Pesti Műsor, 1993. április (42. évfolyam, 13-17. szám)
1993-04-09 / 14. szám
Házasság ALÁLTÁNCA Halálos párbaj folyik a színpadon Edgar kapitány és felesége, Alice között. Percek alatt felizzik a levegő a mindkettőjükből sütő gyűlölettől, az atmoszféra egyre súlyosabb és komorabb, s mégis, egyik-másik mondatuk vagy gesztusuk nyomán nevetés hangzik fel a nézőtéren. Strindberg írását már Thomas Mann is „sátáni komikumnak" nevezte, „mely sokkal mélyebb és iszonyatosabb a humornál”. Huszonöt évvel ezelőtt, a Pesti Színház felújításán (Horvai István rendezte, szereplők: Básti Lajos, Sulyok Mária, Benkő Gyula) ugyancsak fel-felzúgott olykor a nevetés a nézőtéren. Létay Vera akkor így kezdte ÉS-beli kritikáját: „1968 szemtelen, hitehagyott nevetéssel válaszolt a századforduló sötét mágusa, August Strindberg Haláltáncának alvilági szenvedélyű gyűlöletére". A mai korban tehát más felhangjai és visszhangjai vannak ugyanannak a drámának: ha szöveghűen állítják színpadra, a torokszorító hangulat olykor nevetésbe csap át. Minden irodalomtörténet és lexikon odaírja Strindberg neve mellé a jelzőt: nőgyűlölő. Ez oly elválaszthatatlannak látszik tőle, mint Marilyn Monroe-tól a szexbomba kifejezés, Puskás Öcsitől az aranylábú megjelölés. Holott Strindbergnek ezt a makacsul állandó jelzőjét érdemes lenne felülvizsgálni. A Haláltánc egy rettenetes házasság, a permanens gonoszság állapotának olykor lenyűgöző ábrázolása, de vajon csak Alice-t gyűlöli az író? Láthatóan legalább annyira utálja és megveti Edgart is, sőt, talán jobban, hiszen jellemének könyörtelen felvázolásával őt sújtja porig. Alice-nak több a mentsége, mint az urának. Szépen indult színésznői karrierjét hagyta abba Edgar parancsára, cserébe semmit nem kapott, csak egy szószátyár, unalmas, hencegő, gonosz és önző férjet, egy eleven szörnyeteget. Edgar a rosszabbik fél, sokkal nagyobb megvetéssel sújtja a kapitányt az író, mint a feleségét. Miért ne mondhatnék hát, hogy Strindberg férfigyűlölő? Idegenben, Dániában élő rendező, Eszterhás Péter állította színpadra a Merlin Színház előadását, amelyet hiteles hangulat, sistergő feszültség és pompás színészválasztás jellemez. Blaskó Péter gyűlöletes kapitánya a darab végére már szánnivaló roncs, s ugyanígy változnak az érzelmeink az eleinte elnyomott, majd óriási gonoszságot elkövetni próbáló, végül összeomló Alice-szal szemben is, akit Takács Kati alakít kiválóan. Kern András eszköztelenül rajzol tiszta képet az íróilag kissé kusza Kurtról, a házaspár régi jó barátjáról. Néhány mondatos szerepével is atmoszférát teremt Koós Olga: Barabás írtam A gárda „kinőtte" Európát Ha a Zeneakadémián telt házat produkál a nagyérdemű, akkor - ismerve a pesti közönség hagyományosan jó ízlését és megérzését - kitűnő produkcióról beszélhetünk. Nos, ilyen volt a Budapesti Fúvósegyüttes immár hagyományos év végi „bulija”. Az esemény fényét az is emelte, hogy ezúttal jubilánsok léptek fel a kiváló muzsikusok (többségében az Opera, a Fesztiválzenekar és az ÁHZ tagjai) személyében. Hiszen a Berkes Kálmán klarinétművész vezette gárda éppen tíz éve vert „tanyát” a hazai és a nemzetközi zenei életben. A „főnök" mellett Mali István klarinét- és Tibay Zsolt gordonkaművésszel beszélgetve az is kiderült, hogy örvendetes missziót is teljesít a gárda (a szóvivőkön kívül: Kiss József és Hetesi Antal - oboa, Nagy Miklós és Gál László - kürt, Gábor Júlia és Patkós Sándor - fagott). - Miből is áll valójában a missziójuk? - Nálunk egy jórészt ismeretlen, de amúgy nagy hagyományokkal rendelkező műfajt igyekeztünk megalapozni itt - kezdi Berkes Kálmán. - A XVIIIXIX. század bécsi muzsikájának a legmagasabb körök által is nagyra becsült - műfaja volt ez: az ilyen klasszikus, kilenc tagból álló együttesek nem hiányoztak a császári udvar, az arisztokrata művészetpártolók (néhány