Pesti Hírlap, 1939. január (61. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-01 / 1. szám
BUDAPEST, 1933_________________________________LHI. ÉVFOLYAM. 1. (19.731) SZÁM / ^ » VASÁRNAP, JANUÁR 1 Előfizetés a Képes Vatxamtm, j/fíttk JfilJI'g'J M ÜLI HUI ■■ MMk ■tett ion (MBBk Szerkesztőség: Vilmos sswajt» *1 P |P 1 SyS iIA tv, fsaira M m %¥ I HID I NW fSlPf dányszám ára 8 fi’lér. pisa. »■ SS® jfjöj rasig afsP KW luioVJárL k0lC leSy^éket vasarvasárnap 12 fillér &■ P§13S fRgffiff fu Hä pD H|röT«®, kM^Mi 09 naponként az apróhb(a mellékletek nélkül) Wai SSBbW KSH ««3 CSS MM Idi RM BSft'itrtl a 133 HB detesek élén közöljük Szerencsehozó malac visítása, boros poharak összecsendülése: hallani még ilyen hangokat? Mikor is volt az, hogy Szilveszter éjszakája ujjongó és tomboló jókedvvel ereszkedett a városra? Hová lett a polgári jólét, a biztonság érzésének, a könnyed élvezetek kora? A mai ember olyan bizonytalan és gyanakvó léptekkel járja az élet útját, mintha a talpa alatt állandóan rengene és mozogna a föld. Mozog is! Az európai talaj, amelyet botorul kivájtak és aláaknáztak a páriskörnyéki békeszerzők, lassanként enged a nehézkedés törvényének és a földrétegek keresik a végleges elhelyezkedést. A talaj ijesztően és furcsán süpped és púposodik alattunk és még jó ideig eltarthat, míg a nyugalom állapotába jut. A Clemenceau és Wilson teremtette kis államok, miután egy pár évig parádéztak és csörtették a kölcsönpénzen szerzett kardjukat, tegnapról mára elcsendesedtek, megfakultak és sorvadásba estek. Ki beszél ma még a kisantantról? A hatalom, melyet a győztes nyugati országok pecsétes levélben biztosítottak neki, kisiklott a kezéből, átpártolt azokhoz, akiké az igazi erő. A csúcsára állított piramis önmagától viszszafordult a lapjára. Ebben a nyugtalan, vulkanikus világban időközönként akkora feszültség támad, hogy általános robbanástól lehet tartani. A cseh kérdésben a müncheni értekezlet vette elejét annak, hogy tűz- és vérvihar pusztítson végig a földrészün ? MITHOZ 1939? IRTA HERCZEG FERENC kön. A négy nagyhatalom összefogása ezúttal jó munkát végzett, amire a Népszövetség sohasem lett volna képes. Nekünk a négyhatalmi paktum gondolata igen rokonszenves; kis népeknek kivánniok kell valamiféle legfőbb európai fórumot, amely a politikában az emberiség nagy eszméinek letéteményese. A békeszerzők régi bűnei idézték fel az olasz-francia feszültséget is. Reméljük, ezt hasonló bölcseséggel fogják elintézni, mint a cseh kérdést, ha nem is formaszerinti négyhatalmi tanáccsal, de mégis négyen lesznek, mert Németország nem fogja magára hagyni Itáliát, valamint Anglia sem Franciaországot. A müncheni értekezleten győzedelmesen emelkedett föl a népi eszme és rögtön nyilvánvaló lett, hogy a jövőben mind nagyobb befolyással lesz az államok sorsának alakulására. Mi magyarok ezt kiegészítjük egy másik elvvel, amely erkölcsi szempontból épp oly kevéssé támadható: a népek önrendelkezési jogával. Meg vagyunk róla győződve, hogy ennek a két eszmének az érvényesítésével meg lehet oldani az összes európai kérdéseket, meg lehet gyógyítani az összes fájó sebeket, nyugalmat és állandóságot lehet teremteni a földrészünkön. Másrészről pedig azt hisszük, amíg megtagadják ezt az elvet, nem lesz rend a Duna völgyében, nem lesz béke Európában. Ebből a szempontból a volt Szent István birodalma helyén ma még elég zavaros a helyzet. Mit tartsunk arról, hogy Nagyváradon, egy színmagyar nagyvárosban, egy havasalföldi professzor előadást tart, amelyben azt iparkodik kimutatni, hogy a magyarság alantas faj? Mit szóljunk ahhoz, hogy Romániában az egypártrendszerrel olyan helyzetet iparkodnak teremteni, amely elsikkasztja és letagadja kétmillió erdélyi magyar ember életét? És hogy Erdélyben ismét csapatosan hurcolják börtönbe az embereket, akiknek az a bűnük, hogy magyaroknak vallják magukat? Ámulva kérdezzük: Hát ők még ott tartanak? Náluk még ilyen politikai módszer járja? — A határokon innen mi már tudjuk, a fák egyáltalában nem nőnek az égig. A románok oly kevéssé, mint a csehek. Kis államok imperializmusa fából vaskarika, Európa megváltozott légköre pedig napról-napra kevésbé kedvez az idegen fajok elnyomásának. Egy ősi néplélektani törvény érvényesülését látjuk abban, hogy a román imperializmus az erőszakos és kihívó politikájával maga sietteti a saját feloszlását. Ez a rendszer túlélte magát, csak idő és alkalom kérdése, hogy elföldeljék abban a temetőben, ahol a cseh nagyhatalmi hóbort a feltámadás reménye nélkül alussza örök álmát. A népek nyugalma és a világbéke érdekében reméljük, az alkalmat meghozza az 1939-iki esztendő! Babona írta Harsányi Zsolt Szilveszter éjszakáján, vagy inkább az év első napján, hajnalban fél ötkor Láczayékhoz új vendég érkezett. Ez az új vendég, fáradt arcú, meglett korú, de koránál már deresebb férfi, szintózanon cseppent az emelkedett hangulatú társaságba. A háziasszony a grammofon-zenére táncoló vendégek csoportján át a sűrű füstben is meglátta és odasietett hozzá. — Isten hozta, Zoltán, már azt hittük, el sem jön. Tavaly bezzeg sokkal korábban jött. — Ó, tavaly — legyintett a férfi gyenge mosollyal —, az más volt. Akkor valaki miatt siettem ide annyira. — Valaki miatt? Ki miatt? Egy pillanatig tűnődött a háziasszony, majd vidáman felsikoltott. — Szent Isten, most már emlékszem. Tudja, mi az érdekes? Hogy Franciska itt van. — Hol? — kérdezte a férfi megrendülve. Láczayné kézenfogta a vendégét és szó nélkül a szomszéd szobába vezette. Ott három csoportvendég kártyázott. Az a hölgy, akiről beszéltek, ötödik lévén az egyik asztalnál, tétlenül ült a maga játszmájának egyik játékosa mögött. — Nézz ide, Franciska, kit hozok neked. Hagyd abba a kártyát, itt úgyis megvannak négyen, beszélgessetek egy kicsit. Ott a sarokban le tudtok ülni, majd küldök nektek pezsgőt. A hölgy rögtön felkelt és különös mosollyal nyújtott kezet. S már mentek is a sarok felé. Ott leültek és kutatóan, kissé zavartan néztek egymásra. — Ez bámulatos — szólt végre a férfi tettetett könnyedséggel —, mi már, úgy látszik csak Szilveszterkor tudunk találkozni. Most egy éve ugyanebben a sarokban ültünk. Maga reggel indult Bécsbe és elhatározta, hogy nem is fekszik le, majd alszik a vonaton. Emlékszik? — Hogyne emlékezném. Milyen különös az élet, hogy azóta nem is láttuk egymást. Mikor a nyáron Pesten jártam, azt hallottam, hogy nincs itthon. — Úgy van. Amerikában voltam két hónapig. Mire hazajöttem, maga már nem volt itt. Viszszament Brüsszelbe. — Igen, nagyon sajnáltam is, hogy nem találkozhattunk. Hát mesélje, hogy megy sora, hogyan telt az esztendeje, hogy van? — Az elejét még tudja — felelte a férfi belenézve a levegőbe —, az autóbalesetet megírtam. Arra válaszolt is. Még a második levelemre is válaszolt. Aztán a többire már nem. Most mondja meg, hogy miért nem válaszolt. Hozták a pezsgőt. Ittak egy-egy kortyot mind a ketten. — Boldog új évet, — mondta az asszony. — Boldog új évet. Miért nem válaszolt? — Ez későbbi kérdés. Egyelőre magánál tartunk. Mondjon el mindent magáról. — Szívesen. Bár nem hiszem, hogy ez nagyon érdekli magát. Nem, nem, ne legyen udvarias. Inkább beszámolok az esztendőről. Tehát az autóbalesetet megírtam. Emlékezhetik, hogy akkor éjjel itt lent várattam a kocsit. Túl soká maradtam itt, pedig a sógoroméknak megígértem, hogy legkésőbb kettőkor náluk leszek. Kettő volt, mikor magától elbúcsúztam, leszaladtam és ráparancsoltam a sofőrre, hogy lóhalálában rohanjon a Fortuna utcába. Útközben is folyton noszogattam, hogy siessen; ha a rendőr felírja, vállalom a felelősséget. A Lánchídon elcsúszott a kocsi és beleszaladt egy másik taxiba. Nekem nem lett semmi bajom, de a másik taxi két utasa csúnyán összetörte magát. Szanatóriumba kellett vinni őket. Két hétig feküdtek, azt én fizettem. De ez még semmi. Az én sofőrömtől elvették a hajtási igazolványt, mert az előélete nem volt már rendben. Hát mondhatom, az egész évem ezzel a sofőrrel telt el. Mivel „vállaltam a felelősséget“, kénytelen voltam állást szerezni neki. Hosszú időn át minden áldott nap jelentkezett nálam. Pénzt adogattam neki, de elhelyezni nem tudtam. Tavasszal aztán az inasom, aki kertész is volt a villában, meghalt. Felvettem inasnak és kertésznek ezt a sofőrt. Most is nálam szolgál. Kiállhatatlan, részeges fickó, de nem tudom kitenni. Hiszen az állását csakugyan miattam vesztette el. Azazhogy tulajdonképpen maga miatt. — Miattam? — Úgy van. Én magát akkor éjjel mindenáron látni akartam, mégpedig úgy, hogy éjfélkor maga legyen az első, akit látok. Babonából tettem. ■ A babona úgy szól, hogy az elsőt, akit újév percében meglátunk, egész esztendőben sokszor látni fogjuk. Család nem érvényes. Talán emlékezhetik is, mi volt a megállapodásunk: maga az előszobában lesz, és mikor csengetést hall, maga nyit ajtót, így is történt. Maga volt az első, akit éjfél után megláttam. A családom meg is sértődött, hogy éjfél után egy perccel már elrohanok. De én nem törődtem velek. Mindenáron magát akartam látni. Láttam is. Itt ültem két óra hosszat maga miatt. Maga miatt késtem el úgy, hogy aztán hajszolnom kellett a sofőrt. Később aztán kiderült, hogy amit akkor képzeltem kettőnkről, füstbe ment. Naiv szamárság volt. Maga Bécsből nem jött vissza. Elfelejtett. Csodálom, hogy most, mikor beléptem ide, még rám ismert. Ez az én évem története. Most halljuk a magáét. Az asszony szelíden és bocsánatkérő mosolylyal kezdett beszélni. — Egészen őszinte leszek, talán akkor nem fog rám haragudni. Én úgy utaztam el tavaly újév reggelén Bécsbe, hogy magához fogok menni feleségül. Tudtam, hogy nem vagyok szerelmes magába, de úgy láttam, hogy még lehetek. Bécsben megismerkedtem egy belga úrral, akiről kitűnt, hogy egy nagy brüsszeli divatszalon tulajdonosa. Elmondtam neki, hogy ez éppen az én szakmám, elég jól rajzolok jelmezterveket. Rajzokat kért tőlem. Adtam neki. Azonnal szerződ