Pesti Hírlap, 1939. január (61. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-01 / 1. szám
e PESTI HÍRLAP 1939 Január 1. vasárnap TÉLI SPORT-TÚRÁK SVÁJCBA: UNTERWASSER (1000 m) az 1939. évi FLIMS (1150 m), keleti Svájc sí-paradicsoma, a svájci nemzeti síversenyek színhelye korlátlan sí-túra- és téli sportlehetőségekkel Indulások: január 14, február 4, február 25. Visszaérkezések: január 29, február 19, március 12. Mindkét téli üdülő- és sporthelyen elsőrangú szállók állnak utasaink rendelkezésére. Kezdőknek külön sítanfolyam, a gyakorlottaknak egésznapos magashegyi túrák. Felvonó vasút és drótkötélpálya. Részvételi díj: Jelentkezés és felvilágosítás Unterwasser: III. o. vasútjeggyel 598.— P _HUNGARIAN TOURS „ H o. „ 338.— P \\tjr PESTI HIRLAP UTAZÁSI IRODÁJA, Flims III. o. „ 408.— P vJUggJ/ Budapest, V., Vilmos császár ut 78. ”____________ ° ” 446. A Magyar Nemzeti Bank 1129. számú engedélye alapján. Ihajla, csuhajla! Irta Márkus László Reggel egy kicsit gőzös az ember feje és a gyomorszáj tájékán sav rágcsál alattomosan ... Hát letudtuk ezt a Szilveszteréjszakát is, elvégeztük a kötelező szertartásokat, mulattunk cefetül és most fanyalogva kortyolunk a józanság reggeli italából. Vájjon minek örültünk olyan ügybuzgó elszántsággal ezen az éjszakán? Egy másik esztendő kezdődik, ami jelentős tény csillagászati szempontból, de mi közöm ezzel nekem, akit sodornak az órák egy kiszabott lét szoros partjai között? Polgár a közösségben, az én sorsomat nem esztendők tagolják és életem nem naptári dátumok szerint fordul. Szilveszter éjszakáján egy nap vált át a másikba, az éjfél egy pillanat, mely nem jelentősebb, mint az, amelyik a következő órát fogja a másiktól elválasztani. Nincs ezen semmi örülnivaló, az ünnepi megkülönböztetés sem indokolt, az új esztendővel nem kezdődik új élet, holnap jön a mára, s a világ forog tovább keserű levében ... De hát Szilveszterkor mulatni kell. A gondokba pácolt polgár bohócsipkát tesz a fejére és mereven nézi a piros luftballont, mely oda van kikötve madzagon a gyufatartóhoz. Nézi, aztán nagyot sóhajt, hozzányomja szivarját a golyóhoz, az egyet pukkan, szertefoszlik és a duhaj polgár megkönnyebbülten néz körül: na ugye, mindenki tanúsíthatja, hogy megteszem szilveszteri kötelességemet, aki nálam jobban mulat, az már csal. És üveges szemek néznek vissza rá a füstből, tánc lötyög egy kis tisztáson és ágyba kivánkozó fáradtság keveredik a jazz hivatalos lármájával. Éjfélkor megfogjuk a malac farkát, adakozunk az alkalmazottnak, aki kéményseprő-jelmezben szerencsét árul, megisszuk a pezsgőt, visszacsuklunk a székre, berúgunk, lokálba megyünk, hazavonszoljuk magunkat és a sürgős esedékességekről álmodunk és a holnapról, mely nem egy jobb kor kezdete, hanem a tegnap folytatása. Mulatunk. Miért? Mert Szilveszterkor muszáj mulatni. Nem azért, mintha erre a pár órára valami feledtető vigasságba menekülhetnénk, hanem mert a szilveszteri éjszakán van a szórakoztató ipar nagyvásárja és ilyenkor akarja eladni egész felhalmozott árukészletét. Ha pedig egy ipar valamit termel, azt lehetőleg ránk is sózza. A termelés kényszerének nevezi ezt a jelenséget Ferrero és ez a kényszer formálja olyanná amilyen, ezt a mi egész úgynevezett életünket. Ifjúkorunkban úgy tanultuk, hogy a kereslet szabja meg a kínálatot, most pedig ráeszmélünk, hogy ez a gazdasági sarkigazság is kifordult a sarkából, sok más hasonló, egyedül üdvösséges dogmával egyetemben. Bizony, úgy fordult, hogy a kínálat szabja meg a keresletet és ha a termelés valamit termel, azt mi, fogyasztók, el isfogyasztjuk, amíg egy pirula akad a zsebünkben. A civilizációnak az lenne az értelme, hogy megszabadítsa az embert a rabszolgaságból és a goromba munkától megszabadult embert hozzásegítse a kultúra magasabb szellemiségéhez. A goromba munkát végezzék a gépek, amelyekbe a civilizáció a természet erőit igázza és amire az embernek szüksége van, azt létesítse a racionalizált termelés, a civilizációnak ez a leggyakorlatiasabb megvalósulása. Hogy mire van szüksége az embernek, azt ő maga mondja meg, s ezek a szükségletek, ha az ember már nem rabszolga és szabadon járhat a szellemiség felfelé ívelő utain, nemcsak a kényelem és a hatalom szükségletei lesznek, hanem olyan javak kívánásai, amikkel a művészet, a szociális béke, a rend, az igazság, az isteni erkölcs országa, a forrón óhajtott tiszta humánum teljessége elégít ki bennünket. Aristoteles legalább így képzelte és nem ő tehet róla, hogy minden ilyen fordítva sikerült. A civilizáció nem várta meg, hogy az emberek maguk kívánják, amire szükségük van, a civilizáció nekilódította a termelést és özönben árad a mindenféle áru, amit meg kell venni és abból lett a baj, hogy több lett az áru, mint az ember természetes igénye ésa kényelem és a hatalom legnagyszerűbb javai létesültek tengernyi sokaságban, mielőtt a kultúra megteremthette volna azt az emberies erkölcsösséget, mely a javak igazságos akasztását rendezi. Mindenünk van, sokkal több, mint amire szükségünk lehet és amihez az ember rabszolgai erőfeszítés nélkül hozzájuthat. A mindennapi élet tele lett apró gépekkel, szerszámokkal, kellékekkel, ezerfelé összefüggő berendezésekkel, amik mind könnyítenek az ember életén, de önmagukból újabb seregszükségletet termelnek. A termelés fokozza és szaporítja az igényeket, kibogozhatatlanná bonyolítja a legegyszerűbb életfolyamatokat és így lettünk a termelés rabszolgái, akik azért szakadunk meg a munkában, hogy megvehessük azt, amire csak azért van szükségünk, mert a civilizáció, ez az erőszakos kalmár el akarja nekünk adni. Ezeket itt egy nyolcvan pengős töltőtollal írom és a hatosos tinta helyett, persze, kétpengőset kell vennem hozzá. Szeretem a muzsikát, de egy pár szép komoly hangverseny és színházi előadás kielégítene. A civilizáció, persze, gramofonban és rádióban tömegcikként kínálja nekem, és vásárolnom kell, gépeket, hozzávalókat, rádióújságokat, mert a termelés kényszerít. Nagyanyámnak egy darab szappan, egy üveg kölnivíz, fogpor, fogkefe és fésű elég volt, hogy ragyogó tisztán tartsa magát, de a termelés rontja a krémeket, pomádékat, festékeket, lakkokat, bőrpuhítókat, fogfehérítőket, műszempillákat, fodorítógépeket, fürdővizeket, kozmetikai csodákat és rögtön divatot is termel hozzá, hogy ezt mind meg kelljen vásárolni és holnap azt, ami ezekből következik. Minden elemi szükségletet egyre apróbb elemeire bont szét a civilizáció, a konyha megtelik gépekkel, amelyek százféleképpen passzíroznak és fasíroznak, a jégszekrény villamos hűtőgéppé drágul, a sportolásból valami olyan bonyolult tevékenység differenciálódik, annyi részletsport létesül, hogy a töméntelen ruhák, felszerelések és eszközök gyártására egyre új iparok rendezkednek be és kényszerítenek, hogy vásároljunk. A kényelmessé gépesített közlekedés úgy komplikálta az utcai forgalmat, hogy ami tudomány ma kell egy átkeléshez az utca egyik partjáról a másikra, azzal apáink kisebb országokat elkormányoztak, azzal pedig, ami ahhoz kell, hogy lakásunk vízszolgáltató szerszámait, villamos gépeit, gázkészülékeit rendben tartsuk, annyi szakértéssel egyetemi tanárok lehettünk volna Bolognában. A civilizáció felaprózta és felszaporította igényeinket, hogy a féktelen termelés ránk kényszeríthesse áruit és a legegyszerűbb tennivalónkba belebolondulunk, mert annyi a segédeszköz, amit használnunk kell, hogy semmit se tudunk rendesen elvégezni. Annyi eszköz, gép, hivatal, intézmény szolgálja a kényelmet, hogy megszakadunk bele, amíg mindet megszerezzük és használjuk, de használnunk kell, mert a termelés kényszerít és a ránk tukmált igények rabszolgáivá aláz. Nem az ember csinálja a háborút, hanem a fegyver, amit meg kell venni és a gyűlölet sem az ember bűne, hanem a racionalizált népboldogító üzemé, mely tömegben ontja az egyedül üdvözítő elméleteket. És nem a magunk kedvéből mulatunk Szilveszterkor, hanem, mert a szórakoztató ipar bohócsipkát, kereplőt és luftballont termel, pendliző színészeket szállít, szerencsemalacot, kéményseprőt és áldomási pezsgőt állít rendelkezésünkre, kielégíti minden igényünket, amit a legmulatósabb fantázia fölgerjeszthet, de aztán megköveteli és meg is teszi, hogy mi mulassunk és elfogyasszuk termelvényeit. Szeretnénk talán fellázadni, lenni csendben, békén, elzárkózva a hírek szörnyűségeitől és valami kis bárgyú tiltakozás dermedt meg azokon a fapofákon, amelyek az iparszerű mulatság gőzében imbolyognak. De nincs segítség, a termelés kényszerít, muszáj vigadni és az ember lerobotolja ezt a vigalmi penzumot, és — mit tehet egyebet — elhiszi, hogy ő vigadott és nem az ipar. Ihajla, csuhajla pkikolt az elnyűtt családapa szakszerűen és az előírásokhoz igazodva, sőt azt is kiáltja leyális buzgalmában, hogy sose halunk meg. Még jó, hogy ezt az utóbbi állítását ő maga se hiszi, mert ki bírná el ép ésszel az életet, ha úgy tudná, hogy soha se lesz vége, csak örökké élvezni kell a civilizáció vigalmait és csodáit NAPOS OLDAL Az a bizonyos valami 1. Előszó A múltkoriban kicsiny, de emelkedett szellemű, ennélfogva — sajnos — bölcselkedésre hajlamos társaságban arról volt szó, hogy van-e vajjon általában véve némi gyakorlati értelme a nevelésnek és nem teljesen kárbaveszett energia-e az, amit az ember arra fordít, hogy nyers ösztönöket és természetes adottságokat bizonyos — általa helyesnek vélt — elvek szerint irányítson és formálni próbáljon. — Már hogyne volna értelme a nevelésnek? — hangoskodott a társaság egyik tagja. — Mert nem mondom, hogy az ember mindent elérhet, amit csak akar, de — ahogy a latin mondja — aliquid semper haeret. Valami mégiscsak rajtaragad azon, akit az ember évek hosszú során át következetesen és okosan nevel. Anélkül, hogy fentemlített társaság, ugyancsak fentemlített tagjával csak a legcsekélyebb mértékben is vitába kívánnék szállni, mindössze két apró történetet óhajtanék itt elmesélni, arról a bizonyos „valamiről“, ami néhanapján a nevelés kézzelfogható eredménye gyanánt a nevelésnek alávetett egyedekben „megragad". 2. Első számú történet Van nekünk, könyörgöm alázattal, egy kutyánk. Ezt a kutyát — mint azt e lap hasábjain már egy ízben említeni is bátorkodtam — mi neveljük. Neveljük mindenféle úri, finom, civilizált dolgokra, amikre — dicséretére váljék — nagyon szépen rá is szokott. Csak abban az egyben nem hajlandó polgári családunk elveihez és szokásaihoz alkalmazkodni, hogy séta közben nem szokás elcsavarogni ismeretlen tájak felé és nem szabad az egész családot remegő izgalomban tartani, hogy Uramisten, hova lett már megint ez a kutya, nem fogta-e el a sintér, nem lopta-e el valami csavargó és hazajön-e ez még valaha, vagy végleg elveszett? Sietek megnyugtatni a netalán izgatott közvéleményt: nem veszett el Még egyszer se. Mindig hazajött. És valahányszor hazajött, mindig nagyon megszidtuk. Mindig azt mondtuk neki: csúnya kutya, rossz kutya, mit csináltál, ne is lássalak idebenn a szobában, itt az ilyen piszok csavargónak nincs helye, takarodj ki a konyhába, a szemetesláda mögé! Na egyszóval így neveljük! Valahányszor elkóborol, mindig kikergetjük a szobából. A konyhába, a szemetesláda mögé És ez a nevelés nagyon szépen fog is rajta. Mert azt ép nem lehetne rámondani, hogy mostanában már nem szökik el De viszont valahányszor elcsavarog és aztán — mint tékozló kutya — ismét hazatér, már meg se várja a szidást, hanem azonnal, ész nélkül, behúzott farokkal és hátralapított fülekkel rohan ki egyenest a konyhába, a szemetesláda mögé. 3. Második számú történet Ez viszont a nagyobbik fiamról szól, akit — nem lévén feltűnően álszemérmes apa — már szintén bátorkodtam egynéhányszor megemlíteni e lap hasábjain. Nahát elég az hozzá, hogy ennek a fiamnak — pár év előtt, úgy második gimnazista korában — nagy és igen hatásosnak vélt atyai előadást tartottam arról, hogy milyen csúnya és nemtelen dolog a bosszúállás. — Mert — mondom neki — igazi férfi, pláne olyasvalaki, aki magyarnak vallja magát, nem teszi el a mai haragot holnapra. És azt se felejtsd el — tettem hozzá egyre bensőségesebb hangon, — hogy minden testi imádságodban azt kéred a Jóistentől, hogy bocsássa meg a te vétkeidet, amiképen te is megbocsátasz az ellened vétkezőknek. Igaz? — Igaz — ismerte el a fiam. — Na ugye? — folytattam rendkívül szelíden, de megfontolt és törhetetlen céltudatossággal. — Hát akkor hogy jut neked az eszedbe megverni a Kunczmájert ma azért, mert tegnap viszketőport szórt a nyakadba? Erre az újabb és — a jelek szerint — valósággal megrendítő szónoki kérdésre a fiam egy árva szót se szólt, csak nagyokat pislogott és szinte szemmel láthatólag nevelődött És másnap ragyogó szemmel jött haza. — Na máma nagyszerűen elintéztem! — mondta. — Mit? — A Kunczmájert. Nem álltam rajta bosszút és nem tettem el a mai haragot holnapra. Hanem abban a pillanatban, amikor a latin órán, a pad alatt, megingott a lábával, hát én rögtön a sejthez vágtam neki a tintatartót. 4. Utószó Ezt a két apróságot óhajtottam csak elmondani arról a bizonyos „valamiről", ami egyes, sajnálatos esetekben nevelésünk úgynevezett „hatása" gyanánt az általunk nevelt egyedeken „megragad". És egy kis fájdalmas megadással bátorkodom megérdeklődni, hogy vájjon ez a bizonyos „valami" csak a legcsekélyebb mértékben is hasonlít-e ahhoz, amit jellemalakító fáradozásunkkal elérni óhajtottunk?