megfordult, tekintetével a kutyákat kereste, s amikor jó távol megpillantotta őket, harcias púpot kanyaritott, megvetően fújt egyet s csak azután ballagott a tűzhely alá, ahol rögtön lekutyorodott s kipihente a nagy izgalmakat. A lármára kijött a tanyás asszony is és éppen ott tárgyaljuk a kutya-macska komédiát, amikor a kocsiszín felöl egy mangalica koca törtet felénk nagy sietséggel, utána pedig egyetlen szál malac fut nagy igyekezettel, de alig tud a nyomában maradni. A koca az ajtóhoz ér és orrát felfelé tartva röfög és eleséget követel. A nyomorult, kis idétlen malac a hasa alá nyomakodik és szopni próbál, de a koca nem nagyon tűri, mintha szégyelné, hogy ez a kis korcs az ő ivadéka. A tanyásné a konyhába fordul, de csakhamar visszatér és egy tányér kukoricát szór a disznó elé, az meg mohón nekilát a fogyasztásnak. A malac ide-oda futkos és röficskél, de az anyja nem engedi magához. — Mondja csak, asszonyság — kérdem a tanyásnét — miért jár ez a koca csak egy malaccal? — Magam sem tudom miért oly hitvány, de csak kettő volt neki. Az egyik már holtan jött a világra, a másik meg ez a kis rongyos, de ezt se nagyon tűri. Az apró malac tényleg nagyon gyenge volt. Vékony lábak, fejletlen test, de ennek dacára oly élénk minta esik. Folyton mozgott és elégedetlenül röfögött, az utóbbira volt is oka, mert lelketlen anyja volt. Kiléptem a konyhából, hogy folytassam utamat. Kutyáim még mindig ott ültek a rőzserakás mögött s onnan lestek engem. Csak akkor mertek előjönni, amikor füttyentettem nekik, de aztán rohantak is felém, majd feldöntöttek. Elfelejtették hamarosan a macska üldözésért járó verést. Nemsokára már ott jártunk a napraforgó földön s bujkáltunk a vastag szárak között, a kutyák mindenütt mellettem s csak akkor hőköltek vissza, amikor a szomszéd gulyás kutyájával találkoztunk. Az ment a gulya után s egy eltévedt üszőt hajtott maga előtt, mely ügetve törtetett előre és tördelte futtában a napraforgószárakat. Figó, a terelykutya rá se nézett az én két naplopó kutyámra, ő most dolgozott, de azok nem nagyon méltányolták a munkát, hanem keményen megugatták. Figó lenézésének azzal adott kifejezést, hogy még csak vissza sem vakkantott, hanem nagy gonddal terelte tovább az üszőt, mely aztán odacsatlakozott a gulyához. -x-Néhány nap múlva elvetődtem a Kiss-tanyára. A tanyásné fogadott és elpanaszolta, hogy egy tyúkja elveszett. Beszélgetés közben éktelen kacsahápogásra leszek figyelmes. Visszatekintek s látom, hogy öt-hat kacsa bukdácsolva menekül a kút felöl, a nyomukban pedig a kis, kircs malac vágtat. A kacsák elkanyarodnak egy talyiga mögé, akkor meg egy másik csapat után veti magát. — Mi ez? — kérdem az asszonytól — malac nem szokott kacsát kergetni. — Ez se játékból teszi, vagy rosszaságból, de most két napja, hogy az anyja kiment a kunjával s azóta folyton azt keresi, pedig nem valami jó hozzá, ezekről is azt hiszi, hogy valamelyik az anyja. — Kacsáról? — Igen, mindig azok közé akar keveredni. A kacsák már ott döcögtek előttünk, nyomukban a malaccal. Az asszony előretartott karokkal tart a malac felé, el akarja terelni a kacsáktól s közben kaláloz is: — Nem anyád az! Hé, nem anyád az! A malac megáll s felfelé tartott orral, elégedetlenülröfög. Ekkor ugrik ki az istállóból egy alig néhánynapos kis borjú. A malac menten feléje tart. A borjú ugrándozva, majd öklelő állásba helyezkedve fogadja, a malac körülfutkossa és neki-neki iramodik s megy vígan a játék tovább. A kis árva malac megvigasztalódott.