Pesti Hírlap, 1942. október (64. évfolyam, 223-247. szám)

1942-10-31 / 247. szám

K­ortörténeti földrajz A kiskirályok írta Szed­lő Géza A cseh időkben a csehszlovák po­litikai fegyvertár egyik veszélyes eszköze volt, hogy éket akartak verni a különböző társadalmi osz­tályok közé. A magyar díszruhás, négylovas hintón járó „főispánok“ és a gyalog járó „zsupánok“ példája volt az egyik fegyverük, hogy iga­zolják, mennyivel jobb a demokra­tikus köztársaságban az osztályok között a viszony, mint az ariszto­kratikus Magyarországon. A perrend regulája szerint­­— ahogy azt a római jog tanítja — nem az altercatio, az egyenes tá­madás a legsikeresebb módja a vi­tatkozásnak, de az oldaltámadás, az exceptio. Ezt a módot használ­tam mindig, mint nemzetiségi izga­tó. „Valóban úgy van — mondtam Zelizen —, nálunk régen a főispán díszmagyarban, a saját kastélyából, négylovas hintón ment a megye­házára. A bakon ott ült a darutol­­las­ kocsis, a tarsolyos huszár. A fő­ispán tiz évig volt a helyén. Az alatt elúszott a kastély, oda lett a négy ló, nem volt már darutollas kocsis, a főispán gazdagon jött és szegényen, gyalog távozott. Míg most, esernyővel, kalucsniban, egy kis papírkofferrel jön a megyehá­zára a zsupán. Három évig is alig van a megyeházán, azután a saját autóján, a saját Restgut-jára, ma­radék birtokára kocsikázik el. Sze­gényen jött és gazdagon távozott. Melyik kell nektek?“ A harcot meg­nyertem. Most eltűnődöm ezeken a minisz­terelnök megállapítása szerint való régi „kiskirályokon“. Milyenek is voltak? Én még láttam őket, ismertem őket. Még voltam főispáni instal­lációkon, ahol a beiktatás ünnepe a főispán sok évi fizetését felemész­tette, és láttam ebben annak a fel­­lobbanását, amit én öreg csáklyás szépnek és nemzetfenntartó erőnek tartok: az öntudatot. A rangtartás magyar jelleg. A cifraság szeretete bennünk van. A magyar ember sze­reti, ha a lova figurás, de megkí­vánja, hogy vérló legyen. A cseh időkben biztattam is a magyarokat, maradjunk olyanoknak, amilyenek vagyunk. „Nem félek addig az el­­csehesedéstől, amíg azt látom, hogy a csehek örülnek, ha magyarnak nézik őket, a magyarok pedig nem örülnek annak, ha csehnek nézik őket.“ Amíg egyes ember, nemzet, faj másnál különbnek tudja magát, és mások szemében irigységet, de utánzási vágyat támaszt, addig ön­kéntelen fölényben van. Ez, és csakis ez: vonz. A magyar számbeli kisebbsége dacára nem azzal volt attraktív, hogy olyan volt, mint a többi, de mert különb volt. Ezért tudott asszimilálni. Kicsi képeket forgatok le a régi kiskirályokról: Hont megye kormányzó főispán­ja volt — így nevezte magát — bá­ró Majthényi László. Nényei kasté­lya öt kilométerre volt Balassa­gyarmattól, a megye székhelyétől. Ha megyegyűlés volt, előtte való délután négy lovon elébe kocsizott a főbíró, hat pandúr a csendbiztos vezetése mellett lóháton a barna pandúri uniformisban lovagolt utána. A főispán, oldalán a főispáni titkárral, a megyeházához hajta­tott. A tisztikar az alispánnal az élen a lépcsőháznál fogadta a „ke­gyelmes urat“. Két díszbe öltözött megyei hajdú karos gyertyatartók­kal világította a lépcsőket, oldalt kivont karddal meneteltek a hu­szárok és a hajdúk. A főispán be­vonult lakosztályába. Átöltözött és először a pártvezetőséget hívta össze. Hadd lássák: első a párt, az­után a megye. (Milyen forgandó és gömbölyű a világ.) Utána vacsorá­ra vendégül látta a pártot, a me­gyét, a várost. A lakomának reg­gelig kellett tartania. Fürdés, átöl­tözés, utána a megyegyülés. A mér­ték az volt, ki tudja ezt a próbát kiállni. Aki nem volt egyformán friss a fehér és a zöld asztalnál, aki nem tudott jól referálni, abban nem volt kormányzói tehetség, azt Majthényi László elejtette — és az el volt ejtve. Zólyomban abban az időben báró Radvánszky Albert volt a „kor­mányzó főispán“. Nem a szögletek, a kiélezett helyzetek embere volt. Sima volt. Oda jutott, ahova akart, hozzá nem jutott közel senki. Rad­­ványban lakott ősi kastélyában. Gyönyörű Rákóczi-múzeumot gyűj­tött össze és uralkodott azon a két megyén, Zólyomon és Túrócon, amelyet alája rendelt a sors. Főispáni titkára volt a később olyan nevezetes Grünwald Béla. A nagyúr észre­vettet milyen nagy, kvalitású, milyen kitűmnő, okos em­ber. Ezért nem való titkárnak. Mert jó titkár az, aki se szorgalmával, se tehetségével nem ejti zavarba főnökét. Szabadulni akart tőle, de úgy, hogy mégis megtartsa. Alis­pánt akart belőle csinálni. Igen ám, de a vármegye nem akarta, mert Grünwald nem volt zólyommegyei és élt még az axióma (nem tudom, meghalt-e?): „első a nexus, azután a politika, azután a tehetsége. A kormányzó főispánt ez a kicsiség nem érdekelheti. A vármegye óriási többsége Platthy Györgyöt kíván­ta, a főispán Grünwaldot akarta. A közgyűlésen a Platthy-párt együtt volt, Grünwaldnak nem volt tíz szavazata. A főispán megnyitot­ta a gyűlést. Kijelentette: az alis­pán­ állásra többen pályáztak. „El­ső helyre jogomnál fogva kandidá­lom Grünwald Bélát.“ — „Nem kell Grünwald!“, „Abcúg Grün­wald!“ — mint a méhkas zümmö­gött és zsibongott a nagy terem. A főispán csengetett. Csend lett. „Mi­után úgy hallom, hogy­­ az egész te­rem egyhangúlag Grünwald Béla nevét hangoztatja, a választást fe­leslegesnek tartom, így egyhangú­lag, közfelkiáltással megválasztott alispánnak jelentem ki.“ Óriási tu­multus támadt, százan ordítoztak. A főispán nyugodtan jelentette ki: „A választás megtörténvén, a gyű­lést bezárom.“ Grünwald Béla lett a legjobb al­ispánja az országnak, Radvánszky volt a legjobb főispánja az ország­nak. Lelkiismeretük szerint, fele­lősségvállalással cselekedtek hitük szerint, és ez a mértéke a köztiszt­viselőknek most és mindörökké. ■■■|P|P|jr9M| ■ ' .•••' ■ MRf| • «■■■■■■« Gondoskodás a hadbavonultakról Szóba kerültek a hadisegélyek. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter hangja meleggé vált, szavait a gondoskodás és a szeretet fűtötte át. — Máris intézkedés történt a hadi­segély felemelésére. Ezt a kérdést közmegelégedésre fogjuk elintézni. De rendezzük a nemzet egyik nagyon fontos problémáját, a hadiárvák, ha­diözvegyek és hadirokkantak ügyét. A hadiárvák, hadiözvegyek, hadirok­kantak sohase fognak olyan helyzet­be jutni, hogy elhagyatottaknak és veszteseknek érezzék magukat ők valamennyien óriási áldozatot hoztak, tehát áldozatos szeretettel áll mellé­jük az állam is. Majd így folytatta: Tájékoztató a Pesti Saírlap pályázatáról Pályázatunkkal kapcsolatosan semmi különös közölnivalónk nin­csen. Az alábbiakban csak azt ad­juk meg, kik küldhetik be pálya­munkáikat jövő vasárnapig, vagyis november 8-ig. Azok, akiknek családi neve J-vel és K-val kezdődik, november 2. és 4., hétfő és szerda között, azok pe­dig, akiknek családi neve L, M és N kezdőbetűs, november 5. és 8., vagy­is csütörtök és vasárnap között jut­tassák el hozzánk a pályázati fel­tételeknek megfelelő írásaikat. A Pesti Hírlap Szerkesztősége. Mexikó helyreállítja a diplomáciai kapcsolatot a Szovjettel Buenos Aires, okt. 30. (Német TI) A mexikói kormány hivatalosan kö­zölte, hogy Mexikó rövidesen újból helyreállítja a diplomáciai kapcsola­tokat a Szovjettel. Egyik amerikai hírügynökség mexikói jelentése sze­rint ez az elhatározás szovjet kezde­ményezésre történt. Mexikó és a Szovjet­ Unió között már 1930-ban megszakadtak a diplomáciai kapcso­latok, mert akkoriban a mexikói szovjet képviseletet azzal vádolták, hogy beavatkozik Mexikó belügyeibe. Itt ül ÜB Lacikám, kisfiam írta Nagy Zoltán Körülnéztem a vonaton: emberek voltak a többiek is. Megfigyeltem őket: mindegyiknek volt titka. Mérlegeltem, lehet-e valamelyike nagyobb, mint az enyém. Nem, nem lehetett nagyobb: a miénk volt a legsúlyosabb. Az Annáé és az enyém, akik ártatlan arccal utaz­tunk a vasárnap délutáni gyorson, át a száraz, szalmaszagú alföldi nyáron a távoli otthonok felé, ahon­nan kiszakadtunk a nagyvárosi ke­reső évekbe. Megvizsgáltam a viselkedésünket az idegen szemével: tökéletesen nyugodt volt. Semmit sem árult el abból a vak, toporzékoló, eszétvesz­­tett, marcangoló és fogcsikorgató gyűlöletből, amellyel hónapokon át téptük egymást válóperes ügyvé­dek, bíróságok és önmagunk előtt. Semmit sem abból a mélabús fáj­dalomból, mely a szülők honvágyá­val húzott gyermekeinkhez, akik a nagyszüleiknél töltötték kicsi éle­tüknek immár harmadik esztende­­jét. A szülők persze semmit sem tud­tak mindebből. Előre aláírtuk egy­más ezer-ezer levélpapírját és a jó öregek még mindig azt hitték, hogy boldog házaséletünk és küzdelmes kenyérkeresetünk csak azért folyik, hogy nemsoká felvihessük gyerme­keinket is magunkhoz és szép jövőt biztosíthassunk nekik. Amikor Anna először kért meg, hogy szívbajos apjára való tekin­tettel hallgassuk el az öregek előtt a mi szomorú történetünket, két okiból is ellenkeztem: azt hittem, hogy Annának valami hátsó gon­dolat«, van m­ásra tudtam elkép­zelni, hogy végig tudunk csinálni ekkora szélhámosságot. De aztán egy pletykás ismerős mendemon­dáinak szörnyű hatását tapasztalva apósomon, el kellett hinnem, hogy nem élné túl a válás hírét, a leg­rosszabb újságot, amit el lehet szá­mára képzelni. A második kétsé­gem is eloszlott, amikor, végigjárva a házasság és válás minden poklát, lassan kint beletanultunk a tette­tésbe. Olyan leveleket írtunk én az én, ő pedig az ő szüleiknek, hogy csak úgy sugárzott az elképzelt bé­kesség belőle. És ime, most már ott tartunk a komédiázásban, hogy a gyermekeink utáni mohó szomjú­ságot is el tudjuk titkolni egymás elől. Mert az lehetetlen, hogy Anna is ne ugyanazokat a vad érzéseket palástolná, miket én. A vonaton pedig mégsem érzett meg senki semmit feszült légkörömből. Bizony, nyugtalan voltam, ami­kor megtudtam, hogy Anya súlyos betegsége miatt legalább egy napra haza kell látogatnunk. Ez azt je­lentette, hogy most nem levélben, hanem személyesen kell eljátszani a boldog házaspárt az öregek szá­mára. De amikor láttam, milyen hűvösen tudunk egymás mellett utazni, megnyugodtam: a kirándu­lás sikerülni fog. Még szerettem volna azon gon­dolkozni egy kicsit, hogy minek kö­szönhetjük ezt a közömbösséget, mely most olyan jól esett, mint lázas betegnek a hűs párnak, az együvézártság megszűnésének, vagy a gyűlölet égette ki belőlünk a sze­relemmel együtt önmagát is. Nem tudtam már felelni, mert befutot­tunk a kisvárosi pályaudvarra és Apa boldogan integető alakja jelent meg a vonatablak keretében, amint az állomással együtt lassulva elénk siklott és éppen szemben velünk megállt. Igazi szeretettel csókoltam meg az öreget, mert imádtam humorá­ért, életművészetéért és mély em­­berszeretetéért. Nem volt tettetés az a csók sem, amit anyósom lázas arcára nyomtam, mert csaknem szerelmes voltam ennek a hű, ön­feláldozó és történeteimet oly mo­hón hallgatni tudó asszony elkép­zelt fiatalságába. A gyerekek aludtak. Először a kisebbiket sikerült felébreszteni. Álmos kis szemével sunyin rám né­zett, aztán gyorsan behunyta me­gint. Nevén szólítottam, többször is, mert nem felelt. Végül is fel­­könyökölt és szemrehányóan rám­nézett: — Tomika alszik! Ne zavard! — Beszélsz, drágaságom — ug­rottam felé — és ti ezt nem írtá­tok meg — fordultam szemrehá­nyóan apósomék felé. — Meglepetésnek szántuk — dör­­mögte az öreg a bajuszába. — És micsoda, ibolyakék szemed van! — most karomra kaptam a hú­­zódozó kicsit. — Nem ismersz meg? Én vagyok az apád! Csókolj meg, kicsikém! Az édes pici gondolkozott egy pillanatig, aztán a számhoz tapadt nyálas kis puszijával. A szeme va­lóban kék volt. De milyen kék! Mint az ég a Balaton felett nyári estén, augusztus végén, fél nyolckor, amikor a tánc kezdődik. Vagy a Zugspitze fölött januári napos dél­után. Vagy a Nápolyi-öbölben este­felé. Szagos, ízes, sűrű, emlő­kék. Szemembefolyt a kis­fiam egész pici élete, panasza, vágya, csöpp bánatai, sírásai, kacagásai, játéka­­álma-mosolya ezzel a kékséggel. Egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy vadul csókolgatom, ahol csak érem: az arcát, illatos szöszi haját, pici kezét. Őt is megkapta valami ebből a szenvedélyes ölelés­ből, mert szorosan hozzámsimult kicsi meleg derekával, mintha so­hasem akarna elválni tőlem, vagy inkább mintha éppen tudná, hogy kevés időnk van már egymással. Félóra múlva büszkén sétáltunk a kisvárosi utcákon. A csöppség kék ruhája illett a szemeihez, ki­csókolt szája pirosan ragyogott lágy arcában, fehér bóbitája, gallérja és cipője pedig vakítóan mutatták ne­kem és mindenkinek, hol tötyikél a legédesebb gyerek a világon. Otthon már aggódva vártak. Az anyja kikapta kezemből a kicsit, de már futott felém a másik, a na­gyobbik, a kedvencem. — Apukám — kiáltotta és a ka­romba repült. Tudta, hogy még a levegőben elkapom. Neki már sok emléke volt rólam, az együtt töl­tött napokról, sok­színű utazások­ról, mesékkel zsongitott elalvások­­ról és napok hosszait tartó vad já­tékokról. — Lacikám, kicsi fiam, — ordí­tottam magamon kívül az örömtől, hogy még nem felejtett el és sze­ret. A következő pillanatban már a földön hemperegtünk, ott gurult velünk a kis ibolyaszemű is, és sikoltozva adtuk át magunkat a férfias gyönyörűségeknek. Igen, ha­­lálos komolyan, beleadva minden érzést, szenvedélyt és erőt, életre­­halálra, elkezdődött a játék. Este volt Fáradt vacsoraszagok lengedeztek még a szobában, az óramutatók izgatottan siettek a vonatindulás időpontja felé. A kis ibolyaszemű anyja ölében bóbis­kolt, Laci fiam meg nálam köv«« Nagy Vilmos honvédelmi miniszter nyilatkozata oroszországi útjáról „Minden egyes honvédünkre gondunk van“ Az egész magyar közvélemény sze­retetteljes érdeklődéssel kísérte vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos honvé­delmi miniszter útját, ahol az orosz harctérre ment, hogy személyesen érintkezésbe kerüljön az óriási terüle­teket megszállva tartó és az első arc­vonalon küzdő honvédséggel. Közeledik a tél. Tavaly azt hitték, hogy a tengely csapatait legyőzi a borzalmas orosz tél. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter személyesen akarta látni­­ azokat az intézkedéseket is, amelyek megsegítik honvédeteket a Tél tábornokkal vívott nehéz küz­delemben. Két hetet töltött Oroszor­szágban és mindenütt ott volt, ahol hadseregünk dolgozik és harcol. Frontlátogatása után Kij­even keresz­tül tért haza. A Tábori Újság munkatársát Kijev­­ben fogadta. — Utamnak két fő célja volt — kezdte nyilatkozatát a honvédelmi miniszter —, megszemlélni a meg­szállott területek biztosítását végző csapatokat és látogatást tenni az első vonalban küzdő fiainknál. Sokat lát­tam, sokakkal beszéltem, nagy és őszinte élmények mélyültek el benn nem. Mindezek azt a meggyőződése­met érlelték meg, hogy a legmagasabb vezetésnek is fel kell vennie a kap­csolatot a honvéddel, aki puskával a kezében, vagy lövege mellett látja el nehéz és halálos bátorságot követelő szolgálatát. Az anyaországban élők közül igen sokaknak bizony sejtelmük sincs arról, hogy ez a szolgálat néha mennyi önfeláldozást, fáradságot, küzdést, kitartást, lelkesültséget és ál­dozatot követel. A magyar honvéd lelke mindezzel telve van, szíve és tu­data együtt küzd a nagy célért, vég­képp biztosítani hazája nyugalmát. De különösképpen gyermekei sorsát és jövőjét­ Az orosz tél — Milyennek látta Nagyméltóságod, az orosz viszonyokat, amelyek között harcolunk? — kérdezte. — Legelsősorban a hirhedt orosz tél mostohaságával kell számolni. Az utak úgyszólván járhatatlanok és a távolsá­gok óriásiak. Hazai viszonyok között mindez szinte elképzelhetetlen, így az­tán természetesen az utánpótlás ne­héz. Az élelem, a ruházat, a lőszer las­súbb tempóban jut el a csapatokhoz. Elkövettünk mindent, a vezetőség a legkisebb eshetőségekkel is számolt, a nehézségeket legyőztük és minden szállítmány idejében a helyére érkezik. — Egyetlen künnharcoló honvéd hozzátartozója sem fog hiányt szen­vedni az ellátásban. És azok, akiktől a háború azt az áldozatot követeli, hogy szeretteik hősi halált halnak, a legmesszebbmenő gondoskodásban ré­szesülnek! Kétszeresére emelik a zsoldot Amikor az újságíró megkérdezte a minisztert, mit tapasztalt a harcoló honvédekkel való közvetlen érintke­zés kapcsán, a kemény katona elér­­zékenyült. Látszott a tekintetén, ér­zett a hangján, hogy mély és nagy impressziókat visz haza az első vo­nalból. — Azzal az elhatározással vettem búcsút katonáinktól, hogy jogos és indokolt kívánságaikat minden kö­rülmények között teljesíteni fogjuk. Ennek kapcsán máris közölhetem, hogy honvédeink zsoldját a kétszere­sére fogjuk felemelni. Pesti Hírlap 1942 okt. 31. szombat — Fájó pont a csomagküldések kor­látozása. Erre vonatkozólag is kö­zölhetem, hogy a téli forgalomban biztosítva lesz a szabad csomagfor­galom. Hetenként legalább egy száz­tengelyes vonat indul, hogy az anya­ország küldeményei sürgősen kijus­sanak Oroszországba. — Mit üzen Nagyméltóságod a fronton küzdő honvédeteknek? — kérdezte végül a Tábori Újság mun­katársa. — Szeretettel és bizakodással kö­szöntöm valamennyiüket és az a ké­résem hozzájuk, bízzanak a vezetés­ben! Tartsanak ki híven megszentelt zászlóik mellett! Hozzák meg az ál­dozatot drága hazánkért abban a tudatban, hogy azt minden időben egy szebb és biztosabb Magyaror­szágért teszik. Írja meg kérem, azt üzenem, hogy minden egyes honvé­dünkre gondunk van és nem feled­kezünk meg azokról a szolgálatok­ról, amelyeket a jövőnek tesznek. Üzenem nekik, hogy harcukat aggódó szeretettel figyeli az egész nemzet. Bánffy földművelésügyi miniszter a tűzifaellátásról Az ország tű­zifakészlete ki van termelve és az rendelkezésre áll Báró Bánffy Dániel földművelés­­ügyi miniszter a MTI munkatársa előtt a tűzifaellátásról nyilatkozatot tett. Utalt a miniszter arra, hogy a hatóságok rendelkezéseit bíráló pa­naszok egy része nem helytálló, má­sik részének oka a félelemszülte ide­gesség s csak kisebb része kiván sür­gős intézkedést. — Tagadhatatlanul mutatkoznak bi­zonyos nehézségek a tűzifaellátásnál — mondja nyilatkozatában többek között a miniszter. — Ezeknek négy oka van: a háborús viszonyok követ­keztében előállott nagyobb mérvű szükséglet, a szénhiánynak bizonyos mértékben tűzifával való pótlása, a vasúti kocsik korlátozott rendelke­zésre bocsátása és a fuvarosok túl­­magas bérkövetelése. A nehézségek okai magyarázatukat abban lelik, hogy az ország háborúban van, de nem olyanok a nehézségek, hogy ki­küszöbölésük vagy csökkentésük ne volna lehetséges. Minden feltétel­­megvan, illetőleg meglesz arra, hogy a lakosságot ezen a téren meglepeté­sek ne érhessék. Hangsúlyozta a miniszter, hogy az ország tűzifaszükséglete ki van ter­melve, a fennálló szükségletek kielé­gítésére az rendelkezésre áll. Az esetleges több szükséglet fedezését a rendkívüli fahasználatok nagyobb­­mérvű engedélyezésével, elsősorban az akácosok kitermelésével biztosít­ják. Ha a lakosság érdeke kívánja, a kényszertermeléstől sem riad vissza a miniszter. A tűzifának az erdőből a vasúti állomásra való eljuttatása ér­dekében a kormány szigorú intézke­déseket tett, amelyek a kérdést bi­zonyára gyökeresen oldják meg. Kü­lönös figyelmet fordít a kormány a meglévő vasúti kocsipark arányos elosztására és a szállítások oda irá­nyítására, ahol az ellátás ezt leg­jobban megkívánja. A szállítás gyor­sítása érdekében bevezették a zárt vonatrendszert. Az egyes üzletveze­tőségek területéről bizonyos napokon csak Budapestre történhetik szállítás. Kjelenti a miniszter, hogy a bizo­nyos tekintetben pánikszerű hangulat az adatok alapján nem indokolt. Bu­dapest évi tűzifaszükséglete kerek­számban 65.000 vagon. Erre 1942 áp­rilis 1-től máig 34.700 vagon érkezett, míg 1941-ben ezalatt az idő alatt 36.000 vagon, 1940-ben pedig 4000 vagonnal kevesebb, mint az idén. Figyelembe véve az államvasutaknak — a hadiszállításoktól eltekintve —, az őszi időben ismeretes megterhelését, az elsötétítési rendeletet, azt lehet mondani, hogy a tűzifaszállítás me­netében az előző évhez képest szá­mottevő visszaesés nem mutatkozott, 1940-hez viszonyítva pedig határozott javulás állott be. — Bár az ország ez évi tűzifaszük­­séglete — mondja a miniszter — ki van termelve, mégis mindenki a leg­nagyobb takarékossággal használja fel készletét és ne nehezítse a szét­osztást intéző szervek munkáját az­zal, hogy a tűzifa felhalmozására tö­rekszik. Az illetékes tényezők min­denesetre ki akarnak küszöbölni min­den nehézséget, de a közismert hábo­rús nehézségek miatt zavartalan és százszázalékos elosztást nem kívánhat senki. Ma Európában sehol sem lép­nek fel a fogyasztók ilyen igényekkel, hanem fegyelmezetten fogadják a ha­tóságok korlátozó intézkedéseit, ame­lyek rendkívüli súlyosak még az aránylag legnagyobb erdőterületekkel rendelkező országokban is, így Svájc a békebeli tüzelőanyagfogyasztásnak csak 15 százalékát biztosítja a lakos­ság részére. A kormány állandóan figyeli a tű­­zifaellátást és minden hozzáérkező panaszt kivizsgál s ha az helytálló, in­tézkedik. A termelők, kereskedők és fogyasztók egyéni érdekeiket tegyék félre, mert egyedül így részesülhe­tünk igazságosan mindannyian szük­ségletünk kielégítésében.

Next