Pesti Hírlap, 1939. augusztus (61. évfolyam, 173-198. szám)

1939-08-01 / 173. szám

BUDAPEST, 1339 LXI. ÉVFOLYAM, 173. (19.903) SZÁM KEDD, AUGUSZTUS, 1 Előfizetés a Képes Va­sárnappal és a Képe­scV­i Hírlappal együt egy hóra 4.— pengő negyedévre 10 peng 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára 8 fillér vasárnap 12 fillér (a mellékletek nélkül)Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon 112-295. Főkiadók: Vil­mos császár-ut 78. Tel. 112-295. Erzsébet-körút 1. Tel. 185-296. A fió­kok jegyzékét vasár­naponként az apróhir­detések élén közöljük A házszabályrevízió helyes­eivel írta Nagy Emil Sok esztendővel ezelőtt tanúja voltam an­nak a jelenetnek régi választókerületem egyik községében, hogy amikor délceg huszárszázad hangos trombitaszóval haladt a falu felé az or­szágúton, mezőgazdasági munkára kiadott öreg katonaló a trombita hangjára s a lovasoszlop láttára, maga után vonszolva az ekét, elrohant a barázdák közül s szépen, szabályosan oda­sorakozott a huszárlovak közé. Ilyenforma öncél fogott el engem is, ami­kor harmincnégyéves képviselői múltam után hátat fordítván a politikai arénának, elolvastam a tudósítást a házszabályrevízió tervéről. Hisz politikai pályám fénykorában, a koalí­ciós korszak idején, az én nevemhez fűződött a legelső házszabályrevízió. Én adtam be az ide­vágó indítványt a kormány felkérésére s én in­dokoltam meg a házszabályrevízió szükséges voltát képviselőházi nagy beszéddel. Kuruc lényünk annyira félt az ilyenfajta revízió minden gondolatától, hogy az én indít­ványom is úgy szólt, hogy a házszabályok mó­dosítása csakis az akkori koalíciós országgyű­lésre érvényes s igy a mi bukásunk után „mun­kapárt“ névvel újra hatalomra jutott szabad­elvű párt a mi általunk keresztülvitt házsza­­bályrevíziónak nem vehette hasznát, hanem újból élülről kellett kezdeni a reformot. Az újabb korszakban tömérdek újságcikk­ben sürgettem a házszabályrevíziót a valódi parlamenti tanácskozási eszme nevében. A régi Budapesti Hírlapba írt cikkeimben képviselő­házunkat éveken át csak Ipogy néven neveztem (Időpocsékoló Országos Gyülekezet). Ilyen múlt után nem tudom megtagadni magamtól, hogy amikor a nagy probléma újra teljes erővel szőnyegre került, én is ne hallas­sam igénytelen szavamat. Ideiktatom azt a néhány fő elvet, amiket e kérdés megoldásánál — meggyőződésem sze­rint — szem előtt kell tartani. Mindenekelőtt megállapítom, hogy a ház­szabályrevízió elsősorban erkölcsi kérdés. Ezt úgy értem, hogy csak annak szabad hozzá­nyúlnia ehhez a reformhoz, aki szive-lelke egész erejével szereti a parlamenti kormány­zási rendszert s ezt semmiféle új eszmeáramlat kedvéért cserben hagyni vagy meghamisítani nem hajlandó s akinél a reform a parlamenti tanácskozás hatóerejének és tekintélyének eme­lésére, nem pedig azok csökkentésére szol­gál. Aki nem ilyen belső lelki világgal sürgeti a házszabályok revízióját, az nemzeti szempont­ból — szerintem — nem igaz ember. A két ellentétes elvi felfogás közötti különb­ség lényege akörül forog, hogy egyik tábor a képviselők egyéni beszélési jogára és korlátlan beszélési szabadságára helyezi a súlyt, a reform becsületes sürgetésének a hívei pedig a nemzeti összérdeket s az országos tekintetek együttes szemléletére irányuló kooperációs szempontot tekintik irányt adónak. Angliában az utóbbi szellemben oldották meg a kérdést. Hogy nálunk az alkotmányos felfogás folyo­mányaképpen az előbbi szempont népszerűbb, ennek a magyarázata több évszázados közjogi múltunkban gyökerezik, aminek az az alapja, hogy hazai földön megszervezett idegen hata­lom ellen folytatott szervezetlen guerilla­ har­­cokban merült ki leginkább a nemzeti lélek év­századokon át. Tehát mindenki, aki a korlátlan egyéni beszélési joggal szemben foglalt állást az egybeműködő egységes tanácskozási szem­pont javára, olyan színbe került, mintha a nem­zet alkotmányos ellenállási erejét akarná gyen­gíteni. A régebbi primitívebb viszonyok között ez így is volt De a modern állami életben a teendők olyan sokfélesége hárul a törvényhozásra, hogy ma már a kérdés másképpen alakul. Különösen, amikor a mai világban a parla­menti eszmének olyan sok az ellensége, min­dent el kell követni, hogy a képviselőház ta­nácskozó testületi minősége lépjen előtérbe, ami csak úgy lehetséges, hogyha a felesleges időfecsérlésnek még a lehetőségét is eltávolít­juk a képviselőház életéből azért, hogy annak országos tekintélyét és társadalmi presztízsét nemcsak megóvjuk, de emeljük. Tehát annak kell lennie a főelvnek, hogy a Ház egész lelki élete tömörebbé és gyakorla­tibbá tétessék, de úgy, hogy amellett se a kri­tika szabadsága, se a törvényhozási munka ala­possága semmi sérelmet ne szenvedjen, sőt, vagy éppen ellenkezőleg, a parlamenti munka hatóereje emeltessék. Ez csak úgy lehetséges, hogy nagyvonalú, általános plenáris vitában a képviselőthez ve­zető elemei vegyenek részt, a többiek pedig a bizottsági részletes vitának szenteljék minden tudásukat és erejüket, ki-ki olyan kérdésben,­ amihez ért. Persze, ez sokkal nehezebb feladat elé állítja a képviselőket, mint a mai rendszer. Mert általánosságban szónokolni minden han­­dabandázó, műveletlen hordó­ ember is tud, de a törvényjavaslatok szövegéhez való részletes hozzászóláshoz már kell tudás és szorgalom. Viszont az általános plenáris vita valóban legyen különböző felfogású politikusok igazi vitája. Az, ami a mai rendszerben történik, hogy általános viták nevezete alatt 60—80 képviselő egymás beszédei között való minden összefüg­gés nélkül 15—20 vagy néha csak 3—4 képvi­selő jelenlétében napokon vagy heteken át egyenként elzengje a maga általános felfogását anélkül, hogy voltaképpen a szónokok között vita lenne, hisz egyik szónok rendszerint nincs is jelen a másik beszédjénél, mert erre az egyéni jellegű általános beszédtömegben semmi szük­ség, ez a rendszer csak a tanácskozás és vita fo­galmának a paródiája. A fenti megállapításokból önként követke­zik, hogy aki az általános viták helyes szerve­zése mellett a bizottsági részletes vitát is kor­látozni akarja — kivéve obstrukciós jelenségek fennforgását —, az már nem barátja a parla­mentarizmus eszméjének, hanem a képviselő­házat szavazógéppé akarja lesüllyeszteni. Annak a helyes rendszernek, hogy az álta­lános plenáris vita legyen a vezető szerepű po­litikusok tömören kibontakozó valódi vitája, a tömérdek egyéni felszólalások feltétlenül else­­kélyesedő, összefüggéstelen vita­ paródiája he­lyett, nélkülözhetetlen ellentétele a legszaba­dabb és legszélesebb körű részletes bizottsági vita megengedése, amiből mindenki kivehesse a maga részét. Aki ezen a téren a képviselők közreműködé­sét korlátozni akarja — ismétlem, obstrukciós tünetek lehetetlenné tételétől eltekintve —, az nem igazi barátja a parlamenti eszmének, ha­nem ehelyett elárulja, hogy a parlamenti rend­szernek nem igazi barátja. Chamberlain nyilatkozata az alsóházban a moszkvai tárgyalásokról, a danzigi kérdésről és a távolkeleti helyzetről Anglia és Franciaország katonai bizottságot küld Moszkvába — A danzigi kérdés nagy aggodal­makat okoz—Anglia nem enged a Távol-Keleten ráháramló kötelezettségeiből és jogaiból A mai helyzet aggasztó Chamberlaint beszéde végén az egész alsóház ünnepelte — A Pesti Hírlap londoni tudósítójának telefonjelentése — London, júl. 31. Augusztus hónapról már hosz­­szú idő óta az egész világon úgy beszéltek, hogy az „legválságosabb hónapja“ lesz az 1939. esztendő­nek. Ennek a kétségekkel várt hónapnak az elő­estéjén igen érdekes külügyi vita volt az alsóház­ban. A nyári szünet előtt a mai vita volt az utolsó, amelyen a brit közvélemény képviselői útján vé­leményét nyilvánította a nemzetközi kérdésekről. A parlament minden valószínűség szerint e hét péntekjén nyári szabadságra megy és hacsak a nemzetközi helyzet nem követeli meg az összehívá­sát, szeptember végéig elnapolva marad. A kormány részéről mindenesetre megtörtén­tek az elővigyázatossági intézkedések, hogy szük­ség esetén a parlamentet huszonnégy órán belül össze lehessen hívni. Sir Thomas Inskip gyarmat­ügyi miniszteren kívül, aki Újfundlandba utazik, a brit kormány tagjai mind Angliában maradnak az egész nyári szünet alatt és lehetőleg London kö­zelében fognak tartózkodni. A brit kormányhoz közel álló körökben ugyan nem várnak komoly bo­nyodalmakat, de egyes katonai, légvédelmi és el-­­­látási intézkedések mégis terv szerint pontosan előre meghatározott időben megtörténnek. Chamberlain miniszterelnöknek ma délután el­hangzott nyilatkozata, amelyben közölte, hogy a brit katonai küldöttség Moszkvába megy, óriási hatást keltett, parlamenti körökben és az egész brit közvéleményben. Londoni diplomáciai körök­ben ezt a lépést már a háromhatalmi egyezmény megkötése jelének tekintik. A hosszadalmas brit­­francia-orosz tárgyalásokból eddig arra következ­tettek, hogy a megállapodást nem lehet megkötni. A mai külügyi vitában azonban kiderült, hogy az érdekelt hatalmak csupán egy pontban nem tud­nak megegyezésre jutni: a közvetett támadás meg­határozásában. A vezérkari megbeszélések, mint Chamberlain mondotta, feltétlenül elősegítik ennek az egyetlen nézeteltérésnek az áthidalását. A lon­doni estilapok feltűnő formában jelentik be a brit katonai küldöttség moszkvai útját és bizakodóan írnak a kiküldetésről. A mai külügyi vitát az ellenzéki szabadelvű párti vezér, Sir Archibald Sinclair nyitotta meg. Őt követte Dalton volt külügyi államtitkár, aki a munkáspárt nevében beszélt. Mindkét ellenzéki szónok elemében volt. A képviselők azt hitték, hogy a kormány nevében Sir John Simon kincstári kancellár fog válaszolni. Dalton célzást is tett erre beszédében. Chamberlain miniszterelnök azonban már Dalton beszéde alatt kijelentette, hogy nem Simon, hanem ő fogja megadni a választ.

Next