Pesti Műsor, 1987. július (36. évfolyam, 26-30. szám)
1987-07-01 / 26. szám
következtében fokozatosan megvakult. Tracy halála után újabb jelentős összeget hagyott a tudományra, akárcsak Marilyn Monroe. Monroe végrendeletileg bízta vagyona egynegyedét bizonyos Kiss Marianne-re, aki nem messze Londontól nyitott intézetet beteg gyermekek számára. Donald O'Connor, az Ének az esőben felejthetetlen komikusa, noha évek óta nem foglalkozik már gyermek-lélektannal, nem tudott és nem akart elszakadni a gyermekektől. Miután 1954-ben, nyolc évnyi pszichológiai munka után végleg a filmstúdiók világa mellett döntött, rendszeresen szervez nagyszabású gálákat a fogyatékos gyermekek javára. A francia színészek, énekesek is rendszeresen gyűjteneik egyfajta Télapó-ünnepséggel a fejlődésben elmaradt kicsinyek számára. Az akció vezetője: Lino Ventura. És akik minden alkalommal részt kérnek a jótékonyságból: Mireille Darc, Francois Périer, Alain Delon, Francis Lopez. Jean-Claude Brialy a kezdeményezője az Orvosok a határok felett akciónak, s az énekesnő, Nicole Croisille az ugandai éhínség áldozatainak gyűjt. Azok a színészek, mint Elizabeth Taylor, Doris Day, Robert Wagner, akiknek életében nem voltak betegségekkel kapcsolatos személyes tragédiák, ugyancsak latba vetették népszerűségüket, amikor arról volt szó, hogy megfelelő anyagi alapot kell teremteni az AIDS elleni küzdelemre. Különösen kollégájuk, barátjuk, Rock Hudson halála után lendült fel a gyűjtés, amely nem várt eredménnyel járt, olyan hatalmas mennyiségű pénz gyűlt össze, amilyenre még a legoptimálisabb várakozók sem számítottak. Ténykedésük eredményeként, a tervek szerint, hamarosan talán olyan nagyszabású nemzetközi koncertsorozatot is láthatunk-hallhatunk, mint amilyent korábban az afrikai éhezők felkarolására szerveztek. Sokan, sokszor pálcát törnek a sztárság és a sztárok fölött. Talán, ha tudnának azokról a jó cselekedetekről is, amelyeket éppen a sztárvoltuk tesz lehetővé, tesz követendő példává, nem ítélnének olyan ..szigorúan”... Nemlaha György Eltávozott Astaire, a szteppkirály Egy évvel volt öregebb századunknál, de ezt senki sem hitte. Múlhattak ugyanis az évek, történhetett bármi a világban, megrendülhettek hatalmak, zuhanhatott a dollár értéke — egyvalami biztosan megmaradt: Fred Astaire. A filmtörténetbe már életében klasszikusként bejáratos volt, s nincs valamirevaló szakkönyv, de még népszerűsítő brosúrácska sem, amelybenkülön fejezetet ne érdemelne. Egyedi és hasonlíthatatlan volt. Nagy színész, óriási táncos. Valaki, aki egy műfajnak nemcsak rangot adott, hanem képes volt arra is, hogy utána semmi sem maradjon olyan, mint korábban volt. Az egyéniség varázsával formálta át az énekes meséket, hogy a sztepp már ne betétként, hanem egy drámai helyzet egyenes folytatásaként kopogjon végig a stúdión. Nem igaz, amivel vádolják, hogy szépen maga mögé utasította a többi táncost, amihez minden joga megvolt. Azok a történetek, a Klakkban-frakkban-tól a Robertáig, a Cariocától az Egész évben farsangig, vagy a Dalol a flottáig — amelyekben megcsodálhattuk, egyértelműen bizonyítják, hogy immár egy életszerűbb, hihetőbb, árnyaltabb elgondolású mese adja a muzsika és a tánc ürügyét, nem a korábbi, ismétlődő énekes-karrier változatok. Astaire mindegyikben más-más szociális helyzetű férfi, aki nem kenyérkereset céljából kéri fel akár a fogast is partneréül, hanem szerelmes fickó, aki érzelmeit tolmácsolja tánclépésekben. Bizarr ötlet , de bevált. És ez éppúgy elfogadható, mint Lubitsch hőseinek dalra fakadása, amikor már prózában egyszerűen képtelenek folytatni a dialógust, így aztán Fred Astaire nem azért röpdös a levegőben, hogy bebizonyítsa, semmi sem lehetetlen számára, hanem mert az általa alakított sármos úriembertől akkor és ott csakis ez várható el, s ezzel észrevétlenül belopja a musicalbe a pszichológiai realizmust, szemben mindazzal, ami korábban olykor egyenesen infantilissá tette a mégoly jó zenéjű darabokat is. Egy szó mint száz kivételes művész volt, és most ő is örökre eltávozott, s vele a filmtörténet egy fontos fejezete zárult le: nemlaha 57 ■J