Pesti Hírlap, 1944. március (66. évfolyam, 49-73. szám)

1944-03-01 / 49. szám

4 Pesti Hírlap 1944 márc. 1, szerda Kaland a sötétben Levelet vittem egy ismerősömhöz, akinek nincsen telefonja. Útba esik, gondoltam, átadom én magam, ,ha otthon van, mindjárt a választ is meg­kapom. Bridge-ről volt szó, ha pos­tára adom, három napba is beletelik, amíg felel, akkor már késő más partnerről gondoskodni, egyszóval le­­szállottam a villamosról és bekanya­rodtam a kis mellékutcába, ahol az illető lakik. A Vérmező közelében van a laká­suk, de ellentétben a fényözönnel, amely annak széleit borítja, a kis utcában teljes a Világításhiány, ám­bár még hat óra sem volt, úgyhogy semmiképpen sem bírtam a házszá­­mot elolvasni. Sebaj, gondoltam, a hármas számot nem nehéz megtalálni, az egyik szélen egyáltalán semmiféle ház nincsen. Így több mint valószínű, hogy a hármas szám a harmadik ház lesz. Ez logikus, ugyebár? Bebotor­káltam a kapun, ahol még sűrűbb sötétség fogadott, mint odakint és elindultam a házmestert megkeresni. Mert eddigelé még sohasem voltam annál a bizonyos ismerősömnél, ami­óta új lakásában lakik. Lehet, hogy van házmester abban a házban, de ha van, ügyesen sikerült náki önmagát is, lakását is elrejteni, mert szorgos utánjárás dacára, sehogy sem bírtam meglelni. . Egy csoszogó vénasszony jött le a lépcsőn, az felvilágosított, hogy ez a ház az ötös és a hatos szám egyben s igy megkockáztatta azt a feltevést, hogy a hármas számú a második lesz az utca kezdetétől, így is volt. Hogy miért van egy háznak két száma és ha már van, miért nem tesznek valami kis lám­pát vagy egyéb világító eszközt a szá­mok alá, azt igen szeretném tudni, de nem vagyok tisztában vele, hogy ki­től kérjek eziránt felvilágosítást. A második kapualj és lépcsőház épp oly sötét volt, mint az első, olyannyira, hogy lehetetlen volt a kitett név­jegyeket s a lakások számát elolvasni. Találomra becsengettem a kapualjból nyíló első lakásba, úgy okoskodván, hogy ez valószínűleg a házmester la­kása lesz, akitől majd megtudakolha­tom ismerősöm emeletét és lakás­­számát. A csengetésre ki is nyílt az ajtó és egy idősebb tiszteletreméltó úriember jelent meg, aki kérdésemre, hogy itt lakik-e a hómester, csodálkozó meg­döbbenéssel azt felelte, hogy nem, itt ő talult. Faggatásomra, hogy hát hol található fenntnevezett férfiú, azt vá­laszolta, hogy inkább ne keressem, mert a sötét udvaron több mint való­színű, hogy kitöröm a lábam, esetleg egyéb bajom is történik és még ak­kor sem valószínű, hogy megtalálom az ajtaját, mert nem nyílik egyenesen az udvarra, majd ő útbaigazít, ha le­het. Az ismerősöm? Hogyne, fent lakik a második emeleten, nem tudja ugyan pontosan, hogy melyik lakás­ban, de csengessek be bármelyikbe, ott majd felvilágosítanak. Megköszön­tem előzékenységét és elindultam. Látni ugyan semmit sem lehetett, de felfelé sötétben is elég könnyű a já­rás, így minden baleset nélkül fel­értem. Természetesen rossz lakásba csengettem be, ami ilyenkor halálos biztonsággal mindig megtörténik és ismerősöm sem volt otthon, így ott­hagytam a levelet és megindultam lefelé. Ez már nehezebb vállalkozás volt. A lépcső a karja mellett oly éles kanyarban csavarodott, hogy alig kapott az ember lába helyet, ahol rá­léphessen, karja nélkül pedig a sötét­ben reménytelen volt a vállalkozás. Lassan és óvatosan indultam neki, az első emeletig szerencsésen el is jutot­tam, amikor azonban a második for­dulóhoz értem, hirtelen­ és váratlanul akadályba ütköztem. Az akadály­­ nem volt túlságosan kemény és azt mondta, hogy „Par­don“, ellenben ugyanazon pillanatban egy akaratlan mozdulattal kisodorta kézitáskámat kezemből. Ijedten utána hajoltam, az akadály szintén, mire fejünk összekoccant és az ő kalapja, hangos koppanással, a földre repült, amiből azt következtettem, hogy hím­­nemű akadállyal van dolgom. „Bocsánat“, mondtam most már én és azzal megkezdtük a keresgélést. A másiknak kézi villanylámpása volt, én az enyémet nem hoztam magam­mal, mivel nem volt szándékom be­­sötétítésig házon­ kívül maradni, igy a kis, kerek fényfolt nyomában kétrét görnyedve kutattunk, amig pénztár­cámat, tantusztartómat, púderes do­bozomat és rúzsomat, melyek rakon­cátlan gyermekek módjára szanaszét szaladtak, amikor a táska zára a zu­hanástól kinyílt, összeszedtük. Kalap­ját csak a lépcső alján találta meg. Hálás köszönetet rebegve váltunk el egymástól, miután jó néhány, percet töltöttünk szoros együttműködésben. A legfurcsább a dologban az, hogy ha valaha találkozunk, lehetetlen, hogy megismerjük egymást, mert a lámpa csak a földet világította meg, arcun­kat egy pillanatig sem. Rendben van, az ilyesmi előfordul, nem érdemes sok szót vesztegetni rá. Ellenben mi lesz, ha ne adj’ Is­ten, egyszer megint éjszaka szólal meg a légi riadó? Izgatott, siető emberek e majdnem vak sötétben levő, kényel­metlen, csúszós, éles kanyarú lépcsőn, amikor mindenki karján pléd, táska, vizesüveg, miegymás, amit a lapok ilyen esetben javasolnak, sőt mi több, esetleg egy-két gyerek is és az mind ott tolong egyszerre az óvóhelyhez vezető lejáraton? És ez a ház nem ki­vétel, úgyszólván minden lépcső, tisz­telet a kivételnek, majdnem teljes sötétségbe burkolódzik, ahogy az elsö­­tétítés megkezdődött, sőt legtöbbje már azelőtt. Miért ne lehetne megfe­lelő számú kék üveggel ellátott lámpát alkalmazni a lépcsőházakban, ha már úgy vannak építve, hogy az ablakok elsötétítése ott nem lehetséges? Rend­kívül sok balesetnek lehetne ilyen módon elejét venni légi riadó esetén is, de rendes, riadónélküli napokon is. Mert nekem csak a táskám esett le az összeütközéskor, ismeretlen ismerő­sömnek pedig a kalapja, de éppúgy eleshettünk volna mi magunk is és esetleg a lábunkat vagy nyakunkat törhettük volna ki. Szerény kérésem, melyhez, úgy hi­szem, Budapest összes lakói teljes szívből csatlakoznak: hasson valami­lyen hatóság oda, hogy a háziurakat kötelezzék megfelelő számú kék lámpa elhelyezésére a lépcsőházakban­ és kapualjakban. Mindahányan rendkí­vül hálásak lennénk érte. Bethlen Margit. földről. A lovak kopogó patával szaladnak, Tóni meghajtotta­ őket, hogy na fázzanak. Utoléri őket a szekér, de rögtön meg is torpan. Tóni kiveszi szájából a pipát és így csodálkozik Vizi nénire. Lefékezi a lovakat. -1- Hé, te, hőő! — És lassú lépésben halad. Nyilván szeretné látni, mi fog történni. Már-már a biró házánál vannak, amikor szemközt jön velük Terka. A kezében tejeskanna. Rögtön át­látja a helyzetet, különösen Tóni álnokságát, de nem szól ő sem, csak utánuk fordul, amint elhalad­nak mellette. Amikor pedig látja, hogy Vizi néni meg a kislány be­fordul a biró udvarára és rövid ha­bozás után Tóni is utánuk megy, összehúzza magán a kendőt és ő is benyomja a kisajtót. A bíró a tornácon áll és pipázik. Mire Terka beér, már nagyban fo­lyik a vallatás. — Szóval, hogy én bontsam ki? — Igen — rebegi Viziné —, ha­tóság kell az ilyesmihez. A birónak hizeleg a szó. Kiveszi szájából a csutorát és jó hangosan mondja: — Ezt a csomagot hatósá­gilag lefoglalom és elrendelem a kinyitását. —• Aztán hátrakiált a konyha felé. —• Juli, te, hozz ollót! Tóni fellélekzik. — Nem kell ide, olló! Bicska is elég. — Azzal már vágja is a mad­zagot. Két helyen roppan a zsineg és oldódik a csomag. Vizi néni oda­­nyúl, hármat gördit rajta és ime...­ egy kövér megpucolt liba fekszik a vásznon. — Óhh — szalad ki az asszonyok száján, aztán megkönnyebbülten és mosolyogva. —* óhh... —. Ccc — csetteg Tóni a nyelvé­vel és nagyon nagy zavarban van. Leveszi a kalapját és mind a tíz körmével gyúrja, vakarja a fejét. Csak úgy harsog a haja. Közben nagyokat pislog és nem mer a bi­­róra nézni. A biró zsíros, piros arcán mosoly fut szét. Széthúzza a száját úgy, hogy látni lehet szép, erős fogait és hallani lehet horkantását. Aztán széles, harsány nevetésbe tör ki a biró, kacag, de úgy kacag, csak úgy reng a pocakja. — Gyere csak, te Juli, gyere, csak... De ezek nem várják meg. Tóni az első, aki meglép- Úgy csap a lovak közé, hogy azok áll­ukból kezdenek el vágtatni. Terka orrig húzza fejét a harásztkendőbe, Vi­ziné pedig idegesen rántja magá­val a kislány kezét. — Gyere már, mit bámulsz, te mafla... A történetnek még nincs vége. Az eset híre ugyanis eljutott Tóni feleségének a fülébe is. És Tóni fe­lesége nagy kardos asszony ám. Fél disznót elemel a vállán; látszik, hogy böllér volt az apja. A szom­szédok hallották dühös, szitkozódó hangját: — Vén hülye. Nem gon­dolt arra, hogy valaki feketézni akart vele és a fináncoktól való fé­lelmében dobta ki a vonatból? Mi?­ Nem mer egy csomagot kibontani? Hogy véres volt? Oh, hogy a ma­­gasságos... — aztán utána sirán­kozva. — Egy szép kövér liba, Is­tenem, egy nagy, sárga liba... — Mást is hallottak még a szomszé­dok, de ,arra csak ennyit mondtak. — Szegény Tónii ­A mai világ legérdekesebb szállodája A világ egyik legérdekesebb pontja ma kétségtelenül az a szállodaépület, amely ott áll Törökország fiatal fővá­rosának, Ankarának legszebb és leg­nagyobb utcáján: az Ankara Palace Hotel. Vele szemben, az utca másik felén, a török nemzetgyűlés épülete áll. Mind a két épületben politikát csinálnak... A fiatal török főváros alapításának évében kezdték el építeni az Ankara Palace Hotelt, törökös stílusban, de eredetileg az egyik állami hivatal épületének szánták, majd Kemal pasa intézkedésére szállodai rendelte­tésnek adták át. Fedele alatt ma az egész világon páratlanul álló egyetér­tésben laknak, nem egyszer fal-fal mellett, ellenségeskedésben álló orszá­gokból származó vendégek: németek és angolok, amerikaiak és japánok, legnagyobb részben diplomaták, új­ságírók, gazdasági szakemberek, kato­nák és természetesen egész serege olyan titokzatos vendégeknek, akikről nem nehéz azt gyanítani, hogy egyik vagy másik hadviselő ország kémei. Közbül semleges vagy nem hadviselő országok diplomatái,­­ kiküldöttei is megszállnak a hotelben, sőt még az is előfordul, hogy ezek a semlegesek — véletlenül — törökök. A „félhivatalos szálloda Ilyenformán ez a hivatalos épület­nek szánt és közben vendégfogadóvá alakult épület végül mégis kikötött bizonyos „félhivatalos“ jellegnél, mert ha volt valaha szálloda, amelyről el­mondható volt, hogy „félhivatalos“ in­tézmény, akkor az Ankara Palace Ho­tel az. Igaz, hogy ezt a jellegét az is alátámasztja, hogy a török állam nagyösszegű szubvencióban részesíti a szálló vezetőségét. A „félhivatalos jel­leg“ azonban kifejeződik a szálloda egész légkörében is, amely merőben különbözik a világ minden előkelő szállodájának légkörétől. A török kormány is ebben a szállo­dában tartja meg nagy hivatalos fo­gadásait, mert a szálló hatalmas, szög­letes előcsarnoka a török főváros egyetlen, reprezentációs célokra al­kalmas helyisége. Az ilyen hivatalos estélyeken mutatkozik meg leginkább az a valóságos rendezői művészet, amellyel a török kormány semleges­ségét igyekszik kidomborítani. A csarnokot ilyenkor úgy osztják fel, hogy a­ különböző ellenséges „tábo­rok“, ha nem akarják, egyszerűen tu­domást sem kénytelenek venni egy­­­másról.­­a németek, angolok, japánok, amerikaiak, finnek, oroszok úgy van­nak csoportosítva, közéjük ügyesen el-elhintett török társaságokkal, hogy súrlódásra, de még csak egy-egy kí­nos találkozásra sem nyílik alkalom. A szálloda szobái állandóan foglal­tak és jellegzetesen háborús tünet, hogy sok az állandó lakó. Ezek között van az egyik semleges ország követe is, aki hivatalos helyiségét is a szál­lodában tartja fenn. Rossz nyelvek azt beszélik róla, hogy a titkos írás­nak, amellyel jelentéseit kormányá­nak küldi, megfejtési kulcsát — élve a gyanúperrel — állandóan a zsebé­ben hordja. Alig képzelhető el érde­kesebb látvány, mint amikor az elő­csarnok kis fülkéiben, amelyekben t a kihallgatás veszélye nélkül lehet be­szélgetni, órákig tartó megbeszélése­ket folytatnak külföldi diplomaták és újságírók. A „Pavillon“ érdekességei Még érdekesebb azonban a szálloda „Pavillon“ nevű helyisége: a bár. Itt minden este zene van és talán az is a gondosan őrzött török semleges­séget bizonyítja, hogy a zenekar mű­során pontos arányban váltakozik a bécsi keringő és az amerikai jazz. Szórakoztató műsor is igyekszik elte­relni a vendégek figyelmét egymás­ról, de csak kevés sikerrel, mert, a műsorszámokra senki sem figyel, an­nál nagyobb érdeklődés kíséri, kicso­da kicsodával ül együtt, egyik vagy másik asztalnál. Ha például egy né­met diplomata egy török államférfi társaságában jelenik meg, vagy a török miniszterelnök az angol követ­tel, már izgatott és suttogó találga­­tások járnak szájról-szájra az aszta­loknál. Ez is egyedülálló érdekessége a mai világnak: egy világpolitikai je­lentőségű bár. Az Ankara Palace Hotel tehát tető­­től-talpig, minden porcikájában és legkisebb levegőfoszlányában is át meg át van itatva politikával, tehát csak egészen természetes, hogy a rendőrség — ha diszkréten is, de an­nál szigorúbban — őrizet alatt tartja. Minden vendég jövését, menését, ér­kezését és távozását megfigyeli, mert ez az épület azt is kifejezi, hogy a török semlegesség a legnagyobb biz­tosítéka az éberség. Miért? Most, amikor anyaghiány van min­den téren,­­ miért tömik ki a nők a vállukat olyan kitartóan? Miért tartják szépnek azt, hogy a természe­tes női váll formájukat atléta férfi­­vállnak tömessék ki? Vagy miért hor­danak a nők influenzás világban olyan kalapokat, amik a fejüknek csak egy huszadrészét védik a hideg­től vagy széltől? És miért nem tud­nak a nők a pókhálóvékonyságú ha­risnyadivatról lemondani, ami drága és kényelmetlen? Hisz nyáron úgyis a harisnyátlan láb a divatos, miért kell hát a hűvösebb évszakokban is avval a folyton leszaladó szemmel kínlódni. Hisz ki ne ismerné azt a bosszúságot, amikor néha már öltöz­ködés közben is két-három pár ha­risnyát­ kell egymásután elővenni, mert felhúzás közben is lepattan, le­szalad egy szem. Hát még későbben, villamosokról való le- és felszállás­kor. Csak egy pár divathölgynek kel­lene kijelenteni, hogy szebb az erő­sebb szálú harisnya — rögtön akad­nának követőik. Miért nem teszik? Vagy változatosság kedvéért még egészen más téren kérdezősködöm! Miért tetszik most a női énekben a férfias hang! Miért kedves dolog az, ha a rádiót hallgatja az ember, hogy jó pár percig gondolkozhat és talál­gathat, amíg rájön, hogy férfi vagy nő-e az, aki énekel? Továbbá, miért szeretnek kitűnő drámai színészek és színésznők rossz énekesek és énekesnők lenni! Miért tetszik az, ha valaki énekel és közben félig szaval. S ha ez szép, miért nem szoktak szavalás közben is imitt-amott énekelni? . Vagy: miért szeretnek idegen kife­j­­ezéseket használni a legnagyobb elős szeretettel azok, akik nem ismerik azt az idegen nyelvet, amit beszédjükbe kevernek. Ezt leginkább az új elő­kelőségek űzik előszeretettel. Bocsánatot kérek, ha ezt a miért kérdésemet most arra használom, hogy egy pár ilyen kiszólást itt el­mondjak, de a téma és alkalom any­­nyira csábító, hogy nem tudom el­szalasztani. Valakit például hallot­tam, hogy azt mondta egy barátjáról: „Egész kofferre való prognotikus könyvei vannak!“ Pornografikus he­lyett. Vagy egy másik elismerően egy leányismerőséről, hogy az­ diploma­tikus leány. Diplomást akarván mon­dani. „A színházban csak a partne­ren szeretek ülni!" — mondta egy nemrégen gazdagodott kereskedő. És „Utóbbi időben nagyon jó riportereket lehet az újságokban olvasni!" Még tudnék jó pár ilyen mulatsá­gos ki- vagy inkább elszólást idézni, de nem akarok túlságosan eltérni eredeti tárgyamtól. Azért kérdezem még, hogy miért is szeretik az emberek egymást ijeszt­getni s ha valami riasztó hirt halla­nak, akár igaz, akár költött — még ha ők maguk sem egészen hiszik el, — miért sietnek továbbadni és em­bertársaikat rémizgetni vele? De miután erre nincs felelet s mert ha volna is — ügyetlen, cél­talan volna ma még s mert kis írásomban végig iparkodtam a ko­moly, szomorú kérdéseket tréfással is keverni — ide iktatok egy régi Arisztid-viccet: „Borzasztó volt hát­tal ülni a vonaton, — mindig rosszul leszek!“ — „Miért nem kérte meg a vis-á-vis-ját, hogy cseréljen helyet?“ — „Mert nem volt vis-d-vis-m.“ Azt hiszem, nekem sem volna sok mi ért­emre olyan vi­s-á-vis-m, aki meg tudna minderre felelni. Mouche. Két fagypont között A hideg viszonylagos fogalom. Hogy meleg hőfokot érez valaki hidegnek, attól fü£g, hogy előzőleg milyen hő­mérsékletű testtel volt érintkezésben. A hőmérő fagypontja csak egy tet­szőlegesen kiválasztott pont a hő­mérséklet létráján. Csak újabban határozták meg természettudományo­san a hideget. A laikust az lepi meg leginkább, hogy míg a meleg — persze elmélet­ben — végtelenségig fokozható, ad­dig a hidegnek szilárd alsó határa van: mínusz 273,2 fok Celsius. Ez a tökéletes hő­hiány állapota. Ekkora hideget ugyan még soha sehol sem mértek, de laboratóriumi kísérletek­ben már megközelítették- Ez az út a két fagypont között elég hosszú évekig tartott, és sok tudományos energiába került.­­• Az első kísérleteket ultrahideg elő­állítására folyékony gázzal végezték. 1896-ban Linde német mérnök­e 180 fokot ért el. További próbálkozások a nemes héliumgázzal —269 fokig ve­zettek. Később rettenetes erejű fut­tatókkal sikerült a folyékony héliu­mot úgy összepréselni, hogy légnyo­másának egy részétől megszabadult, így a gyorsan párolgó héliumfolyadék hőfoka annyira süllyedt, hogy már csak négyötöddel volt magasabb az abszolút zérus foknál. A tudomány ezzel sem elégedett meg. Debys tanár, holland fizikusnak támadt az az öt­lete, hogy mágneses sókat folyékony héliummal lehűtött, azután erős elektromágnesek hatásának tett ki. A mágneses erő megszüntetésének pillanatában ezek a testek az „abszo­lút zérus“-nál, vagyis —273,2 foknál mindössze fokkal magasabb hőmérsékletig hűltek le. Ezek a la­boratóriumi hidegek a természetben nem fordulnak elő. A legújabb csil­lagászati mérések szerint még a vi­lágűr hőmérséklete is lényegesen ma­gasabb az abszolút fagypontnál Hébének Kioszkja — Egy pesti polgár centenáriuma —* írta Siklóssy László A sétáló Pestnek száz év előtt is a Vörösmarty-tér volt a középpontja, csakhogy akkor még Színház-térnek hívták. Csak később jutott — közbe eső Gizella-tér mivolta után — mos­tani elnevezéséhez. Neve megválto­zott, de jellege nem. A Vörösmarty­­tér ma is forgalmi központ, mint száz év előtt volt s éppen olyan találkozó és pihenő helye az úri népnek, ami­lyen volt a táblabiróvilág korában. A régi Színház-tér valamivel mégis nagyobb volt, mint a mai megszabá­lyozott Vörösmarty-tér. Ezért ajánla­tos volt pontosan megjelölni a talál­kozás helyét. Ilyenül kínálkozott Fischer úr kioszkja — teljes nevén Hébének Kioszkja —, amelynek he­lyén idők folyamán Kugler, majd Ger­­baud cukrászdája emelkedett. Fischer Péter közkedvelt alakja volt a magyar biedermeier-világnak. Művelt ember volt és igazi „euro­péer“, aki feleségével együtt megjárta Franciaországot és Angliát Mozgé­kony volt és figyelmes, amivel üzleté­be szoktatta nemcsak a pesti polgársá­got, hanem a mágnásvilágot s a poli­tikai élet előkelőségeit is. Szimat és ötlet kellett annak megállapításához is, hogy a pesti úri világ sétapihenő­jének megrögzítésére és üzleti kihasz­nálására legalkalmasabb a hatalmas Színház-tér északkeleti sarka. • Kü­zdelem a hegemóniáért a patkósütönével Fischer azonban nem itt kezdte pá­lyáját s tekintélyét sem itt alapozta meg, hanem a Szervita-téren. Itt épít­tette ő fel az első kioszkot Pesten s arra hatalmas betűkkel rápingáltatta a cégért: Hébének Kioszkja. — Büszke cím, írta róla az egykorú Podmaniczky Frigyes, kissé darabos magyarsága, de mindenesetre dicsé­retes, mert ez volt az egyik első ma­gyar feliratú nyilvános helye Pestnek s egyszersmind csinosan berendezett, könnyen elérhető, kellemes találko­zóhelye a divatvilágnak. Ami öröm az egyiknek, bánat a má­siknak. Eddig ugyanis a város ínyenc népe egy másik cukrászüzletbe járt a Szervita-térre, a hires „patkósütőné­­hez“, akinek diós- és mákoskalácsai még a pozsonyi patkóval is felvették a versenyt. Hát bizony ez a szegény patkósütőné, a maga ósdi kis boltjá­ból könnyes szemmel nézte, mint épül a tér közepén Fischer újszerű frissítő pavilonja, amely „úgy belsejében, mint a baldachinok alatt mindent ma­gában foglalt, amit a legmagasabb elegancia és a felvilágosodott ízlés csak nyújthat...“ A város gyors fejlődése azonban minden problémát megoldott. A nyárs­polgárok ezentúl is ragaszkodtak az ő mákos- és dióspatkójukhoz , azt továbbra is a jól bevált forrásnál sze­rezték be. Ami pedig Fischert illeti, őt sikere vállalatának fejlesztésére biztatta. Szétszedette tehát kioszkját s azt kibővítetten, s még díszesebben a Szinház-téren állíttatta fel. Széchenyi Hébének Kioszkjában A Hébe-kioszk tehát a Városi Szín­ház közvetlen közelébe került s igy természetesen előadás előtt és után megtelt a színház látogatóival. Maga gróf Széchenyi István — mint lelkes sportember és levegőbarát­­— kapott az alkalmon, hogy e kellemes helyen elbeszélgessen barátaival. Különösen 1842-es naplójegyzeteiben említi a kioszkot, ahol tavasszal és nyáron így „pocsékolta“ idejét Valóságban ez a kioszk hozta ki a magyar úri népet a­ zárt , és füstös vendéglői szobákból a szabadba Sok látnivaló is volt a kioszk körül: nem­csak az ott sétáló dámákban-urakban lehetett gyönyörködni, hanem azok­ban a tarka lovas­kocsis csoportok­ban is, amelyek innen indultak ki a városligeti lovaskorzóra s esetleg hosszabb kirándulásokra. Széchenyi szerette e kedves és bé­kés helyet Botrány , egyszer volt a kioszkban. Ismeretes, hogy az időben jurátus fiatalságunk szívesen fitog­tatta a magyar virtust, amiből egy­­szer-másszor bizony csúnya ribillió keletkezett, így történt 1841 május 6-án. A Hébe-kioszkban a zenekar valami bécsi keringőt játszott, amikor egy jurátus hangosan magyar zenét követelt „Egy tiszt ezért beléje szúrt. Konfúzió. Bajonett Ez a kezdet..." — jegyezte fel Széchenyi. Sötétlátása ekkor még nem teljese­­dett be. A Hébe-kioszkban is békésen folyt tovább az élet A derék Fischer örült vállalkozása sikerének, ame­lyen felbuzdulva, 1843-ban a STer­­mina-kápolna mellett egy villa­szállót is építtetett. A hoteléletet a város porából kivinni a zöldbe, remek gondolat volt , kezdemé­­nyezésének sikerét azonban már nem érte meg, mert ugyanennek az évnek október havában korai sírjába dőlt Pest városa egyik legtevékenyebb pol­gárát veszítette el benne. Most halá­lának századévekor megérde­melte, Hosts, eml­ékét is tejti el.

Next