Pesti Hírlap, 1942. október (64. évfolyam, 223-247. szám)
1942-10-31 / 247. szám
Kortörténeti földrajz A kiskirályok írta Szedlő Géza A cseh időkben a csehszlovák politikai fegyvertár egyik veszélyes eszköze volt, hogy éket akartak verni a különböző társadalmi osztályok közé. A magyar díszruhás, négylovas hintón járó „főispánok“ és a gyalog járó „zsupánok“ példája volt az egyik fegyverük, hogy igazolják, mennyivel jobb a demokratikus köztársaságban az osztályok között a viszony, mint az arisztokratikus Magyarországon. A perrend regulája szerint— ahogy azt a római jog tanítja — nem az altercatio, az egyenes támadás a legsikeresebb módja a vitatkozásnak, de az oldaltámadás, az exceptio. Ezt a módot használtam mindig, mint nemzetiségi izgató. „Valóban úgy van — mondtam Zelizen —, nálunk régen a főispán díszmagyarban, a saját kastélyából, négylovas hintón ment a megyeházára. A bakon ott ült a darutollas kocsis, a tarsolyos huszár. A főispán tiz évig volt a helyén. Az alatt elúszott a kastély, oda lett a négy ló, nem volt már darutollas kocsis, a főispán gazdagon jött és szegényen, gyalog távozott. Míg most, esernyővel, kalucsniban, egy kis papírkofferrel jön a megyeházára a zsupán. Három évig is alig van a megyeházán, azután a saját autóján, a saját Restgut-jára, maradék birtokára kocsikázik el. Szegényen jött és gazdagon távozott. Melyik kell nektek?“ A harcot megnyertem. Most eltűnődöm ezeken a miniszterelnök megállapítása szerint való régi „kiskirályokon“. Milyenek is voltak? Én még láttam őket, ismertem őket. Még voltam főispáni installációkon, ahol a beiktatás ünnepe a főispán sok évi fizetését felemésztette, és láttam ebben annak a fellobbanását, amit én öreg csáklyás szépnek és nemzetfenntartó erőnek tartok: az öntudatot. A rangtartás magyar jelleg. A cifraság szeretete bennünk van. A magyar ember szereti, ha a lova figurás, de megkívánja, hogy vérló legyen. A cseh időkben biztattam is a magyarokat, maradjunk olyanoknak, amilyenek vagyunk. „Nem félek addig az elcsehesedéstől, amíg azt látom, hogy a csehek örülnek, ha magyarnak nézik őket, a magyarok pedig nem örülnek annak, ha csehnek nézik őket.“ Amíg egyes ember, nemzet, faj másnál különbnek tudja magát, és mások szemében irigységet, de utánzási vágyat támaszt, addig önkéntelen fölényben van. Ez, és csakis ez: vonz. A magyar számbeli kisebbsége dacára nem azzal volt attraktív, hogy olyan volt, mint a többi, de mert különb volt. Ezért tudott asszimilálni. Kicsi képeket forgatok le a régi kiskirályokról: Hont megye kormányzó főispánja volt — így nevezte magát — báró Majthényi László. Nényei kastélya öt kilométerre volt Balassagyarmattól, a megye székhelyétől. Ha megyegyűlés volt, előtte való délután négy lovon elébe kocsizott a főbíró, hat pandúr a csendbiztos vezetése mellett lóháton a barna pandúri uniformisban lovagolt utána. A főispán, oldalán a főispáni titkárral, a megyeházához hajtatott. A tisztikar az alispánnal az élen a lépcsőháznál fogadta a „kegyelmes urat“. Két díszbe öltözött megyei hajdú karos gyertyatartókkal világította a lépcsőket, oldalt kivont karddal meneteltek a huszárok és a hajdúk. A főispán bevonult lakosztályába. Átöltözött és először a pártvezetőséget hívta össze. Hadd lássák: első a párt, azután a megye. (Milyen forgandó és gömbölyű a világ.) Utána vacsorára vendégül látta a pártot, a megyét, a várost. A lakomának reggelig kellett tartania. Fürdés, átöltözés, utána a megyegyülés. A mérték az volt, ki tudja ezt a próbát kiállni. Aki nem volt egyformán friss a fehér és a zöld asztalnál, aki nem tudott jól referálni, abban nem volt kormányzói tehetség, azt Majthényi László elejtette — és az el volt ejtve. Zólyomban abban az időben báró Radvánszky Albert volt a „kormányzó főispán“. Nem a szögletek, a kiélezett helyzetek embere volt. Sima volt. Oda jutott, ahova akart, hozzá nem jutott közel senki. Radványban lakott ősi kastélyában. Gyönyörű Rákóczi-múzeumot gyűjtött össze és uralkodott azon a két megyén, Zólyomon és Túrócon, amelyet alája rendelt a sors. Főispáni titkára volt a később olyan nevezetes Grünwald Béla. A nagyúr észrevettet milyen nagy, kvalitású, milyen kitűmnő, okos ember. Ezért nem való titkárnak. Mert jó titkár az, aki se szorgalmával, se tehetségével nem ejti zavarba főnökét. Szabadulni akart tőle, de úgy, hogy mégis megtartsa. Alispánt akart belőle csinálni. Igen ám, de a vármegye nem akarta, mert Grünwald nem volt zólyommegyei és élt még az axióma (nem tudom, meghalt-e?): „első a nexus, azután a politika, azután a tehetsége. A kormányzó főispánt ez a kicsiség nem érdekelheti. A vármegye óriási többsége Platthy Györgyöt kívánta, a főispán Grünwaldot akarta. A közgyűlésen a Platthy-párt együtt volt, Grünwaldnak nem volt tíz szavazata. A főispán megnyitotta a gyűlést. Kijelentette: az alispán állásra többen pályáztak. „Első helyre jogomnál fogva kandidálom Grünwald Bélát.“ — „Nem kell Grünwald!“, „Abcúg Grünwald!“ — mint a méhkas zümmögött és zsibongott a nagy terem. A főispán csengetett. Csend lett. „Miután úgy hallom, hogy az egész terem egyhangúlag Grünwald Béla nevét hangoztatja, a választást feleslegesnek tartom, így egyhangúlag, közfelkiáltással megválasztott alispánnak jelentem ki.“ Óriási tumultus támadt, százan ordítoztak. A főispán nyugodtan jelentette ki: „A választás megtörténvén, a gyűlést bezárom.“ Grünwald Béla lett a legjobb alispánja az országnak, Radvánszky volt a legjobb főispánja az országnak. Lelkiismeretük szerint, felelősségvállalással cselekedtek hitük szerint, és ez a mértéke a köztisztviselőknek most és mindörökké. ■■■|P|P|jr9M| ■ ' .•••' ■ MRf| • «■■■■■■« Gondoskodás a hadbavonultakról Szóba kerültek a hadisegélyek. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter hangja meleggé vált, szavait a gondoskodás és a szeretet fűtötte át. — Máris intézkedés történt a hadisegély felemelésére. Ezt a kérdést közmegelégedésre fogjuk elintézni. De rendezzük a nemzet egyik nagyon fontos problémáját, a hadiárvák, hadiözvegyek és hadirokkantak ügyét. A hadiárvák, hadiözvegyek, hadirokkantak sohase fognak olyan helyzetbe jutni, hogy elhagyatottaknak és veszteseknek érezzék magukat ők valamennyien óriási áldozatot hoztak, tehát áldozatos szeretettel áll melléjük az állam is. Majd így folytatta: Tájékoztató a Pesti Saírlap pályázatáról Pályázatunkkal kapcsolatosan semmi különös közölnivalónk nincsen. Az alábbiakban csak azt adjuk meg, kik küldhetik be pályamunkáikat jövő vasárnapig, vagyis november 8-ig. Azok, akiknek családi neve J-vel és K-val kezdődik, november 2. és 4., hétfő és szerda között, azok pedig, akiknek családi neve L, M és N kezdőbetűs, november 5. és 8., vagyis csütörtök és vasárnap között juttassák el hozzánk a pályázati feltételeknek megfelelő írásaikat. A Pesti Hírlap Szerkesztősége. Mexikó helyreállítja a diplomáciai kapcsolatot a Szovjettel Buenos Aires, okt. 30. (Német TI) A mexikói kormány hivatalosan közölte, hogy Mexikó rövidesen újból helyreállítja a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjettel. Egyik amerikai hírügynökség mexikói jelentése szerint ez az elhatározás szovjet kezdeményezésre történt. Mexikó és a Szovjet Unió között már 1930-ban megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok, mert akkoriban a mexikói szovjet képviseletet azzal vádolták, hogy beavatkozik Mexikó belügyeibe. Itt ül ÜB Lacikám, kisfiam írta Nagy Zoltán Körülnéztem a vonaton: emberek voltak a többiek is. Megfigyeltem őket: mindegyiknek volt titka. Mérlegeltem, lehet-e valamelyike nagyobb, mint az enyém. Nem, nem lehetett nagyobb: a miénk volt a legsúlyosabb. Az Annáé és az enyém, akik ártatlan arccal utaztunk a vasárnap délutáni gyorson, át a száraz, szalmaszagú alföldi nyáron a távoli otthonok felé, ahonnan kiszakadtunk a nagyvárosi kereső évekbe. Megvizsgáltam a viselkedésünket az idegen szemével: tökéletesen nyugodt volt. Semmit sem árult el abból a vak, toporzékoló, eszétvesztett, marcangoló és fogcsikorgató gyűlöletből, amellyel hónapokon át téptük egymást válóperes ügyvédek, bíróságok és önmagunk előtt. Semmit sem abból a mélabús fájdalomból, mely a szülők honvágyával húzott gyermekeinkhez, akik a nagyszüleiknél töltötték kicsi életüknek immár harmadik esztendejét. A szülők persze semmit sem tudtak mindebből. Előre aláírtuk egymás ezer-ezer levélpapírját és a jó öregek még mindig azt hitték, hogy boldog házaséletünk és küzdelmes kenyérkeresetünk csak azért folyik, hogy nemsoká felvihessük gyermekeinket is magunkhoz és szép jövőt biztosíthassunk nekik. Amikor Anna először kért meg, hogy szívbajos apjára való tekintettel hallgassuk el az öregek előtt a mi szomorú történetünket, két okiból is ellenkeztem: azt hittem, hogy Annának valami hátsó gondolat«, van másra tudtam elképzelni, hogy végig tudunk csinálni ekkora szélhámosságot. De aztán egy pletykás ismerős mendemondáinak szörnyű hatását tapasztalva apósomon, el kellett hinnem, hogy nem élné túl a válás hírét, a legrosszabb újságot, amit el lehet számára képzelni. A második kétségem is eloszlott, amikor, végigjárva a házasság és válás minden poklát, lassan kint beletanultunk a tettetésbe. Olyan leveleket írtunk én az én, ő pedig az ő szüleiknek, hogy csak úgy sugárzott az elképzelt békesség belőle. És ime, most már ott tartunk a komédiázásban, hogy a gyermekeink utáni mohó szomjúságot is el tudjuk titkolni egymás elől. Mert az lehetetlen, hogy Anna is ne ugyanazokat a vad érzéseket palástolná, miket én. A vonaton pedig mégsem érzett meg senki semmit feszült légkörömből. Bizony, nyugtalan voltam, amikor megtudtam, hogy Anya súlyos betegsége miatt legalább egy napra haza kell látogatnunk. Ez azt jelentette, hogy most nem levélben, hanem személyesen kell eljátszani a boldog házaspárt az öregek számára. De amikor láttam, milyen hűvösen tudunk egymás mellett utazni, megnyugodtam: a kirándulás sikerülni fog. Még szerettem volna azon gondolkozni egy kicsit, hogy minek köszönhetjük ezt a közömbösséget, mely most olyan jól esett, mint lázas betegnek a hűs párnak, az együvézártság megszűnésének, vagy a gyűlölet égette ki belőlünk a szerelemmel együtt önmagát is. Nem tudtam már felelni, mert befutottunk a kisvárosi pályaudvarra és Apa boldogan integető alakja jelent meg a vonatablak keretében, amint az állomással együtt lassulva elénk siklott és éppen szemben velünk megállt. Igazi szeretettel csókoltam meg az öreget, mert imádtam humoráért, életművészetéért és mély emberszeretetéért. Nem volt tettetés az a csók sem, amit anyósom lázas arcára nyomtam, mert csaknem szerelmes voltam ennek a hű, önfeláldozó és történeteimet oly mohón hallgatni tudó asszony elképzelt fiatalságába. A gyerekek aludtak. Először a kisebbiket sikerült felébreszteni. Álmos kis szemével sunyin rám nézett, aztán gyorsan behunyta megint. Nevén szólítottam, többször is, mert nem felelt. Végül is felkönyökölt és szemrehányóan rámnézett: — Tomika alszik! Ne zavard! — Beszélsz, drágaságom — ugrottam felé — és ti ezt nem írtátok meg — fordultam szemrehányóan apósomék felé. — Meglepetésnek szántuk — dörmögte az öreg a bajuszába. — És micsoda, ibolyakék szemed van! — most karomra kaptam a húzódozó kicsit. — Nem ismersz meg? Én vagyok az apád! Csókolj meg, kicsikém! Az édes pici gondolkozott egy pillanatig, aztán a számhoz tapadt nyálas kis puszijával. A szeme valóban kék volt. De milyen kék! Mint az ég a Balaton felett nyári estén, augusztus végén, fél nyolckor, amikor a tánc kezdődik. Vagy a Zugspitze fölött januári napos délután. Vagy a Nápolyi-öbölben estefelé. Szagos, ízes, sűrű, emlőkék. Szemembefolyt a kisfiam egész pici élete, panasza, vágya, csöpp bánatai, sírásai, kacagásai, játékaálma-mosolya ezzel a kékséggel. Egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy vadul csókolgatom, ahol csak érem: az arcát, illatos szöszi haját, pici kezét. Őt is megkapta valami ebből a szenvedélyes ölelésből, mert szorosan hozzámsimult kicsi meleg derekával, mintha sohasem akarna elválni tőlem, vagy inkább mintha éppen tudná, hogy kevés időnk van már egymással. Félóra múlva büszkén sétáltunk a kisvárosi utcákon. A csöppség kék ruhája illett a szemeihez, kicsókolt szája pirosan ragyogott lágy arcában, fehér bóbitája, gallérja és cipője pedig vakítóan mutatták nekem és mindenkinek, hol tötyikél a legédesebb gyerek a világon. Otthon már aggódva vártak. Az anyja kikapta kezemből a kicsit, de már futott felém a másik, a nagyobbik, a kedvencem. — Apukám — kiáltotta és a karomba repült. Tudta, hogy még a levegőben elkapom. Neki már sok emléke volt rólam, az együtt töltött napokról, sokszínű utazásokról, mesékkel zsongitott elalvásokról és napok hosszait tartó vad játékokról. — Lacikám, kicsi fiam, — ordítottam magamon kívül az örömtől, hogy még nem felejtett el és szeret. A következő pillanatban már a földön hemperegtünk, ott gurult velünk a kis ibolyaszemű is, és sikoltozva adtuk át magunkat a férfias gyönyörűségeknek. Igen, halálos komolyan, beleadva minden érzést, szenvedélyt és erőt, életrehalálra, elkezdődött a játék. Este volt Fáradt vacsoraszagok lengedeztek még a szobában, az óramutatók izgatottan siettek a vonatindulás időpontja felé. A kis ibolyaszemű anyja ölében bóbiskolt, Laci fiam meg nálam köv«« Nagy Vilmos honvédelmi miniszter nyilatkozata oroszországi útjáról „Minden egyes honvédünkre gondunk van“ Az egész magyar közvélemény szeretetteljes érdeklődéssel kísérte vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter útját, ahol az orosz harctérre ment, hogy személyesen érintkezésbe kerüljön az óriási területeket megszállva tartó és az első arcvonalon küzdő honvédséggel. Közeledik a tél. Tavaly azt hitték, hogy a tengely csapatait legyőzi a borzalmas orosz tél. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter személyesen akarta látni azokat az intézkedéseket is, amelyek megsegítik honvédeteket a Tél tábornokkal vívott nehéz küzdelemben. Két hetet töltött Oroszországban és mindenütt ott volt, ahol hadseregünk dolgozik és harcol. Frontlátogatása után Kijeven keresztül tért haza. A Tábori Újság munkatársát Kijevben fogadta. — Utamnak két fő célja volt — kezdte nyilatkozatát a honvédelmi miniszter —, megszemlélni a megszállott területek biztosítását végző csapatokat és látogatást tenni az első vonalban küzdő fiainknál. Sokat láttam, sokakkal beszéltem, nagy és őszinte élmények mélyültek el benn nem. Mindezek azt a meggyőződésemet érlelték meg, hogy a legmagasabb vezetésnek is fel kell vennie a kapcsolatot a honvéddel, aki puskával a kezében, vagy lövege mellett látja el nehéz és halálos bátorságot követelő szolgálatát. Az anyaországban élők közül igen sokaknak bizony sejtelmük sincs arról, hogy ez a szolgálat néha mennyi önfeláldozást, fáradságot, küzdést, kitartást, lelkesültséget és áldozatot követel. A magyar honvéd lelke mindezzel telve van, szíve és tudata együtt küzd a nagy célért, végképp biztosítani hazája nyugalmát. De különösképpen gyermekei sorsát és jövőjét Az orosz tél — Milyennek látta Nagyméltóságod, az orosz viszonyokat, amelyek között harcolunk? — kérdezte. — Legelsősorban a hirhedt orosz tél mostohaságával kell számolni. Az utak úgyszólván járhatatlanok és a távolságok óriásiak. Hazai viszonyok között mindez szinte elképzelhetetlen, így aztán természetesen az utánpótlás nehéz. Az élelem, a ruházat, a lőszer lassúbb tempóban jut el a csapatokhoz. Elkövettünk mindent, a vezetőség a legkisebb eshetőségekkel is számolt, a nehézségeket legyőztük és minden szállítmány idejében a helyére érkezik. — Egyetlen künnharcoló honvéd hozzátartozója sem fog hiányt szenvedni az ellátásban. És azok, akiktől a háború azt az áldozatot követeli, hogy szeretteik hősi halált halnak, a legmesszebbmenő gondoskodásban részesülnek! Kétszeresére emelik a zsoldot Amikor az újságíró megkérdezte a minisztert, mit tapasztalt a harcoló honvédekkel való közvetlen érintkezés kapcsán, a kemény katona elérzékenyült. Látszott a tekintetén, érzett a hangján, hogy mély és nagy impressziókat visz haza az első vonalból. — Azzal az elhatározással vettem búcsút katonáinktól, hogy jogos és indokolt kívánságaikat minden körülmények között teljesíteni fogjuk. Ennek kapcsán máris közölhetem, hogy honvédeink zsoldját a kétszeresére fogjuk felemelni. Pesti Hírlap 1942 okt. 31. szombat — Fájó pont a csomagküldések korlátozása. Erre vonatkozólag is közölhetem, hogy a téli forgalomban biztosítva lesz a szabad csomagforgalom. Hetenként legalább egy száztengelyes vonat indul, hogy az anyaország küldeményei sürgősen kijussanak Oroszországba. — Mit üzen Nagyméltóságod a fronton küzdő honvédeteknek? — kérdezte végül a Tábori Újság munkatársa. — Szeretettel és bizakodással köszöntöm valamennyiüket és az a kérésem hozzájuk, bízzanak a vezetésben! Tartsanak ki híven megszentelt zászlóik mellett! Hozzák meg az áldozatot drága hazánkért abban a tudatban, hogy azt minden időben egy szebb és biztosabb Magyarországért teszik. Írja meg kérem, azt üzenem, hogy minden egyes honvédünkre gondunk van és nem feledkezünk meg azokról a szolgálatokról, amelyeket a jövőnek tesznek. Üzenem nekik, hogy harcukat aggódó szeretettel figyeli az egész nemzet. Bánffy földművelésügyi miniszter a tűzifaellátásról Az ország tűzifakészlete ki van termelve és az rendelkezésre áll Báró Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter a MTI munkatársa előtt a tűzifaellátásról nyilatkozatot tett. Utalt a miniszter arra, hogy a hatóságok rendelkezéseit bíráló panaszok egy része nem helytálló, másik részének oka a félelemszülte idegesség s csak kisebb része kiván sürgős intézkedést. — Tagadhatatlanul mutatkoznak bizonyos nehézségek a tűzifaellátásnál — mondja nyilatkozatában többek között a miniszter. — Ezeknek négy oka van: a háborús viszonyok következtében előállott nagyobb mérvű szükséglet, a szénhiánynak bizonyos mértékben tűzifával való pótlása, a vasúti kocsik korlátozott rendelkezésre bocsátása és a fuvarosok túlmagas bérkövetelése. A nehézségek okai magyarázatukat abban lelik, hogy az ország háborúban van, de nem olyanok a nehézségek, hogy kiküszöbölésük vagy csökkentésük ne volna lehetséges. Minden feltételmegvan, illetőleg meglesz arra, hogy a lakosságot ezen a téren meglepetések ne érhessék. Hangsúlyozta a miniszter, hogy az ország tűzifaszükséglete ki van termelve, a fennálló szükségletek kielégítésére az rendelkezésre áll. Az esetleges több szükséglet fedezését a rendkívüli fahasználatok nagyobbmérvű engedélyezésével, elsősorban az akácosok kitermelésével biztosítják. Ha a lakosság érdeke kívánja, a kényszertermeléstől sem riad vissza a miniszter. A tűzifának az erdőből a vasúti állomásra való eljuttatása érdekében a kormány szigorú intézkedéseket tett, amelyek a kérdést bizonyára gyökeresen oldják meg. Különös figyelmet fordít a kormány a meglévő vasúti kocsipark arányos elosztására és a szállítások oda irányítására, ahol az ellátás ezt legjobban megkívánja. A szállítás gyorsítása érdekében bevezették a zárt vonatrendszert. Az egyes üzletvezetőségek területéről bizonyos napokon csak Budapestre történhetik szállítás. Kjelenti a miniszter, hogy a bizonyos tekintetben pánikszerű hangulat az adatok alapján nem indokolt. Budapest évi tűzifaszükséglete kerekszámban 65.000 vagon. Erre 1942 április 1-től máig 34.700 vagon érkezett, míg 1941-ben ezalatt az idő alatt 36.000 vagon, 1940-ben pedig 4000 vagonnal kevesebb, mint az idén. Figyelembe véve az államvasutaknak — a hadiszállításoktól eltekintve —, az őszi időben ismeretes megterhelését, az elsötétítési rendeletet, azt lehet mondani, hogy a tűzifaszállítás menetében az előző évhez képest számottevő visszaesés nem mutatkozott, 1940-hez viszonyítva pedig határozott javulás állott be. — Bár az ország ez évi tűzifaszükséglete — mondja a miniszter — ki van termelve, mégis mindenki a legnagyobb takarékossággal használja fel készletét és ne nehezítse a szétosztást intéző szervek munkáját azzal, hogy a tűzifa felhalmozására törekszik. Az illetékes tényezők mindenesetre ki akarnak küszöbölni minden nehézséget, de a közismert háborús nehézségek miatt zavartalan és százszázalékos elosztást nem kívánhat senki. Ma Európában sehol sem lépnek fel a fogyasztók ilyen igényekkel, hanem fegyelmezetten fogadják a hatóságok korlátozó intézkedéseit, amelyek rendkívüli súlyosak még az aránylag legnagyobb erdőterületekkel rendelkező országokban is, így Svájc a békebeli tüzelőanyagfogyasztásnak csak 15 százalékát biztosítja a lakosság részére. A kormány állandóan figyeli a tűzifaellátást és minden hozzáérkező panaszt kivizsgál s ha az helytálló, intézkedik. A termelők, kereskedők és fogyasztók egyéni érdekeiket tegyék félre, mert egyedül így részesülhetünk igazságosan mindannyian szükségletünk kielégítésében.