Pesti Hírlap, 1939. január (61. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-01 / 1. szám

e PESTI HÍRLAP 1939 Január 1. vasárnap TÉLI SPORT-TÚRÁK SVÁJCBA: UNTERWASSER (1000 m)­ az 1939. évi FLIMS (1150 m), keleti Svájc sí-paradicsoma, a svájci nemzeti síversenyek színhelye korlátlan sí-túra- és téli sportlehetőségekkel Indulások: január 14, február 4, február 25. Visszaérkezések: január 29, február 19, március 12. Mindkét téli üdülő- és sporthelyen elsőrangú szállók állnak utasaink rendelkezésére. Kezdőknek külön sí­tanfolyam, a gyakorlottaknak egésznapos magashegyi túrák. Felvonó vasút és drótkötélpálya. Részvételi díj: Jelentkezés és felvilágosítás Unterwasser: III. o. vasútjeggyel 598.— P _HUNGARIAN TOURS „ H o. „ 338.— P \\tjr PESTI HIRLAP UTAZÁSI IRODÁJA, Flims III. o. „ 408.— P vJUggJ/ Budapest, V., Vilmos császár­ ut 78. ”____________ ° ” 446. A Magyar Nemzeti Bank 1129. számú engedélye alapján. Ihajla, csuhajla! Irta Márkus László Reggel egy kicsit gőzös az ember feje és a gyomorszáj tájékán sav rágcsál alattomosan ... Hát letudtuk ezt a Szilveszteréjszakát is, elvégez­tük a kötelező szertartásokat, mulattunk cefetül és most fanyalogva kortyolunk a józanság reg­geli italából. Vájjon minek örültünk olyan ügy­buzgó elszántsággal ezen az éjszakán? Egy má­sik esztendő kezdődik, ami jelentős tény csilla­gászati szempontból, de mi közöm ezzel nekem, akit sodornak az órák egy kiszabott lét szo­ros partjai között? Polgár a közösségben,­­ az én sorsomat nem esztendők tagolják és életem nem naptári dátumok szerint fordul. Szilveszter éjszakáján egy nap vált át a másikba, az éjfél egy pillanat, mely nem jelentősebb, mint az, ame­lyik a következő órát fogja a másiktól elválasz­tani. Nincs ezen semmi örülnivaló, az ünnepi megkülönböztetés sem indokolt, az új esztendővel nem kezdődik új élet, holnap jön a mára, s a világ forog tovább keserű levében ... De hát Szilveszterkor mulatni kell. A gon­dokba pácolt polgár bohócsipkát tesz a fejére és mereven nézi a piros luftballont, mely oda van kikötve madzagon a gyufatartóhoz. Nézi, aztán nagyot sóhajt, hozzányomja szivarját a golyóhoz, az egyet pukkan, szertefoszlik és a duhaj polgár megkönnyebbülten néz körül: na ugy­e, mindenki tanúsíthatja, hogy megteszem szilveszteri köte­lességemet, aki nálam jobban mulat, az már csal. És üveges szemek néznek vissza rá a füstből, tánc lötyög egy kis tisztáson és ágyba kivánkozó fáradtság keveredik a jazz hivatalos lármájával. Éjfélkor megfogjuk a malac farkát, adakozunk az alkalmazottnak, aki kéményseprő-jelmezben sze­rencsét árul, megisszuk a pezsgőt, visszacsuklunk a székre, berúgunk, lokálba megyünk, hazavon­szoljuk magunkat és a sürgős esedékességekről ál­modunk és a holnapról, mely nem egy jobb kor kezdete, hanem a tegnap folytatása. Mulatunk. Miért? Mert Szilveszterkor mu­száj mulatni. Nem azért, mintha erre a pár órára valami feledtető vigasságba menekülhetnénk, ha­nem mert a szilveszteri éjszakán van a szórakoz­tató ipar nagyvásárja és ilyenkor akarja eladni egész felhalmozott árukészletét. Ha pedig egy ipar valamit termel, azt lehetőleg ránk is sózza. A termelés kényszerének nevezi ezt a jelenséget Ferrero és ez a kényszer formálja olyanná amilyen, ezt a mi egész úgynevezett életünket. Ifjúkorunkban úgy tanultuk, hogy a kereslet szabja meg a kínálatot, most pedig ráeszmélünk, hogy ez a gazdasági sarkigazság is kifordult a sarkából, sok más hasonló, egyedül üdvösséges dogmával egyetemben. Bizony, úgy fordult, hogy a kínálat szabja meg a keresletet és ha a ter­melés valamit termel, azt mi, fogyasztók, el is­­fogyasztjuk, amíg egy pirula akad a zsebünk­ben. A civilizációnak az lenne az értelme, hogy megszabadítsa az embert a rabszolgaságból és a goromba munkától megszabadult embert hozzáse­­gítse a kultúra magasabb szellemiségéhez. A go­romba munkát végezzék a gépek, amelyekbe a civilizáció a természet erőit igázza és amire az embernek szüksége van, azt létesítse a racionali­zált termelés, a civilizációnak ez a leggyakorla­tiasabb megvalósulása. Hogy mire van szüksége az embernek, azt ő maga mondja meg, s ezek a szükségletek, ha az ember már nem rabszolga és szabadon járhat a szellemiség felfelé ívelő utain, nemcsak a kényelem és a hatalom szükségletei lesznek, hanem olyan javak kívánásai, amikkel a művészet, a szociális béke, a rend, az igazság, az isteni erkölcs országa, a forrón óhajtott tiszta humánum teljessége elégít ki bennünket. Aris­toteles legalább így képzelte és nem ő tehet róla, hogy minden ilyen fordítva sikerült. A civilizá­ció nem várta meg, hogy az emberek maguk kívánják, amire szükségük van, a civilizáció neki­­lódította a termelést és özönben árad a minden­féle áru, amit meg kell venni és abból lett a baj, hogy több lett az áru, mint az ember természe­tes igénye és­­a kényelem és a hatalom legnagy­szerűbb javai létesültek tengernyi sokaságban, mielőtt a kultúra megteremthette volna azt az emberi­es erkölcsösséget, mely a javak igazságos akasztását rendezi. Mindenünk van, sokkal több, mint amire szükségünk lehet és amihez az ember rabszolgai erőfeszítés nélkül hozzájuthat. A mindennapi élet tele lett apró gépekkel, szerszámokkal, kellékek­kel, ezerfelé összefüggő berendezésekkel, amik mind könnyítenek az ember életén, de önmaguk­ból újabb sereg­szükségletet termelnek. A terme­lés fokozza és szaporítja az igényeket, kibogoz­­hatatlanná bonyolítja a legegyszerűbb életfolya­matokat és így lettünk a termelés rabszolgái, akik azért szakadunk meg a munkában, hogy megvehessük azt, amire csak azért van szüksé­günk, mert a civilizáció, ez az erőszakos kalmár el akarja nekünk adni. Ezeket itt egy nyolcvan pengős töltőtollal írom és a hatosos tinta helyett, persze, kétpengőset kell vennem hozzá. Szeretem a muzsikát, de egy pár szép komoly hangverseny és színházi előadás kielégítene. A civilizáció, per­sze, gramofonban és rádióban tömegcikként kí­nálja nekem, és vásárolnom kell, gépeket, hozzá­valókat, rádióújságokat, mert a termelés kény­szerít. Nagyanyámnak egy darab szappan, egy üveg kölnivíz, fogpor, fogkefe és fésű elég volt, hogy ragyogó tisztán tartsa magát, de a termelés rontja a krémeket, pomádékat, festékeket, lakko­kat, bőrpuhítókat, fogfehérítőket, műszempillá­­kat, fodorítógépeket, fürdővizeket, kozmetikai csodákat és rögtön divatot is termel hozzá, hogy ezt mind meg kelljen vásárolni és holnap azt, ami ezekből következik. Minden elemi szükségletet egyre apróbb elemeire bont szét a civilizáció, a konyha megtelik gépekkel, amelyek százfélekép­pen passzíroznak és fasíroznak, a jégszekrény vil­lamos hűtőgéppé drágul, a sportolásból valami olyan bonyolult tevékenység differenciálódik, annyi részletsport létesül, hogy a töméntelen ru­hák, felszerelések és eszközök gyártására egyre új iparok rendezkednek be és kényszerítenek, hogy vásároljunk. A kényelmessé gépesített közleke­dés úgy komplikálta az utcai forgalmat, hogy ami tudomány ma kell egy átkeléshez az utca egyik partjáról a másikra, azzal apáink kisebb országo­kat elkormányoztak, azzal pedig, ami ahhoz kell, hogy lakásunk vízszolgáltató szerszámait, villa­mos gépeit, gázkészülékeit rendben tartsuk, annyi szakértéssel egyetemi tanárok lehettünk volna Bolognában. A civilizáció felaprózta és felszapo­­rította igényeinket, hogy a féktelen termelés ránk kényszeríthesse áruit és a legegyszerűbb tennivalónkba belebolondulunk, mert annyi a segédeszköz, amit használnunk kell, hogy semmit se tudunk rendesen elvégezni. Annyi eszköz, gép, hivatal, intézmény szolgálja a kényelmet, hogy megszakadunk bele, amíg mindet megszerezzük és használjuk, de használnunk kell, mert a ter­melés kényszerít és a ránk tukmált igények rab­szolgáivá aláz. Nem az ember csinálja­ a há­borút, hanem a fegyver, amit meg kell venni és a gyűlölet sem az ember bűne, hanem a raciona­lizált népboldogító üzemé, mely tömegben ontja az egyedül üdvözítő elméleteket. És nem a magunk kedvéből mulatunk Szil­veszterkor, hanem, mert a szórakoztató ipar bo­hócsipkát, kereplőt és luftballont termel, pendliző színészeket szállít, szerencsemalacot, kéménysep­rőt és áldomási pezsgőt állít rendelkezésünkre, ki­elégíti minden igényünket, amit a legmulatósabb fantázia fölgerjeszthet, de aztán megköveteli és meg is teszi, hogy mi mulassunk és elfogyasszuk termelvényeit. Szeretnénk talán fellázadni, lenni csendben, békén, elzárkózva a hírek szörnyűsé­geitől és valami kis bárgyú tiltakozás dermedt meg azokon a fapofákon, amelyek az iparszerű mulatság gőzében imbolyognak. De nincs segít­ség, a termelés kényszerít, muszáj vigadni és az ember lerobotolja ezt a vigalmi penzumot, és — mit tehet egyebet — elhiszi, hogy ő vigadott és nem az ipar. Ihajla, csuhajla p­kikolt az elnyűtt családapa szakszerűen és az előírásokhoz iga­zodva, sőt azt is kiáltja leyális buzgalmában, hogy sose halunk meg. Még jó, hogy ezt az utóbbi ál­lítását ő maga se hiszi, mert ki bírná el ép ésszel az életet, ha úgy tudná, hogy soha se lesz vége, csak örökké élvezni kell a civilizáció vigalmait és csodáit NAPOS OLDAL Az a bizonyos valami 1. Előszó A múltkoriban kicsiny, de emelkedett szellemű, ennélfogva — sajnos — bölcselkedésre hajlamos tár­saságban arról volt szó, hogy van-e vajjon általában véve némi gyakorlati értelme a nevelésnek és nem teljesen kárbaveszett energia-e az, amit az ember arra fordít, hogy nyers ösztönöket és természetes adottságokat bizonyos —­ általa helyesnek vélt — elvek szerint irányítson és formálni próbáljon. — Már hogyne volna értelme a nevelésnek? — hangoskodott a társaság egyik tagja. — Mert nem mondom, hogy az ember mindent elérhet, amit csak akar, de — ahogy a latin mondja — aliquid semper haeret. Valami mégiscsak rajtaragad azon, akit az ember évek hosszú során át következetesen és oko­san nevel. Anélkül, hogy fentemlített társaság, ugyancsak fentemlített tagjával csak a legcsekélyebb mértékben is vitába kívánnék szállni, mindössze két apró tör­ténetet óhajtanék itt elmesélni, arról a bizonyos „va­lamiről“, ami néhanapján a­­ nevelés kézzelfogható eredménye gyanánt a nevelésnek alávetett egyedek­­ben „megragad". 2. Első számú történet Van nekünk, könyörgöm alázattal, egy kutyánk. Ezt a kutyát — mint azt e lap hasábjain már egy ízben említeni is bátorkodtam — mi neveljük. Neveljük mindenféle úri, finom, civilizált dol­gokra, amikre — dicséretére váljék — nagyon szé­pen rá is szokott. Csak abban az egyben nem haj­landó polgári családunk elveihez és szokásaihoz al­kalmazkodni, hogy séta közben nem szokás elcsava­rogni ismeretlen tájak felé és nem szabad az egész családot remegő izgalomban tartani, hogy Uramisten, hova lett már megint ez a kutya, nem fogta-e el a sintér, nem lopta-e el valami csavargó és hazajön-e ez még valaha, vagy végleg elveszett? Sietek megnyugtatni a netalán izgatott közvéle­ményt: nem veszett el Még egyszer se. Mindig haza­jött. És valahányszor hazajött, mindig nagyon meg­szidtuk. Mindig azt mondtuk neki: csúnya kutya, rossz kutya, mit csináltál, ne is lássalak idebenn a szo­bában, itt az ilyen piszok csavargónak nincs helye, takarodj ki a konyhába, a szemetesláda mögé! Na egyszóval így neveljük! Valahányszor elkóborol, mindig kikergetjük a szobából. A konyhába, a szemetesláda mögé És ez a nevelés nagyon szépen fog is rajta. Mert azt ép nem lehetne rámondani, hogy mos­tanában már nem szökik el De viszont valahányszor elcsavarog és aztán — mint tékozló kutya — ismét hazatér, már meg se várja a szidást, hanem azonnal, ész nélkül, behúzott farokkal és hátralapított fülekkel rohan ki egyenest a konyhába, a szemetesláda mögé. 3. Második számú történet Ez viszont a nagyobbik fiamról szól, akit — nem lévén feltűnően álszemérmes apa — már szintén bá­torkodtam egynéhányszor megemlíteni e lap hasáb­jain. Nahát elég az hozzá, hogy ennek a fiamnak — pár év előtt, úgy második gimnazista korában — nagy és igen hatásosnak vélt atyai előadást tartottam arról, hogy milyen csúnya és nemtelen dolog a bosszúállás. — Mert — mondom neki — igazi férfi, pláne olyas­valaki, aki magyarnak vallja magát, nem teszi el a mai haragot holnapra. És azt se felejtsd el — tettem hozzá egyre bensőségesebb hangon, — hogy minden t­esti imádságodban azt kéred a Jóistentől, hogy bo­­­­csássa meg a te vétkeidet, amiképen te is megbocsá­tasz az ellened vétkezőknek. Igaz? — Igaz — ismerte el a fiam. — Na ugye? — folytattam rendkívül szelíden, de megfontolt és törhetetlen céltudatossággal. — Hát akkor hogy jut neked az eszedbe megverni a Kuncz­­májert ma azért, mert tegnap viszketőport szórt a nyakadba? Erre az újabb és — a jelek szerint — valósággal megrendítő szónoki kérdésre a fiam egy árva szót se szólt, csak nagyokat pislogott és szinte szemmel lát­­hatólag nevelődött És másnap ragyogó szemmel jött haza. — Na máma nagyszerűen elintéztem! — mondta. — Mit? — A Kunczmájert. Nem álltam rajta bosszút és nem tettem el a mai haragot holnapra. Hanem abban a pillanatban, amikor a latin órán, a pad alatt, meg­ingott a lábával, hát én rögtön a sejthez vágtam neki a tintatartót. 4. Utószó Ezt a két apróságot óhajtottam csak elmondani arról a bizonyos „valamiről", ami egyes, sajnálatos esetekben nevelésünk úgynevezett „hatása" gyanánt az általunk nevelt egyedeken „megragad". És egy kis fájdalmas megadással bátorkodom megérdeklődni, hogy vájjon ez a bizonyos „valami" csak a legcsekélyebb mértékben is hasonlít-e ahhoz, amit jellemalakító fáradozásunkkal elérni óhajtot­tunk?

Next