Pesti Hírlap, 1937. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

1937-01-01 / 1. szám

»UDAPEST, T937. ZMfeetéri árak: £«7 hónapra 4 pen jó, ne­gyedév­enként 10 panjó 80 fillér Ilyen pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hírlap Vasár­napja nélkül 12 fillér mgá ,Bpli ^ á,-. | ^ ~ i­x. év pályáin, 1. ft?.1ST) szAm. tffi- Ük, PÉNTEK, JA* —————————-------------1?—-----------------------------------­ A múló időben Mielőtt letépjük az új naptár első oldalát, lapozzuk át a régit. Az ember, ahd­ a múló idő­ben, e hidegfényű csillagokkal megtűzdelt de­cember végi éjszakán egy pillanatra farkassze­met néz sorsával, az ember, az idő örök, név­telen hőse és áldozata tűnődve forgatja a leper­gett lapokat, mit adott az eltűnő idő, közelebb vitte az emberiséget örök nagy céljaihoz, mit adott az emberiségnek, s mit adott a magyar­ságnak? Mozgalmas év volt, tele drámai cse­lekménnyel. Megéltünk napokat és pillanato­kat ebben az évben, mikor úgy tetszett, az idő megérlelte magzatát, a vajúdás órájára virrad a világ. Olyan év volt, mikor az ember, egyéni végzetének korlátain áthatolva, a közös végzet szakadékait látta néha megnyílni, mintha az emberiség, a fehér és a színes fajták ezt az évet választották volna, hogy döntést csikarja­nak ki az időről, mintha mindaz, ami erjedő és elintézetlen, ami fáj s amibe nem lehet bele­nyugodni, amit keserves önfegyelemmel és agyafúrt ügyeskedéssel lehetett csak elviselni, elnapolni, egy-egy pillanatra forrponton bugy­borékolt volna az idő boszorkányüstjében. Tör­ténelmi év volt, s nincs ma ember, aki meg tudná mondani: kezdete­ volt-e valaminek, vagy a vége? S csodálkozva észleljük, amint átlapozzuk a naptári adatokat: valami történt ebben az évben. Mintha az erők, melyek a világ sorsát szövik és fonják, ebben a letűnő esztendőben összecsaptak volna a döntésre: a világnéze­tekre, osztályharcokra, pártokra és hatalmi ér­dekekre szakadt emberiség nekigyűrkőzött, hogy történjen végre valami, s az idő alkal­mazkodjék az eszmékhez, melyekkel telitve van. Amerre nézünk, az új esztendő első pilla­natában, óriási kísérletek körvonalait pillant­juk meg. Akad-e egyetlen nyugodt pont a lát­határon, ahol az emlékező és kutató tekintet megpihenhet, akad-e egy ember, egy esemény, egy eszmei rendszer, akire, vagy amelyre fel­építhetik az emberi fajták közös, nagy céljaik Pantheonját? Közelebb jutott-e ebben az esz­tendőben az emberiség a művelődés, a béke, a méltányos életfeltételek, a szabad termelés és az igazságos elosztás nagy eszményeihez? Adott-e az esztendő egy eszmét, amely egysé­gesen áthatja az emberiséget, ahogy a közép­kor emberét áthatotta a vallásosság, az új kor emberét áthatotta a felvilágosultság eszméje? Az esztendő megmutatta, hogy a világ talán soha nem volt még ilyen tragikusan szétszaka­dozott, ilyen veszedelmes és engesztelhetetlen ellentétektől fűtött; mintha az ellenfelek ebben az esztendőben végre megszövegezték volna a nagy, döntő párbeszéd érveit. Amerre nézünk, a Távol-Kelettől a spanyol hegyláncokig, Gib­raltártól az Uraiig, Kínától Párizsig, forr a vi­lág, erők mérkőznek, az emberek egyre elha­­tároltabb csoportokban tömörülnek érdekeik és világnézetük védelmére. Háború van már? Még nincs háború, legalábbis nincs mindenütt. Béke van még? Már nincs béke, legalább is nincs már mindenütt béke. A kínai hegyek há­góin gépfegyverekkel megrakott törpe lovak kapaszkodnak, a Bajkál-tó körül épül az orosz védő­öv harmadik szakasza, a spanyol városok utcáin oroszok és németek, olaszok és franciák verekednek, Palesztinában szuronyos angol ka­tonák vigyáznak a törékeny rendre, Egyiptom­ban, a Szudánban, a Közel-Kelet apró államai­ban, Arábia szent városaiban forr és gőzölög a pánarab mozgalom, Abessziniában néhány hó­napja tűzték ki a meghódított Addisz-Abeba középületein az olasz lobogót, a francia vidék gyáraiban hétről-hétre fellobbant a sztrájkok gyúanyaga, a moszkvai kaszárnyák pincéiben és udvarain ezrével őrzik és tucatjával lövik agyon a forradalom gyanúba vett gyermekeit, az angol társadalom egyik legnagyobb megráz­kódtatását élte meg az elmúlt hónapokban. Né­metország elkeseredetten viaskodik belső gond­jaival és külső problémáival, román csendőrök zaklatják Erdély ártatlan magyarjait, — mit adtál a múló időben, esztendő? Micsoda esz­mét? Mifajta tervet? Mit készített ebben az év­ben az idő? Adott-e nagy műremeket, amely minden időkre, kifejezi ennek a kornak vágyait és esz­mei tartalmát? Adott-e világraszóló tudomá­nyos felfedezést, amelynek áldásait élvezni fog­ják kései korok gyermekei is, új szérumot, amely szenvedő emberek százezreit menti meg a biztos haláltól, új tudományos szemléletet, amelynek látószögéből egyszerűbb és igazabb lesz az élet, valamilyen becses technikai, vagy vegyi segédeszközt, amitől életünk könnyebb, emberségesebb, elviselhetőbb? Az élet megy to­vább, az emberi szellem nem sztrájkol, de ez az esztendő nem ajándékozott meg semmiféle világraszóló szellemi, vagy technikai alkotás­sal, amilyennel az elmúlt század szellemi csil­laghullástól fényes, szerencsés évei és évtize­dei gazdagították az emberiség közös, fajták és nemzetek fölötti birtokát. Adott-e békét az új esztendő? Nem, csak békécskéket adott; kény­­szerűség szülte, alkalmi békéket, megegyezése­ Abu Majub bolhája írta Heltai Jenő Sokszáz esztendővel ezelőtt, az igazságos ka­lifák korában, akkor, amikor Harun al Rasid ősei és utódai álruhában kószáltak még Bagdad utcáin, hogy ennenszemükkel lássák népük nyomorát és ennenfülükkel hallják panaszát, élt a messze Arábiának egyik névtelen falujában egy öreg bölcs, Abu Majub. Bölcseségének szűk volt a kis falu, de szűk volt a világ is, mert titok nem volt számára se égen, se földön. Allah és a próféta szolgálatában buzgón olvasgatta a koránt, de ol­vasta a hét pecséttel lezárt régi könyveket is; ismerte a füvek erejét, a csillagok járását, értett a madarak nyelvén; ezerhétszázötven változatát tudta az asszonyok fondorlatainak. Ahogy jámbor jólélekhez illik, jótanáccsal segített azon, aki bajban volt, utolsó falat kenyerét is megosztotta a koldussal, meg a kóbor kutyákkal, böjtölt és sa­nyargatta magát, imádkozással és elmélkedéssel védekezett a világ hiúságai és kísértései ellen, egy kicsit fölöslegesen, mert azok amúgy sem tettek volna nagy kárt benne. Sokkal öregebb volt már, hogy sem öröme telhetett volna a nagyurakkal való szertelen mulatozásban és szép lányokkal való pajzán cicázásban. Dereka mindazonáltal nem görbült meg sem az évek, sem a tudomány terhe alatt. Sovány, szikár ember volt Abu Majub, csont, bőr és szakáll, óriási fehér szakáll. Ebben a szakállban, ebben a havas rengetegben, Allah ke­gyelméből, gondtalanul és elégedetten éldegélt egy kis fekete pont: egy bolha. Semmi sem történik a Teremtő akarata ellen. Allah jelöli ki helyüket a világban. Abu Majubét a névtelen kis faluban, a bolháét Abu Majub sza­kállában. Ez is a Teremtő csodálatos bölcseségét hirdeti. Mindenki más nyomban agyoncsapta volna a bolhát, Abu Majub nemcsak megtűrte, hanem mindennap több izben is megköszönte Al­iaknak, hogy végtelen izgalmában mindössze egyetlen bolhát ültetett szakállának bozótjába, nem pedig egy anyatigrist kölyköstül. A bolhát azonban megtévesztette a bölcs vég­telen türelme. Elbizakodott, elszemtelenedett, kel­leténél többet ugrált és garázdálkodott. Véges ésszel nem gondolt arra, hogy Abu Majub Állati­nak tetsző cselekedetben jeleskedik, amikor jám­bor megadással, panasz nélkül, a békesség békes­ségével viseli nehéz sorsát; inkább azzal áltatta magát, hogy egyéniségének megejtő varázsával nyűgözte le. Ennélfogva csípte és marta a csípé­sek és marások százaival és ezreivel, mindaddig, amig Abu Majub végre megsokalta gonosz ok­­vetetlenkedését, megfogta és csöndes szóval azt mondta neki: — Háládatlan állat, megelégeltem tobzódáso­dat. És megelégelte az emberek és állatok atyja is, türelmemet ő adta, ő fosztott meg tőle. Nem öllek meg, holott megtehetném. De száz halált ha halnál, akkor sem fizetnéd meg azokat a kíno­kat, amelyekkel napjaimat és éjszakáimat meg­élénkítetted. Irigy békességgel és keress magad­nak más bolondot, az én szakállamban immár többé nincs helyed. És kihajította az ablakon. Ebben a pillanatban egy karaván haladt el az ablak alatt, a kalmárok és hajcsárok sokaságával, a tevék púpjának szokatlanul nagy bőségében. Selymet és igazgyöngyöt szállított a karaván, szőnyeget és drágakövet, arannyal hímzett kaf­tánt, asszonyoknak való kendőt és salvárt, függőt, karperecet, egyszersmind a hozzávaló rableányt is, előkelő gazdag vevők, vezérek és más udvari em­berek számára, Damaszkuszba. És míg a karaván megkerülte a falut, a hajcsárok éktelenül ordí­toztak és hadonáztak, és nógatták a tevéket, hogy így elriasszák a rablókat, mielőtt kedvük kere­kedik, hogy megtámadják őket. A nagy kurjon­gatóra összeszaladt a falu népe és nézte az elvo­nuló karavánt, kiki a maga szemével és maga gondolatával, az egyik Allah áldását kívánta a kalmárokra, a másik irigyelte őket sok kincsük ÁRA 12 FILLÉR miatt, a harmadik azt számítgatta, hány dirhem­­mel gazdagodnak a damaszkuszi vásáron, a negye­dik a rablányok felé sóhajtozott, akik olyanok voltak, mint az ezüst hold, amikor pálmák és mecsetek fölött a felhők fehér márványlépcsőjén fölsétál az ég magasságába. És a bámészkodók között volt egy asszony is, szép a szépek között és haszontalan a haszontalanok között. Ennek az asz­­szonynak megtetszett az egyik fiatal hajcsár és amikor látta, hogy a nagy kavarodásban senki sem ügyel rájuk, hirtelen melléje lopakodott és a fülébe súgta: — Gyere vissza éjjel, mikor a karaván lepi­hen. Kapard meg ablakomat és én bebocsátalak, Mitől se félj, az uram hétalvó. A hajcsár nem felelt, szemével hunyorgatott csak, de az asszony beérte ezzel is. Nyomban ha­zaszaladt és hatalmas ürücombot tűzött nyársra, hogy megsüsse az urának és jókora darabot lopjon belőle a hajcsár számára is. És éppen akkor sza­ladt el Abu Majub nyomorúságos erkélye alatt, amikor a jámbor bölcs a cudar bolhát kiröpítette az ablakon. És meg volt írva, hogy a bolha beleka­paszkodván az asszonyba, nyakoncsipje, aztán ügyesen elrejtőzzön feredzséjének egyik ráncába, így az asszony hazavitte a bolhát. Amikor a bolha meglátta az éktelen nagy nyársat és alatta az óriási tüzet, rettenetesen meg­ijedt. Attól félt, hogy az asszony neki rakja a tü­zet, őt húzza nyársra. Megmoccanni sem me­­tőbbé és éjjel, a kamara sötétségében, amikor hajcsár ölelgetni kezdte az asszonyt, óvatos odébbállt. Nagy ugrással a hajcsáron termett megmenekülésének duhaj örömében csípni marni kezdte a boldogtalant. A hajcsár megdül­dött és mécsest gyújtott, hogy a gonosz állt megkeresse és megölje. A mécs világa föliru­tatta álmából a hétalvó férjet. Mielőtt a hajt elszaladhatott volna, rávetette magát, handzs­­óhoz kapott és megölte. Az asszony kirohant éjszakába, vad jajveszékeléssel fölverte a f­­álmából a távoli karavánt. A hajcsár cimbe berohantak a házba és agyonverték az ássá­ t

Next