Pesti Hírlap, 1939. május (61. évfolyam, 99-122. szám)

1939-05-09 / 105. szám

1939 május 9. Kedd PESTI HÍRLAP Nem vagyunk egyformára szabályozható nép . Én a jövőben meg akarom őrizni a nemzet jellemvonásából kifolyó individualizmust. Mi nem va­gyunk egyformára szabályozható, egyformára nivellál­ható nép. örülök, ha pártokat és véleményeket látok, csak azt nem akarom, hogy az ország pártokra bo­­moljon, hogy az országot elfeledjük s az individualiz­mus annyira elaprózzon bennünket, hogy az összessé­get elfelejtsük. Mi sokfélék vagyunk, talán azért, mert a magyar nagyon tehetséges nemzet. Ezt a tehetséget ne pazaroljuk egymás ellen, ne pazaroljuk hiábavaló dolgokra. Tehát meg akarom őrizni a nemzeti jellem­vonásunkból kifolyó individualizmust, emberekben és embercsoportokban, másrészt összefogni azokat és jobban fegyelmezni a nemzetet. Arról beszélt ezután a miniszterelnök, hogy ke­resztény szociális szempontból mik a feladatok. Utalt arra, hogy annak idején elsősorban Olaszország barát­sága fordult felénk, majd bekövetkezett régi bará­taink megerősödése, mint Németországé és Lengyel­­országé s ők vezettek minket e következő korszakba, de vezetett a magunk ereje is, mert az új régi bará­tok nem keresték volna barátságunkat, ha nem lát­nának bennünk értéket. — Megerősödtünk politikailag — folytatta a mi­niszterelnök —, mert ápoltuk a kapcsolatokat bará­tainkkal és amennyire tudtuk, kerestük a megértést szomszédainkkal is. Politikai megerősödésünk párhu­zamosan haladt a gazdasági és katonai megerősödéssel is. Földrajzilag nehezebb helyen egy nemzet országa sem fekszik, mint a miénk. Ahhoz, hogy az országot ezer éven át fenntartsuk, olyan nemzet szükséges, amely erős akaraterővel, erős szabadságszeretettel és azzal a keménységgel rendelkezik, amely egy nemze­tet egyedül tehet naggyá. A Felvidék magyarlakta te­rületének és a Kárpátaljának visszaszerzése új felada­tot jelent. Az országfenntartás korából átmegyünk az új nagyobb Magyarország megépítésének korszakába. 3 Teleki miniszterelnök külpolitikánkról és a belpolitikai feladatokról nyilatkozott szegedi programbeszédében „Magyarország saját lábán jár, senkivel függőségi viszonyban nincs*4 — A miniszterelnök erélyes szavakkal követelte a bizalmatlansági légkör megszüntetését — A parlamentáris kormányzás a mi életünkhöz tartozik — A Pesti Hírlap kiküldött munkatársinak tudósítása» — (Felvételünk a Képes Pesti Hírlapban.) Kocog, kocog az egyfogatú határ, amint viszi az állomásról az imént érkezett idegen utast a vá­ros középpontja felé, csakugyan „­toronyirányt“, ahonnan a fogadalmi templom magasba nyúló ke­resztje jelzi az utat. Valahogy éppen ez az egyfo­gatu illik Szeged levegőjéhez, amely csendes, ott­honos, barátságos és megnyugtató, különös, ízes keveréke a méltóságteljes egyetemi városnak és a belvárost körülövező utcasoroknak, amelyek egyre inkább falusiasfélék és a végén szinte bele­­omlanak a környező végtelen síkságba. Kocog a konflis a korai órákban, viszi az ér­kezőt a város szíve felé, ahol most egyre nagyobb, élénkebb a sürgés-forgás. Sok, egyre több házon lengeti a reggeli szél a piros-fehér-zöld zászlót, mind gyakrabban bukkannak elő utcasarkokon a hivatalos urak fekete ruhái, az ünneplőbe öltö­zött, a környező tanyákról is besereglő magyarok, akik egyelőre még ott tolonganak a vásártéren, ahol javában áll a vásár. Szeged újabb nagy napja A „szegediek“ ezen a verőfényes szép vasár­napon, különös öntudattal szemlélik a fővárosból közéjük ruccant vendéget, érzik, hogy most ismét nagyon ott állanak az ország érdeklődésének hom­lokterében, mint­ ahogy nem egyszer már ott ál­lottak az utóbbi évtizedek folyamán. Csakugyan nem csupán jelszó, amit a minap maga gróf Te­leki Pál miniszterelnök mondott és amit Szeged népe mélységesen át is érez: a világháborút kö­vető összeomlás után kialakuló új Magyarország­nak bölcsője volt Szeged; innen indult el az a munka, amelynek kezdettől fogva tevékeny ré­szese lett gróf Teleki Pál. Nem jelszó és nem po­litikai hizelkedés, amikor a miniszterelnök most oly nyomatékkal hangsúlyozza: amikor Szegedre jön, akkor voltaképpen hazatér. A szegediek is „hazavárták“, úgy néztek jövetele elé, mint ahogy a régen elszakadt, de feledhetetlenül kedves ro­kont lesi a ház népe és találgatja, várjon az el­múlt idők után ráismer-e még vonásaira, emlék­szik-e még hangjára. Szeged örömmel állapította meg, hogy ez a hang, igenis, még mindig a régi és még mindig ismerős. „Haladás útja dicső múltból diadalmas jövőbe vezet“; ezt írták fel arra a kapunyításszerű bolt­­hajtásra az egyetem épületén, amely alatt az em­ber az új Szeged küszöbét átlépi. Az itteniek ön­tudatába mélyen beleárkolódott, hogy a háború utáni magyar múltnak egyik legdicsőbb tette, a nemzeti Magyarország megalapozása, ennek a vá­rosnak nevéhez fűződik. És most, amikor a mi­niszterelnök ide hirdette meg első, utat mutató és a diadalmas jövőre utaló nagy beszédét, akkor ezt egészen természetesnek találják. Készülődés a választásra Szeged nagyban készülődik a választásokra. Már itt is kivirult a házak fala, tarka plakátok tobzódnak a sarkokon. De valahogy nem érződik a szenvedélyeknek a feszültsége, tompítottabb a szó, puffogó szóvirágok és kongó, üres mondatok most már aligha vennének komoly visszhangot a lelkekben. Az embernek egyre inkább az az ér­zése, hogy e józan, mindig is tárgyilagos nép vég­leg kiábrándult a hiú ígéretekből, tényeket vár és keres, a közvetlen beszédet kívánja. Szónoklás, eltúlzottan nagy lendületek és gesztusok megtor­pannak itt, a mindinkább racionalista légkörben, amely egyre inkább igényli az egyszerűséget. Talán éppen ezért lehetett és tényleg volt is sikere gróf Teleki Pálnak, akitől ugyancsak mi sem áll távolabb, mint a széles handabandázás. Talán már túlságosan is puritán volt egész meg­érkezése és bevonulása a városba. Saját kíván­ságára hiányoztak mindazok a kortesfogásszerű külsőségek, amelyek ilyenkor szokványossá vál­tak: zsakettes tisztelgő küldöttség a pályaudvaron, díszmenet a város felé, kendőlobogtatások, esetleg mozsárágyak és lovasbandérium. Éppen csak a hi­vatalos személyeknek legszűkebb köre fogadta a fél motoros-termeskocsit, amely a miniszterelnö­köt hozta, ugyancsak legszűkebb környezetével. A miniszterelnök az állomásról először is a püspök­vár kápolnájába ment, ahol misét hallgatott. Az­után kezdetüket vették a fogadások, majd az idő­közben színültig megtelt városi színházba indult Teleki Pál, hogy ott beszédét elmondja. Vannak, akik az igénytelenséget is, az egyszerűséget is megjátsszák. Telekinél viszont a legtermészete­sebben hatott, ahogy minden ceremónia nélkül fejére tette a kalapot és átballagott gyalog, kísé­retével társalogva a színházépületbe, mintha maga is egy előadás megtekintésére menne. Gróf Teleki Pál miniszterelnök vasárnap reggel érkezett Szegedre Zsindely Ferenc államtitkár, vitéz Thuránszky László miniszteri osztályfőnök, a minisz­terelnökségi sajtóosztály vezetője, Incze Péter és Haeffler István miniszteri osztálytanácsosok kísére­tében. Mialatt a püspöki palotában szentmisét hall­gatott, Szegedre érkeztek Hóman Bálint, Reményi Schneller Lajos, Tasnádi-Nagy András és Kunder An­tal miniszterek, a városi színházban pedig, ahol a miniszterelnök programbeszédét elmondta, ezalatt összegyűlt a Választó közönség. A miniszterelnököt, amikor a színházban megjelent, tüntető tapssal üdvö­zölték, majd Széchenyi István közjegyző megnyitó szavaival megkezdődött a gyűlés. Gróf Teleki Pál miniszterelnök tartotta meg ezután programbeszédét. Bevezető szavaiban köszönetet mon­dott azért, hogy annak idején Szegeden második hazát nyert. Hangsúlyozta, hogy mindig egyforma politikát hirdetett s ma sem tud mást mondani, mint húsz év előtt. A keresztény és nemzeti politikáról már akkor megmondta, hogy mind a kettőt egyszerre akarni és gyakorolni nehéz vállalkozás. Első programbeszédét most is felolvashatná, mert most sem vall mást. A ma feladatai sok tekintetben könnyebbek, mert sok­kal erősebbek vagyunk, viszont jóval sokoldalúbbak. Nemzeti, keresztény és szociális politikát hirdettek már akkor és azóta minden kormány ezt a politikát követte, mert tudta, hogy az ősi magyar alkotmány­nak, az ezeréves országnak az őrzője és semmiféle pillanatnyi érdekért nem szabad feláldozni a nemzet folytonosságának, akár magának a nemzetnek, akár a nemzet alkotmányának érdekeit. A saját lábunkon állunk —­ Lassan emelkedtünk fel — mondta a minisz­terelnök a továbbiak során — a nemzeti független­ség, a nemzeti erő és önérzet és a külvilág által való megbecsülés lépcsőin. Ma már büszkén mondhatja a magyar miniszterelnök, itthon és kifelé, hogy saját lábunkon állunk, senkinek önszántunkon kívül, nem vagyunk elkötelezve semmire és büszkén járhatunk e földön egy békés, de kemény nemzet képviseletében, amelynek barátsággal nyújtott jobbja értékes, karja erőt, szava pedig az őszinteség egész súlyát jelenti. A legutóbbi utaimon is éreztem a megbecsülést, a ma­gyar egyenesség, őszinteség és világos magyar beszéd iránt. Ebből az a tanulság, hogy nincs okunk semmi­féle csüggedésre és arra, hogy egy nemzet, amelynek ezeréves történelme van, hisztériásan figyeljen köz­napi eseményekre. A nemzet sorsa nem napi esemé­nyektől, hanem a nemzet saját erejétől és akaratától függ és attól függ megbecsülése is. Mi még a legna­gyobb elesettségünk idején sem mondtunk mást, csak igazat, nem beszéltünk másképp, csak önérzetesen. „A zsidótörvény végrehajtása az én dolgom 44 . Tizennyolc év előtti beszédem ugyanazokat a gondolatokat tartalmazta, mint a tegnapelőtt kihirde­tett törvény indokolása. Benne volt a beszédben az is, hogy a hazai zsidóság ama részének, amely magát idetartozónak tartja, kötelessége volna élesen szem­befordulni az újonnan bevándorlottakkal. Sajnos, ez nem történt meg, ezért kellett a konzekvenciákat le­vonnunk. Ezt a célt szolgálta annak idején a numerus clausus s az első zsidótörvény is, amelyet bizony sok okból meg kellett változtatni. Bár nem titkoltam, hogy pad, szóvirágok nélküli közvetlen és kötetlen be­széd: ez volt az előadás. Egyszerre szólott a hallgatósághoz az ország­nak jelenleg vezető államférfia és az a lelkiisme­retes tanár, aki úgy érzi, hogy a tanításon felül növendékeit nevelnie is kell, nevelnie, sőt ha szükséges, megrendszabályoznia. Ahogy néha fel­emelt mutatóujjával ellentmondást nem tűrően odabökött a hallgatóság felé, ez a professzor moz­dulata volt. Ahogy két közbeszólásra válaszolt, ez ugyancsak a tanárnak meghökkenése volt, hogy a növendékek előadását meg merték zavarni. Pro­­fesszorosan beszélt, de a szegediek megérezték, hogy az államférfival állanak szemben. A miniszterelnök és kísérete éppen olyan — azt lehetne mondani —, feltűnés nélkül távozott a városból, mint ahogy megérkezett. Ez az egy­szerűség, a külsőségek látható megvetése valóban új stílus volt. Akik itt már eleget, sőt szerintük túlontúl sokat láttak hatásvadászatból, azok észre­vehetően értékelték is ezt az egyszerűséget, amely a Szegedre „hazatért“ gróf Teleki Pált oly szem-bizonyos vonatkozásokban szigorúbb felfogást val­lottam, most egy kérésem van: ezt a fejezetet egy­előre zárjuk le. Ne legyen ez többé téma, mert van­nak más feladataink.­­ — Végrehajtani! — kiáltotta ekkor közbe valaki. — A végrehajtás a mi dolgunk — válaszolta a miniszterelnök a közbeszólónak — az nem a válasz­tóközönség feladata. Én bizalmat kérek, sőt húszévi múltam után követelek az ilyen közbeszólóktól is. A végrehajtás az én dolgom, az öné az, hogy a maga dolgát végezze. (Nagy taps.) Egyáltalán több bizalmat kérek, nemcsak magam, hanem a magyar miniszter­­elnök iránt, akárki lesz ezen a helyen és több bizal­mat kérek minden magyar embertől, minden magyar ember iránt. Mikor miniszterelnök lettem, megmond­tam, hogy nevelni is fogok, ha kell, szigorúan. És ma itt is megmondom a magam véleményét szigorúan mindenkinek. (Taps.) Sokszor megtapsoltak már, ami­kor ezt mondtam, de azért, mert mindenki a másikra értette. Értse mindenki magéra, még ha nem is hi­bás s akkor előre fogjuk vinni a nemzetet. „A bizalmatlansági légkört, ha kell, ököllel is megszüntetem** Húsz év alatt, amióta először álltam itt, sok min­dent tanultam. Sokkal jobban láttam meg a nemzet fiainak hibáit. Mindenki iránt bizalmatlanok vagyunk. Ezt az általános tünetet ki kell irtani. Meg kell taní­tani az embereket, hogy csak egymás iránti bizalom­mal és szeretettel lehet nagy dolgokat előre vinni. Bizalmatlansággal az országot csak megbontani lehet. Túl nehéz időket élünk és túl nehéz helyen állunk Európában, semhogy ezt ma bárki részéről eltűrni lehetne. Nem is fogom tűrni. Ha ez a bizalmatlansági légkör tovább tart, gondom lesz rá, hogy keményebb kézzel, vagy ha kell, ököllel is megszüntessem. — A keresztény nemzeti gondolathoz nem egyedül az tartozik, hogy a keresztény társadalmat a nem ke­resztény gondolatvilágtól és életformától mentesítsük. Az alkotó gondolat nem merülhet ki csak negatívu­mokban. Ne foglalkozzék többet senki mással, mint ami kötelessége azon a helyen, ahová az élet állította. Ehhez a gondolathoz a keresztény nemzeti nevelés is tartozik. Ebből mi, magunkkorunk keveset kaptunk, de kaptunk a nemzetközi gondolatvilágból, a magyar­tól eltávolodott gondolkozást. Első kötelességünk, hogy a nemzet ifjúságát ilyen irányba visszavezessük. Nem ott van a baj, mintha a tanárok, tanítók nagy­része nem érezne magyarul, és keresztény emberként, de nehezen tudnak kivetkőzni a tanítás bürokratiz­musából, az elfásult formák kereteiből és nehezen tudják megszokni, hogy saját maguk nemzeti felfogá­sát lelkileg is átvigyék. Ugyanezt a célt szolgálják azok az ifjúsági szervezetek, amelyeknek kifejlesztése további feladatunk. Különösen a levente-intézmény komoly kiépítése lesz legközelebb gondoskodásunk tárgya. — A másik hiba a fegyelem hiánya. Mi jelvénye­ket viselünk össze-vissza, de az a tapasztalatom, hogy alig akad ember, aki a viselt jelvényt meg is becsüli. Ez fegyelmetlenség. A fegyelem a kötelességteljesítés formájának tükre. Csekélységeknek látszanak ezek és sokan kérdezhetnék is, miért tartoznak e program­beszédbe. Azért, mert ezek a dolgok lényegei. És aki bizalommal van más magyar ember iránt, aki saját­magát és a hozzá közelállókat fegyelmezni tudja, alkalmas lesz arra, hogy a maga hivatásában részt­­vegyen az országépítésben. A színházt­eremb­en A színházterem elrendezése is — úgy látszik — az ő ízlése lehetett. Semmi sem törekedett mo­numentális külső hatásokra. A színpadon az elő­adói asztalnál a miniszterelnökkel együtt hárman ültek, kulisszák helyett a magyar nemzeti színek és a város színei, viszont tengernyi sok virág. Vi­rágokkal enyhített puritanizmus: ez volt a szín­­beszökően jellemezte. A miniszterelnök beszéde Neller Mátyás.

Next