Pesti Hírlap, 1937. január (59. évfolyam, 1-25. szám)
1937-01-01 / 1. szám
»UDAPEST, T937. ZMfeetéri árak: £«7 hónapra 4 pen jó, negyedévenként 10 panjó 80 fillér Ilyen példányszám ára (pályaudvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hírlap Vasárnapja nélkül 12 fillér mgá ,Bpli ^ á,-. | ^ ~ ix. év pályáin, 1. ft?.1ST) szAm. tffi- Ük, PÉNTEK, JA* —————————-------------1?—----------------------------------- A múló időben Mielőtt letépjük az új naptár első oldalát, lapozzuk át a régit. Az ember, ahd a múló időben, e hidegfényű csillagokkal megtűzdelt december végi éjszakán egy pillanatra farkasszemet néz sorsával, az ember, az idő örök, névtelen hőse és áldozata tűnődve forgatja a lepergett lapokat, mit adott az eltűnő idő, közelebb vitte az emberiséget örök nagy céljaihoz, mit adott az emberiségnek, s mit adott a magyarságnak? Mozgalmas év volt, tele drámai cselekménnyel. Megéltünk napokat és pillanatokat ebben az évben, mikor úgy tetszett, az idő megérlelte magzatát, a vajúdás órájára virrad a világ. Olyan év volt, mikor az ember, egyéni végzetének korlátain áthatolva, a közös végzet szakadékait látta néha megnyílni, mintha az emberiség, a fehér és a színes fajták ezt az évet választották volna, hogy döntést csikarjanak ki az időről, mintha mindaz, ami erjedő és elintézetlen, ami fáj s amibe nem lehet belenyugodni, amit keserves önfegyelemmel és agyafúrt ügyeskedéssel lehetett csak elviselni, elnapolni, egy-egy pillanatra forrponton bugyborékolt volna az idő boszorkányüstjében. Történelmi év volt, s nincs ma ember, aki meg tudná mondani: kezdete volt-e valaminek, vagy a vége? S csodálkozva észleljük, amint átlapozzuk a naptári adatokat: valami történt ebben az évben. Mintha az erők, melyek a világ sorsát szövik és fonják, ebben a letűnő esztendőben összecsaptak volna a döntésre: a világnézetekre, osztályharcokra, pártokra és hatalmi érdekekre szakadt emberiség nekigyűrkőzött, hogy történjen végre valami, s az idő alkalmazkodjék az eszmékhez, melyekkel telitve van. Amerre nézünk, az új esztendő első pillanatában, óriási kísérletek körvonalait pillantjuk meg. Akad-e egyetlen nyugodt pont a láthatáron, ahol az emlékező és kutató tekintet megpihenhet, akad-e egy ember, egy esemény, egy eszmei rendszer, akire, vagy amelyre felépíthetik az emberi fajták közös, nagy céljaik Pantheonját? Közelebb jutott-e ebben az esztendőben az emberiség a művelődés, a béke, a méltányos életfeltételek, a szabad termelés és az igazságos elosztás nagy eszményeihez? Adott-e az esztendő egy eszmét, amely egységesen áthatja az emberiséget, ahogy a középkor emberét áthatotta a vallásosság, az új kor emberét áthatotta a felvilágosultság eszméje? Az esztendő megmutatta, hogy a világ talán soha nem volt még ilyen tragikusan szétszakadozott, ilyen veszedelmes és engesztelhetetlen ellentétektől fűtött; mintha az ellenfelek ebben az esztendőben végre megszövegezték volna a nagy, döntő párbeszéd érveit. Amerre nézünk, a Távol-Kelettől a spanyol hegyláncokig, Gibraltártól az Uraiig, Kínától Párizsig, forr a világ, erők mérkőznek, az emberek egyre elhatároltabb csoportokban tömörülnek érdekeik és világnézetük védelmére. Háború van már? Még nincs háború, legalábbis nincs mindenütt. Béke van még? Már nincs béke, legalább is nincs már mindenütt béke. A kínai hegyek hágóin gépfegyverekkel megrakott törpe lovak kapaszkodnak, a Bajkál-tó körül épül az orosz védőöv harmadik szakasza, a spanyol városok utcáin oroszok és németek, olaszok és franciák verekednek, Palesztinában szuronyos angol katonák vigyáznak a törékeny rendre, Egyiptomban, a Szudánban, a Közel-Kelet apró államaiban, Arábia szent városaiban forr és gőzölög a pánarab mozgalom, Abessziniában néhány hónapja tűzték ki a meghódított Addisz-Abeba középületein az olasz lobogót, a francia vidék gyáraiban hétről-hétre fellobbant a sztrájkok gyúanyaga, a moszkvai kaszárnyák pincéiben és udvarain ezrével őrzik és tucatjával lövik agyon a forradalom gyanúba vett gyermekeit, az angol társadalom egyik legnagyobb megrázkódtatását élte meg az elmúlt hónapokban. Németország elkeseredetten viaskodik belső gondjaival és külső problémáival, román csendőrök zaklatják Erdély ártatlan magyarjait, — mit adtál a múló időben, esztendő? Micsoda eszmét? Mifajta tervet? Mit készített ebben az évben az idő? Adott-e nagy műremeket, amely minden időkre, kifejezi ennek a kornak vágyait és eszmei tartalmát? Adott-e világraszóló tudományos felfedezést, amelynek áldásait élvezni fogják kései korok gyermekei is, új szérumot, amely szenvedő emberek százezreit menti meg a biztos haláltól, új tudományos szemléletet, amelynek látószögéből egyszerűbb és igazabb lesz az élet, valamilyen becses technikai, vagy vegyi segédeszközt, amitől életünk könnyebb, emberségesebb, elviselhetőbb? Az élet megy tovább, az emberi szellem nem sztrájkol, de ez az esztendő nem ajándékozott meg semmiféle világraszóló szellemi, vagy technikai alkotással, amilyennel az elmúlt század szellemi csillaghullástól fényes, szerencsés évei és évtizedei gazdagították az emberiség közös, fajták és nemzetek fölötti birtokát. Adott-e békét az új esztendő? Nem, csak békécskéket adott; kényszerűség szülte, alkalmi békéket, megegyezése Abu Majub bolhája írta Heltai Jenő Sokszáz esztendővel ezelőtt, az igazságos kalifák korában, akkor, amikor Harun al Rasid ősei és utódai álruhában kószáltak még Bagdad utcáin, hogy ennenszemükkel lássák népük nyomorát és ennenfülükkel hallják panaszát, élt a messze Arábiának egyik névtelen falujában egy öreg bölcs, Abu Majub. Bölcseségének szűk volt a kis falu, de szűk volt a világ is, mert titok nem volt számára se égen, se földön. Allah és a próféta szolgálatában buzgón olvasgatta a koránt, de olvasta a hét pecséttel lezárt régi könyveket is; ismerte a füvek erejét, a csillagok járását, értett a madarak nyelvén; ezerhétszázötven változatát tudta az asszonyok fondorlatainak. Ahogy jámbor jólélekhez illik, jótanáccsal segített azon, aki bajban volt, utolsó falat kenyerét is megosztotta a koldussal, meg a kóbor kutyákkal, böjtölt és sanyargatta magát, imádkozással és elmélkedéssel védekezett a világ hiúságai és kísértései ellen, egy kicsit fölöslegesen, mert azok amúgy sem tettek volna nagy kárt benne. Sokkal öregebb volt már, hogy sem öröme telhetett volna a nagyurakkal való szertelen mulatozásban és szép lányokkal való pajzán cicázásban. Dereka mindazonáltal nem görbült meg sem az évek, sem a tudomány terhe alatt. Sovány, szikár ember volt Abu Majub, csont, bőr és szakáll, óriási fehér szakáll. Ebben a szakállban, ebben a havas rengetegben, Allah kegyelméből, gondtalanul és elégedetten éldegélt egy kis fekete pont: egy bolha. Semmi sem történik a Teremtő akarata ellen. Allah jelöli ki helyüket a világban. Abu Majubét a névtelen kis faluban, a bolháét Abu Majub szakállában. Ez is a Teremtő csodálatos bölcseségét hirdeti. Mindenki más nyomban agyoncsapta volna a bolhát, Abu Majub nemcsak megtűrte, hanem mindennap több izben is megköszönte Aliaknak, hogy végtelen izgalmában mindössze egyetlen bolhát ültetett szakállának bozótjába, nem pedig egy anyatigrist kölyköstül. A bolhát azonban megtévesztette a bölcs végtelen türelme. Elbizakodott, elszemtelenedett, kelleténél többet ugrált és garázdálkodott. Véges ésszel nem gondolt arra, hogy Abu Majub Állatinak tetsző cselekedetben jeleskedik, amikor jámbor megadással, panasz nélkül, a békesség békességével viseli nehéz sorsát; inkább azzal áltatta magát, hogy egyéniségének megejtő varázsával nyűgözte le. Ennélfogva csípte és marta a csípések és marások százaival és ezreivel, mindaddig, amig Abu Majub végre megsokalta gonosz okvetetlenkedését, megfogta és csöndes szóval azt mondta neki: — Háládatlan állat, megelégeltem tobzódásodat. És megelégelte az emberek és állatok atyja is, türelmemet ő adta, ő fosztott meg tőle. Nem öllek meg, holott megtehetném. De száz halált ha halnál, akkor sem fizetnéd meg azokat a kínokat, amelyekkel napjaimat és éjszakáimat megélénkítetted. Irigy békességgel és keress magadnak más bolondot, az én szakállamban immár többé nincs helyed. És kihajította az ablakon. Ebben a pillanatban egy karaván haladt el az ablak alatt, a kalmárok és hajcsárok sokaságával, a tevék púpjának szokatlanul nagy bőségében. Selymet és igazgyöngyöt szállított a karaván, szőnyeget és drágakövet, arannyal hímzett kaftánt, asszonyoknak való kendőt és salvárt, függőt, karperecet, egyszersmind a hozzávaló rableányt is, előkelő gazdag vevők, vezérek és más udvari emberek számára, Damaszkuszba. És míg a karaván megkerülte a falut, a hajcsárok éktelenül ordítoztak és hadonáztak, és nógatták a tevéket, hogy így elriasszák a rablókat, mielőtt kedvük kerekedik, hogy megtámadják őket. A nagy kurjongatóra összeszaladt a falu népe és nézte az elvonuló karavánt, kiki a maga szemével és maga gondolatával, az egyik Allah áldását kívánta a kalmárokra, a másik irigyelte őket sok kincsük ÁRA 12 FILLÉR miatt, a harmadik azt számítgatta, hány dirhemmel gazdagodnak a damaszkuszi vásáron, a negyedik a rablányok felé sóhajtozott, akik olyanok voltak, mint az ezüst hold, amikor pálmák és mecsetek fölött a felhők fehér márványlépcsőjén fölsétál az ég magasságába. És a bámészkodók között volt egy asszony is, szép a szépek között és haszontalan a haszontalanok között. Ennek az aszszonynak megtetszett az egyik fiatal hajcsár és amikor látta, hogy a nagy kavarodásban senki sem ügyel rájuk, hirtelen melléje lopakodott és a fülébe súgta: — Gyere vissza éjjel, mikor a karaván lepihen. Kapard meg ablakomat és én bebocsátalak, Mitől se félj, az uram hétalvó. A hajcsár nem felelt, szemével hunyorgatott csak, de az asszony beérte ezzel is. Nyomban hazaszaladt és hatalmas ürücombot tűzött nyársra, hogy megsüsse az urának és jókora darabot lopjon belőle a hajcsár számára is. És éppen akkor szaladt el Abu Majub nyomorúságos erkélye alatt, amikor a jámbor bölcs a cudar bolhát kiröpítette az ablakon. És meg volt írva, hogy a bolha belekapaszkodván az asszonyba, nyakoncsipje, aztán ügyesen elrejtőzzön feredzséjének egyik ráncába, így az asszony hazavitte a bolhát. Amikor a bolha meglátta az éktelen nagy nyársat és alatta az óriási tüzet, rettenetesen megijedt. Attól félt, hogy az asszony neki rakja a tüzet, őt húzza nyársra. Megmoccanni sem metőbbé és éjjel, a kamara sötétségében, amikor hajcsár ölelgetni kezdte az asszonyt, óvatos odébbállt. Nagy ugrással a hajcsáron termett megmenekülésének duhaj örömében csípni marni kezdte a boldogtalant. A hajcsár megdüldött és mécsest gyújtott, hogy a gonosz állt megkeresse és megölje. A mécs világa fölirutatta álmából a hétalvó férjet. Mielőtt a hajt elszaladhatott volna, rávetette magát, handzsóhoz kapott és megölte. Az asszony kirohant éjszakába, vad jajveszékeléssel fölverte a fálmából a távoli karavánt. A hajcsár cimbe berohantak a házba és agyonverték az ássá t