Pesti Hírlap, 1942. június (64. évfolyam, 123-145. szám)

1942-06-07 / 127. szám

4 Pesti Hírlap 1942 jun. 7. vasárnap Szökés a fogságból Irta Edelstieiui'Gynlaí Ella Evés után a társaság átvonult fe­ketekávét inni a szalonba és köz­ben persze a háborúról folyt a szó. Egy idősebb úr csillogó szemmel újságolta, hogy most kapott értesí­tést a fiától. A gyerek orosz hadi­fogságba esett, de párnapi kaland, izgalom és nélkülözés után vissza­­verekedte magát az övéihez, most is kint van a fronton. — Neki sikerült — mondta elis­merő mosollyal — az én vállalko­zásom annak idején nem járt hasonló eredménnyel. Pedig már majdnem a célnál voltam, mond­hatnám egy narancshéjon csúsztam el. Gyorsan elhallgatott, mint aki restellt, hogy máris túlságosan magára vonta a figyelmet, de a társaságot érdekelte a dolog most már és kérték, mondja el balsikerű kalandját. — Nem bánom — mondta, — legalább látni fogják, hogy nincsen az a tökéletesen kidolgozott terv, amely egy előre nem látott kicsiség miatt meg ne bukhatna ... Akkori­ban egy Moszkva melletti kisváros­ban éltem, mint hadifogoly, több­száz társammal együtt. A tábort, bár a birodalomban már a felboru­lás jelei mutatkoztak, szigorúan őrizték. De nincs az a szigorú őri­zet, amelyen egy hadifogoly esze túl ne járna. A táborból még csak kijuthatott valahogy az ember a kerítés alatt ásott és terméskővel eltakart lyukon keresztül, annál nehezebb volt a további boldogulás a hadifogságban megkopott rossz ruhában. Akinek még sikerült drá­ga pénzen civilruhát kapnia, meg­bukott a megfelelő igazolványok hiánya miatt. Oroszország nyüzs­­gött a katonaszökevényektől. A rendőrség és csendőrség állan­dóan végigrazziázta a városokat és vonatokat. Akinek nem voltak rendben az okmányai, rögtönítélő bíróság elé került. Még­sem ha­gyott nyugodni a vágy, hogy meg­szökjem innen az otthoniak közé, ahol még szükség lehetett rám azokban a válságos időkben. — Nagy gonddal, rendszeres munkával készültem a szökésre. Éj­jel-nappal oroszul tanultam köny­veimből és sokat beszélgettem az őrökkel. Ezeknek az öreg nép­felkelőknek nagyon tetszett, hogy annyira igyekszem megtanulni a nyelvüket. Kijavították hibáimat, csiszolták kiejtésemet és néhány hónap alatt elértem azt, hogy aki beszélni hallott, azt hihette, hogy született orosz vagyok. Nyelvtudás hiánya hát nem aggasztott. Ellen­ben tudtam, amíg a ruhakérdést meg nem oldom valahogy, nem is gondolhatok tervem kivitelére. — Egy éjszaka váratlanul jó öt­letem támadt. Reggel beszélgetés közben azt kérdeztem Szergej Efimovicstól, az öreg szolgálatve­zető altiszttől, tudna-e nekem női ruhát szerezni? „Minek az?“ — kérdezte gyanakodva. „Színházi előadást rendezünk a táborban“ — mondtam. „Is én leszek az egyik női szereplő.“ Akkor még fiatal voltam, lányosan sima arccal. Szergej nevetett és kijelentette, hogy egészen csinos menyecske lesz belőlem. Még aznap este be­ment a városba, és egy nőismerő­­sétől drága pénzért mindent meg­vásárolt, amire szükségem volt. Még hajfonatokat is szerzett egy fodrásztól. Most már bizonyos voltam a dolgomban. A razziák csak a férfiakra­ terjedtek ki, nők szaba­don járhattak, kelhettek, és utaz­hattak, amerre kedvük tartotta. Mindössze arról volt szó, hogy ki­jussak valahogy a vasúti állomá­sig, a többi már jön magától. — Egy hajnalon aztán, miután tár­saim nagy gonddal felöltöztettek, megvalósítottam tervemet. Keresz­­tülbújtam a kerítés alatti lyukon és kint álltam Isten szabad ege alatt. Széles szoknyámat vígan len­gette a tavaszi szél. Elég jól fest­hettem, mert a hajnali járókelők barátságosan nevettek rám, amikor a mezőn átvágva, a közeli város felé vezető úton haladtam. Nem kellett kérdezősködnöm sem. Télen a parancsnokság külön írásbeli en­gedélyével és persze, megfelelő őri­zet kíséretében sokszor megfordul­tam a városban bevásárolni. A vasúti állomáshoz is tudtam az utat. Kisétáltam az állomásra, ahol már meglehetősen nagy élet volt, mert várták a Moszkva felé induló vo­natot. A várakozók közt egy csomó rendőrt is megpillantottam, ami természetesen nem tett jót amúgy is dúlt idegeimnek. Elbeszélőnk egy pillanatra szüne­tet tartott és zavart mosollyal né­zett végig a társaságon, amelyben asszonyok és leányok is voltak. — Tulajdonképpen — szólt — most érkeztem el történetemnek ahhoz a kényes pontjához, amely miatt szívesen elhallgattam volna az egészet. Vannak bizonyos ter­mészetű izgalmak, amelyek nem­csak az agyra mennek. Nincs benne semmi szégyelni való, végre ez is emberi dolog, de válságosan nehéz pillanatokban az ember néha meg­rendülést érez minden porcikájá­­ban. Minek szépítsem a dolgokat, az állomásra érve, egyenesen ama kis épület felé tartottam, amelyet mindenütt a világon két részre szoktak osztani, az egyik a férfiaké, a másik a nőké. A véletlen úgy hozta magával, hogy éppen az utób­bi felirású bejárat elé kerültem... Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt: „Nők — mondtam bosszúsan és mint aki e helyre belépni ille­téktelen, gyorsan irányt változtat­tam, hogy benyissak a másik ajtón. — Stoj — mondta ebben a pillanat­ban egy, a sínek mellett ácsorgó rendőr — nem tudsz olvasni? — Dehogynem — feleltem és bizony­ságul elolvastam neki a felírást. — A többit azt hiszem, nem kell elmesélnem. Hiába tudtam kitű­nően a szerepemet, megbuktam egy ilyen ostoba kicsiségen. A rendőr bevitt a kapitánysághoz, ahol per­cek alatt tisztázódott a helyzet. Még aznap visszakerültem a tá­borba és a fogda sötétségében két hónapon át tűnődhettem saját bu­taságomon. Csatangolásaim Pápistán írta Nagy Emil A Párisban átélt ifjúkori eszten­dő sokféle gyönyörűségei között természetesen kimagaslóan nagy hatást gyakorolt lelkivilágomra a Louvre. Hónapokon át csatangoltam te­­remről-teremre, emeletről-emelet­­re az emberi kultúra óriási tömegű, ragyogó művészi alkotásait ma­gukba záró változatos épület-labi­rintusokban. Amikor azt gondol­tam, hogy no most már láttam a Louvre összes kincseit, még mindig új és új, addig nem képzelt szép­ségekre bukkantam. Nem jártam el olyan rendszeres­­séggel, ahogy a világot járó ango­lok szoktak cselekedni a régi béke­időkben, szemüket és elméjüket el­sősorban a Baedekerbe vagy a ka­talógusba süllyesztve, s onnan für­készve ki szigorú pontossággal és szófogadó lélekkel azokat a nyom­tatott erkölcsi parancsokat, ame­lyek határozottan előírták a láto­gatók számára, hogy mit tartoznak megnézni, s miben kötelesek gyö­nyörködni. Nekem az volt a boldog szenvedélyem, hogy minden kon­vencionális előírásnak fittyet hány­­«9» egyéni lélekkel, úgy csatangol­­­tam nap-nap után a tömérdek nagy mennyiségben összegyűjtött művé­szi kincsek között, ahogy az ember valami nagyszabású világkiállítást, vagy valami gyönyörű szép vidéket szokott élvezni, gondtalanul áten­gedve egész belső világát az egy­más után lépergő sok ezer perc minden szakértő utasítástól mentes őszinte örömeinek. Mindig csupán akkor néztem bele a katalógusba, ha valami saját szemem, lelkem és szívem egyéni sugallata szerint fel­ébresztette közelebbi tudásvágya­mat. A teljesen gondtalan, jóízű csatangolásnak arra a módjára, amit a párisi műkincsek között hó­napokon át elkövettem, tudtommal csak a francia nyelvben található megfelelő kifejezés: fldner. Nincs ennél kedvesebb dolog a világon, akár a művészetek birodalmában, akár a természet szépségei között csatangol az ember. Ezeket a boldog emlékű, nagy­szerű és gondtalan csatangolásokat, melyek során egyéni lélekkel ke­restem a szépet, a Louvre-on kívül természetesen lépésről-lépésre ki­terjesztettem Pár­is minden egyéb művészi kincseire. A Luxembourg múzeum modern szobrai és képei, s a középkori iparművészeti mes­terművekben pazarul gazdag, ro­mantikus fekvésű Musée de Clugny egy-egy kimagasló állomás voltak a minden megtalálható szépet sor­ra relkeisse csatangolhatni során. a....... . . ..­­.a Páris városának egész történetét nagyszerű részletességgel, plaszti­kusan feltáró Musée Carnavalet­­ban különösen egy kép ragadta meg fiatal fantáziámat. Ez volt írva a kép alá: „Bál a Tuileries-ben a Bastille lerombolásának előestéjén." Gyönyörű toilettekben pompázó, ékszerektől gazdagon csillogó dá­mák és fényes ruhájú urak tarka­barka színes tömegében ott ült a kettős trónon a forradalom során rettenetes sorsra jutott fiatal kirá­lyi pár. Együtt volt ott abban a bál­teremben mindaz, amit születési előny és vagyon egy nagy ország felső osztályainak juttathat, s a nagyúri gondtalan előkelőségnek ragyogó pompájától duzzadó társa­ság, a francia nemesség szine-java, még csak nem is sejtette, hogy mi­alatt ők fent mulatnak az aranyos termekben, élvezve a szép életet, azalatt lent a tömegek lelkének földalatti folyosóiban már a más­nap kitört forradalom pusztító sze­le sivitott végig. Éppen most olvasom R. C. Hut­chinson: „Testament“ című regé­nyét, amelyben színesen és nagy­szerűen szemléltető erővel leírja, hogy a pétervári előkelő nagyúri társadalomnak éppen úgy nem volt sejtelme sem a bolseviki forrada­lom lehetőségéről és közelségéről, mint ahogyan fogalma sem volt ar­ról 128 évvel ezelőtt a párisi nagy­úri világnak. -­­ Mikor már hónapokon át végig­jártam a rengeteg sok történeti ér­tékű templomot és végigcsatangol­tam a művészi szempontból híres palotákon, egy szép tavaszi napon kirándultam a Saint-Germain ma­gaslatra, ahonnan gyönyörű kilá­­tás­ nyílik a városra. Ekkor valami csodálatos káprázat támadt lelkem­ben. Nemcsak Páris épületeinek beláthatatlan tömegét láttam ma­gam előtt onnan felülről, hanem azok a művészi szépség­tömegek is, amiket Páris belül rejtett magá­ban, kiszálltak a kő- és tégla­bur­kokból, mintha valami túlvilági hatalmas erő kifordította volna számomra Páris összes belső művé­szi kincstartalmát, s a sokezer jól ismert gyönyörű kép, szobor, gobe­lin, fayence és műtárgy egymásba kapaszkodva tündéri táncot járt lelki szemeim előtt a házak fölött a csillogó tavaszi napsugárban. A költők közül legközelebb fér­kőzött szívemhez Alfred de Musset. Misztikus szerelmes verseit szenve­délyesen tanultam meg kívülről. Sohasem sikerült neki életében semmi sem, s meghatóan szép vers­ben arra kérte barátait, hogy ha majd meghal, fűzfát ültessenek fö­léje, mert annak halványsárga ár­nyékában akar pihenni. Felkeres­tem sírját a Bére Lachaise temető­ben, s elszorult szívvel szemléltem ott egy vérszegény, gyatra kis fűz­fát. Az őr elmagyarázta, hogy ma­ A 99szhuptsinase irta Szu­lle Géza Mikor nekiindultam az életnek, sokat olvastam, mindenféle nyel­ven, minden cél és rendszer nélkül. Most újabban nagyon sokat olva­sok, mindenféle nyelven, rendszer és cél nélkül. Talán ismét egy új életnek megyek elébe... Felrajzik előttem azok képe, akikhez hozzá­tapad életem sok epizódja, elém­­tűnik sok helyzet, amely sok em­ber arcához fűződik, hiszen ki tud­ja, az emberek teremtik-e a hely­zeteket, vagy a helyzetek hozzák-e létre az embereket? Egy bizonyos: az, hogy minden, ami van, az volt, ami történik, az máskor is volt, „idem, séd aliter“, ugyanaz, csak másképpen, tanítja a filozófia. Minden tavasszal kijárok a Mú­­zeumkertbe. Ott kint hancúroznak a gyerekek, akik nem tudják, hogy mi az idő; bent unatkoznak a mú­­zeumőrök, akik szintén nem tud­ják, mi az idő, csak a hivatalos órát, amely 10-től 2-ig terjed. Né­zem a bokrok közül a régi ország­házát, amelyet most átadnak az olaszoknak székházul. Ez volt az a kicsi ház, amelynek kapuján any­­nyi reménységgel léptem be, több, mint négy étizede, először, mint fiatal megválasztott képviselő, dísz­ruhában, a sötét folyosóról. Amikor az első ülés után kijöttem, foly­ton az a szkeptikus gondolat ker­­getődzött bennem, hogy díszruhá­ban lehet-e gondolkozni? • A Sándor­ utcai házban értékes és érdekes volt a folyosó. Szűk volt, sötét volt, kényelmetlen volt, léghuzatos volt, lármás volt, de ép­pen ez volt az, ami összehozta az embereket és megteremtette a leg­puskaporosabb hangulat közepette is azt a magyaros bajtársiasságot, amelyet most hirdetnek és nem tar­tanak be, amit azonban akkor nem hirdettek, de betartottak. Én már csak akkor láttam a folyosói életet, amikor az haldokolni kezdett, s ez akkor halt meg, amikor átköltöz­tünk a dunamenti nagy palotába. A folyosói élet és egész tradíciója áthúzódott akkor — amit úgy hív­tak, hogy „szkupzsina“ — a Nem­zeti Casino földszinti nyilvános ét­termébe, amelyet Marschall tartott fenn. Akkor még a Nemzeti Casino tabu volt. Közjogibb intézmény volt sokszor a minisztertanácsnál. A Kossuth­ utcában nem volt lóvasút, nehogy lármázzék, mert ott volt a Nemzeti Casino. Az utca közepe fával volt burkolva, nehogy a lo­vak patái csattogjanak, mert ott volt a Nemzeti Casino. A legkisebb megmozdulásra rendőri kordon állt a Szép-utcánál, az Újvilág-utcánál és a Kigyó-utcánál, mert ott volt a Nemzeti Casino. Hosszú ideig a Casino egyedüli igazgatója volt gróf Károlyi Gyula, a feudális nagyúr. Utána következtek gróf Esterházy Mihály, Beöthy Ákos és gróf Zselénszky Róbert, mind kép­viselők. Akik fenn az emeleten ta­gok voltak, lejöttek délután az ét­terembe, hogy a folyosói élet tradícióját követve összejöjjenek azokkal a képviselőkkel, akik az utcáról és földszintről nem mehet­tek fel a Casinóba — mert nem voltak tagok. A szkupzsina olyan volt, mint egy mikrokozmosz. Volt benne nagyúr, zenész, újságíró, zsidó, képviselő, publicista, színész, bankár. Ezek mind a déli korzó és kis ebéd után mentek be az étterembe Marschall vendéglős kétségbeesésére. Nagy volt a füst, nagyobb a lárma, a cech kicsi, a Casinóban étkező her­cegnék és grófnék szédülten oson­tak ki, mert akkor még nem örül­tek úgy a sör, füst és kávéház illa­tának, mint ahogy most szívesen szívják a divatos sörcsarnok sza­gát. A sarokban ott ült, kopasz fe­jét fekete sapkával takarva gróf Károlyi István, az igazgató. Ott bo­lyongott éles hangjával Beöthy Ákos, akinek az egyik nadrágszára mindig rövidebb volt, mint a má­sik. Ott tartottak dörgedelmes be­szédeket a Casino választmányi tagjai. Szegény Marschall nem mert szólni, pedig a vendéglő egyre sor­vadt,­­ a szkupzsina egyre jobban virult. Ott ültem a fiatalok között én is. Mi hallgattunk. Abban az időben az ifjak hallgattak, az öre­gek pedig beszéltek és egyik se csi­nált semmit. A mai korban a fiata­lok beszélnek, az öregek hallgatnak, de szintén nem csinálnak semmit: ez a politika. A korszellem lénye­gében mindig ugyanaz, csak a meg­nyilvánulás más, „idem, sed tota­­liter aliter“. A szót a délutáni szkupzsm­án Győrffy Gyula, Bartha Miklós, Kaas Ivor, Polónyi Géza és Rakov­­szky Stefi vitték. Nem István, mert az később számszéki elnök lett, ma­­meluk volt, míg Stefi a Néppárt­nak volt a bajvívója. Kaas Ivor minden nap új horoszkópot állított fel, minden horoszkópja tévesnek bizonyult, de a dán bárót, aki a legnagyobb eszű és szivü emberek egyike volt, ez sohasem hozta ki sodrából. Klasszikussá vált az a megállapítása, ahogy Tisza Kál­mánt ostorozta, és akiről minden nap hirdette, hogy megbukott. Mi­kor azután tizenöt esztendő múlva tényleg bekövetkezett a bukás, dia­dalmasan mondta:. Nem megmond­tam mindig? — Gyönyörű volt a dialektikája Polónyinak. Ezzel szemben állt a nagyúri hangon tar­tott kérdezősködő dialektikájával Andrássy Gyula, ő nem riposzto­zott, nem vitatkozott, de közbenső kételyek közvetítésével az önma­gában való bizakodás ellenzőjét is kiirtotta a hallgatóságból. Beöthy Ákos mindig Anglia példáját hozta fel, a tory és with udvarhölgyek­ esetétől elkezdve a Magna Char­ta, a külön skót alkotmány, az Aranybulla és a Tripartitum kö­zötti összefüggés és lelki harmónia meglepő jelenségeit tárgyalta, te­kintettel a Habsburg-család ural­kodói képtelenségére. Rakovszky Stefi pedig a dinasztikus hűség tel­jessége mellett ostorozta a zsidó­ságot azzal a hévvel, amelyet nem tört meg soha semmi, csak az a jó barátság, amely Visontai Soma sze­méből sugárzott reá, alá szemrehá­­n­yólag rápillantott, mintha mond­ta volna: „de Stefi, Stefi!“ A szkupzsi­ában történt a Lipót­városi Casino újjáéledése, amelyet talán már nem is ismer a mostani generáció. Tréfás és mégis így van. Visontani Soma, a szkuptsi­a szor­galmas tagja, zsidó volt, de Heves megyében, ahol pedig mindenható ereje van a klérusnak, őt mindig megválasztották Gyöngyösön. „Kle­rikális zsidónak“ hívtuk egymás között tréfás bonhomiával. Sokszor vacsoráztunk együtt, a néppártiak és Soma, és egyszer a szkupzsi­á­ban szemrehányást tettünk neki, hogy a zsidók zárkóznak tulajdon­kép­et mitőlünk, nem mi őtőlük. Abban az időben a Lipótvárosi Ca­sinóban óriási hangversenyek vol­tak, amelyekre világhírű művésze­ket hozattak el az újonnan épült ka­szinó termeinek felavatására. „Erre az ünnepségre persze nem hívnátok meg bennünket“ — mon­dogattuk tréfásan Visontainak. Úgy van! lengték mind. — „Nem úgy van! — felelte Visontai — persze hogy meghívunk...“ És valóban meglepődtünk, amikor az egyik nagy hangversenyre meghívtak bennünket, Zichy Aladárt, Rakov­szky Stefit, Förster Ottót, Meszlé­­nyi Pált és engemet. Ám a Lipót­városi Casino fiatalsága, az ottani vezetőgárda, Barnes I­­arcellel az élén, tiltakozott az ellen, hogy nép­pártiakat, klerikálisokat, kaszinói tagokat hívjanak m­eg. Fálk Miksa volt abban az időben a Lipótvárosi Casino elnöke. Bölcs, nyugodt em­ber, akit Erzsébet­ királyné szemé­lyes barátságával tisztelt meg és aki a legbizalmasabb embere volt a Tiszáknak,, a kormányoknak, Bécsnek. Igazat adott Visontainak, de mert bölcs ember volt, igazat adott Baracsnak is. Nem akarta a társadalmi viszályt, a meghívást lemondani szintén nem engedte, így a koncertet halasztotta el és lemondott. Ekkor regenerálták a Lipótvárosi Casino elnökségét és választották meg Bánffy Dezsőt. A hullámtarajok másfelé kezdtek tornyosulni, mint ahol most látjuk azok tarajzását, várjon ha a mos­tani hangverseny adói hívnák meg a Lipótvárosi Casinót, mi történ­nék? „Idem sed aliter“? den erőlködés ellenére sem sike­rült életerős fűzfát növeszteni a sí­ron. Tehát a szerencsétlen költőnek még ez az utolsó kívánsága sem teljesült. A Pere Lachaise a világ legnagyobb temetőkertje. Hatalmas kiterjedésű domboldalon emelke­dik felfelé, beláthatatlanul, nagy területen. Mire felértem a legma­gasabb ponthoz, Corneille és Raci­ne sírjához, már lebocsátkozott Pá­­risra is, meg a temetőre is az esti szürkület. A temetőn túl terült el Páris, de a félhomályban a távoli házak már úgy egybefolytak a vá­ros felé mélyen lenyúló lankás te­mető ezer és ezer sírkövével, mint­ha egész Páris maga is csak foly­tatása lenne a temetőnek, s nem le­hetett látni, hogy hol végződik a halál birodalma és hol kezdődik az élet Metropolisa? Ez a kísértetiesen megdöbbentő látvány úgy tűnik fel most, 46 év után visszaemlékező lelkemnek, mint a mai világégés késői párisi allegóriája, mert valóban nehéz ima is megmondani, hogy, úgy egyéne­ket, mint nemzeteket illetőleg, hol és mikor végződik az élet, s hol és mikor kezdődik a halál? Isten mentse meg attól az emberiséget,­­ hogy ez az én pérelachaisei allegó­riám odáig terjedjen, hogy a min­dent egybeolvasztó esti szürkület helyét gázok foglalják el, s azok­ mögött tűnjék el majd minden lát­­ható különbség élet és halál között.

Next