Pesti Hírlap, 1937. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

1937-01-06 / 4. szám

1937. Január 8., szerda, mama PESTI HÍRLAP — Tizenhatezer kilométer — kerekes korcsolyán. Bostonból jelentik: Újév reg­gelén megállapodás szerint visszatért Bos­tonba Perkins William I., aki egy fogadás következtében két év alatt tizenhatezer kilométert járt be kerekes korcsolyán. A fogadás 1034 Szilveszter éjjelén egy Ulub­­ábán jött létre pezsgős hangulatban. A klub­társak harmincezer aranydollárt ajánlot­tak fel Perkinsnek, ha két év alatt négy világrészen, Amerikában, Európában, Ázsiában és Afrikában a megszabott útvo­nalat végigjárja és eközben gyalog egy lépést sem tesz­. Perkins megjárta az utat, mindenünnen megfelelő igazolást is hozott magával, most mégis jogvita támadt az összeg kifizetése körül. Az ellenőrzés so­rán ugyanis kiderült, hogy az óceánjáró gőzösökön, miközben Perkins a földrészek között hajózott, cipőjének talpát használta járásra. A jogvitát az okozta, hogy a létrejött megállapodásban annak idején nem gondoltak ennek tisztázására, Perkins pedig úgy gondolta, hogy ha már hajót igény­be vehet, ott nem köti őt a kerekes korcsolya használatának kötelezettsége. A klubtársak egyelőre a kialkudott összeg felét, tizenötezer aranydollárt ajánlottak fel, de lehet, hogy az ügy bíróság elé ke­rül. Perkins ragaszkodik az egész összeg­hez­, mert a kétesztendei utazás nemcsak nagy pénzbe került, de rendes foglalkozá­sától is elvonta. A nagy útőn sok kelle­metlen kalandban volt része. Egy ízben az­­a veszély fenyegette,­ hogy lecsukják, mert bolondnak nézték. Sok baja volt az idő­járási viszontagságok miatt is. Sok helyen nehéz tereppel kellett megbirkóznia és út­ját kénytelen volt a legnagyobb jégesőben is folytatni, hogy a megbeszélt határ­időre az előírt vonalat végigjárhassa. — „Tízezer benszülött férfi furcsa dobpergésre ritmikus táncba kezdett... Londonból jelentik: Lord Linlithgow, Angol-India alkirálya, ünnepség keretében avatta fel George Juvaji Rao Scindiát, az egyik leg­nagyobb angolindiai fejedelemség, Gvak­or maharad­zsájává. Ilyen nagyszabású ünnepség már hosszú idő óta nem zajlott le Angol-Indiában. Mikor lord Linlithgow alkirály leánya, lady Anne Hope társasá­gában megérkezett a benszülött fejedelem palotája elé, száz ágyú dördült el és száz óriási tű­z­ oltárról hatalmas lángnyelv szökött az égbolt felé. A nagy­térségen tízezer benszülött férfi furcsa dobpergésre ,­­ritmikus táncba kezdett és ez a tánc csak akkor vég­ződött, amikor az angolindiai alkirály eltávozott a palotából. Pedig több, mint három óráig időzött a maharadzsa drágakövekkel díszített, márvány falak­kal övezett tróntermében. Az új maharadzsa tizenkét csillagot viselt palástján. Ezek a csillagok száz és száz gyémántkőből voltak kirakva. A maharadzsa csillagai annyira fénylettek, hogy lord Linlithgow nem tudott a maharadzsával szemben állani és oldalra fordulva olvasta fel­ „trónavató" beszédét. Az új gyak­ori ma­haradzsa uralkodásának első napján mintegy tízmillió pengőt osztott szét legszegényebb alattvalói között és további húszmillió pengőt adott az „örömünnep" cél­jaira. Mert a fejedelemavatás után tíz napon át tar­tott a dinom-dánom és az ökörsütés. Az „örömünne­pen“ kétmillió ember vett részt. — Virágcsata a levegőben. Párizsból jelentik. Az elő­kelő üdülők­­és fürdőhelyek vezetőinek elég gondot okoz az, hogyan szórakoztassák vendégeiket. Lóverseny, szép­ségverseny, regatta, virágcsata — megszokott dolgok. A Riviéra az idén újfajta szórakoztatásról gondoskodik: vi­rágcsatát rendez a levegőben. Cannes, Nizza­, Monte Carlo, Menton egyaránt buzgólkodnak az ötlet megvalósításában. A terv szerint az egyes helyekről feldíszített repülőgépek emelkednek a levegőbe. Először a gépek felsorakoznak, majd a francia négyes figuráihoz hasonló mozdulatokat hajtanak végre, táncolnak, keringenek, különféle egyéb mutatványokat végeznek, végül pedig virágokkal dobálják meg egymást. Ha a virágcsata véget ért, a gépek ismét sorakoznak, azután virágcsokrokat, füzéreket,, koszorúkat dobnak le a nézőközönségre. Colette házassága írta Andre Joubertin Colette bá­jos, jókedvű tizenkilencéves lány volt, a gazdag Bernard bankár egyetlen gyermeke. Vidám és ártatlan lelkű volt, mintha nem is Párizsban nőtt volna fel, hanem valami kis havasi faluban. Mind­nyájunkhoz egyenlően kedves volt, senki sem mond­hatta el magáról, hogy a többiekkel szemben kitün­teti. Akik a házukhoz jártunk, féltékenyen figyeltük egymást, hogy mikor következik el a perc, amelyben egyikünk előreugrat a sorból, mint a szép Colette el­ismert udvarlója. Egy nap azután, mint­ a derült égből lecsapó villám, az a rémhír döbbentett meg mindnyájunkat, hogy Colette, az ártatlan gyermek, valami ismeretlen férfival elszökött hazulról és Marseilleből táviratban jelentette be atyjának, hogy Roussel úr felesége lett. Bernard pápa kétségbeesetten kérdezgette tőlünk, hogy mit tudunk lánya elhatározásának előzményei­ről, de egyikünk sem tudott felvilágosítással szol­gálni. Sejtelmünk sem volt, hogy ki az a „lloussel", aki mindnyájunkat olyan meglepetésszerűen emelt ki a nyeregből. A klubból, ahol a meglepő szökésről beszélget­tünk­, együtt indultam el Pierre barátommal, aki ve­lem együtt a Bernard-ház állandó vendégei közé tar­tozott. Már a klubban feltűnt, hogy Pierre komor arccal hallgatta a beszélgetést és maga nem is vett részt a találgatásban. Amikor a Champs Elysée-n lassan hazafelé sétálva újra felvetettem a kérdést, Pierre így szólt: — Henry, elmondom neked, hogy ki ez a „titok­zatos" Roussel... Meglepetten álltam meg és most még világosab­ban láttam, hogy Pierre arca szokatlanul szomorú. — Ezt a kalandos házasságot én hoztam létre — kezdette Pierre — nélkülem Colette sohase gondolt volna arra, hogy atyját és az egész körét ilyen ka­landos körülmények közt elhagyja. Tágra nyílt szemmel bámultam derék Pierre barátomra, aki keserűen jegyezte meg: — Nem csodálkozom, ha meglepetéssel hallod ezt, de ha az előzményeket is elmondom, azt fogod mondani, hogy engem spirituszban kellene a mú­zeumban kiállítani. Valami értelmetlen dolgot dadogtam és Pierre így folytatta: — Ha azt mondom, hogy halálosan szerelmes voltam Colettebe, bizonyára nem mondok újat. Mi mind szerettük ezt a lányt. Mint tudod, veled és ba­rátainkkal együtt mindenütt ott voltam, ahol Colet­­te-el együtt lehettünk. A házi mulatságokon, a klub táncestélyein, a kirándulásokon, színházban... Co­lette kedves volt hozzám ... mint mindnyájunkhoz. Se több, se kevesebb nem jutott nekem gyermekesen vidám, gyanútlan kedvességéből. Egy nap aztán el­vesztettem a lelkem egyensúlyát és elkezdtem Colet­­te-nek szerelemes leveleket írni. Mint szegény Hóem­ber, nem számíthattam arra, hogy az öreg bankár a lányához méltó vőlegénynek fogad el . Így azt remél­tem, hogy ha a lányt lassan, fokozatosan meghódí­tom és ő fogja az ügyünket atyja előtt képviselni, talán mégis lehet reményem. Hogy pedig az öreg az idő előtt meg ne tudja vakmerő álmomat, a szerel­mesleveleket névtelenül írtam. — Furcsa fiú vagy, öreg cimborám — szóltam közbe, csak éppen hogy valamit mondjak. Pierre szomorúan legyintett a kezével és így folytatta: — Ismered a regényeimet, tudod, hogy a lán­goló szerelmesleveleimmel szereztem a népszerűsé­gemet. Amikor már több levelemet névtelenül útnak bocsátottam, a találkozásaink alkalmával az volt a benyomásom, hogy Colette mosolya melegebb, mint előbb és azon töprengtem, vájjon nem érkezett-e el az ideje, hogy egy alkalmas percben nyiltan beszél­jek a lánnyal... — Szerencsétlen fiú! — vágtam közbe — miért nem szóltál nekem, régi barátodnak? Megbízhattál volna bennem és talán nem következett volna be ez az őrület! — Utólag magam is szemrehányást teszek ezért magamnak — felelte Pierre —, de hiszen az volt a benyomásom, hogy Colette titokzatosan mosolyog, ha r­ám néz. És tovább küldözgettem aláírás nélkül a forró szerelemről szóló leveleket. Sajnos, kiderült, hogy jobb író vagyok, mint amilyen hadvezér. Telje­sen elszámítottam magára. A levelek, mint az ered­ményből látom, mély hatást tettek a tizenkilenc éves lányra, de arra nem is gondolt, hogy a szerzőt ku­tassa. Őis ekkor az történt, hogy ez a „Roussel“, aki Bernardékkal szemben lakik, az inasa útján, aki ko­­rábban a bankár házánál szolgált, megvesztegette­ Colette kom­ornáját és megszente a lánynak, hogy hal­­álosan szerelmes belé, de atyja ellenzésétől félve, nem mer nyiltan közeledni. Hogy azután ez az em­ber, aki egyébként negyven éven felüli kalandor és bizonyára Bernard millióiba szerelmes, elsősorban mivel bírta rá a lányt a szökésre és házasságra, an­nak részleteit nem ismerem. Csak annyit tudtam­ meg Bernard papától, hogy utólag Jean, a komor­nyikja, elmondotta, hogy Colette k­omornájától ismé­telten hallott szerelmeslevelekről, amelyeket Colette rendszeresen kapott és mindig nagy gonddal elrej­tett. Szóval Colette az én leveleimbe volt szerelmes, de ez a llpussel ráhibázott és a lány őt tartotta a­ lángoló szerelmeslevelek írójának. Két héttel később Pierre korán reggel fölvett az álmomból: — Pajtás ... óriási dolgok történtek! — mon­dotta izgatottan. — Colette az este Nizzából egyedül hazaérkezett. Atyja boldogan fogadta és a fiatal asz­­szony kívánságára azonnal megbízta André bará­tunk irodáját a váláshoz szükséges tárgyalások meg­indításával. — Bizonyára kiderült, hogy Rousselnek a sze­­relmeslevelekhez semmi köze és te most újra elkezd­heted a levelezést — jegyeztem meg és mire kimond­­tam, meg is bántam... hátha megsértettem ezzel Pierre érzékenységét. De Pierre boldogan mondotta: — A legelső alkalommal idézni fogok leveleim­ből s akkor... mindent rendbe hozok.­it. Amikor egy évvel Colette válása után, vele —a feleségemmel — Itáliába utaztunk, elmondotta Co­lette, hogy miért is bukott meg Pierre a szerelmes­leveleivel másodszor is. — Pierre elmondotta — mesélte Colette —, hogy ő írta „azokat a leveleket“, mire ezt feleltem: „Mint dohányos ember, tudhatná, hogy a ki­aludt cigarettára nem gyújtunk rá újra, mert ke­serű az íze A tőzsde Szilvesztere A newyorki tőzsdén Szilveszter éjjel igen nagy muri volt — írja a posta. Jókedvben, táncban, zenében nagy hossz volt. S­e hossznak nem volt se vége, se hossza. Miért négyszögletű a zsebkendő? Miért négyszögletű a zsebkendő? Egy párizsi divattudós megmondja. Hosszan és bőven ezt fejtegeti — Bár az én gondom volna az ő gondja. (—kas) 17 — Mi mindent lehet ellopni? Néhány nappal ezelőtt érkezett az a furcsa hír, Amerikából, hogy elloptak egy hegycsú­csot, illetőleg egy hegycsúcson lévő hatal­mas szikladarabot, amelyen egy őskori dinosaurus lába nyoma látszik. Bizony­o­­san sokan vannak, akik ezt a lopást va­lami különlegesnek és példátlannak tart­ják, pedig ha szétnézünk a híres lopások krónikáiban, ez a hegycsúcslopás nagyon is háttérbe szorul sok más érdekes eset mögött. Kaliforniában például egy füge­farm gazdája azzal sokszorozta meg az fügetermését, hogy szúnyogokat használt fel a virágok megtermékenyítésére. A szú­nyogok éjszakára egy jókora méhkasszerű kosárban gyűltek össze. Egy szép napon ez a kosár az összes szúnyogokkal együtt eltűnt. A szegény farmernek nem volt más vigasza, mint az, hogy reménykedhetett, hátha alaposan összecsipkedik a szúnyo­gok a tolvajokat. Hozzávetőleges becslés szerint több mint kétmillió szúnyogot lop­tak el a szegény­­ügetermelőtől. Ameriká­­ban, Észak-Dakota államban történt az is, hogy elloptak egy­­ vasúti állomást! Az eset nem volt tragikus, inkább mulatságos. Az történt ugyanis, hogy két állandóan versengő városka, vagy inkább farm­telep közül az egyikben jókora vasúti állomást, épített a l'Hoi­te-társaság. Az állomás azonban egy sötét éjszaka eltűnt a helyé­­­­ről. Merényletre és fatolvajokra gondoltak először, mert az épület teljesen fából ké­szült, de harmadnapra ráakadtak az el­lopott állomásépületre huszonöt kilométer­rel odább, a rivális városka határában, ahová a vérig sértett és lokálpatrióta ér­zelmektől fűtött városlakók elcipelték és­ fegyveres őrséget is állítottak melléje, hogy vissza ne lophassák a nehezen meg­szerzett kincset. Brazíliában még mindig emlegetik azt a Rio de Janeiro-beli négy fiatalembert, akik fogadásból egyszerűen ellopták a kikötőben hor­gonyzó Rao Paulo nevű hatalmas hadihajót, mialatt a le­génység a parton időzött. A fiúk alaposan megtréfálták a brazíliai tengerészeket, végül Montevideoban kötöttek ki és sorsára hagyták a hajót, amely csak diplomáciai úton került vissza Uruguayból Braziliába. A legutolsó nagy­szabású és még mindig kiderítetlen lopás idén nyáron­ történt New Yorkban. Egy újonnan épült presbiterlánya templom harangjait odaszállították a templomhoz, hogy ünnepélyesen húzzák fel az avatás napján a toronyba. Az ünnepséget megelőző éjszaka azonban a két kisebbik ha­rangnak nyoma veszett, pedig különleges eszközök voltak: szükségesek a két hárommázsás harang elszállításához. A megmaradt harang mellé őrt állítottak, de három hét múlva az őrt elaltatták, a hatmázsás nagy harangot pedi­g ugyanolyan rejtélyesen vitték el az ismeretlen tettesek, mint az előző kettőt. — Megjött az ,,aranyhajó“. Párizsból jelentik: Meg­érkezett Amerikából az „aranyhajó“, amely minden évben­ december 18—20 oka körül indul el a newyorki kikötőből, hogy karácsonyra elhozza a tengerentúlra kivándoroltak­ ajándékait az itthon maradtak részére. Az „aranyhajó­“ jelentékenyen több csomagot hozott az idén, mint a­meny­nyivel múlt évben megörvendeztette az európaiakat és­ ezenkívül hatszázezer utalvány is jött az amerikai postá­val, mintegy kétmillió dollár értékben. Az összes kará­csonyi küldemények értéke mintegy ötmillió dollárt késp­­visel. Az ajándékok legnagyobb része egyszerű emberek­től, munkásoktól származik. Elsősorban ír kivándorlóktól. Azután következnek az olaszok, a magyarok és németek.

Next