Pesti Hírlap, 1936. március (58. szám, 51-75. szám)

1936-03-01 / 51. szám

A­z író tükre. Egy olvasóm arra szólít fel, hogy döntsem el valakivel folytatott spitíjét. A vita röviden ösz­­szefoglalva ez: A belső egyéniséget, — mondja az egyik, — jobban elfedi a gondoláinak Írásban való kifejezése, mint a beszéd. Következésképpen nehezebb valakit írásművein, mint beszédén át megismerni. . . — Nem iey van, — mondja a másik, — hiszen már Talleyrand is megmondta, hogy a be­széd, csak a gondolat eltakarására való. Az Írás azonban őszinte. Egy írót sokkal jobban megismerhetni írá­sain keresztül, mint szokványos társadalmi érintke­zés által. Olvasáskor az itt létektől lélekhez vezet. — Ez szépen hangszik. — veti ellen az első, — de az iró nem a saját igazi énjét adja írásában, ha­nem koturnust húz rá és jelmezesen sétáltatja. Ez a vita. Vagyis, hogy meg lehet-e tudni az iró felől, pusztán írásaiból, hogy kicsoda. Hogy mi­lyen ember lakik benne. Erre kell nekem megfelel­nem a jelen, hosszabb lélegzetű szerkesztői üzenet­ben. Hát jó, megpróbálom. Mindenekelőtt azzal kezdem, hogy még a régi békeidőben feltűntek egyik akkori jelentéktelenebb hetilap szerkesztőségében egy nettó küldeményei. Elbeszéléseket és költeményeket küldött ez a hölgy, mondjuk: Fekete Dóra. Forró írások voltak, csak úgy sütött belőlük a perzselő szerelmi vágyódás, és­­ ártalmukból kitűnt, hogy Fekete Dóra még fiatal leány, ő maga nem jelentkezett a szerkesztőségben, de címét levélben megadta, hogy közlés esetén oda küldjék a tiszteletdíjat. Oda is küldték. De a lap vezetői maguk is kiváncsiak lettek erre az érdekes leányra és mivel regényit is akartak íratni vele, le­velet küldtek neki, hogy jöjjön be a szerkesztőségbe. Erre bejött másnap egy kis pohos, kopasz, szemüve­ges, ravasz képű ember. Felmutatta a szerkesztő­ség hívó levelét. — Ön Fekete Dóra megbízottja? — kérdezte a szerkesztő. — Nem, kérem, én maga Fekete Dóra vagyok. A szerkesztő elképedt. A pocakos öregúron sehogysem lehetett meglátni azt a sudár derekat, azokat a selymes aranyfürtöket, amelyeket Fekete Dóra oly izgalmasan írt le Urai vallomásaiban ön­magáb­ól. Rövidesen kitűnt, hogy az üvegúr, aki al­kotásait mindeddig sehogysem tudta megjelentetni, ezt az agyafúrt módot választotta, hogy nyomda­­festéket lásson. Sikerült is neki. Az a bizonyos heti­lap nem nagy súlyt vetett a nagyobb irodalmi ér­tékre, hanem arra számított, hogy a közönséget iz­gatni fogja• egif •fiaMkk­érny Ugarjelint' tágyódásárr.ak feltárása. (Mondom, ez még békeidő­ben történt. Ma az ilyesmi különbén' íb­ bh fiatna áll.F fflyam­ rUgalm­a­­san.) Nos tehát: az a szerk­esztő az Írásműveken ke­resztül nem nagyon ismerte meg előre az író egyé­niségét. De miért nem ismerte meg? Mert nem volt kellő irodalmi ízlése. Jó ítéletű ember azokra a dolgokra ezt mondta volna: útszéli dolgok, egyéniségek nél­kül valók, nem érdemesek komoly irodalmi mérlege­lésre, mars a papírkosárba. Más ilyen esetet is tud az irodalomtörté­net. Több száz évvel ezelőtt élt egy bizonyos báró Listius László, magyar költő. Ájtatos és buzgó Mária-énekeket irt, költeményeiben igen val­lásos férfiúnak mutatkozott. Ezt a vallásos férfiút az irodalomtörténet adatai szerint emberölésért, rab­lásért, erőszakért és pénzhamisításért kerékbe tör­ték. A dolog úgy van, hogy egy-két irásművecske még nem ad teljes képet egy író-egyéniségről A legkomiszabb fráternek is lehetnek ellágyult és bűnbánó pillanatai, mikor több, vagy kevesebb for­maérzékkel versbe önti a lelkéből kicsorduló hangu­latot. Mikor aztán megüdítette magát ebben a han­gulatfürdőben, az első kísértés alkalmával már győz rosszabbik természete. Az ilyen műkedvelő ha­sonlít a szívtelen milliomoshoz, aki nyomorgó ro­konait éhezni hagyja, de az utcai kéregetőnek oda­vet tíz fillért és büszke arra, hogy ő milyen jó em­ber. Kár is ezekről vitázni. A dilettáns nem is­merhető fel abból, amit ír, mert nem önmagát írja. Mindenkinek rendelkezésére álló közhelyeket ír, le­másolja azt az olcsó dallamot, amely az élet vá­sárának zsivajában a fülébe ragadt. A dallam nem az övé, hogyan lehetne ráismerni róla? De mennél igazibb író valaki, annál inkább önmagát beszéli. Ha Taleyrandnak igaza van, mi­kor diplom­á­ciáról van szó)­ntég inkább igaza van annak, aki,azt angdja: az írás a legnagyobb gyó­nás, írni annyit tesz,­mint vérőszéket tartani önma­gunk felett. Az iró nem hazudhatik. Mihelyt hazu­dik, már nem is iró. Igazi iró nem hord jelmezt, mi­kor ír. Hiába is próbálná, az írás erősebb nála. Hi­báit könnyebb megtudni műveiből, mint máshonnan. Dalzacról művei útján tudom meg, hogy sznob volt. Petőfiről is saját művei mondják el, hogy nyers volt és türelmetlen. Byronról, hogy a megcsömörlé­­sig élvezetvágyó, Dosztojevszkiről, hogy erélytelen, és igy tovább. És ezeknél a nagyoknál alacsonyabb rangsorban is igy van ez. Elképzelhetetlen is volna, hogy ha az írás külső alakjából olyan meglepő kö­vetkeztetéseket tud levonni a grafológia, ezzel szem­ben belső tartalmából ne lehetne következtetni sem­mit. És aztán az is nagy kérdés: mit jelent valakit ,,ismerni“. Lehet-e egyáltalában ismernünk egy­mást? Lehet tudnunk egymásról sok mindent, lehet még többet. De a szerelmesek a megmondhatói, hogy mikor két lélek legközelebb van egymáshoz, akkor látják csak mind a ketten, milyen messzi vannak még. Fogadjuk el mégis a szó közkeletű használa­tát. És ha tudni valakiről, hogy mit szeret,­ mit­ gyű­löl, mit becsül nagyra és mit néz le, miben talál egé­szen apró örömöket, milyen jelenségek milyen han­gulattal töltik meg a lelkét, mik a gyerekkori emlé­kei, milyen melegen vagy hűvösen tud beszélni ba­rátok, rokonok, egymástól függők viszonyáról, — ha mindezt tudni valakiről azt jelenti, hogy ismer­jük az illetőt, akkor a velem közölt vitában annak van igaza, aki az írót pusztán műveiből egészen kö­zelről véli ismerni. De csak a jó írót. A rosszat pedig nem nagyon érdemes ismerni írásain keresztül. A rossz író lehet még igen kitűnő, tisztességes és kedves ember. Őt nem olvasni kell, hanem személyesen ismerni. Harsány­ Zsolt. ka a% \ im w xi/pi). lin­a ciua I») % iluxji Megérkeztek a kosztüm-, köpeny-, komplé- és ruha­­tavaszi gyapjúszövet- és selyem* divatújdonságok! Uraim a mai gazdasági viszonyokhoz mérten is olcsók! ,­­ ha maradék és divatárukét utalnak Andrássy-út . A román kamara elfogadta­­­ az egységes büntető törvénykönyvet. Bukarest, febr. 29 (A Pesti Hírlap tudósítójá­nak távirata.) A kamara szombaton elfogadta az új büntetőtörvénykönyvet. Ez az első egységes bün­tető törvénykönyv N­agyromániában, mert eddig Er­délyben a magyar, Bukovinában az osztrák büntető­jog volt érvényben. (Hr.) ír♦ tí Az árva malac. Irja: Szrizblán Dezső. A Papp-tanyáról igyekeztem a Nyír-csatorna folé, de útba esett a Kiss-tanya, azon kellett keresz­tü­l­vágnom, hogy megrövidíthessem az utat. Két barátom, a Bodri meg a Lurkó, ott sza­ladgáltak néhány lépésnyire körülem. A Kiss-tanya végében levő hodály mögül fordultam be az ud­varra, amikor a két szaglászó, jeles állat felkapta a fejét és nagy vág­tat­ással rohant neki egy kölyök macskának, mely az udvar közepén játszadozott. A cica észrevette a veszedelmet és a közelben levő, földbeásott tehénistálló felé igyekezett. Annyi ideje volt még, hogy a bejárat egyik faoszlopára felmásszon, ott aztán rémülten meghúzódott, de az oszlop nem volt valami magas és a kutyák két lábra állva és az oszlopnak támaszkodva kapkod­tak utána. A cica vitézül fújt és köpködött a két óriási támadóra, sőt ha közel került hozzá a kutya koponyák valamelyike, még oda is csapkodott a kis, puha lábával. De nem sokáig bírta volna a harcot, mert kapaszkodni is, fújni is, meg pofozkodni is: nem volt még az ő csekély erejének való. Oda siettem és a kutyákat elkergettem a te­hén-óltól, de nem szívesen tágítottak, még rájuk is kellett húzni egyet-egyet, rákkor aztán átrohan­tak az udvar túlsó udvarára s csak egy rőzserakás mögül lestek vissza. A kis cirmos még akkor is rémülten tekint­hetett feléjük, amikor az oszlopról leemeltem, ször­nyen vert a szive és erősen belekapaszkodott a zub­bonyomba, mialatt a konyha felé vittem. Ott aztán letettem a küszöbre, ahol már otthonosan és bá­torságban érezte magát. Megfordult, tekintetével a­ kutyákat kereste, s amikor jó távol megpillantotta őket, harcias púpot kanyaritott, megvetően fújt egyet s csak azután ballagott a tűzhely alá, ahol rögtön lekutyorodott s kipihente a nagy izgalmakat. A lármára kijött a tanyás asszony is és ép­pen ott tárgyaljuk a kutya-macska komédiát, ami­kor a kocsiszín felöl egy mangalica koca törtet fe­lénk nagy sietséggel, utána pedig egyetlen szál malac fut nagy igyekezettel, de alig tud a nyomá­ban maradni. A koca az ajtóhoz ér és orrát felfelé tartva röfög és eleséget követel. A nyomorult, kis idét­len malac a hasa alá nyomakodik és szopni próbál, de a koca nem nagyon tűri, mintha szégyelné, hogy ez a kis korcs az ő ivadéka. A tanyásné a konyhába fordul, de csakha­mar visszatér és egy tányér kukoricát szór a disz­nó elé, az meg mohón nekilát a fogyasztásnak. A malac ide-oda futkos és röficskél, de az anyja nem engedi magához. — Mondja csak, asszonyság — kérdem a ta­­nyásnét — miért jár ez a koca csak egy malaccal? —­ Magam sem tudom miért oly hitvány, de csak kettő volt neki. Az egyik már holtan jött a világra, a másik meg ez a kis rongyos, de ezt se nagyon tűri. Az apró malac tényleg nagyon gyenge volt. Vékony lábak, fejletlen test, de ennek dacára oly élénk mint­a esik. Folyton mozgott és elégedetle­nül röfögött, az utóbbira volt is oka, mert lelket­len anyja volt. Kiléptem a konyhából, hogy folytassam uta­mat. Kutyáim­­ még mindig ott ültek a rőzsera­kás mögött s onnan lestek engem. Csak akkor mertek előjönni, amikor füttyentettem nekik, de aztán rohantak is felém, majd feldöntöttek. El­felejtették hamarosan a macska üldözésért járó verést. Nemsokára már ott jártunk a napraforgó föl­dön s bujkáltunk a vastag szárak között, a ku­tyák mindenütt mellettem s csak akkor hőköltek vissza, amikor a szomszéd gulyás kutyájával ta­lálkoztunk. Az ment a gulya után s egy eltévedt üszőt hajtott maga előtt, mely ügetve törtetett előre és tördelte futtában a napraforgószárakat. Figó, a terelykutya rá se nézett az én két naplopó kutyámra, ő most dolgozott, de azok nem nagyon méltányolták a munkát, hanem keményen megugatták. Figó lenézésének azzal adott kifeje­zést, hogy még csak vissza sem vakkantott, hanem nagy gonddal terelte tovább az üszőt, mely aztán odacsatlakozott a gulyához. -x-Néhány nap múlva elvetődtem a Kiss-tanyára. A tanyásné fogadott és elpanaszolta, hogy egy tyúkja elveszett. Beszélgetés közben éktelen kacsahápogásra leszek figyelmes. Visszatekin­tek s látom, hogy öt-hat kacsa bukdácsolva me­nekül a kút felöl, a nyomukban pedig a kis, k­ircs malac vágtat. A kacsák elkanyarodnak egy ta­­lyiga mögé, akkor meg egy másik csapat után veti magát. — Mi ez? — kérdem az asszonytól — malac nem szokott kacsát kergetni. — Ez se játékból teszi, vagy rosszaságból, de most két napja, hogy az anyja kiment a kunjá­val s azóta folyton azt keresi, pedig nem valami jó hozzá, ezekről is azt hiszi, hogy valamelyik az anyja. — Kacsáról? — Igen, mindig azok közé akar keveredni. A kacsák már ott döcögtek előttünk, nyo­mukban a malaccal. Az asszony előretartott karokkal tart a ma­lac felé, el akarja terelni a kacsáktól s közben ka­­láloz is: — Nem anyád az! Hé, nem anyád az! A malac megáll s felfelé tartott orral, elé­gedetlenül­­röfög. Ekkor ugrik ki az istállóból egy alig néhánynapos kis borjú. A malac menten fe­léje tart. A borjú ugrándozva, majd öklelő állásba helyezkedve fogadja, a malac körülfutkossa és neki-neki iramodik s megy vígan a játék tovább. A kis árva malac megvigasztalódott.

Next