Pesti Hírlap, 1944. március (66. évfolyam, 49-73. szám)
1944-03-01 / 49. szám
4 Pesti Hírlap 1944 márc. 1, szerda Kaland a sötétben Levelet vittem egy ismerősömhöz, akinek nincsen telefonja. Útba esik, gondoltam, átadom én magam, ,ha otthon van, mindjárt a választ is megkapom. Bridge-ről volt szó, ha postára adom, három napba is beletelik, amíg felel, akkor már késő más partnerről gondoskodni, egyszóval leszállottam a villamosról és bekanyarodtam a kis mellékutcába, ahol az illető lakik. A Vérmező közelében van a lakásuk, de ellentétben a fényözönnel, amely annak széleit borítja, a kis utcában teljes a Világításhiány, ámbár még hat óra sem volt, úgyhogy semmiképpen sem bírtam a házszámot elolvasni. Sebaj, gondoltam, a hármas számot nem nehéz megtalálni, az egyik szélen egyáltalán semmiféle ház nincsen. Így több mint valószínű, hogy a hármas szám a harmadik ház lesz. Ez logikus, ugyebár? Bebotorkáltam a kapun, ahol még sűrűbb sötétség fogadott, mint odakint és elindultam a házmestert megkeresni. Mert eddigelé még sohasem voltam annál a bizonyos ismerősömnél, amióta új lakásában lakik. Lehet, hogy van házmester abban a házban, de ha van, ügyesen sikerült náki önmagát is, lakását is elrejteni, mert szorgos utánjárás dacára, sehogy sem bírtam meglelni. . Egy csoszogó vénasszony jött le a lépcsőn, az felvilágosított, hogy ez a ház az ötös és a hatos szám egyben s igy megkockáztatta azt a feltevést, hogy a hármas számú a második lesz az utca kezdetétől, így is volt. Hogy miért van egy háznak két száma és ha már van, miért nem tesznek valami kis lámpát vagy egyéb világító eszközt a számok alá, azt igen szeretném tudni, de nem vagyok tisztában vele, hogy kitől kérjek eziránt felvilágosítást. A második kapualj és lépcsőház épp oly sötét volt, mint az első, olyannyira, hogy lehetetlen volt a kitett névjegyeket s a lakások számát elolvasni. Találomra becsengettem a kapualjból nyíló első lakásba, úgy okoskodván, hogy ez valószínűleg a házmester lakása lesz, akitől majd megtudakolhatom ismerősöm emeletét és lakásszámát. A csengetésre ki is nyílt az ajtó és egy idősebb tiszteletreméltó úriember jelent meg, aki kérdésemre, hogy itt lakik-e a hómester, csodálkozó megdöbbenéssel azt felelte, hogy nem, itt ő talult. Faggatásomra, hogy hát hol található fenntnevezett férfiú, azt válaszolta, hogy inkább ne keressem, mert a sötét udvaron több mint valószínű, hogy kitöröm a lábam, esetleg egyéb bajom is történik és még akkor sem valószínű, hogy megtalálom az ajtaját, mert nem nyílik egyenesen az udvarra, majd ő útbaigazít, ha lehet. Az ismerősöm? Hogyne, fent lakik a második emeleten, nem tudja ugyan pontosan, hogy melyik lakásban, de csengessek be bármelyikbe, ott majd felvilágosítanak. Megköszöntem előzékenységét és elindultam. Látni ugyan semmit sem lehetett, de felfelé sötétben is elég könnyű a járás, így minden baleset nélkül felértem. Természetesen rossz lakásba csengettem be, ami ilyenkor halálos biztonsággal mindig megtörténik és ismerősöm sem volt otthon, így otthagytam a levelet és megindultam lefelé. Ez már nehezebb vállalkozás volt. A lépcső a karja mellett oly éles kanyarban csavarodott, hogy alig kapott az ember lába helyet, ahol ráléphessen, karja nélkül pedig a sötétben reménytelen volt a vállalkozás. Lassan és óvatosan indultam neki, az első emeletig szerencsésen el is jutottam, amikor azonban a második fordulóhoz értem, hirtelen és váratlanul akadályba ütköztem. Az akadály nem volt túlságosan kemény és azt mondta, hogy „Pardon“, ellenben ugyanazon pillanatban egy akaratlan mozdulattal kisodorta kézitáskámat kezemből. Ijedten utána hajoltam, az akadály szintén, mire fejünk összekoccant és az ő kalapja, hangos koppanással, a földre repült, amiből azt következtettem, hogy hímnemű akadállyal van dolgom. „Bocsánat“, mondtam most már én és azzal megkezdtük a keresgélést. A másiknak kézi villanylámpása volt, én az enyémet nem hoztam magammal, mivel nem volt szándékom besötétítésig házon kívül maradni, igy a kis, kerek fényfolt nyomában kétrét görnyedve kutattunk, amig pénztárcámat, tantusztartómat, púderes dobozomat és rúzsomat, melyek rakoncátlan gyermekek módjára szanaszét szaladtak, amikor a táska zára a zuhanástól kinyílt, összeszedtük. Kalapját csak a lépcső alján találta meg. Hálás köszönetet rebegve váltunk el egymástól, miután jó néhány, percet töltöttünk szoros együttműködésben. A legfurcsább a dologban az, hogy ha valaha találkozunk, lehetetlen, hogy megismerjük egymást, mert a lámpa csak a földet világította meg, arcunkat egy pillanatig sem. Rendben van, az ilyesmi előfordul, nem érdemes sok szót vesztegetni rá. Ellenben mi lesz, ha ne adj’ Isten, egyszer megint éjszaka szólal meg a légi riadó? Izgatott, siető emberek e majdnem vak sötétben levő, kényelmetlen, csúszós, éles kanyarú lépcsőn, amikor mindenki karján pléd, táska, vizesüveg, miegymás, amit a lapok ilyen esetben javasolnak, sőt mi több, esetleg egy-két gyerek is és az mind ott tolong egyszerre az óvóhelyhez vezető lejáraton? És ez a ház nem kivétel, úgyszólván minden lépcső, tisztelet a kivételnek, majdnem teljes sötétségbe burkolódzik, ahogy az elsötétítés megkezdődött, sőt legtöbbje már azelőtt. Miért ne lehetne megfelelő számú kék üveggel ellátott lámpát alkalmazni a lépcsőházakban, ha már úgy vannak építve, hogy az ablakok elsötétítése ott nem lehetséges? Rendkívül sok balesetnek lehetne ilyen módon elejét venni légi riadó esetén is, de rendes, riadónélküli napokon is. Mert nekem csak a táskám esett le az összeütközéskor, ismeretlen ismerősömnek pedig a kalapja, de éppúgy eleshettünk volna mi magunk is és esetleg a lábunkat vagy nyakunkat törhettük volna ki. Szerény kérésem, melyhez, úgy hiszem, Budapest összes lakói teljes szívből csatlakoznak: hasson valamilyen hatóság oda, hogy a háziurakat kötelezzék megfelelő számú kék lámpa elhelyezésére a lépcsőházakban és kapualjakban. Mindahányan rendkívül hálásak lennénk érte. Bethlen Margit. földről. A lovak kopogó patával szaladnak, Tóni meghajtotta őket, hogy na fázzanak. Utoléri őket a szekér, de rögtön meg is torpan. Tóni kiveszi szájából a pipát és így csodálkozik Vizi nénire. Lefékezi a lovakat. -1- Hé, te, hőő! — És lassú lépésben halad. Nyilván szeretné látni, mi fog történni. Már-már a biró házánál vannak, amikor szemközt jön velük Terka. A kezében tejeskanna. Rögtön átlátja a helyzetet, különösen Tóni álnokságát, de nem szól ő sem, csak utánuk fordul, amint elhaladnak mellette. Amikor pedig látja, hogy Vizi néni meg a kislány befordul a biró udvarára és rövid habozás után Tóni is utánuk megy, összehúzza magán a kendőt és ő is benyomja a kisajtót. A bíró a tornácon áll és pipázik. Mire Terka beér, már nagyban folyik a vallatás. — Szóval, hogy én bontsam ki? — Igen — rebegi Viziné —, hatóság kell az ilyesmihez. A birónak hizeleg a szó. Kiveszi szájából a csutorát és jó hangosan mondja: — Ezt a csomagot hatóságilag lefoglalom és elrendelem a kinyitását. —• Aztán hátrakiált a konyha felé. —• Juli, te, hozz ollót! Tóni fellélekzik. — Nem kell ide, olló! Bicska is elég. — Azzal már vágja is a madzagot. Két helyen roppan a zsineg és oldódik a csomag. Vizi néni odanyúl, hármat gördit rajta és ime... egy kövér megpucolt liba fekszik a vásznon. — Óhh — szalad ki az asszonyok száján, aztán megkönnyebbülten és mosolyogva. —* óhh... —. Ccc — csetteg Tóni a nyelvével és nagyon nagy zavarban van. Leveszi a kalapját és mind a tíz körmével gyúrja, vakarja a fejét. Csak úgy harsog a haja. Közben nagyokat pislog és nem mer a biróra nézni. A biró zsíros, piros arcán mosoly fut szét. Széthúzza a száját úgy, hogy látni lehet szép, erős fogait és hallani lehet horkantását. Aztán széles, harsány nevetésbe tör ki a biró, kacag, de úgy kacag, csak úgy reng a pocakja. — Gyere csak, te Juli, gyere, csak... De ezek nem várják meg. Tóni az első, aki meglép- Úgy csap a lovak közé, hogy azok állukból kezdenek el vágtatni. Terka orrig húzza fejét a harásztkendőbe, Viziné pedig idegesen rántja magával a kislány kezét. — Gyere már, mit bámulsz, te mafla... A történetnek még nincs vége. Az eset híre ugyanis eljutott Tóni feleségének a fülébe is. És Tóni felesége nagy kardos asszony ám. Fél disznót elemel a vállán; látszik, hogy böllér volt az apja. A szomszédok hallották dühös, szitkozódó hangját: — Vén hülye. Nem gondolt arra, hogy valaki feketézni akart vele és a fináncoktól való félelmében dobta ki a vonatból? Mi? Nem mer egy csomagot kibontani? Hogy véres volt? Oh, hogy a magasságos... — aztán utána siránkozva. — Egy szép kövér liba, Istenem, egy nagy, sárga liba... — Mást is hallottak még a szomszédok, de ,arra csak ennyit mondtak. — Szegény Tónii A mai világ legérdekesebb szállodája A világ egyik legérdekesebb pontja ma kétségtelenül az a szállodaépület, amely ott áll Törökország fiatal fővárosának, Ankarának legszebb és legnagyobb utcáján: az Ankara Palace Hotel. Vele szemben, az utca másik felén, a török nemzetgyűlés épülete áll. Mind a két épületben politikát csinálnak... A fiatal török főváros alapításának évében kezdték el építeni az Ankara Palace Hotelt, törökös stílusban, de eredetileg az egyik állami hivatal épületének szánták, majd Kemal pasa intézkedésére szállodai rendeltetésnek adták át. Fedele alatt ma az egész világon páratlanul álló egyetértésben laknak, nem egyszer fal-fal mellett, ellenségeskedésben álló országokból származó vendégek: németek és angolok, amerikaiak és japánok, legnagyobb részben diplomaták, újságírók, gazdasági szakemberek, katonák és természetesen egész serege olyan titokzatos vendégeknek, akikről nem nehéz azt gyanítani, hogy egyik vagy másik hadviselő ország kémei. Közbül semleges vagy nem hadviselő országok diplomatái, kiküldöttei is megszállnak a hotelben, sőt még az is előfordul, hogy ezek a semlegesek — véletlenül — törökök. A „félhivatalos szálloda Ilyenformán ez a hivatalos épületnek szánt és közben vendégfogadóvá alakult épület végül mégis kikötött bizonyos „félhivatalos“ jellegnél, mert ha volt valaha szálloda, amelyről elmondható volt, hogy „félhivatalos“ intézmény, akkor az Ankara Palace Hotel az. Igaz, hogy ezt a jellegét az is alátámasztja, hogy a török állam nagyösszegű szubvencióban részesíti a szálló vezetőségét. A „félhivatalos jelleg“ azonban kifejeződik a szálloda egész légkörében is, amely merőben különbözik a világ minden előkelő szállodájának légkörétől. A török kormány is ebben a szállodában tartja meg nagy hivatalos fogadásait, mert a szálló hatalmas, szögletes előcsarnoka a török főváros egyetlen, reprezentációs célokra alkalmas helyisége. Az ilyen hivatalos estélyeken mutatkozik meg leginkább az a valóságos rendezői művészet, amellyel a török kormány semlegességét igyekszik kidomborítani. A csarnokot ilyenkor úgy osztják fel, hogy a különböző ellenséges „táborok“, ha nem akarják, egyszerűen tudomást sem kénytelenek venni egymásról.a németek, angolok, japánok, amerikaiak, finnek, oroszok úgy vannak csoportosítva, közéjük ügyesen el-elhintett török társaságokkal, hogy súrlódásra, de még csak egy-egy kínos találkozásra sem nyílik alkalom. A szálloda szobái állandóan foglaltak és jellegzetesen háborús tünet, hogy sok az állandó lakó. Ezek között van az egyik semleges ország követe is, aki hivatalos helyiségét is a szállodában tartja fenn. Rossz nyelvek azt beszélik róla, hogy a titkos írásnak, amellyel jelentéseit kormányának küldi, megfejtési kulcsát — élve a gyanúperrel — állandóan a zsebében hordja. Alig képzelhető el érdekesebb látvány, mint amikor az előcsarnok kis fülkéiben, amelyekben t a kihallgatás veszélye nélkül lehet beszélgetni, órákig tartó megbeszéléseket folytatnak külföldi diplomaták és újságírók. A „Pavillon“ érdekességei Még érdekesebb azonban a szálloda „Pavillon“ nevű helyisége: a bár. Itt minden este zene van és talán az is a gondosan őrzött török semlegességet bizonyítja, hogy a zenekar műsorán pontos arányban váltakozik a bécsi keringő és az amerikai jazz. Szórakoztató műsor is igyekszik elterelni a vendégek figyelmét egymásról, de csak kevés sikerrel, mert, a műsorszámokra senki sem figyel, annál nagyobb érdeklődés kíséri, kicsoda kicsodával ül együtt, egyik vagy másik asztalnál. Ha például egy német diplomata egy török államférfi társaságában jelenik meg, vagy a török miniszterelnök az angol követtel, már izgatott és suttogó találgatások járnak szájról-szájra az asztaloknál. Ez is egyedülálló érdekessége a mai világnak: egy világpolitikai jelentőségű bár. Az Ankara Palace Hotel tehát tetőtől-talpig, minden porcikájában és legkisebb levegőfoszlányában is át meg át van itatva politikával, tehát csak egészen természetes, hogy a rendőrség — ha diszkréten is, de annál szigorúbban — őrizet alatt tartja. Minden vendég jövését, menését, érkezését és távozását megfigyeli, mert ez az épület azt is kifejezi, hogy a török semlegesség a legnagyobb biztosítéka az éberség. Miért? Most, amikor anyaghiány van minden téren, miért tömik ki a nők a vállukat olyan kitartóan? Miért tartják szépnek azt, hogy a természetes női váll formájukat atléta férfivállnak tömessék ki? Vagy miért hordanak a nők influenzás világban olyan kalapokat, amik a fejüknek csak egy huszadrészét védik a hidegtől vagy széltől? És miért nem tudnak a nők a pókhálóvékonyságú harisnyadivatról lemondani, ami drága és kényelmetlen? Hisz nyáron úgyis a harisnyátlan láb a divatos, miért kell hát a hűvösebb évszakokban is avval a folyton leszaladó szemmel kínlódni. Hisz ki ne ismerné azt a bosszúságot, amikor néha már öltözködés közben is két-három pár harisnyát kell egymásután elővenni, mert felhúzás közben is lepattan, leszalad egy szem. Hát még későbben, villamosokról való le- és felszálláskor. Csak egy pár divathölgynek kellene kijelenteni, hogy szebb az erősebb szálú harisnya — rögtön akadnának követőik. Miért nem teszik? Vagy változatosság kedvéért még egészen más téren kérdezősködöm! Miért tetszik most a női énekben a férfias hang! Miért kedves dolog az, ha a rádiót hallgatja az ember, hogy jó pár percig gondolkozhat és találgathat, amíg rájön, hogy férfi vagy nő-e az, aki énekel? Továbbá, miért szeretnek kitűnő drámai színészek és színésznők rossz énekesek és énekesnők lenni! Miért tetszik az, ha valaki énekel és közben félig szaval. S ha ez szép, miért nem szoktak szavalás közben is imitt-amott énekelni? . Vagy: miért szeretnek idegen kifejezéseket használni a legnagyobb elős szeretettel azok, akik nem ismerik azt az idegen nyelvet, amit beszédjükbe kevernek. Ezt leginkább az új előkelőségek űzik előszeretettel. Bocsánatot kérek, ha ezt a miért kérdésemet most arra használom, hogy egy pár ilyen kiszólást itt elmondjak, de a téma és alkalom anynyira csábító, hogy nem tudom elszalasztani. Valakit például hallottam, hogy azt mondta egy barátjáról: „Egész kofferre való prognotikus könyvei vannak!“ Pornografikus helyett. Vagy egy másik elismerően egy leányismerőséről, hogy az diplomatikus leány. Diplomást akarván mondani. „A színházban csak a partneren szeretek ülni!" — mondta egy nemrégen gazdagodott kereskedő. És „Utóbbi időben nagyon jó riportereket lehet az újságokban olvasni!" Még tudnék jó pár ilyen mulatságos ki- vagy inkább elszólást idézni, de nem akarok túlságosan eltérni eredeti tárgyamtól. Azért kérdezem még, hogy miért is szeretik az emberek egymást ijesztgetni s ha valami riasztó hirt hallanak, akár igaz, akár költött — még ha ők maguk sem egészen hiszik el, — miért sietnek továbbadni és embertársaikat rémizgetni vele? De miután erre nincs felelet s mert ha volna is — ügyetlen, céltalan volna ma még s mert kis írásomban végig iparkodtam a komoly, szomorú kérdéseket tréfással is keverni — ide iktatok egy régi Arisztid-viccet: „Borzasztó volt háttal ülni a vonaton, — mindig rosszul leszek!“ — „Miért nem kérte meg a vis-á-vis-ját, hogy cseréljen helyet?“ — „Mert nem volt vis-d-vis-m.“ Azt hiszem, nekem sem volna sok mi értemre olyan vis-á-vis-m, aki meg tudna minderre felelni. Mouche. Két fagypont között A hideg viszonylagos fogalom. Hogy meleg hőfokot érez valaki hidegnek, attól fü£g, hogy előzőleg milyen hőmérsékletű testtel volt érintkezésben. A hőmérő fagypontja csak egy tetszőlegesen kiválasztott pont a hőmérséklet létráján. Csak újabban határozták meg természettudományosan a hideget. A laikust az lepi meg leginkább, hogy míg a meleg — persze elméletben — végtelenségig fokozható, addig a hidegnek szilárd alsó határa van: mínusz 273,2 fok Celsius. Ez a tökéletes hőhiány állapota. Ekkora hideget ugyan még soha sehol sem mértek, de laboratóriumi kísérletekben már megközelítették- Ez az út a két fagypont között elég hosszú évekig tartott, és sok tudományos energiába került.• Az első kísérleteket ultrahideg előállítására folyékony gázzal végezték. 1896-ban Linde német mérnöke 180 fokot ért el. További próbálkozások a nemes héliumgázzal —269 fokig vezettek. Később rettenetes erejű futtatókkal sikerült a folyékony héliumot úgy összepréselni, hogy légnyomásának egy részétől megszabadult, így a gyorsan párolgó héliumfolyadék hőfoka annyira süllyedt, hogy már csak négyötöddel volt magasabb az abszolút zérus foknál. A tudomány ezzel sem elégedett meg. Debys tanár, holland fizikusnak támadt az az ötlete, hogy mágneses sókat folyékony héliummal lehűtött, azután erős elektromágnesek hatásának tett ki. A mágneses erő megszüntetésének pillanatában ezek a testek az „abszolút zérus“-nál, vagyis —273,2 foknál mindössze fokkal magasabb hőmérsékletig hűltek le. Ezek a laboratóriumi hidegek a természetben nem fordulnak elő. A legújabb csillagászati mérések szerint még a világűr hőmérséklete is lényegesen magasabb az abszolút fagypontnál Hébének Kioszkja — Egy pesti polgár centenáriuma —* írta Siklóssy László A sétáló Pestnek száz év előtt is a Vörösmarty-tér volt a középpontja, csakhogy akkor még Színház-térnek hívták. Csak később jutott — közbe eső Gizella-tér mivolta után — mostani elnevezéséhez. Neve megváltozott, de jellege nem. A Vörösmartytér ma is forgalmi központ, mint száz év előtt volt s éppen olyan találkozó és pihenő helye az úri népnek, amilyen volt a táblabiróvilág korában. A régi Színház-tér valamivel mégis nagyobb volt, mint a mai megszabályozott Vörösmarty-tér. Ezért ajánlatos volt pontosan megjelölni a találkozás helyét. Ilyenül kínálkozott Fischer úr kioszkja — teljes nevén Hébének Kioszkja —, amelynek helyén idők folyamán Kugler, majd Gerbaud cukrászdája emelkedett. Fischer Péter közkedvelt alakja volt a magyar biedermeier-világnak. Művelt ember volt és igazi „européer“, aki feleségével együtt megjárta Franciaországot és Angliát Mozgékony volt és figyelmes, amivel üzletébe szoktatta nemcsak a pesti polgárságot, hanem a mágnásvilágot s a politikai élet előkelőségeit is. Szimat és ötlet kellett annak megállapításához is, hogy a pesti úri világ sétapihenőjének megrögzítésére és üzleti kihasználására legalkalmasabb a hatalmas Színház-tér északkeleti sarka. • Küzdelem a hegemóniáért a patkósütönével Fischer azonban nem itt kezdte pályáját s tekintélyét sem itt alapozta meg, hanem a Szervita-téren. Itt építtette ő fel az első kioszkot Pesten s arra hatalmas betűkkel rápingáltatta a cégért: Hébének Kioszkja. — Büszke cím, írta róla az egykorú Podmaniczky Frigyes, kissé darabos magyarsága, de mindenesetre dicséretes, mert ez volt az egyik első magyar feliratú nyilvános helye Pestnek s egyszersmind csinosan berendezett, könnyen elérhető, kellemes találkozóhelye a divatvilágnak. Ami öröm az egyiknek, bánat a másiknak. Eddig ugyanis a város ínyenc népe egy másik cukrászüzletbe járt a Szervita-térre, a hires „patkósütőnéhez“, akinek diós- és mákoskalácsai még a pozsonyi patkóval is felvették a versenyt. Hát bizony ez a szegény patkósütőné, a maga ósdi kis boltjából könnyes szemmel nézte, mint épül a tér közepén Fischer újszerű frissítő pavilonja, amely „úgy belsejében, mint a baldachinok alatt mindent magában foglalt, amit a legmagasabb elegancia és a felvilágosodott ízlés csak nyújthat...“ A város gyors fejlődése azonban minden problémát megoldott. A nyárspolgárok ezentúl is ragaszkodtak az ő mákos- és dióspatkójukhoz , azt továbbra is a jól bevált forrásnál szerezték be. Ami pedig Fischert illeti, őt sikere vállalatának fejlesztésére biztatta. Szétszedette tehát kioszkját s azt kibővítetten, s még díszesebben a Szinház-téren állíttatta fel. Széchenyi Hébének Kioszkjában A Hébe-kioszk tehát a Városi Színház közvetlen közelébe került s igy természetesen előadás előtt és után megtelt a színház látogatóival. Maga gróf Széchenyi István — mint lelkes sportember és levegőbarát— kapott az alkalmon, hogy e kellemes helyen elbeszélgessen barátaival. Különösen 1842-es naplójegyzeteiben említi a kioszkot, ahol tavasszal és nyáron így „pocsékolta“ idejét Valóságban ez a kioszk hozta ki a magyar úri népet a zárt , és füstös vendéglői szobákból a szabadba Sok látnivaló is volt a kioszk körül: nemcsak az ott sétáló dámákban-urakban lehetett gyönyörködni, hanem azokban a tarka lovaskocsis csoportokban is, amelyek innen indultak ki a városligeti lovaskorzóra s esetleg hosszabb kirándulásokra. Széchenyi szerette e kedves és békés helyet Botrány , egyszer volt a kioszkban. Ismeretes, hogy az időben jurátus fiatalságunk szívesen fitogtatta a magyar virtust, amiből egyszer-másszor bizony csúnya ribillió keletkezett, így történt 1841 május 6-án. A Hébe-kioszkban a zenekar valami bécsi keringőt játszott, amikor egy jurátus hangosan magyar zenét követelt „Egy tiszt ezért beléje szúrt. Konfúzió. Bajonett Ez a kezdet..." — jegyezte fel Széchenyi. Sötétlátása ekkor még nem teljesedett be. A Hébe-kioszkban is békésen folyt tovább az élet A derék Fischer örült vállalkozása sikerének, amelyen felbuzdulva, 1843-ban a STermina-kápolna mellett egy villaszállót is építtetett. A hoteléletet a város porából kivinni a zöldbe, remek gondolat volt , kezdeményezésének sikerét azonban már nem érte meg, mert ugyanennek az évnek október havában korai sírjába dőlt Pest városa egyik legtevékenyebb polgárát veszítette el benne. Most halálának századévekor megérdemelte, Hosts, emlékét is tejti el.