Pesti Hírlap, 1937. augusztus (59. évfolyam, 173-197. szám)

1937-08-01 / 173. szám

Egy történt háromszor írta Harsányi Zsolt I. — És volt valami érdekes kalandod, Béla? — Azt elhiszem. Nyugodtan elmondhatom, hiszen nevet nem említek. Kérlek, a dolog úgy kezdődött, hogy megjelentem abban a kis penzió­ban és szentül feltettem magamban már a vona­ton, hogy semmiféle ismeretségbe nem megyek bele. Annyi dolgom van emberekkel itthon, hogy az idegeimnek egy kis magánnyal tartozom. Vit­tem jó sok könyvet, horgászó szerszámot és ösz­­szevásároltam egész csomó magyar és német rejt­­vényújságot. Mikor az első étkezésnél kijelölték az asztalomat, jóformán körül sem néztem. De már másnap délben észrevettem, hogy egy hölgy nagyon néz. Eleinte szándékosan nem vettem tu­­domásul a dolgot, gondoltam, pihenni jöttem ide, minek nekem bonyodalom. De aztán mégis szem­ügyre vettem, mikor nem látta. Hát, barátom, valami tündöklő egy remek szépség ült a terem másik végén. Középtermetű, szőke, de nem az a festett haj, barátom, hanem az az igazi, természe­tes világosszőke. És pompás termete hozzá. Tyű, a kutyafáját, mondtam magamban, ez aztán va­lami. És láttad volna azt a viselkedést, milyen dáma volt, milyen előkelő, milyen finom. Senki sem vehette észre, hogy érdeklődik, csak én. De még mindig haboztam, nem megyek én bele ebbe a dologba, minek nekem izgalmakkal elrontani ezt a három hetemet. Harmadnap, barátom, átren­dezték az asztalokat az ebédlőben. Két kis asz­talhoz kerültünk közvetlenül egymással szemközt. Akkor már tudtam is, hogy kicsoda. Egy grófné. Rendes, igazi, grófné. Válófélben. Jól ismersz en­gem, tudod, hogy nekem a címek és a rangok nem imponálnak. De ez a nő, barátom, ez valami olyan hallatlan finom volt és vonzó, gondoltam magamban, ha már a sors így rendelte, miért ne ismerkedném meg vele? Elhatároztam, hogy szólok a penziósnénak: mutasson be. Elvégre egy ilyen mágnásasszonyt mégsem lehet csak úgy leszólí­­tani. De a véletlen úgy adta, hogy még aznap dél­után, séta közben megláttam az erdőn, a ruhája beleakadt valami tövisbe és ő maga szólított meg, hogy segítsek neki. Olyan egyszerűen, olyan köz­vetlenül, barátom, hiába, ezeknek az arisztokrata asszonyoknak van valami különleges modoruk, amit más nem tanulhat meg. Engedelmet kértem, hogy bemutatkozzam, és ő megengedte. Elkezd­tünk beszélgetni. Hát, barátom, micsoda egy in­telligencia. Minden színdarabot ismert, zenéhez értett, művészethez, mindenhez. És nyelvtudás, barátom! Hallottad volna, hogyan beszél franciául. Folyton együtt sétáltunk reggeltől estig. Egy hét múlva, nem tagadom, már kissé megégettem ma­gam. Meg is mondtam neki. És ő is azt mondta, hogy én sem vagyok neki közömbös. Az első csók, barátom, annak az emléke feledhetetlen. A csó­nakházban csókoltuk meg egymást, egy este. Mi­csoda csókolódzások következtek. De hagyjuk, úriember nem beszél az ilyenről. Mondhatom, éle­tem legcsodálatosabb két hete volt. És egy reggel, barátom, cédulát hozott be a szobalány, hogy a grófné küldte. „Jobb, ha így válunk el, soha nem lát többet, gyönyörű volt, köszönöm, Baba.“ Éjjel elutazott. A cédulát most is itt hordom magamnál. Micsoda hihetetlen finomság, erre is csak ilyen mágnásasszony képes. Sajnos, én aztán otromba­ságra ragadtattam magam. Maradt utána valami számla, valami nevetséges apróság, amit szórako­zottságában elfelejtett. Én azt kifizettem. Nem lett volna szabad. Képzeld el, milyen arcot vágott, mikor később irt a számla miatt és azt felelték neki, hogy ki van fizetve. Csalódott bennem. Most utólag ordenáré fráternak tart. Biztosan azt mondja magában, hogy úgy kell neki, mit kezd ki egy jöttment biztosítási tisztviselővel. Ez a gon­dolat most fáj nekem. De hagyjuk, így is legszebb emléke életemnek. Olyan szép nőt életedben nem láttál. Na, szervusz. II. — Volt valami odalent? — Remek volt. Azt sem tudták, hogy mit csi­náljanak velem. Egyszerűen ünnepeltek. Grófné ide, grófné oda. Ez már együtt jár az ember rang­jával. Eleinte rossz kedvem volt, mert rettentő fel voltam háborodva a férjem ügyvédjére, hogy egy vas nélkül hagy nyárára, csak hogy kiéhez­tessen, na, de hát jóval kezdenek, csak azért sem adok válást, majd én nekik megmutatom. Szóval nagyon rossz kedvem volt, de akkor jött egy férfi. Bankigazgató, a legnagyobb biztosítási izé­nek a legfőbbje, szóval dúsgazdag ember. Azt vettem észre, hogy folyton néz. Persze én diszkré­ten viselkedtem, a férjem ügyvédjétől kitelik, hogy figyeltet. Erre, kérlek, az az ember meg­vesztegette az egész penziót és átrendeztette az éttermet. Azon vettem észre magam, hogy egy­más mellett ülünk. Én még mindig nem reagál­tam. Pedig már nagyon tetszett. Tudod, az az érettebb, aki a halántékán őszül. Elegáns, borot­vált. Igazi mozi­alak. Kérlek, ez belémerült, nem hagyott élni. Reggeltől estig a nyomomban. Né­zett, a sétáimon utánam jött, nem is tudom ne­ked leírni, mit művelt a férfi. Végre megsajnál­tam és megismerkedtem vele. Nem bántam meg, mert kitűnően lehetett vele beszélgetni, roppant okos és művelt. Csak még Bukarestben ismertem egy ilyen okos bankárt, azt már meséltem neked. ­ BUDAPEST, 1937. LIX. ÉVFOLYAM, 173. (19.305) SZÁM: VASÁRNAP, AUGUSZTUS Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon 1-122-95. Főkiadók: Vil­mos császár-ut 78. Te­­lefon 1-122-95. Erzsé­bet­ körút 1. Telefon 1-352-96. A fiókok jegy­zékét vasárnap közölj­ük az apróhirdetések élér« !Befizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egy­es pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 10 fillér, a vasárnapi szám ára 32 fillér, a Képes Va­sárnap nélkül 12 fillér ­ A magyar kard írta Nagy Emil A büszkeség villamos érzelmi szikrája sza­ladt végig a magyar szíveken annak a hírnek hallatára, hogy a magyar kard Párizsban mi­csoda páratlanul szép és hatalmas dicsőséget aratott újra a kardok világmérkőzésének a po­rondján. A Pesti Hírlap részletesen megírta annak a nagyszerű küzdelemnek minden izgalmas­­for­dulatát, amelyből legendás felsőbbséggel került ki győztesként a magyar kard, Kováts Pál tü­­zérhadnagy és öt jeles társa izmos markában. A harmadik világbajnokság dicsősége ra­gyog le immár fajtánkra, a magyar női tőrcsa­pat és a magyar kardcsapat előző világbajnoki sikerei után. Voltak nekünk a közelmúlt időkben más világmérkőzési sikereink is a sportok többféle ágazatában, de ez a mostani győzelem egyrészt annyira fölényes, amire alig volt még példa a világmérkőzések történetében, másrészt a kard­vívás valami eszmeileg egészen más jellegű ve­télkedés, mint minden egyéb nemes sportküz­delem. Mert valóban a karddal bánni tudásnak nagy eszmei tartalma is van, ami egybeforr a nemzeti dicsőség és harci erények történelmi fogalmával, s hogy ezen a téren a magyar min­dig elöljárt az összes népek között, az olyan igazság, aminek színtiszta ereje e nélkül a gyö­nyörű párizsi világbajnoksági győzelmi pecsét nélkül is közismert dolog. Ha visszatekintünk nemzetünk történetére, attól az időponttól kezdve, amikor több mint ezer évvel ezelőtt megjelentünk a népek akkori kulturvilágában, minden elfogultság nélkül is megállapíthatjuk, hogy a magyar kardot volta­­képen nem győzték le sohase. Igaz, hogy elti­port bennünket a tatár, de annak a reánk zú­­dult iszonyatos ázsiai vízözönnek kevés köze volt a kardok mérkőzéséhez. Igaz, hogy másfél száz éven át a félhold díszelgett Budavár tor­nyain, de a rettenetes török túlerő győzelmé­nek nem a magyar kard erőtlensége volt az oka. Mikor nemzetünk szabadságáért küzdöt­tünk századokon át, a rodostói végzetes befeje­ződést se lehet a magyar kard rovására írni. Az mindig becsülettel megállta a helyét s a kuruc kard ereje világfogalommá vált. Hogy mégis elbuktunk, annak sok mindenféle európai és belső oka volt, de a fényesen verekedő magyar kard mint csatázó eszme azokból a harcokból is glóriás emlékkel villog elénk ma is. Lehet-e elképzelni gyönyörűbb sikereket, mint amiket a magyar kard vívott ki honvédeink kezében s hogy a vitéz kardnak annyi dicsősége után mégis Világoshoz jutott Szent István népe, azt is a nagypolitika idézte elő a reánk bocsátott orosz henger képében, amit éppen úgy nem le­hetett többé karddal feltartóztatni, mint ahogy az oroszlán se tudná megállítani a feléje zúduló bölénycsordát. A világháborút se a magyar kard veszítette el, hanem a világpolitikai felső erők összjátéka nyerte meg. A magyar kard dicsőségét még jó­hiszemű volt ellenfeleink is egyhangúlag elis­merik. A magyar kard villámgyors ereje mint pompás harci eszme maradt meg a világ tu­datában a nagy háború után is, s a magyar kard mostani párizsi fényes győzelme csak a fair play szellemében működött igazságos sport­­bírósági szentesítése a magyar kard jelessége irányában már régen kialakult köztudatnak. Ha a világháború befejeződése után ugyan­ilyen igazságos szellemben mérték volna fel Párizsban nemzetünk belső kard-értékét, úgy nem juthattunk volna el Trianonhoz. Vagy­­ta­lán éppen azért kellett így eljárniok, mert bo­tor tévedéssel azt hitték, hogy a magyar kard harci erejének megcsonkításával saját bizton­ságuk ügyét szolgálják? A magyar kard nem repül ki hüvelyéből igaztalan ügyért s aki bennünket nem bántott, azt mi se szoktuk bántani. A magyar kard hoz­­­­zátapadó jeligéje az, hogy »ne bántsd a ma­gyart«, ami azt jelenti, hogy a magyar kard nemcsak harci eszköz, hanem elsősorban a nem­zeti becsület szent talapzatán nyugvó béke­eszme önvédelmi jelképe. Ha az egész világot átkaroló diplomáciai ügyességben győztesek azoknak az úgynevezett párizsi béketárgyalá­soknak a során a fair play szellemében ítél­keztek volna felettünk, nemzeti létünk meg­­rendítése és nemzeti becsületünk durva meg­­taposása helyett, úgy egy független Nagy-Ma­­gyarország az európai béke legerősebb támasza lenne, hisz közismert dolog, hogy a háború megindulása előtt a nemzet akkori közjogi ve­zére írásban kötötte ki, hogy bárhogyan győz a magyar kard, az semmiképen sem vezethet területi hódításra. E helyett az egyedül bölcs eljárás helyett rettenetesen megcsonkítottak bennünket. S mi lett a következmény? Annak ellenére, hogy nemzetközi paranccsal és lefegyverzés jelsza­vával intézményesen hüvelybe kényszerítették a magyar kardot, mégis reszketnek tőle az ál­­lig fölfegyverzett szomszédok s a hüvelyébe szo­rított magyar kardra épített békemű az euró­pai béke legnagyobb ellensége. Mi büszke nemzeti öntudattal és férfias ön­érzettel nyugtatjuk kezünket hüvelybe tett dicső kardunk markolatán s bízunk a békés igazság győzelmében, ugyanolyan lélekkel, ahogy most örvendünk annak, hogy Párizsból újból világgá röppent a magyar kard dicsősége.

Next