Pesti Hírlap, 1939. május (61. évfolyam, 99-122. szám)

1939-05-09 / 105. szám

4 A pozíciók elfoglalásával be kell vonulnia a keresztény gondolat­­világnak is . A keresztény Magyarország kiépítésében is a pozíciók megszerzése után átmegyünk abba a korba, amikor a pozíciókat felelősségteljesen be kell tölteni. Ma már keresztény emberek foglalják el a gazdasági pozíciókat és a nemzet erkölcsi irányításának pozícióit is. A színházban, a moziban, a sajtóban... (Éljenzés.) Éljenek, de úgy éljenek azok, akik ezeket a pozíció­kat betöltik, ahogyan tőlük a nemzet elvárja. Ezek a pozíciók nem ajándékok, hanem megbízások a nem­zet részéről. Meggyőződésem, hogy a vezető pozíciók­ban nem fogunk olyan keresztényekben szűkölködni, akik megfelelően be is tudják tölteni majd azokat. Ez a nevelési munka is eltart még bizonyos ideig, mert tény, hogy az országban nem alakult ki olyan széles kiterjedésű keresztény kereskedői osztály, mint a nagy világutakon fekvő városokban. Feladatunk, hogy kialakítsunk ilyen magyar keresztény, kereske­delmi életformában élő kereskedelmi osztályt. Amikor a színházba, moziba, sajtóba keresztény gondolatvilá­got viszünk, számot kell vetni azzal, hogy ezen a té­ren sem elég egyedül az, hogy keresztény az, aki a pozíciókat elfoglalja, hanem vele együtt be kell vo­nulnia a keresztény gondolatvilágnak és a keresztény életformának is. Hangsúlyozom, hogy e munkakörök egyikében sem és különösen a sajtóban sem láttam még távolról sem ennek az életformának kialakulását. — A szociális Magyarországot illetően feladatunk alapgondolata a szeretet. A liberális kornak is meg­volt a maga szociális munkája, de ezek mindig op­portunizmusból, vagy a szükségletek helyes mérlege­léséből származtak. A liberális korszakban osztály­harcot vívtak, hogy az emberek egyformák legyenek, de nem keresték a megértést a szívekben. A mi szo­ciális feladatunk csak az lehet, hogy a magyar társa­dalmat, a széthulló és egyéni érdekeket kereső embe­reket összefogjuk. Amit elmondtam, nem ígéretek, hanem, munkára való felhívás. Nem szoktam ígérni sem egyeseknek, sem az emberek csoportjainak. Amint ezt a helyet kötelességből vállaltam, megkívá­nom mindenkitől, hogy teljesítse kötelességét. „Magyarország épségét senkivel függőségi í v .h.c .■ i w.­­ S . — A tengelyhez való viszonyunkat továbbra is a legnagyobb bensőség és a legmelegebb barátság jel­lemzi. Legutóbbi látogatásaink is azt bizonyítják, hogy a Róma—Berlin-tengellyel a legszorosabb barát­ságot tartjuk fenn, a tengelyhatalmak ismerik Ma­gyarország értékét a Duna-medencében. Ezzel szem­ben sokszor hallok az országban mindenféle defetissea hangot. Biztos lehet mindenki abban, hogy Magyar­­ország épségét veszély nem fenyegeti. Magyarország a saját lábán jár, senkivel függőségi viszonyban nincs, Magyarország nyugati határainak biztonsága minden tekintetben fennáll és garantálva van. Efelől min­denki biztos lehet. Higgyék el, nem esik nekem köny­­nyen ilyeneket hangoztatni, mert majdnem restellem, hogy a magyar embernek ilyeneket kell mondani. — Gazdasági kapcsolatainkat Németországgal és Olaszországgal elmélyítjük. Németország a legnagyobb vevőnk, igyekszünk őt megfelelően ellátni, az ízlésé­nek és szükségletének legjobban megfelelő termé­nyekkel kielégíteni. Szükséges tehát gazdasági terme­lésünk bizonyos átállítása. Mik változtatták meg a helyzetet? Németország megnagyobbodása, Szlovákia keletkezése, a közös magyar-lengyel határ és egy jobb viszony megindulása — remélem, kimélyülése — Jugoszláviával. Ezek az átalakulások új lehetőségeket nyitnak. De az átállítás a magunk gazdasági életében is folyik. Kijelentette ezután a miniszterelnök, hogy a föld­reformjavaslatot az új parlamentnek ugyanolyan for­mában beterjesztik és a törvényt megcsinálják, az­után azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a Felvidék és Kárpátalja visszakerülésével Magyarország új fel­adatok előtt áll. A nemzetiségek öntudatukra ébredtek, új helyzetek, kompromisszumok szüksége merült fel. Ezek megoldási formáit kell megtalálnunk. A kárpátaljai önkormányzat és nemzetiségeink — A kérdés belpolitikai része — folytatta a mi­niszterelnök —, hogy visszakaptunk olyan nemzetisé­geket, amelyek a maguk életformáját élték. Iskola­ügyeiknek irányításában ezzel számot kell vetni. Ha­sonlóképpen számot kell vetnünk a magyarság között kisebb-nagyobb csoportokban szétszórtan élő nemzeti­ségeknek iskolapolitikánkban való messzemenő tekin­tetbevételével. Kormányzati politikánkban ezekre te­kintettel kell lenni, valamint olyan országrészeknek, mint a Kárpátalja, bizonyos önálló életére is. A Kár­pátaljának önkormányzatot fogunk adni. Minden ön­­kormányzat abból az alkotmányból folyik, amelyhez ez az önkormányzat tartozik. Ez az önkormányzat te­hát olyan kell hogy legyen, amely a magyar alkotmá­nyosság formáiból folyó és annak formái szerint való. Mi már megmutattuk a Kárpátaljának az önkormány­zati utat. Ez az úgynevezett Egan-féle akció. Mi húsz éven át támogattuk Kárpátalja önálló politikai törek­véseit a cseh uralom alatt. Ennek az önkormányzat­nak természetesen számolnia kell a modern eszkö­zökkel, veszély nem fenyegeti, viszonyban nincs. Az ötéves tervet rövidebb­ időre kell lecsökkenteni Azt fejtegette ezután a miniszterelnök, hogy van­nak elavult törvényeink. A községi törvények helyett például újra van szükség. Gondoskodni kell majd a terhek és a munka arányosításáról. Nagy erővel kell decentralizálni. Az a célunk, hogy közelebb jussunk az élethez, az emberekhez. Minden európai népnek fel kell készülni arra, hogy számoljanak vele. Nekünk is tökéletesen fel kell szerelni magunkat. Az elődje ál­tal megállapított ötéves tervet sokkal rövidebb időre kell lecsökkentenünk. Elsősorban a hadsereg fejlesz­tésének programját kell végrehajtanunk. Hadsere­günk már tisztességes mértékig fel van szerelve, ma már bátran támaszkodhatunk rá. (Nagy taps.) A négy­százmilliós civil program halad az ötéves terv szerint a maga útján. Arra utalt ezután a miniszterelnök, hogy a munkásságnak, amely hadfelszerelési cikkek gyártásával foglalkozik, átszervezéséről kellő időben gondoskodni kell, ami máris folyamatban van. A Kárpátalja megszerzésének gazdasági előnyeire muta­tott még rá a miniszterelnök. — Nem szoktam keresni a közéleti szereplést — fejezte be szavait a miniszterelnök. — Tudok vissza­vonulni a magánéletbe, nagyon jól érzem magamat és hogy ebben talán nem lesz többé részem, ezzel leszá­moltam. Ma mindenkinek késlekedés nélkül ki kell állnia arra a helyre, ahová rendelik. Az ország min­den polgárától meg kell követelni, hogy teljesítse kö­telességét. Az első titkos választást úgy fogom fel, hogy ez nem az ígéretek választása, hanem a munka­készség megnyilvánulása. Remélem, az ország olyan embereket fog küldeni a parlamentbe, akiknek mun­kakészségéről és jelleméről meg van győződve. Jövőnk kulcsa az ifjúság kezében van Nagy éljenzéssel fogadták a miniszterelnök csak­nem két és félórás beszédét. Az ülés után társasebéd volt, amelyen több pohárköszöntő hangzott el. Gróf Teleki Pál miniszterelnök is felszólalt és azt fejtegette, hogy jövőnk kulcsa az ifjúság kezében van, amely ma nagyobb lendülettel és erősebb akarattal küzd az új magyar élet eszméiért. Az ifjúság lendülete és ereje megerősíti azt a hitet, hogy a következő húsz év a jövő Magyarország kiépítésének korszaka lesz. A mi­nisztereket üdvözlő pohárköszöntőkre Hóman Bálint válaszolt. FESTI HÍRLAP 1939 május 9. tedd A magyart másképp, mint alkotmányos parlamenti formával vezetni nem leh­et . Valaki az államférfiak közül, akikkel az utóbbi időben érintkeztem, azt mondta, hogy a magyar nem­zetben rengeteg tehetség van, de ha az egész életét szemléljük, mintha ezt valami folyton fékezné. Ő azt hitte, hogy ennek parlamenti alkotmányunk az oka. Nem a parlamenti formában van nálunk a hiba, mert a parlamentáris kormányzás a mi életünkhöz, politi­kánkhoz, jellegünkhöz és jellemünkhöz tartozik. A nemzet sokféle korszakot élt át, de mindegyikben megvolt a magunk országgyűlése, megvolt az a lényeg, hogy az egész nemzet hozzászól az ország ügyeinek vezetéséhez. A hibát ott látom, hogy túl sokat foglal­kozunk a részletekkel s talán ebben van az oka, hogy a parlamenti kormányformának nehézségei vannak. De a magyar embereket másképp, mint ilyen alkot­mányos parlamenti kormányformával vezetni, de kü­lönösen magyarnak megtartani nem lehet. Persze ilyen rohanó időben mások a parlament feladatai. Nem vagyok azon a véleményen, hogy a parlamentet foglalkoztatni kell. A parlamét azért van, hogy ha törvényeket akarunk hozni, mérlegelje és jóváhagyja őket, de nem azért, hogy állandóan foglalkoztassuk. Sőt ellenkezőleg. Az országgyűlés tagjainak idő kell ahhoz, hogy a kérdéseket átgondolják. Nem fogunk a törvényalkotásokban rekordokat elérni. Helyesebb a már megérett dolgokat törvényekbe foglalni, mint képzelt lehetőségeket előre kigondolni és azokat tör­vényerőre emelni. — A mi külpolitikánk az a külpolitika, amelyet ma már folytathatunk, szabad külpolitika. Ez a kül­politika az olasz-magyar szerződéssel indult meg. A magyar-német barátság csak később, Hitler uralomra­­jutása után és Gömbös Gyula látogatásától kezdődik. Ennek a két földrajzilag egymásra utalt nemzetnek a kapcsolata teremtette meg azt, amit tengelynek ne­vezünk. Ezekben a baráti kapcsolatokban Magyaror­szág is megtette a magáét. 1935-ben és 1936-ban elsők voltunk, akik Olaszország mellett kiállottunk.. Azok a tények, hogy a Felvidéket és Kárpátalját vissza­kaptuk, nem a revízió keretébe tartoznak, inkább Csehszlovákia felbomlásából erednek. A bécsi döntés egy tulajdonképpen a mi felfogásunkkal nem tökéle­tesen egyező elv alapján jött létre, a szorosan vett nemzetiségi arányszám alapján. Ezen az alapon kap­tuk vissza a tisztán magyar többségű területeket. Ezeket­ elfogadtuk, mert visszakapcsolásukat nagy örömmel láttuk, de azért is, mert régóta azt az állás­pontot valljuk,­­ hogy azok a nemzetiségek, amelyek a Duna-medencében velünk éltek, poltikailag a ma­guk akarata szerint rendezkedhessenek be. Olasz lapok Teleki beszédéről Az olasz lapok a világpolitika nagy eseményei mellett is nagy figyelmet szentelnek gróf Teleki Pál miniszterelnök szegedi beszédének. Részletesen közük a miniszterelnök kijelentéseit, kiemelve a beszéd kül­politikai részét és főbb vonalakban ismertetve a ma­gyar kormány belpolitikai programját. KLEBELSBERG KUNÓ Most, hogy leleplezik Klebelsberg Kunó szobrát, visszagondolok rá, nem a működésére, nem is az éle­tére, hanem reá magára, az egyéniségére. Vannak könnyen megfejthető egyéniségek és vannak olyanok, akik külső látszatra szinte érthetetlenek, oly sok és különböző tulajdonság viaskodik bennük. Klebelsberg Kunó egyénisége az utóbbi típushoz tartozott. Jól ismertem, merem mondani, hogy szűkebb ba­ráti köréhez tartoztam. Tíz esztendőn keresztül heten­ként legalább egyszer, minisztertanácsi vacsorák alkal­mából egy-két órát töltöttünk együtt. Gyakran többet is, mert amikor sem őt, sem tárcáját nem érdeklő tár­gyak kerültek napirendre, sokszor jött ki nyári es­téken hozzám a nagy, Duna felé néző terraszra, ahol lefekvés előtt élveztem az éjszakai lehűlést és órák hosszat beszélgettünk, leggyakrabban történelmi és szépművészeti témákról, amelyekhez mesterien értett. Rengeteget olvasott, memoárokat, régi, a bécsi levél­tárban őrzött levelezéseket, okiratokat, ha ezekről be­szélt, elevenen tárult fel a hallgató előtt azoknak a régmúlt történéseknek minden benső összefüggése. Úgy ismerte a történelem minden, előttünk laikusok előtt ismeretlen kulissza­titkát, mintha maga is részt vett volna mindabban, amit oly lángoló érdeklődéssel kutatott fel a szürke, poros iratokból. Pedig ő maga nem volt történész abban az érte­lemben, hogy történelmi tanulmányokat írt volna. De szerette, ösztönszerű, mély szeretettel szerette a poli­tikát, azt a különös sakk­játékot, amelynek bábjai a tör­ténelemből ismert nevekből kerülnek ki és amelynek tétje egy-egy ország elbukása avagy felvirágzása. A történelem a múlt politikájának feljegyzése, épp úgy, mint ahogy a ma politikája lesz a jövő fiatalság tör­ténelemtárgya — szokta volt mondani. Nem csoda tehát, hogy a kettőt nem választotta külön. De igazi szenvedélye az volt, ami a kultúrához tartozott, kezdve a tudományok legmagasabb fokától és végezve a tanyai iskolákon. Kultúrfölény, ezt a szót tőle hallottam először. Azóta sokszor hallottam említeni, mint valami különös csodabogarat, olyasmit, ami a józansággal, célszerűséggel ellenkezik, ami cél­talan pénzfecsérléssel járó agyrémnek szüleménye. És visszaidézem magamnak Klebelsberg Kunót, ahogy be­hunyja rövidlátó, evikkeres szemét, hogy jobban lássa belső elképzelését a jövő Magyarországról, amely oly magasan fölötte áll szomszédainak tudásban, kultúrá­ban, hogy muszáj neki visszavonzani magához mind­azokat, akik elszakadtak tőle. Oly lángolóan, oly meg­győződéssel hitt tételében, olyan forrón és céltudatosan küzdött megvalósításáért, mint ősei valaha tehették azt a keresztes hadjáratok idejében a Szent Sir bir­tokáért. Mert Klebelsberg Kunó küzdő természet volt. Igaz, ha lehetett, szívesebben választotta a sima megoldá­sokat. Szerette a diplomácia finom, művészi fegyvereit, melyeket úgy kezelt, mint gyakorlott vivő a damas­­kusi pengét, öröme telt egy-egy jól kiszámított ri­­posztban, előre kicizellált oldalvágásban, akár adta, akár kapta azt, de azért ha szükséges volt, nem riadt vissza az erőszaktól sem. Félelmet nem ismert. Keve­sen tudják, én sem tőle magától hallottam, hanem a Tisza-család tagjaitól, hogy amikor Tisza Istvánt meg­­gyilkolták, csak ketten voltak, akik a hírre házához siettek, az éjszakát mellette virrasztották át, koporsó­ba tették és e veszélyes pillanatokban mindvégig hiven teljesítették baráti kötelességüket vezérük holtteste mellett. Az egyik a kettő közül Klebelsberg Kunó volt. Nem sokakat szeretett, de akinek barátja volt, az számíthatott reá. Sima, hajlékony külseje alatt vas­­akarat lakozott. Munkakedve és teremtési készsége magával ragadta munkatársait, akikkel órákhosszat tanácskozott fel s alá járva óriási dolgozószobájában. Akármiről volt szó, mind márt újabb és újabb lehetősé­gek jutottak eszébe. Egyszer valamelyik kolostorról volt szó, amelyet mint műemléket helyre kellene hozni. — Hol van? Milyen? Alkalmas volna könyv­nyomda felállítására? — kérdezte azonnal. Néhány hét múlva már megkezdték ilyen irányban a munkálato­kat. Teremtő lélek volt, minden, amihez hozzányúlt, életet kapott a keze érintésétől. Kritizálni könnyebb, mint teremteni. Sokat hallottam azóta, hogy az ország pénzét felesleges dolgokra fecsérelte el. Erről lehetne vitatkozni, de nem teszem. A pénzt beosztani a pénz­ügyminiszter dolga. Hogyha a földmivelésügyi tárcát vállalja Klebelsberg, minden bizonnyal agrár­érdeke­kért szállott volna síkra. Ha a kereskedelemügyit, az ipar felvirágoztatásáért. De ő kultuszminiszter volt. Az ő ügyköre a szellemi javak termelésére szorítkozott. Nemcsak joga, hanem kötelessége is volt minden ere­jével helytállani tárcája követelményeiért. Hogy job­ban, ügyesebben, nagyobb eréllyel tudott küzdeni, mint a többiek, azt nem lehet rovására írni. Sőt. Úgy szerettem szellemi szülötteit, mint anya kis­dedét. Most is emlékszem örömtől sugárzó arcára, ami­kor a szegedi egyetem különböző játékforma gipsz­mintáit egyik minisztertanácsi napon elhozta magával, hogy vacsora után mindenki hozzászólhasson a döntés­hez. Megható volt, ahogy majdnem becézve rakta őket egymásután az asztalra, büszkén, boldogan, mint a gyermek a karácsonyi ajándékokat. Hogyha saját há­záról, otthonáról lett volna szó, akkor sem foglalkoz­hatott volna velük nagyobb szeretettel. Egyáltalán kü­lönös volt, az a fanatizmus, amellyel mindenhez ragasz­kodott, ami ügykörének keretébe tartozott. Külseje nem erre vallott. Kissé félszeg, rézsútos tartása nem keltette az energikus ember benyomását. Pedig az volt. A végletekig energikus mindenben, amit fontos­nak tartott. És legfontosabb szemében az volt, amit törhetetlen erővel és kitartással igyekezett az ország­ban megteremteni: a kultúra. Bethlen Margit.

Next