Pesti Hírlap, 1941. augusztus (63. évfolyam, 174-198. szám)
1941-08-03 / 176. szám
T*.' ■non■ '^P ‘ ‘ § Pesti Hírlap 1941 aug. 3, vasárnap Rontás Szeretünk nyáron tehenet tartani. A kertből kikerül a széna, meg a kukoricaszár, amin elél, feleszi a friss liszt korpáját, és legalább nem kell minden kanál tejfelért a boltba szaladni. A júniusi nagyvásárban vesszük az októberin eladjuk. Nem valami nagyigényű, fajtehenet, csak olyan kis Risky, „aki“ eláll a nyitott fészerben nyáron át, és mégis leadja a napi három-négy liter tejet. Ennél bővebb tejelőt nem hajlandó János, a vincellérünk megvenni, mert azt tartja, hogy „aki tehén ennél többet ad, a mán nem tehén, hanem kút“. Ezidén is vettünk egy Mádi nevű, kajla szarvú tehenet Este, reggel feji János és Betyár hűségesen asszisztál neki. Reggel, ha felkelek, első utam mindig a gazdasági udvarba vezet akkor szoktuk Jánossal megtárgyalni a napi eseményeket. Egy nap azzal fogad János, hogy nincs tej. — Hogyan hogy nincs tej? — Úgy hogy nincs. Nincs a Mádinál tej. — Tán visszatartja? Mért nem fütyült neki? — Nem tartotta az vissza, hanem nincs nála egy csepp sem. — Hogyan, hát elapasztott most nyáron? — Én nem tudhatom. — Hát valaminek csak kellett vele történni, talán valaki kifejte? — Kifejni nem fejhette ki senki, hiszen mindég itt voltunk az udvaron. — Éjszaka talán? — Éjszaka itt alszom az eperfa alatt, meg a Betyártól nem jöhet be ide senki. A beszélgetésre odajön Lidi, a János felesége és azt mondja: — Nem fejte ki azt senki, rontás van azon. — Lidi, ne beszéljen ilyen butaságokat, hát hogy lehet rontásban hinni. Maga okos asszony. — Már pedig akár tetszik hinni, akár nem, ez csak rontás. Tegnap erre járt a sánta halári és láttam is, ahogy ment, hogy a botjával kereszteket rajzolt a porba. — No hát attól a porba rajzolt keresztektől a Mádi még igazán tejelhetne. — Én pedig azt mondom, hogy csak attól van. Tudom, hogy az ilyen viták teljesen meddőek, mert egyikünk sem tudja majd meggyőzni a másikat, azt mondottam hát, hogy várjuk meg az esti fejest, akkor meglátjuk, mi lesz. Este kimentem a fejeshez, Mádi úgy mint rendesen, leadta a két liter tejet. — No ugye, hogy nem rontás volt. Majd egyszer kiderül, hogy mégis csak kifejte valaki. Másnap reggel jelenti János, hogy megint nincs tej a Mádinál. Lidi sebesen közbeszól: — Mégis csak rontás van azon! — Hallgasson már el azzal a rontással! Este nincs rontás, reggel meg van? — Bizony van olyan, a Kis Bori Csőre tehenével is úgy volt tavaly, azt is a Kalári szerzette rá! — Kapott a Mádi este rendesen ivást? — Kapott. — Nem lehet mégis, hogy visszatartja a tejet? — Ah, hát én fejem mindig, este nem tartja vissza, reggel meg visszatartja? — Adja ide a fejőszekét meg a sajtárt, megnézem én. Lekuporodom, próbálom fejni, nincs abban tényleg egy csepp tej sem. Várjuk meg az estét. Este megint rendben megvan a tej. Reggel jelenti János, nincs tej. — Ejnye, hát mi dolog ez, hát ez most már így fog menni minden nap? Mégis csak végére kell járni annak, hogy mi történik itt. — Hát én már körülbelül sejtem, hogy mi lehet itt, — mondja János — már tegnap is éreztem a szagát, csak nem akartam szólni, kígyó van az udvarban, az szívja ki a tejet. — János, az Isten áldja meg magát, kígyó? És maga megérzi a kígyó szagát? Amikor a liliom virágzott és valamennyien fejfájást kaptunk tőle, akkor maga azt mondotta, hogy maga semmiféle szagot nem érez. És most megérzi a kígyó szagát? Én nem érzek itt semmiféle szagot, és olyan kígyó nincs, amelyik két liter tejet kiszívjon egy szuszra. Ne legyünk gyerekek, se babonás vénasszonyok! — Már pedig én azt mondom, hogy kígyó. Nem szeretem a házunk táján a misztikus dolgokat, elhatároztam, hogy ennek a boszorkányrontásos kígyóhistóriának most már a végére járok. Nem szóltam felőle senkinek, de este, mikor a ház már elcsendesedett, felmentem az emeleti vendégszoba terranzára és ott készítettem fekvőhelyet magamnak. Gyönyörű csillagos éjszaka volt. A telihold már lebukóban, a tejút teljes pompájában ragyogott, és a csöndes nyári éjszakában csak a tücskök édes muzsikája hallatszott. Inkább tündén, mint boszorkányseprüs éjszaka volt. Úgy két óra tájban észreveszek valami valant a fészermit, — mintha valaki taosont volna, ezt megnézzük. Kamatajnjikorfegyek az udvarra. Óvatosan le legj^Fn" hogy zajt ne üssek és sikerült^ észrevétlen a fészerhez jutnom. Csendbelételesek — de a következő pillanatban kibuggyant belőlem a kacagás. Betyár állt ott és javában szopta a Mádit, de úgy, hogy a szája csupa hab volt a tejtől. A kacagásomra megébredt János az eperfa alatt és amikor rádöbbent, hogy itt mi történt, előkapta a seprűt és „hát az árgyélusodat, megtanultál fejni?“ csatakiáltással rohant Betyárra. Nem néztem végig a barátságtalan mérkőzést, nem tudom, hogyan folyt le, de tény az, hogy Mádi azóta reggel is tejel. Mi pedig mélyen hallgatunk rontásra Kaláriról és a kígyóról. Jusa Elemér. Kétezerötszáz tanító és tanár indailotttál• Szeptemberben minden iskolában megkezdődik a tanítás A Délvidék visszatérésével a magyar kultúrpolitikára újabb feladatok hárultak, igen nehéz, de nemzetnevelő és nemzetmentő szolgálat szempontjából nagyon fontos feladatok. Nagy-Magyarországon az akkori Bácska tanügyi szervezettség és nevelői munka terén elsőrendű helyet foglalt el, nemcsak a magyar nyelvű oktatásban, de az egyes nemzetiségi iskolákban is. Jól megalapozott népiskolai szervezet, jól felszerelt középiskolák és számos szakiskola szolgálta ott az oktatás, és ezen keresztül a nemzetnevelés szerepét. A trianoni szerződés életbelépésével ez jól működő tanügyi szó megbénult, majd a könyöi iskolapolitika következtéi sorvadt. A legutóbbinyira jutott a helyre országban, Magyaro 6.8 gimnáziumi tanuló rffeett, adikában ugyanez az arányszám magyarokra nézve csak 3,5 volt, a szláv tanulók arányszáma azonban 15,5-re szökött fel. Hasonlóképpen nagy eltéréseket látunk a polgári iskoláknál is. Magyarországon ezer lakosra 11 polgári iskolai tanuló jutott, Bácskában a magyar polgáristák arányszáma csak 5 volt, szemben a szláv diákok 9 számával. Az elemi iskoláknál még tragikusabb volt a magyar gyerekek arányszáma. Itt végzett valóban hatalmas pusztítást a jugoszláv iskolapolitika . . . A Délvidék visszatérésével természetesen ezeken a kérdéseken is segíteni kellett. A honvédvezérkar főnöke és a vallás- és közoktatásügyi miniszter a kael anyz anya lakosm tonai és a polgári közigazgatás szoros és megértő együttműködése mindent elkövetett, hogy a tanítás a Délvidéken szeptember elején minden zökkenő és akadály nélkül megindulhasson. Legelőször is megállapították, hogy a bácskai iskolák tanerői mennyien vannak, majd gyors ütemben megvizsgálták azoknak a tanerőknek a kérvényeit, akik a visszacsatolt Délvidékre pályáztak. Július 22-én volt az első központi értekezlet és miután letárgyalták az összes személyi ügyeket, a kinevezésekről, illetve áthelyezésekről szóló mintegy kétezer értesítés julius 26-án már Ennek a szenhe J ^!|r a /■ lj*s es: „. • Wjára *00 ti Bacs- kinevezett t n is volt. gyors elintézésnek höogy az uj nevelőgárda j^-énJuj vidéken ünnepé Lés i innen indul honfoglaló réves tanár. A Muravidékre és tanítók Csáktornyán, illetve Muraszombaton tesznek esküt. A tanítói munka mindig nehéz volt, mindig nagy önfeláldozást követelt. A délvidéki tanítókra még a szokottnál is nehezebb feladatok várnak. Vissza kell foglalniok a szó igazi jelentőségében mindazt, amit húsz esztendőnek rosszakaratú törekvése elrabolt tőlünk. Nem földet, hegyet, erdőt, búzamezőket és kincseket kell visszaszerezniök, többet annál, szíveket és lelkeket. Ebben a komoly és szent pillanatban nem mondhatunk többet, minthogy a magyarok Istenének segítségét kérjük nagyszerű és magasztos munkájukhoz. Valami, aminek kétszer örül az ember Valamikor gyermekkoromban volt, hogy Édesapám, miután részvéttel végighallgatta egy környékünkben szőlősgazda siránkozását, csendes filozófiával jegyezte meg: a szőlőbirtoknak kétszer örül az ember, először, amikor megveszi, másodszor, amikor eladja. Erre az egyszerű bölcsességre azóta igen sokat kellett gondolnom, mert az élet megtanított rá, hogy nem a szőlőbirtok az egyedüli dolog a világon, aminek kétszer örül az ember és nem is tudja, mikor jobban: az elején vagy a végén. Most azonban a sok közül vegyük ki azt, aminél a kétszeri örömbe egyetlenegyszer sem vegyül a keserűség ürömcseppje vagy az ecetsavanyú káröröm. Ne szóljunk tehát — például — a szerelemről, hanem beszéljünk, mondjuk, a nyaralásról, mert ez két-ségtelenül azok közül a dolgai közül való az életünknek, amelyeknek kétszer örüljünk. Hát persze, hogy a vakáció gyönyörű intézmény, hiszen már a szó csengéséből is a pihenés örömét hallja ki a fülünk. „Egy hónap van előttem, egy teljes hónap, amely egészen az enyém és egészen a semmittevésé“ — mondja az ember a szabadsága első napján s mindenesetre elutazik valahova. Ezt az egy hónapot, amely harminc nap, tehát hétszázhúsz óra, valósággal elkölthetetlen nagyságú idővagyonnak érezzük és egy percig sem gondolunk arra, hogy még pengőben sem túlságos sok hétszázhúsz, nemhogy órákban különösebb vagyont jelentene. Innen van, hogy kivétel nélkül rosszul gazdálkodunk ezzel a vagyonunkkal, de ez egyúttal a szerencsénk is, mert nyaralási vonatkozásban különösen igaz, hogy az idő: pénz. Minél könnyelműbben költjük az időnket, annál jobban nyaralunk. Csakhogy az idő és pénz jellembeli hasonlósága abban is megmutatkozik, hogy mindegyiket akkor kezdjük tisztelni, amikor már fogytán vagyunk vele. Ez körülbelül a vakációnk harmadik hete múltán következik be, amikor egy reggel arra ébredünk, hogy jaj, Isteneimához egy hétre ilyenkor már vonaton ülünk hazafelé. Most már ijedten kuporgatjuk vagyonunk roncsait — többnyire mindkét értelemben — és ezzel a hirtelen takarékossággal elrontjuk, amit gondtalan könnyelműségünk kedvessé tett számunkra. Ne számolgassuk hát aggályosan az órákat, ne verjük fogunkhoz a perceket, hanem még vakációnk vége felé is költekezzünk oly merészen a hétszázhúszból, mintha kezünkben volna az egész. Ez ugyanis a módja, hogy másodszor is örüljünk a nyaralásunknak... Amikor boldog könnyelműséggel, csak az utolsó percben eszmélünk rá, hogy egy percfillérünk sincs már, sőt sem egy percünk, sem egy fillérünk — csodálatosan izgalmas örömmé válik a hazautazás gondolata. Ugyanaz az öröm ez, mint az elindulásé, csak más hangnemben. Az elutazásban annak örülünk, ami új és ismeretlen, a hazatérésben annak, ami régi és meghitten ismerős. Milyen boldogan hagytuk el egy hónap előtt a lakásunkat, a városunkat, mennyire utatott már mindennapjaink megszokottsága és milyen boldogan térünk most vissza az otthon, a város falai, középmennyikújnak, szokatlannak béőaltük a mindennapi életünk régi ízét.Sőt algyel ahogy k is otthoni ágyunkban ébredünk, Slárashban még a fogadói szobát sejtjük Annink körül, aztán lassan-lassan szivbolítuak fel eszméletünkbe a jól ismert otthoni hangok és ez az a perc, amikor a két ellentétes hangnemű öröm egymásba olvad, feloldódik egy kellemes modulációban, mert ekkor az is, hogy elutaztunk, az is, hogy visszatértünk, már csak emlék kissé. Ez a moduláció szavakra átírva ennyi: itthon vagyunk. És íme, itt van az, ami a nyaralásban a harmadik és legnagyobb öröm. • Ui. u I. %II .4M ■ jJUiU. A ceruza Néhány hetes tanár voltam és osztályfőnök az I. C-ben, ötven apró ember pallérozója, nevelője, igazságtevő bírája és egy kicsit — apja. Legalább így éreztem, mert a száz csillogó gyerekszem riadt kereszttüze lassanként a bizalom sugárzásává alakult át. Ettől kezdve nem féltünk egymástól. Nagy öröm és megkönnyebbülés mindkét félnek, az osztálynak is, nekem is. Atató tevékenységemet elviselték, nevelskedésemet egy kicsit unták, — de habráskodásra került a sor: feszült figyelemmel, lángoló izgalommal kísérték működésemet. Vagy inkább egymás működését. Mert mindenkinek megengedtem a tisztességes, okos hozzászólást a tárgyaláshoz is, meg az ítélethez is. Egyik órán a kis Lakos Gyuri jelenti, hogy eltűnt a ceruzája. Reggel még megvolt, a padon hagyta és most nincs. — Egyetlen egyszer faragtam meg, — teszi hozzá, mint súlyosbító körülményt. Nagy, főbenjáró dolog, különös tekintettel az egyszeri faragásra. Ilyen ügyünk még nem is volt. Verekedés, az sűrűn. De lopás! — Ki tette el véletlenül Lakos Gyuri ceruzáját? — hangzik részemről a mentő kérdés. Senki. — Ki láttta a ceruzát? — kérdezem tovább. A ceruzák igencsak egyformák, nem jelentkezik senki. — Miről ismernéd meg, hogy a tied? — kérdezem a károsultat. — Három vonást faragtam a vég^ piros-fehér-zöld végére. Ez már szakszerű megbélyegzése^ gántulajdonnak. Van is foganat^ szerre öten-hatan ■ ugranak Gyuri környékéről. Tehát a cg volt s most siincs. » — Ki látta másnáv a ceruzát? tom a kellemetlen kezd&sködi A betyárbecsület megnémustályt. De már megtanulták: mindennél előbbrevaló. Lassan Pali. — Én láttam. — Vigyázz, — mondom senkit, csak ha biztos vagy a dolgodban. — Én láttam, — ismétli elszántan. — Kinél? — Bihari Jánosnál. Szörnyülködő, izgatott moraj. Bihari új fiú, alig egy hete jött, nem is akárhonnan: Erdélyből. Ezért egy kicsit az osztály büszkesége. Úgy adtam át a többieknek, mint a mi személyes részünket az országgyarapodásból és ők úgy fogadták be maguk közé. De mi lesz most, ha igazat beszél a Pali gyerek? — Bihari! — szólítom. — Nálad van a ceruza? A lehajtott fej beismerés. — Hogy került hozzád? Éppen tehozzád?! — és mindenki tudja, mit jelent a hangsúlyozás. Mintha Erdély nevében szégyelnénk magunkat — Bihari János miatt. Ekkor feláll a kis szőke Csöngős Gabi és zavartan, kipirult arccal mondja: — Tanár úr, kérem szépen... én adtam oda neki ... Azt hittem, hogy az övé ... és odaadtam neki. Mindenki látja: mentőakció. Csöngős Gabi mentőakciót indít az erdélyi becsület és Bihari János érdekében. Ezt megfelelően méltánylom, de anniál szigorúbban dorgálom a bűnöst. Most sír, amikor kihirdetem az ítéletet, óra után megyünk az igazgató úrhoz, hadd tudja meg ő is. A sírásból hangos zokogás lesz, az osztály izeg-mozog. Soknak találják a büntetést? — Kinek van valami mondanivalója? Feszült csendben áll fel Csapó Géza, az osztály esze. — Tanár úr kérem szépen, Bihari nem is tehet róla, hogy el... elvette a ceruzát. — Nem tehet róla? Nem. És miért nem? — Mert, szegény, — eddig mindig csak román iskolába járt! Az osztály felszabadulva, boldogan helyesel. Ez a Géza! Ez igen! Éljen! Elengedem a büntetést. — Még az egyszer... — mondom, de érzem, tudom, hogy Bihari Jancsi soha többet arra, hogy eleng igazság Tóth Trinidad vámaszpontjait átvette a* Hilft diff, aug. 2. (Német fólbejelentirtta'inogyielmök szombatra isrítdóra ték a trinidadi legi- ésl .t. ne vádolj án Duna: Stettin és Mo- Tokaj 46, Tiszatür^hács között árad, más 85, Szolnok 64, Csehol apad, közepes vitgrád 47, Szeged fis állású. Schärding 408, (holnap 148), ■JKtel *8, Passau 699, ^schach Szamos: Désj 400, Struc^m*áf(lstein márnémeti 546, ap Jholnap rop: Bodjjég^^rj^Jj^ly 530), Jj^sonV Mo, Ko- 202. Sajt 159,0030681 Hernád:^Ifidasnémeti PP *20), PakL 6. Bereite«: Margittá aj4 OM, Mohác Mj 30/KörösSm Csulla 30, ombos 434, Ulahyvárad — 72, 385. Mba: Szent-“-ké#- 145, tthárd —?36. Dráva: Maros: BareB 50. J Drávasza-hely — bologánymoza: vágó- Balatoni rot 3 PmJ és a’Tiszafüred Velence között Csongrádnál árad, máshol apad. A nap kel 5.23-kor. Alacsony vízállású, nyugszik 20.16-kor, a Visk —12, Tekek,ára hold kel 10.57-kor, — 26, Tiszaújlak — 56, nyugszik 1.34-kor, Vásárosnamény — 36.