Pesti Hírlap, 1936. november (58. évfolyam, 251-274. szám)

1936-11-03 / 251. szám

R PESTI HÍRLAP 1936. november 3., kedd. Kegyeletes gyászünnepségen leplezték le Lenkey Gusztáv arcképét. Harsányi Zsolt emlékbeszéde. A Hírlapírók Nyugdíjintézetének gyászünnepe Lenkey Gusztáv emlékére. (Felvételeink a Képes Pesti Hírlapban.) Halottak napján, a gyászos, esős novem­beri délutánon egymás után érkeztek ünnepi feketébe öltözött hölgyek és urak a parlament miniszteri feltárójához, hogy egy kegyeletes aktuson vegyenek részt. Az Országháza delegá­­ciós termében délután tartotta rendkívüli köz­gyűlését a Magyar Hírlapírók Országos Nyug­díjintézete, amely ez alkalommal leleplezte nemrég elhunyt elnöke, a Pesti Hírlap néhai felelős szerkesztője, Lenkey Gusztáv arcképét. Szép, megható, bensőséges ünnepség volt, zsú­folásig megtelt a csillogó, márvány­falu terem, a magyar közélet, politika, társadalom, iroda­lom és művészet fényes nevei jelentek meg ezen a gyászülésen, hogy néma felállással hó­doljanak az igaz ember, a melegszívű barát, a kiváló szerkesztő tiszta emlékének, amikor Zimmer Ferenc az elnöki székből megemléke­zett a nyugdíjintézet nagy halottjáról. Harsá­nyi Zsolt emelkedett szellemű ünnepi gyászbe­szédét meghatott figyelemmel hallgatta a nagy­számú előkelő közönség. Püspökök hófehér ha­ját, államférfiak fekete ruháját, társadalmi és szellemi előkelőségek tiszteletreméltó alakját ragyogta be ezen a délutánon a nagymúltú de­­legációs terem számtalan lámpájának bőkezű fénye. Az emberi önzés távol szokta tartani a halottak emlékezetétől azokat, akik figyelmes­ségeikben a maguk érdekeit szeretik előmozdí­tani, de az, hogy ezen a szomorú, esős napon olyan nagyszámú, előkelő közönség vett részt Lenkey Gusztáv arckép-leleplezésén, azt bizo­nyítja, hogy a szeretetet és megbecsülést az igaz ember akkor is megkapja, ha földi hatal­mát a kérlelhetetlen halál már megszüntette. Akkor is megkapja, amikor már semmit sem lehet tőle várni, amikor már mindenki csupán az igaz és minden salaktól megtisztult, önzetlen részvétet hordja a szívében, ha egy ilyen ke­gyeleti aktusnál megjelenik. Ezt figyelembe véve, mi Lenkey Gusztáv szűkebb családja — a Pesti Hírlap Szerkesztősége — jóleső tudattal láttuk és meghatódva vettük tudomásul a ma­gyar társadalom és közélet kitűnőségeinek ezt az imponáló részvétmegnyilatkozását. A gyászünnepség. A bensőséges ünnepségről részletesen az alábbiakban számolunk be: A Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíjintézete hétfőn délután kegyeletes emlékünnepség keretében leplezte le nemrégiben elhunyt elnökének, Lenkey Gusztávnak arcképét az Országház delegációs termé­ben. A hatalmas termet teljesen megtöltötte a díszes és előkelő közönség. Ott voltak a gyászoló család tagjai: özv. Lenkey Gusztávné, Lenkey Dezső min. számv. főigazgató, vitéz dr. Szecsődy Imre és felesége, Lenkey Magda, kis­fiukkal, Lenkey Gusztáv unokájával, ott voltak továbbá: József királyi herceg képviseletében Lucich Károly ellentengernagy, h. főudvarmester, a kormány képviseletében Preszly Elemér államtitkár, a székesfőváros képviseletében dr. Garancsy Gábor ta­nácsi főjegyző, gróf Bethlen Margit, özv. Polónyi De­­zsőné, Nemes Antal c. püspök, Józan Miklós vikárius, Herczeg Ferenc, Hegedűs Lóránt és Sándor, Nagy Emil, báró Szterényi József, Karafiáth Jenő, Ráth Zsigmond, a Kúria ny. másodelnöke, Mikecz Ödön min. osztály­főnök, a miniszterelnökségi sajtóiroda vezetője, Rá­­kóczy Imre miniszteri tanácsos, a miniszterelnökségi sajtóosztály helyettes vezetője, vitéz Suhay Imre al­tábornagy, dr. Légrády Ottó főszerkesztő, Márkus Miksa üdv. tanácsos, a Magyar Újságírók Egyesületé­nek elnöke, Praznovszky Iván ny. rendkívüli követ és megh. miniszter, Sümegi Vilmos, Vázsonyi János orsz. képviselő, dr. Papp Géza ny. államtitkár, Szenes Fülöp festőművész, Szász József, Sziklay János, Hegedűs Sándor kormányfőtanácsosok, Traeger Ernő miniszteri tanácsos, Hollós Bálint, a képviselőház elnöki taná­csosa, dr. Kunos Aladár képviselőházi elnöki titkár, Káldy Jenő kormányfőtanácsos, Németh Béla kor­mányfőtanácsos, Németh Benő, Halász Lajos min. ta­nácsos, ügyvéd, Salusinszky Imre, Lányi Zsigmond, Hegedűs Gyula, az Újságírók Szanatórium Egyesüle­tének elnöke, Valikovszky Károly, a nyugdíjinézet fő­titkára, Lázár Miklós, Scherl Ervin főszerkesztők, Gerő Ödön nyugdíjintézeti alelnök, Fekete Ignác és igen sokan mások az elhunyt, barátai, tisztelői közül, teljes számmal a Pesti Hírlap vezetősége és szerkesz­tőségének tagjai és igen sokan az újságírótársada­­lomból. Zimmer Ferenc, a Nyugdíjintézet elnöke, meg­nyitó beszédében üdvözölte József kir. herceg, a kor­mány, a székesfőváros, a miniszterelnökségi sajtó­iroda, az újságíró-intézmények és más testületek je­lenlevő képviselőit. Azért jöttünk össze — mondotta —, mert meg akarunk emlékezni egy nagy halottunk­ról, akinek elvesztése felett még frissen sajog a seb lelkünkön. Erre a gyászülésre eljöttek nemcsak a gyászoló család tagjai, nemcsak azok, akiknek az élet­ben kapcsolatuk volt Lenkey Gusztávval, vagy újság­írói tevékenységével, hanem mindazok, akik meg­ismerték az ő nagy egyéniségét, hogy kegyelettel még egyszer megemlékezzünk a magyar újságírás nagy ha­lottjáról. Az elnök szavait az egybegyűltek állva hallgat­ták végig. Ezután Harsányi Zsolt mondotta el ünnepi gyászbeszédét: — Tisztelt Hölgyeim és Uraim, — ismerünk egy novellát, amely azt mondja el, hogy aki meg­hal, annak emléke hogyan kallódik. Hogyan kop­nak el ruhát azon, aki utána hordja őket, hogyan t­eszi meg az idő azokat az apró tárgyakat, amelyek­­ életében hozzá tartoztak, s végül hogyan kerget a­­ szél sok év múlva egy valaha hozzá írott levelet,­­ hogy az is elvesszen a semmibe. Mikor ez az utolsó­­ papírdarab is elvész, akkor halt meg teljesen a­­ halott. — Mi ideállottunk egy kép alá, amely ennek a novellának ellentétét ábrázolja. Meghalt valaki, akit nagyon szerettünk, és íme, emléke, ahelyett, hogy fakulna, új színeket kap és erősödik. — Akiért ennek az emléknek jegyében ma összejöttünk, újságíró volt. Részese ennek a külö­nös foglalkozásnak, amelyről nagyon el kell tű­nődni, ha valaki meg akarja keresni az okát annak, hogy voltaképpen mi hajtja erre a pályára az embereket. Némelyeket bizonyára a közlés ősi ösztöne, az az indulat, amely arra ösztönöz, hogy ami érdekeset hallottunk, azt nyomban mondjuk el másoknak is, mert ez nekünk okoz örömet. Van­nak, akiket irodalmi hajlandóság ösztönöz, hogy kenyérkeresetül ezt a mesterséget válasszák, mert gyönyörűséget okoz mindent írásba foglalniok, ami kezek ügyébe kerül. Másokat bizonyos ne­velő ösztön visz erre a pályára, olyanokat, akikbe az oktatásnak, az ismeret terjesztésének vágyát ol­otta a természet. Lenkey Gusztáv nem volt ezek közül egyik sem. A herold, a költő, vagy a pro­fesszor típusát az ő lelki alkata nem mutatta, ő azért ment újságírónak, mert bírónak született. — Akik évtizedeken át közel állottunk hozzá és jól ismertük, tudjuk, hogy ő az igazi bírák tu­lajdonságait hordozta magában: a hétköznapok fe­lett álló emelkedettséget, a teljes lelki független­séget, a jog, igazság és méltányosság rendkívüli érzékét és a színaranyból való tisztességet.­­ Az újságírónak, és kivált annak, aki egy nagy napilap szerkesztői székében ül, minden pil­lanatban ítélkeznie kell, és sokféle formában. ítél­nie kell emberek tetteiről és döntenie kell, mit tartson helyesnek és mit gáncsoljon. ítélnie kell arról, hogy személyeknek és eseményeknek mennyi teret adjon, és milyen adagban mérje azt a nyil­vánosságot, amely csodálatos módon tud a derék ember számára felmagasztaló jutalom lenni ugyan­akkor, mikor irgalmatlan büntetés a bűnös szá­mára. Mindez tiszta elmét, fejlett világnézetet és magasrendű etikát követel, s azonfelül úgyszólván villámló gyorsaságot. Annak a hivatásos bírónak, aki hosszasan faggathatja a maga elé rendelt fele­ket s az ügy mérlegelésére gondolataiba vonulhat vissza, van ideje. A szerkesztőnek nincs. Neki azon­nal ítélnie kell, mert az események rohannak, s a rotációs gép, amely ezeket a rohanó eseményeket az ő ítéletén keresztül közli az országgal, nem vár­hat. S ha felidézzük őt emlékeinkben, látjuk ké­nyes rendben tartott íróasztala mellett ülni bölcs nyugalomban, idegtelenül, majdnem egykedvűen. Semmi ki nem hozhatta sodrából, álláspontja azon­nal készen volt és szilárdságán változtatni nem le­hetett. Voltak, akiket különösen kedvelt, de ezek is hiába próbálták volna döntését befolyásolni. A legbarátibb kérést is megtagadta éppen úgy, mint amilyen előkelően adott igazat az ellenfélnek, ha annak igaza volt. — Az ilyen emelkedett szellemű ember csak jó ember lehet. Ő is jó ember volt. De nem azt a jóságot viselte magában, amely a könnyen meg­hatódó, lágyan érzelmes lelkeknek inkább gyen­­gesége, semmint ereje. Az ő jósága nem volt szen-­­­timentális. Mély és komoly jóság volt ez, amely­­ nem a hétköznapi megindultság olcsó könnyeit ke­reste, hanem a szív átfogó alkotásait. Az a nyug­díjintézet, amely a hivatott művész ecsetjével té­tette vászonra a mindnyájunk lelkében élő képet, az ő cselekvő jósága nagy lelkének a gyermeke. Ez a tiszta és nemes ember mélyen hitt mestersé­gének hivatásában. Senki nem követelt akkora erkölcsi, készültséget az újságírótól, mint ő, de az újságíróiknak annyit, mint ő, nem is adott senki. A tollforgatás természetével jár, hogy az újságírót, a nyilvános bírálat kényelmetlen gyakorlóját, igen sokan nem szeretik. Az ilyen ellenségnek a Lenkey I Gusztáv képére mutathatunk: lehet-e tisztábban, úribb módon, szeplőtlenebbül szolgálnia valakinek hazáját, mint ez az újságíró tette? De ugyanakkor magunkat is megkérdezhetjük: lehet-e jobb a faj­tájához közülünk bárki is, mint ez a ridegnek látszó, kevés beszédű, olykor mogorva ember, ez a felejthetetlen, hűséges és derék jóltevője mind­nyájunknak? — Magunk elé idézzük a halottak mai ünne­pén emberi alakját. Külsejét, amely belsejének tükre volt, mindig tiszta és mindig a legegysze­rűbb, mint az az igazság, amelynek munkásaként dolgozott. Jellegzetes lassú lépteivel látjuk végig­menni a szerkesztőség folyosóján, kissé előrehaj­­lottan, hóna alatt kéziratokkal. Szívünk elszorul attól a fájdalomtól, hogy elvesztettük, de erőt pa­rancsolunk magunkra képe alatt, mert lát bennün­ket és az érzelmes jeleneteket sohasem szerette. S különben is csak magunkat sajnálhatnak, nem őt, aki megtért nagy munkája után csendesen pihenni. — Azt a szót, hogy meghalt, az ember csak habozva mondja ki. Nemcsak a költő halhatatlan, az ujságíró is az. Nemcsak a nagy költemények örökéletűek, hanem örökké él az erős magyarság­nak, a közéleti becsületességnek az a millió és millió kis sugara, amelyet egy élet hosszú munkája világított bele a lelkekbe. Aztán az elöregedett,, munkájából kidőlt nyugdíjas újságíró szemében is látunk örömöt csillanni, az özvegyek és árvák ar­­­cán is látjuk a hálás mosoly világosságát. Ezt­­ mind, mind fogjuk össze nagy és melegítő fényes­­i­séggé, amely sohasem alhatik ki s amelynek a­­ neve: Lenkey Gusztáv. — A Magyar Hirlapirók Nyugdíjintézete ne­vében köszönöm megjelenésüket és Lenkey Gusz­táv arcmását átadom a soha el nem múló emlé­kezetnek. A mély hatást keltett beszéd után Zimmer Fe­renc elnök köszönetét fejezte ki a jól sikerült arc­képért Szenes Fülöp festőművésznek, aki nemes úri gesztussal ingyen ajánlotta fel a Lenkey Gusztávról festett képet a Nyugdíjintézetnek. Az ügyvédi pártok az ügyvédi rendtartás ellen. Az Ügyvédek Független Pártjának kezdeménye­zésére, a különböző ügyvédi pártok és alakulatok leg­utóbb pártértekezleten gyűltek össze, amelyen elhatá­rozták, hogy az ügyvédi rendtartásról szóló törvény­­javaslat ellen közös deklarációban fognak tilta­kozni. Az Ügyvédek Független Pártja, az Ügyvédek Gazdasági Pártja, a Nemzeti Liberális Ügyvédek Pártja, az Ügyvédi Középpárt, a Ribáry-csoport, a Magyar ügyvédpolitikai Társaság­, az Ügyvédek Szi­lágyi Dezső Köre, az Ügyvédek Érdekvédelmi Párt­ja, az Ügyvédek Reformszövetsége, a Szabad Ügyvé­dek Pártja és az Ügyvédek Haladó Pártja most ki­adott deklarációjában tiltakozik a numerus clausus­­nak bármiféle formában való bevezetése ellen, külö­nösen az ellen, hogy akármelyik kis vidéki kamara kezdeményezésére a többi kamara kénytelen legyen ,akarata ellenére bevezetni a zárt számot. A deklará­ció szerint a zárt szám, amely az ügyvédi diplomát megszerzett ifjakat megakadályozná abban, hogy a kamarába bekerülhessenek, csak a képesített zugirá­­szok számát szaporítaná, mert ezeket az élet kény­szerítené, hogy valamiképpen mégis ügyvédkedjenek. Ezek a képesített zugirászok veszedelmesebb verseny­társai lesznek az ügyvédeknek, mint volnának ak­kor, ha a kamarák fegyelmi szabályainak alávetve, legálisan ügyvédkednének. Tiltakozik a deklaráció az ellen, hogy az igaz­­ságügy­miniszter megsemmisíthesse a kamara hatá­rozatát, ha az a kamarának az ország nemzeti jel­legével összhangban álló békés működését veszélyez­teti. Az Ügyvédi Kamarának nemzetietlen határozata annyira minden elképzelést kizáró abszurdum, hogy a javaslat e mondatának szinte nincs is értelme. Értelmet e mondatnak csak az indokolás ad, amely szerint „határozat“ alatt a választást is érteni kell. Eszerint a javaslat a mandátumbiztosítás lehetősé­gét nyújtja olyan csoportok jelöltjeinek, amelyeknek a szelleme és a működése a mindenkori kormányok felfogásának megfelel. Ez olyan sérelme volna az autonómiának, amelyet vissza kell utasítani. Tiltakozik az ellen is a deklaráció, hogy a ka­marák lajstromába csak az legyen fölvehető, akit egyénisége,, jelleme és erkölcsi tulajdonságai mél­tóvá tesznek a bizalomra. Az ügyvédek ezt az álta­lánosságban tartott rendelkezést rejtett célok meleg­ágyának tartják és arra figyelmeztetnek, hogy jö­hetnek idők, amikor a rendelkezés alapján olyan férfiakat lehet majd kirekeszteni az ügyvédségből, akiket a társadalmi együttélésről való felfogásuk és világnézetük alapján ma­­ kívánatos elemnek tar­tanak. „Elhibázottnak tartjuk azt a mohó sietséget — fejezi be a deklaráció —, amely törvényben akar emléket állítani a nehéz idők szellemének és ebben a felfogásunkban még egyszer felemeljük a javaslat ellen tiltakozó szavunkat."

Next