Pesti Hírlap, 1941. augusztus (63. évfolyam, 174-198. szám)

1941-08-03 / 176. szám

T*.' ■non■ '^P ‘ ‘ § Pesti Hírlap 1941 aug. 3, vasárnap Rontás Szeretünk nyáron tehenet tartani. A kertből kikerül a széna, meg a kukorica­szár, amin elél, feleszi a friss liszt korpá­ját, és legalább nem kell minden kanál tejfelért a boltba szaladni. A júniusi nagyvásárban vesszük az ok­tóberin eladjuk. Nem valami nagyigényű, fajtehenet, csak­ olyan kis Risky, „aki“ eláll a nyitott fészerben nyáron át, és mégis leadja a napi három-négy liter te­jet. Ennél bővebb tejelőt nem hajlandó János, a vincellérünk megvenni, mert azt tartja, hogy „aki tehén ennél többet ad, a mán nem tehén, hanem kút“. Ezidén is vettünk egy Mádi nevű, kajla szarvú tehenet Este, reggel feji János és Betyár hűségesen asszisztál neki. Reggel, ha felkelek, első utam mindig a gazdasági udvarba vezet akkor szoktuk Jánossal megtárgyalni a napi eseménye­ket. Egy nap azzal fogad János, hogy nincs tej. — Hogyan hogy nincs tej? — Úgy hogy nincs. Nincs a Mádinál tej. — Tán visszatartja? Mért nem fütyült neki? — Nem tartotta az vissza, hanem nincs nála egy csepp sem. — Hogyan, hát elapasztott most nyáron? — Én nem tudhatom. — Hát valaminek csak kellett vele tör­ténni, talán valaki kifejte? — Kifejni nem fejhette ki senki, hiszen mindég itt voltunk az udvaron. — Éjszaka talán? — Éjszaka itt alszom az eperfa alatt, meg a Betyártól nem jöhet be ide senki. A beszélgetésre odajön Lidi, a János felesége és azt mondja: — Nem fejte ki azt senki, rontás van azon. — Lidi, ne beszéljen ilyen butaságokat, hát hogy lehet rontásban hinni. Maga okos asszony. — Már pedig akár tetszik hinni, akár nem, ez csak rontás. Tegnap erre járt a sánta halári és láttam is, ahogy ment, hogy a botjával kereszteket rajzolt a porba. — No hát attól a porba rajzolt keresz­tektől a Mádi még igazán tejelhetne. — Én pedig azt mondom, hogy csak at­­tól van. Tudom, hogy az ilyen viták teljesen meddőek, mert egyikünk sem tudja majd meggyőzni a másikat, azt mondottam hát, hogy várjuk meg az esti fejest, akkor meglátjuk, mi lesz. Este kimentem a fejeshez, Mádi úgy mint rendesen, leadta a két liter tejet. — No ugye, hogy nem rontás volt. Majd egyszer kiderül, hogy mégis csak kifejte valaki. Másnap reggel jelenti János, hogy me­gint nincs tej a Mádinál. Lidi sebesen közbeszól: — Mégis csak rontás van azon! — Hallgasson már el azzal a rontással! Este nincs rontás, reggel meg van? — Bizony van olyan, a Kis Bori Csőre tehenével is úgy volt tavaly, azt is a Ka­lári szerzette rá! — Kapott a Mádi este rendesen ivást? — Kapott. — Nem lehet mégis, hogy visszatartja a tejet? — Ah, hát én fejem mindig, este nem tartja vissza, reggel meg visszatartja? — Adja ide a fejőszekét meg a sajtárt, megnézem én. Lekuporodom, próbálom fejni, nincs abban tényleg egy csepp tej sem. Várjuk meg az estét. Este megint rendben megvan a tej. Reggel jelenti János, nincs tej. — Ejnye, hát mi dolog ez, hát ez most már így fog menni minden nap? Mégis csak végére kell járni annak, hogy mi tör­ténik itt. — Hát én már körülbelül sejtem, hogy mi lehet itt, — mondja János — már teg­nap is éreztem a szagát, csak nem akar­tam szólni, kígyó van az udvarban, az szívja ki a tejet. — János, az Isten áldja meg magát, kí­gyó? És maga megérzi a kígyó szagát? Amikor a liliom virágzott és valamennyien fejfájást kaptunk tőle, akkor maga azt mondotta, hogy maga semmiféle szagot nem érez. És most megérzi a kígyó sza­gát? Én nem érzek itt semmiféle szagot, és olyan kígyó nincs, amelyik két liter tejet kiszívjon egy szuszra. Ne legyünk gyerekek, se babonás vénasszonyok! — Már pedig én azt mondom, hogy kígyó. Nem szeretem a házunk táján a misz­tikus dolgokat, elhatároztam, hogy ennek a boszorkányrontásos kígyóhistóriának most már a végére járok. Nem szóltam felőle senkinek, de este, mi­kor a ház már elcsendesedett, felmen­tem az emeleti vendégszoba terranzára és ott készítettem fekvőhelyet magamnak. Gyönyörű csillagos éjszaka volt. A teli­hold már lebukóban, a tejút teljes pom­pájában ragyogott, és a csöndes nyári éj­szakában csak a tücskök édes muzsikája hallatszott. Inkább tündén, mint boszor­­kányseprüs éjszaka volt. Úgy két óra tájban észreveszek valami valant a fészermit, — mintha valaki taosont volna, ezt megnézzük. Ka­­matajnjikorfegyek az udvarra. Óva­tosan le legj^Fn" hogy zajt ne üssek és sikerült^ észrevétlen a fészerhez jutnom. Csendbelételesek — de a következő pil­lanatban kibuggyant belőlem a kacagás. Betyár állt ott és javában szopta a Mádit, de úgy, hogy a szája csupa hab volt a tejtől. A kacagásomra megébredt János az eperfa alatt és amikor rádöbbent, hogy itt mi történt, előkapta a seprűt és „hát az árgyélusodat, megtanultál fejni?“ csata­kiáltással rohant Betyárra. Nem néztem végig a barátságtalan mér­kőzést, nem tudom, hogyan folyt le, de tény az, hogy Mádi azóta reggel is tejel. Mi pedig mélyen hallgatunk rontásra Kaláriról és a kígyóról. Jusa Elemér. Kétezerötszáz tanító és tanár ind­ailotttál• Szeptemberben minden iskolában megkezdődik a tanítás A Délvidék visszatérésével a magyar kultúrpolitikára újabb feladatok hárultak, igen nehéz, de nemzetnevelő és nemzet­mentő szolgálat szempontjából nagyon fontos feladatok. Nagy-Magyarországon az akkori Bácska tanügyi szervezettség és nevelői munka terén elsőrendű helyet foglalt el, nemcsak a magyar nyelvű ok­tatásban, de az egyes nemzetiségi iskolák­ban is. Jól megalapozott népiskolai szerve­zet, jól felszerelt középiskolák és számos szakiskola szolgálta ott az oktatás, és ezen keresztül a nemzetnevelés szerepét. A trianoni szerződés életbelépésével ez jól működő tanügyi szó megbénult, majd a könyöi iskolapolitika következtéi sorvadt. A legutóbbi­nyira jutott a helyre országban, Magyaro 6.8 gimnáziumi tanuló rffeett, adi­kában ugyanez az arányszám magyarokra nézve csak 3,5 volt, a szláv tanulók arány­száma azonban 15,5-re szökött fel. Ha­sonlóképpen nagy eltéréseket látunk a polgári iskoláknál is. Magyarországon ezer lakosra 11 polgári iskolai tanuló ju­tott, Bácskában a magyar polgáristák arányszáma csak 5 volt, szemben a szláv diákok 9 számával. Az elemi iskoláknál még tragikusabb volt a magyar gyerekek arányszáma. Itt végzett valóban hatalmas pusztítást a jugoszláv iskola­politika . . . A Délvidék visszatérésével természete­sen ezeken a kérdéseken is segíteni kel­lett. A honvédvezérkar főnöke és a val­lás- és közoktatásügyi miniszter a ka­el­­ any­­­z anya­ lakosm­ tonai és a polgári közigazgatás szoros és megértő együttműködése mindent elkö­vetett, hogy a tanítás a Délvidéken szep­tember elején minden zökkenő és aka­dály nélkül megindulhasson. Legelőször is megállapították, hogy a bácskai iskolák tanerői mennyien vannak, majd gyors ütemben megvizsgálták azoknak a tan­erőknek a kérvényeit, akik a visszacsa­tolt Délvidékre pályáztak. Július 22-én volt az első központi értekezlet és mi­után letárgyalták az összes személyi ügye­ket, a kinevezésekről, illetve áthelyezések­ről szóló mintegy kétezer értesítés julius 26-án már Ennek a szenhe J ^!|r a /■ lj*s es: „. • Wjára *00 ti Bacs- kinevezett t n is volt. gyors elintézésnek hö­­ogy az uj nevelőgárda j^-énJuj vidéken ünnepé­ Lés i innen indul honfoglaló réves tanár. A Muravidékre és tanítók Csáktornyán, illetve Muraszombaton tesznek esküt. A tanítói munka mindig nehéz volt, mindig nagy önfeláldozást követelt. A délvidéki tanítókra még a szokottnál is nehezebb feladatok várnak. Vissza kell foglalniok a szó igazi jelentőségében mindazt, amit húsz esztendőnek rossz­akaratú törekvése elrabolt tőlünk. Nem földet, hegyet, erdőt, búzamezőket és kincseket kell visszaszerezniök, többet annál, szíveket és lelkeket. Ebben a ko­moly és szent pillanatban nem mondha­tunk többet, minthogy a magyarok Istené­nek segítségét kérjük nagyszerű és ma­gasztos munkájukhoz. Valami, aminek kétszer örül az ember Valamikor gyermekkoromban volt, hogy Édesapám, miután részvéttel végighallgat­ta egy környékünkben szőlősgazda sirán­kozását, csendes filozófiával jegyezte meg: a szőlőbirtoknak kétszer örül az em­ber, először, amikor megveszi, másodszor, amikor eladja. Erre az egyszerű bölcsességre azóta igen sokat kellett gondolnom, mert az élet meg­tanított rá, hogy nem a szőlőbirtok az egyedüli dolog a világon, aminek kétszer örül az ember és nem is tudja, mikor job­ban: az elején vagy a végén. Most azon­ban a sok közül vegyük ki azt, aminél a kétszeri örömbe egyetlenegyszer sem ve­gyül a keserűség ürömcseppje vagy az ecetsavanyú káröröm. Ne szóljunk tehát — például — a szerelemről, hanem beszél­jünk, mondjuk, a nyaralásról, mert ez két-­­ségtelenül azok közül a dolgai közül való az életünknek, amelyeknek kétszer örülj­­ünk. Hát persze, hogy a vakáció gyönyörű in­tézmény, hiszen már a szó csengéséből is a pihenés örömét hallja ki a fülünk. „Egy hónap van előttem, egy teljes hónap, amely egészen az enyém és egészen a semmitte­vésé“ — mondja az ember a szabadsága első napján s mindenesetre elutazik vala­hova. Ezt az egy hónapot, amely harminc nap, tehát hétszázhúsz óra, valósággal el­­költhetetlen nagyságú idővagyonnak érez­zük és egy percig sem gondolunk arra, hogy még pengőben sem túlságos sok hét­százhúsz, nemhogy órákban különösebb vagyont jelentene. Innen van, hogy kivé­tel nélkül rosszul gazdálkodunk ezzel a vagyonunkkal, de ez egyúttal a szeren­csénk is, mert nyaralási vonatkozásban különösen igaz, hogy az idő: pénz. Minél könnyelműbben költjük az időnket, annál jobban nyaralunk. Csakhogy az idő és pénz jellembeli hasonlósága abban is meg­mutatkozik, hogy mindegyiket akkor kezd­jük tisztelni, amikor már fogytán vagyunk vele. Ez körülbelül a vakációnk harmadik hete múltán következik be, amikor egy reggel arra ébredünk, hogy jaj, Istenei­mához egy hétre ilyenkor már vonaton ülünk hazafelé. Most már ijedten ku­­porgatjuk vagyonunk roncsait — többnyire mindkét értelemben — és ezzel a hirtelen takarékossággal elrontjuk, amit gondtalan könnyelműségünk kedvessé tett számunk­ra. Ne számolgassuk hát aggályosan az órákat, ne verjük fogunkhoz a perceket, hanem még vakációnk vége felé is költe­kezzünk oly merészen a hétszázhúszból, mintha kezünkben volna az egész. Ez ugyanis a módja, hogy másodszor is örüljünk a nyaralásunknak... Amikor boldog könnyelműséggel, csak az utolsó percben eszmélünk rá, hogy egy perc­­fillérünk sincs már­­, sőt sem egy per­cünk, sem egy fillérünk — csodálatosan izgalmas örömmé válik a hazautazás gondolata. Ugyanaz az öröm ez, mint az elindulásé, csak más hangnemben. Az elutazásban annak örülünk, ami új és is­meretlen, a hazatérésben annak, ami régi és meghitten ismerős. Milyen boldogan hagytuk el egy hónap előtt a lakásunkat, a városunkat, mennyire u­tatott már min­dennapjaink megszokottsága és milyen boldogan térünk most vissza az otthon, a város falai, középmennyik­­­újnak, szokat­­lannak béőaltük a mindennapi életünk régi ízét.­­Sőt algyel­ ahogy k is otthoni ágyunk­ban ébredünk, Slárashban még a fogadói szobát sejtjük Annink körül, aztán las­­san-lassan szivbolítuak fel eszméletünkbe a jól ismert otthoni hangok és ez az a perc, amikor a két ellentétes hangnemű öröm egymásba olvad, feloldódik egy kellemes modulációban, mert ekkor az is, hogy el­utaztunk, az is, hogy visszatértünk, már csak emlék kissé. Ez a moduláció szavakra átírva ennyi: itthon vagyunk. És íme, itt van az, ami a nyaralásban a harmadik és legnagyobb öröm. • Ui. u I. %II .4M ■ jJUiU. A ceruza Néhány hetes tanár voltam és osztály­­főnök az I. C­-ben, ötven apró ember pallérozója, nevelője, igazságtevő bírája és egy kicsit — apja. Legalább így érez­tem, mert a száz csillogó gyerekszem riadt kereszttüze lassanként a bizalom sugárzá­sává alakult át. Ettől kezdve nem féltünk egymástól. Nagy öröm és megkönnyebbü­lés mindkét félnek, az osztálynak is, ne­kem is. Atató tevékenységemet elviselték, ne­­velskedésemet egy kicsit unták, — de ha­bráskodásra került a sor: feszült figye­­lemmel, lángoló izgalommal kísérték mű­ködésemet. Vagy inkább egymás működé­sét. Mert mindenkinek megengedtem a tisztességes, okos hozzászólást a tárgya­láshoz is, meg az ítélethez is. Egyik órán a kis Lakos Gyuri jelenti, hogy eltűnt a ceruzája. Reggel még meg­volt, a padon hagyta és most nincs. — Egyetlen egyszer faragtam meg, — teszi hozzá, mint súlyosbító körülményt. Nagy, főbenjáró dolog, különös tekintet­tel az egyszeri faragásra. Ilyen ügyünk még nem is volt. Verekedés, az sűrűn. De lopás! — Ki tette el véletlenül Lakos Gyuri ceruzáját? — hangzik részemről a mentő kérdés. Senki. — Ki láttta a ceruzát? — kérdezem to­vább. A ceruzák igencsak egyformák, nem je­lentkezik senki. — Miről ismernéd meg, hogy a tied? — kérdezem a károsultat. — Három vonást faragtam a vég^ piros-fehér-zöld végére. Ez már szakszerű megbélyegzése^ gántulajdonnak. Van is foganat^ szerre öten-hatan ■ ugranak Gyuri környékéről. Tehát a cg volt s most siincs. » — Ki látta másnáv a ceruzát? tom a kellemetlen kezd&­sködi A betyárbecsület megnému­s­tályt. De már megtanulták: mindennél előbbrevaló. Lassan Pali. — Én láttam. — Vigyázz, — mondom senkit, csak ha biztos vagy a dolgodban. — Én láttam, — ismétli elszántan. — Kinél? — Bihari Jánosnál. Szörnyülködő, izgatott moraj. Bihari új fiú, alig egy hete jött, nem is akárhonnan: Erdélyből. Ezért egy kicsit az osztály büszkesége. Úgy adtam át a többieknek, mint a mi személyes részünket az ország­gyarapodásból és ők úgy fogadták be ma­guk közé. De mi lesz most, ha igazat be­szél a Pali gyerek? — Bihari! — szólítom. — Nálad van a ceruza? A lehajtott fej beismerés. — Hogy került hozzád? Éppen tehoz­­zád?! — és mindenki tudja, mit jelent a hangsúlyozás. Mintha Erdély nevében szé­­gyelnénk magunkat — Bihari János miatt. Ekkor feláll a kis szőke Csöngős Gabi és zavartan, kipirult arccal mondja: — Tanár úr, kérem szépen... én adtam oda neki ... Azt hittem, hogy az övé ... és odaadtam neki. Mindenki látja: mentőakció. Csöngős Gabi mentőakciót indít az erdélyi becsü­let és Bihari János érdekében. Ezt megfe­lelően méltánylom, de anniál szigorúbban dorgálom a bűnöst. Most sír, amikor ki­hirdetem az ítéletet, óra után megyünk az igazgató úrhoz, hadd tudja meg ő is. A sí­rásból hangos zokogás lesz, az osztály izeg-mozog. Soknak találják a büntetést? — Kinek van valami mondanivalója? Feszült csendben áll fel Csapó Géza, az osztály esze. — Tanár úr kérem szépen, Bihari nem is tehet róla, hogy el... elvette a ceruzát. — Nem tehet róla? Nem. És miért nem? — Mert, szegény, — eddig mindig csak román iskolába járt! Az osztály felszabadulva, boldogan he­lyesel. Ez a Géza! Ez igen! Éljen! Elen­gedem a büntetést. — Még az egyszer... — mondom, de érzem, tudom, hogy Bihari Jancsi soha többet arra, hogy eleng igazság Tóth Trinidad vámaszpontjait átvette a* Hilft diff, aug. 2. (Német fólbejelentirtta'in­ogyi­elmök szombatra isrítdóra ték a trinidadi legi- ésl .t. ne vádolj­ ­án Duna: Stettin és Mo- Tokaj 46, Tiszatür^­hács között árad, más 85, Szolnok 64, Cse­hol apad, közepes vit­­grád 47, Szeged fis állású. Schärding 408, (holnap 148), ■JKtel *8, Passau 699, ^schach Szamos: Désj 400, Struc^m*áf(l­stein márnémeti 546, ap Jholnap rop: Bodjjég^^rj^Jj^ly 530), Jj^sonV Mo, Ko- 202. Sajt 159,­­­0030681 Hernád:^Ifidasnémeti PP *20), PakL 6. Bereite«: Margittá aj4 OM, Mohác Mj 30/KörösSm Csulla 30, ombos 434, Ulahyvárad — 72,­ 385. Mba: Szent-“-ké#- 145, tthárd —?36. Dráva: Maros: BareB 50. J Drávasza-­hely —­ bologánymoza: vágó- Balatoni rot 3 PmJ és a’Tiszafüred Velence között Csongrádnál árad, máshol apad. A nap kel 5.23-kor. Alacsony vízállású, nyugszik 20.16-kor, a Visk —12, Tekek,ára hold kel 10.57-kor, — 26, Tiszaújlak — 56, nyugszik 1.34-kor, Vásárosnamény — 36.

Next